Emberek


Az emberi nép legnagyobb erőssége a találékonysága és szűnni nem akaró tudásvágya. Ezek, valamint a szívük mélyén folyton izzó katlanként fortyogó hatalomvágy segítették őket abban, hogy már a korok kezdetétől kezdve egyre nagyobb területeket szakítsanak ki a még szűz földekből, és használják, valamint formálják azokat saját vágyaik szerint.

Az emberek nem élnek tovább három-négy emberöltőnél, és mivel fizikailag nem kiemelkedően erősek, jelentős hatással vannak rájuk a különböző ragályok és betegségek is. Ez, illetve a birodalmaik között fennálló folyamatos harcok miatt mindig is keveseknek adatott meg közülük, hogy megéljék a nyugodt aggastyánkort.

A mana formálásában a többi ősi fajhoz képest nem kiemelkedően erősek, de megfelelő tanítók mellett rendkívül gyorsan tanulnak, így hamarabb érnek el egy viszonylag magas szintet a mágia uralásában az ősfajokhoz viszonyítva. A legnagyobb hatalmú ember varázshasználók a zhilar Mágusok Szövetségéből kerültek ki, ám ők sem saját erőből, hanem a mélységlakók segítségével jutottak el tudásuk csúcsára.

Hatalmas tudásvágyuknak köszönhetően rendkívüli módon ösztönzi őket, hogy megértsék a teremtett világ működését, és egytől-egyig feltárják annak titkait, így színre lépésük után már nem sokkal virágozni kezdtek a tudományok is a fejlett társadalmaikban.

Ez a jelenség aztán olyan mértékben megerősödött, hogy legkiválóbb tudósaik boszorkányos ügyességgel ötvözni tudták a mágiát és a technológiai vívmányokat, aminek eredményeképpen olyan gépeket és szerkezeteket tudtak alkotni, melyek kitárták a lehetőségek tárházát előttük. És bár ezek a magiko-technikus csodák ma Enerith földjein még meglehetősen ritkák, a vailani tudósok nap nap után azon fáradoznak, hogy sikeresen lemásolják a Zhilar Birodalom legfejlettebb alkotásait, és hozzájuk hasonló módon mind jobban beépítsék azokat a mindennapi életbe.

Az emberek az idők kezdete óta keresik az őket óvó és a sorsukat alakító felsőbb hatalmakat, nagyon erős a vágy bennük a szakrális titkok megismerése iránt is. S habár ezen szokásaik változtak ugyan a halhatatlanok színre lépésével, de a hit és a vallás a mai napig fontos szerepet tölt be a kultúráikban.

Halhatatlanok


A Felső Síkok egykori urai, az emberiség Őrzői, kik örök feladatul kapták a teremtéskor, hogy figyeljék és vigyázzák a halandók földjeit.

A Világégés után egy részük kénytelen volt elmenekülni egykori otthonukból, és az emberek birodalmaiban telepedett le. Ma már egyre kevesebben vannak azok, akiknek az egykori hatalmasok vére tisztán csörgedezik az ereiben, hiszen az elmúlt félezer év alatt jelentős mértékben keveredtek az emberekkel.

Ma élő leszármazottjaikat legtöbbször a halhatatlan vérű megnevezéssel illetik, ezáltal is kiemelve a különbséget köztük és az egykor még a Felső Síkokat uraló, valóban szinte örök életű halhatatlanok között. A közbeszéd is eszerint különbözteti meg két fő csoportjukat, igazvérűnek és hígvérűnek is nevezik őket.

A hígvérű halhatatlanok a vérvonal tisztasági fokától mérten egyre inkább hasonlítanak az emberekre, és azon halhatatlan vérűek, kiknél csak több generációra visszamenőleg találni meg az első halhatatlant a felmenők sorában, nem is élnek jelentősen hosszabb ideig, mint a halandó emberek.

Részletesebb leírásért lásd a „Halhatatlanokról” és a „Halhatatlanok vérvonalairól” szóló fejezeteket.


Bestianépek


Ez a vad, az emberi vonásokat az állati ismertetőjegyekkel ötvöző faj Uldur emberlakta vidékein jelent meg először.

Valaha ők maguk is emberek voltak, de az általuk követett természetszellemek iránti rajongás olyan mértéket öltött, hogy a gátlás nélkül használt földmágia hatására hamarosan maguk is hasonulni kezdtek a természet vadállataihoz. Mivel mind a testük, mind a szellemük eltorzult a mértéktelen manahasználat következtében, így fizikai kinézetükben egyre inkább kezdtek megjelenni rajtuk az állatias jegyek, természetük pedig egyre inkább elvadult, és az ösztöneik által vezéreltté vált.

Egy avatatlan szem számára szörnyetegnek tűnhetnek ezek a medve, farkas, vaddisznó és egyéb vadak vonásaival bíró, embernek már korántsem nevezhető lények, innen származik a bestia megnevezésük is. A testi elváltozások hatására élettartamuk jelentősen lerövidült, ritkán élnek negyven-ötven évnél tovább.

Mivel intelligenciájuk azonban nem csökkent jelentős mértékben, megtartották addigi társadalmi berendezkedésüket, és a mai napig törzsekbe szerveződve élnek. Igaz vezetőiknek a megtestesült természetszellemeket fogadják el, és folyamatosan portyáznak Uldar földjein és a környező vidékeken is, hogy a harc és a hódítás által dicsőséget szerezzenek uraik, és így saját maguk számára is.

Életükben fontos szerepet tölt be a család, nem ritka, hogy több generáció is egy fedél alatt él, a közösséget pedig mindig a legidősebb közülük, a családfő vezeti. Szokásaik az emberek számára furcsának és vadnak tűnnek ugyan, de ők maguk nagy tiszteletben tartják azokat, rendkívül fontosak számukra a hagyományok. Mivel elsődlegesen ösztöneik vezérlik őket, kifejezetten szeretik a lakomákat, egy ízletes étel majdnem akkora örömöt nyújt számukra, mint a harc izgalma.

Az Életfolyam uralásához kiemelkedő képességük van, ám az általuk alkalmazott mágikus tanok köre meglehetősen szűk. Elsősorban a föld elemét használják, és főként harci képességeik erősítésére fordítják az általa létrehozott varázslatokat.

A szervezett vallások nem igazán jellemzőek rájuk, de mivel „isteneik” gyakorlatilag köztük járnak, így az életük minden területét áthatják a szakrális rítusok és szertartások.

Elsősorban eredeti otthonukban, Uldur földjein élnek, de a messzebbre jutó portyázások, és a néhanapján zsoldért vállalt idegen birodalmakban tett hadjáratok hatására nagy ritkán a faj egy-egy képviselője megtelepszik más országokban is. Ha ez meg is történik, akkor is kizárólag a városokon kívül vernek tanyát, jellemzően a hegyekbe és mocsaras vidékekbe húzódva, hiszen az emberek általában félnek tőlük állatias kinézetük miatt.

Ősfajok


Ezen gyűjtőnév alatt értjük mindazokat a fajokat, amik az emberek mellett még a Legendák Korában jelentek meg Nouros földjein.

A legtöbb ilyen faj nagyon szoros kapcsolatban állt a bolygó eleven energiájául szolgáló Életfolyammal, és jellemzően a buja, háborítatlan vidékeket kedvelte, harmóniában élt a természettel. Mikor azonban az emberek szorgos tömegei elkezdték ellepni a földeket, hogy a városaik megépítéséhez kiaknázzák az azok nyújtotta erőforrásokat, az ősfajok szinte kivétel nélkül elfordultak az épülő, halandó civilizációktól, és elhagyták ezeket a vidékeket, hogy új lakóhely után nézzenek. Minden faj olyan helyeket keresett magának, ahol az Életfolyam különösen erősen hullámzik, és ahol közel lehetnek a tiszta és még kiaknázatlan energiákhoz.

Az elfek az áthatolhatatlan, sűrű erdőségeket választották új otthonuknak, míg a sárkányok a legmagasabb hegyormok gyomrába ástak mély tárnákat, hogy így kerülhessenek minél közelebb a bolygó magjához.

Más fajok sorsáról kevesebbet tudunk, ugyanis hiányosak róluk a feljegyzések. Annyi bizonyos, hogy a qualik még sokáig hadban álltak az embernépekkel, de végül azok számbeli fölénye miatt ők is kénytelenek voltak elhagyni a lassan virágzónak induló korai civilizációkat, és a nagy hegységen túli végtelen óceánokba húzódtak vissza.

Még nagyobb rejtély övezi a mai Síkjárók népének históriáját, senki sem tudja bizonyosan megmondani, hogy miként jutottak a Köztes Sík árnyakkal teli birodalmába, és miért telepedtek le azon az embertelen vidéken, hogy aztán a mai napig az eltévedt utazók védelmezőjeként éljék életüket, vég nélkül járva az örök homályba vesző földeket karavánjaik élén.

Akadtak olyan fajok is, melyek nevét ma már nem jegyzik a történészek, ugyanis olyan régen nyomuk veszett, vagy hagyták el az emberek birodalmait, hogy nem volt szerepük a világ további sorsának alakulásában.

Egyes tudósok ennek ellenére megszállottan kutatják ezeket a névtelen lényeket, többen is vallják közülük, hogy minél mélyebbre hatolunk a természet háborítatlan birodalmában, annál nagyobb eséllyel akadhatunk rá ezen ősi lényeknek egy-egy, az eltelt évezredek ellenére is fennmaradt kolóniájára.

Szinte biztosra vehető, hogy többen is Tharras hatalmas és veszedelmes hegygerincei közé húzódtak vissza közülük, de mivel nagyon kevesen jutnak el azokra a halálos vidékekre, és még kevesebben térnek vissza onnan, ezért nem igazán született a századok során valódi bizonyíték ennek az elméletnek az igazolására.

A világ számára kevésbé ismert ősfajok közül akad azonban egy, melynek óriási szerepe volt a világ mai képének formálásában, ők az Életfolyam első igazi teremtményei, a mélységlakók, akik évezredekig szunnyadtak a bolygó kérges felszíne alatt, mielőtt a tharrasi emberek bányászai felébresztették volna őket delíriumos álmukból. Miután a mind közelebb jutó embereket magukhoz édesgették, és általuk végül kiszabadulhattak a föld felszínére, kis idő múltán átvették az uralmat a befolyásolható halandók felett, és tanítani kezdték őket a mágia legősibb titkaira. Az addigra egységgé kovácsolódó embernépek végtelen hatalomvágya azonban megmérgezte az ősi és büszke nép szívét, és végül a két nép egymással szoros szimbiózisban építette fel a ma ismert Zhilar Birodalmat, hogy aztán évezredek múltán, mikor a saját földjeik erőforrásait már végleg kimerítették, a Felső Síkok urai ellen forduljanak.

Bár az enerithi történészek kódexeiben a zhilar népet nevezik meg győztes félként, közelebb járunk az igazsághoz, ha a mélységurak diadalaként vizsgáljuk a Világok Háborújának lezárását, hiszen az ő hatalmuk volt az, ami képes volt szembeszállni a halhatatlanokkal. Az emberek csupán feláldozható bábuk voltak a két hatalmas nép játszmájában.

A mélységlakók ma a darabjaira hullott éteri világ romjainak urai, és az Új Zhilar Birodalmon keresztül birtokolják a hatalmat.


Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.

Gyorsan, egyszerűen, programozás nélkül.

Visszaélés jelentése Bővebb információ