A művészgyilkos

Írta: Molnár Eszter és Gajdács Máté Attila

1. fejezet amelyben a morcos lovag színre lép


Darelon határában, egy sűrű bozótos takarásában, egy nő vetkőzött: a feltűnő, mélyvörös hajú Joannak meg kellett válnia csontszínű páncéljától, pedig a kiképzésének kezdete óta hűségesen védelmező vért nagyon hozzánőtt a szívéhez. Néhány levelekkel tarkított ág között folyton ki-kipillantott. Azt figyelte, észrevette-e valaki, ugyanis igen kellemetlenül, hovatovább védtelenül érezte magát páncélzata nélkül. A vértet és fegyverét, a Lélekgyűjtőt, végül egy zsákba tuszkolta. Úgy döntött, magánál tartja a felszerelését, hiszen nem tudhatta, mi vár rá, mikor megérkezik.

Kereskedőnek öltözött. Egy egyszerű, de kényelmes, kellemes tapintású lenvászon ruhát öltött magára, olyat, ami nem a legszegényebb csatornalakó gúnyájához hasonlított, de nem is volt túl fellengzős.

A Rór-lovag hosszú és kényelmetlen úton volt túl a városig: az ötnapos Karnevál kezdete előtt egy nappal érkezett, de már akkor hajnalban is tömve voltak az utcák a megszámlálhatatlan árus és csepűrágó miatt. Néhány bolha fért volna csak meg a tömérdek ember között.

– Élvezd a Karnevált, morcos! – Joan kedvét csak rontotta, amikor eszébe jutottak egyik rendtársa szavai. – Nem sokaknak adatik meg, hogy verekedés helyett táncolhassanak munkaidőben!

Néhány héttel a Karnevál kezdete előtt a Nagymesterek Tanácsának kezébe jutott egy ismeretlen által írt, piros papírra vetett figyelmeztető levél, melyben az állt, hogy valaki szabotálni akarja az idei Karnevált. Mint később megtudták, nemcsak ők, hanem a dareloni nemesek is hasonló üzenetet kaptak, és rövid időn belül a felsőbb körök közkedvelt témájává vált a Karnevál ügye.

A nagymesterek titokzatos tanácsában sokáig folyt a vita, hogy komolyan vegyék-e a levelet vagy sem, de végül belátták, hogy nem engedhetik meg, hogy a világhírű mulatságra igyekvő több ezer utazó meggondolja magát, és visszaforduljon. Hiszen a Karnevál több volt egyszerű mulatságnál: Darelon és a környező városok gazdasága is a rendezvény sikerétől függött, ugyanis a Teremtők időszaka bevételeinek nagy százaléka innen származott.

Joant a felettesei Darelon egyik legolcsóbb és leglecsúszottabb fogadójába, a Sebes Sarlóba küldték, miután a Nagymesterek Tanácsa hosszas megfontolás után kiválasztotta őt az esemény biztosítására. Azt a parancsot kapta, hogy vegyüljön el a karneváli forgatagban, kövesse figyelemmel az eseményeket, és avatkozzon be, ha szükséges.

A Tanács ráadásul tisztában volt azzal is, hogy milyen reakciót vált ki az átlagemberből, ha egyszer az igazságszolgáltatás megrendíthetetlen, csontszín vértet viselő oszlopával találja szemben magát, és mivel nem szerették volna, hogy eliszkoljon az összeesküvő, ezért utasításba adták a nőnek, hogy húzzon álruhát. Joan nemhogy önként, de még fogadásból sem időzött volna páncél nélkül a fogadó kínzóan kellemetlen környékén, de – ahogy azt mondani szokás – a parancs az parancs, így nem tehetett mást. Közben tiszta szívből remélte, hogy nem fogja megbánni ezt.


2. fejezet, amelyben egy Rór-lovag, egy művész és egy késes gyilkos besétál egy fogadóba


Joan már a negyedik napja töltötte rövid éjszakáit a Sebes Sarlóban bérelt dohos, szűkös és az összerágott takarók alapján egér- vagy patkánylakta szobájában. Megérkezése óta érdeklődött a helyi lakosoktól, nem láttak-e bármi gyanúsat, nem tapasztaltak-e bármi szokatlant,  de se az ivó igencsak jókedvű és  beszédes látogatói, se a sokat tudó csapos, de még a sarkokon kolduló nincsetlenek se tudtak egyszerű pletykáknál többel előállni.

A lovagnak volt szépen csilingelő pénzes erszénye, volt bódító bora, és csábítani is tudott, ha nagyon akart, mégsem eredt meg senkinek a nyelve. A nagy némaságtól elkeseredve már-már azt fontolgatta, hogy eldobja álcáját, magára ölti csontfehér páncélját és kristálysisakját, és úgy kérdi meg, tud-e bárki bármit, amikor végre történt valami szokatlan.

Kora reggel, amikor Joan felkelt, és kiment a fogadó közös terébe reggelizni, nem találkozott a fiatal, szőke lánnyal, aki reggelente az egyik sarokban írta új dalait. Ez a lány az első nap úgy mutatkozott be neki, mint Adira, a Sebes Sarló állandó zenésze és a karneváli mulatságok egyik fellépője, most azonban sehol sem látta.

A lovag óvatosan kérdezett rá a rengő tokás fogadósnál, mi lehet a dalnok távollétének oka. A fickó vállát vonogatva válaszolt, emlegetett egy tegnap esti párbajt valahol a külváros egyik eldugottabb szegletében, és hosszasan panaszkodott arról, hogy a vendégei az éjjel türelmetlenül várták Adira kisasszony előadását, de ő mégsem jelent meg. Fejét rázva hozzátette, hogy a dalnok jóval éjfél után esett haza sáros és szakadt ruhában, majd szó nélkül elcsörtetett padlásszobája felé, és becsapta maga mögött az ajtót.

Joan a haragos, mégis aggodalmas beszámoló után rendelt egy csésze teát, és barátian megígérte, hogy ránéz Adirára. A fogadós, mivel nem sok kedve volt lépcsőt mászni, hálásan Joan kezébe nyomta a padlásszoba rozsdás kulcsát, és útjára engedte a lovagot, de csak miután megígértette vele, hogy mindenképpen leküldi a vendégek által igen kedvelt  dalnokot reggelizni. A nő megmászta a keskeny lépcsőket, és kopogott egyszer, kétszer, háromszor. Mikor harmadjára sem érkezett válasz, Joan előhúzta a fogadós kulcsát, azonban hamar rá kellett jönnie, hogy semmi szüksége ilyesmire, a szebb napokat is látott ajtó ugyanis nyitva volt. Belökte, és átlépett a küszöbön.

A sajátjánál valamivel jobb állapotú szobába belépve azt vette észre először, hogy az egész helyiségben sötétség uralkodik, mert a tetőablak függönyét, bár már rég felkelt a nap, nem húzta el senki. Odalépett hát, és beengedte ő maga a reggel hunyorgó fényét. Elhaladt egy ódivatú íróasztal és egy akkora ruhásszekrény mellett, amekkorát még sosem látott, bár számtalan helyen megfordult már, és végül az ággyal szemben állt meg. Adira bokája ernyedten lógott le a matracról.

A lány mozdulatlanul, széttárt karral, csukott szemmel feküdt. Meghalt, ehhez kétség sem fért. Joan a hullát látva megkönnyebbülten sóhajtott fel. A látvány persze nem volt kellemes, de a Rór-lovagnak mégis nagy kő esett le a szívéről, hiszen ez csak egy gyilkosság volt. A legrosszabb, amire munkája során számított, egy tömegmerénylet volt a Karnevál kellős közepén. Teret adott hát lelkében a megkönnyebbülésnek, és bele sem mert gondolni, mi történne akkor, ha ezt további gyilkosságok követnék. Nem akarta, hogy az egész várost Rór-lovagok lepjék el, és szándékában állt megmutatni a Nagytanácsnak, hogy képes egyedül is végrehajtani a rábízott feladatot.

A nő hátrébb lépett, hogy jobban megvizsgálhassa az összképet: Adira nyakán vívótőrt szúrtak át, és a sebből folyó, mostanra megalvadt vér vörösre festette a fehér lepedőt, valamint a lány napsugárként szerteágazó, szőke tincseit. Dulakodásnak semmi nyoma nem látszott sem a hullán, sem a szobában, így Joan biztosra vette, hogy alvás közben ütöttek rajta a dalnokon.

Úgy gondolta, könnyen meglehet, hogy a gyilkosságnak köze van ahhoz az éjjeli párbajhoz, amit a fogadós emlegetett, így nekiállt nyomokat keresni, hogy kideríthesse, ki állhat az események mögött. Átfutotta a rendkívül rendezetlen íróasztalon heverő szamárfüles és összegyűrt lapokat, de csöpögős szerelmes verseken kívül nem sok hasznos dolgot talált.

– Szép a nő, sok a hódoló… de vajon melyikük lehet a gyilkos? – tűnődött, miközben elnézegette a fogason függő díszes ruhákat és kalapokat.

Egyszer csak közeledő léptek zajára lett figyelmes. Igazán gondolhatta volna, hogy veszélyes helyzetbe kerül majd, mégis hűséges Lélekgyűjtője nélkül jött fel a halott szobájába. Mekkora bolond volt! Mi van, ha a gyilkos visszatér a tetthelyre? Hiszen sokévnyi munkája során többször is tapasztalt már hasonlót!

Nem vesztegette hát az időt, azonnal fegyverkeresésbe fogott, hogy meg tudja magát védeni valamivel, ha tényleg a gyilkossal kerülne szembe. A legelső dolog, amit talált, egy komódon hagyott öv volt. Magához vette, és fegyverét szorosan markolva bebújt a nyitott ajtó mögé. Nem akart a festékért könyörgő falnak dőlni, de nem volt más választása. Torkában hallotta szíve minden egyes dobbanását; a lépcsőt verő léptekkel azonos dallamot játszott. Amikor az ismeretlen már olyan közel járt, hogy Joan érezte a léptektől megremegő, korhadozó fadeszkák rezgését, még a lélegzetét is visszafojtotta.

Az idegen belépett a szobába.

– Te is tudod, hogy nem állt szándékomban bántani téged! – szólt egy kellemes férfihang, feltehetően Adirának. A hang gazdája lassan kinyúlt a fogas felé, és levett róla egy hivalkodó, kék kalapot.

– Hozzá kellene szoknod, hogy kritizálom az udvarlóidat! – mondta rövid hallgatás után. – Féltelek, ennyi az egész! De te ennek ellenére szétvágtad az én szépséges arcomat a hülye pengéddel! – toppantott, majd sarkon is fordult, de Joan a folyosóra már nem engedte kilépni.


3. fejezet, amelyben a Rór-lovagnak elered az orra vére


Joan nem engedhette, hogy egy ennyire gyanús dolgokról hadováló ember kicsússzon a keze közül. Előugrott az ajtó mögül, és a férfi nyaka köré tekerte az övet. A betolakodó meglepetésében először nem ellenkezett, de aztán két fuldoklás között szaggatottan felkacagott, mindkét kezével megragadta az övet, és teljes erejéből hátrafejelt. A lovag visszatántorodott. Kézfejével fájdalmas szuszogások között törölte meg vérpatakot eresztő orrát, de arra már nem jutott ideje, hogy összeszedje magát; a férfi egy szempillantás alatt megpördült a tengelye körül.

Joan most szemből is szemügyre vehette a gyanúsítottját. Magas volt és szikár, mégis több erő szorult belé, mint egy felajzott bikába tavasszal. A lovag nem tudta jobban megszemlélni, ugyanis a férfi hirtelen előtte termett, megragadta őt a ruhája nyakánál fogva, és a padlóhoz szegezte.

– Sok megnyilvánulását láttam már a rajongóim érzelmeinek, de még sohasem tapasztaltam ehhez foghatót! – lihegte. Lágy parfümillata megcsapta Joan arcát. – Adira, te aztán nem semmi nővel támadtatsz le! Hol bérelted föl? – kiáltott hátra, majd Joanhoz fordult. Orruk majdnem összeért. – Te sötétvörös macska, hát miért engedted el az övet? Szorítsd meg, karmolj és nyávogj!

A férfi, amikor látta a nő undorodó arcát, sértett büszkeséggel elengedte őt, majd feltápászkodott, és felvette a földről a dulakodás közben földre esett kalapját. Gondosan leporolta és a fejére tette, majd a hulla felé pillantott.

– Adira, kedvesem, most már tényleg kikelhetnél az ágyból! Ennyire megbántottalak a minap, hogy már hozzám sem szólsz?

Rövid várakozás után közelebb lépett az ágyhoz, így megpillanthatta Adira holttestét. Arcáról a széles mosoly egy szempillantás alatt lehervadt, helyét gyász és megrökönyödés vette át. Ott helyben térdre rogyott, tekintetét képtelen volt levenni a halott dalnokról.

– Nem… – suttogta elcsukló hangon. – Nem, nem nem!

Joan végignézte a jelenetet, és hátrébbkúszott, hogy tartsa a távolságot. Megszorította kezében az övet, csak a biztonság kedvéért, ha esetleg ismét harcra kerülne sor.

– Te voltál…?

Nem lehetett eldönteni, hogy az ismeretlen férfi mondata kérdés vagy kijelentés-e. Joan felkészült, hogy az idegen majd a torkának ugrik, de semmi ilyesmi nem történt.

– Miért, nem te voltál? – kérdezett vissza Joan pár szívdobbanásnyi csönd után.

–  Mit gondolsz?! – kapta fel a fejét a férfi, és könnyeivel küszködve, felháborodott hangon felelt kérdéssel a kérdésre. – Megölném-e a barátomat? Hogy mersz ilyeneket feltételezni rólam? Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok én?

– Jelenleg? Számomra? Az első számú gyanúsított Adira meggyilkolásának ügyében – válaszolt Joan együttérzéstől mentes hangon.

– Na szép! – A férfi végigsimított a dalnok arcán, lecsukta a szemét, aztán megfordult, megacélozta vonásait, és leült a földre a vörös hajú nővel szemben. Végigmérte őt, mintha ismerné valahonnan. – Nekem úgy tűnik, meseidő következik… lovagom.

– Lovagom? – A férfi szemfülessége felkeltette Joan kíváncsiságát. Kézfejét még mindig vérző orra elé tartva közelebb hajolt az ismeretlenhez, és kíváncsian – ugyanakkor nem kicsit gyanakodva is – várta a folytatást.

– A Tanács küldött, ha nem tévedek. Karneváli ügyletek, igaz?

– Hány orrot törtél már be, hogy így kitalálod az emberek titkait?

– Hosszú pályafutásom során egyszer összeverekedtem már egy hozzád hasonló Rór-lovaggal. – A férfi széttárta a kezét. – Csakhogy ő páncélban volt, és az én orrom törött be. De a tiédnek kutya baja.

– Nohát, lovagverő, akkor ne kertelj! – Joan gúnyos vigyorra húzta száját. – Ki vagy, honnét tudsz ennyit, és mégis kije vagy a halottnak?

– Egyszerre túl sok a kérdés, lovagom, túl sok, de sebaj, megpróbálok mindre válaszolni! A nevem Lyr, és a Karnevál egyik főszervezője vagyok. Tudom, ki vagy, mert olyan körökben mozgok, ahol hallanak efféle titkokat. Azt az információt kaptam egyik reggel, hogy egy vörös hajú Rór-lovag fogja a karneválunkat védelmezni, és nahát, le is tepert egy vörös amazon!

Joan nem osztotta Lyr huncut mosolyát, ezért a férfi kénytelen volt folytatni a mesélést. A halott nő felé bökött, mikor újból megszólalt.

– Ő ott Adira volt, kiváló lantos és jó barátom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, de mint láthattad, nem igazán ment. Tegnap volt egy kis civakodásunk, mert nem tetszett a képe annak a vadbaromnak, akit fel akart ide invitálni estére. Kedvenc szokásunkhoz híven párbajoztunk egyet, és ő szétkaszabolta az arcomat. Ezután árokbanalvósra itta magát, ahogy én is, csak persze máshol. Örülnöm kellene, hogy eltalált idáig, de úgy érzem, mégis jobb lett volna, ha nem jut haza…

– Veled párbajozott, de azt állítod, hogy a gyilkos nem te vagy?

– Nem én vagyok, de szeretném kardélre hányni azt, aki ezt tette vele! – Lyr összeszorította fogát, miközben arca és szeme elködösült.

– Szeretők voltatok?

– Dehogy! – csattant fel meglepetten a férfi. – Közel álltunk egymáshoz Adirával, de nem annyira! Mindazonáltal halála megbotránkoztat, és gondolatban már azt a mocskos állatot fojtogatom, aki ezt tette vele.

– Tudod, hogy ki a gyilkos?

– Tehát elhiszed, hogy nem tapad vér a kezemhez?

Joan egy pillanatra lefagyott. Rájött, hogy úgy kezelte az imént hallottakat, mintha teljes mértékben hinne Lyrnek. Ezt a furcsa érzést nem tudta mire vélni.

– Annyira beszippantó ez a beszélgetés, mint egy átokverte szekta.

– Azt hiszem, ezt bóknak veszem. Akkor elengedsz, vagy megkötözöl? Egyik sincs ellenemre…

Béklyó híján Joan a beszélgetés közben a kezében szorongatott övet használta bilincsként: Lyr kezéért nyúlt, aki készségesen nyújtotta felé mindkét tenyerét.

– Megbízok benned, de nem annyira, hogy elengedjelek – jelentette ki a nő, miközben szorosabbra húzta az övet. – Ismerted a halottat annyira, hogy tudj segíteni a nyomozásban. Ha kiderül, hogy nem vagy sáros, mehetsz szabadon – jegyezte meg lezárásként, ahogy kiterelte foglyát a szobából. Menet közben a főszervező egy percre sem fogta be a száját.

– Úgy tudom, nektek lovagoknak van valami mágikus lélekszippantótok. Igaz ez?

– Lélekgyűjtő – lépett ki az ajtón Joan, maga előtt noszogatva az élcelődő Lyrt.

– Remélem, majd használni is fogod valamikor, és nem csak dísznek hordod!

A nő őszintén remélte, hogy erre nem fog sor kerülni. Felmordult, és becsapta maga mögött az ajtót.


4. fejezet, amelyben Lyr rossz kritikával illet egy verset, és gyilkossággal gyanúsítják meg


Joan a szobájába vezette foglyát. Becsukta az ajtót, és Lyr fejére dobott egy takarót arra az időre, amíg átöltözik.

– Ha leselkedni mersz, leütlek! – vetette oda a férfinak, aki erre csak hümmögött.

A lovag felöltötte vértjét és magához vette Lélekgyűjtőjét is. Boldogság töltötte el, amikor újra páncélban lehetett, és ismét oldalán hordhatta fegyverét. Az álcájának, úgy vélte, már úgysem venné hasznát: a gyilkosság megtörtént, és véleménye szerint egy akkora barom társaságában, mint Lyr, vértje nélkül is kitűnt volna a tömegből.

A férfit a fejére dobott takaró sem hallgattatta el. Saját elmondása szerint afféle hírességnek számított a helyiek körében. Ami Joant illeti, az ő szemében Lyr megtestesítője volt mindannak, amilyennek az elzüllött, mának élő művészlelkeket képzelte, akiket ki nem állhatott.

A nő normális béklyókat vett elő csomagjai közül, majd lerántotta Lyr fejéről a takarót, hogy jobban megszemlélhesse foglyát. Az Adira pengéjével szétvágott arcon a seb korántsem volt olyan súlyos, mint amilyennek azt a főszervező beállította. Csupán a férfi orrán húzódott egy hosszabb heg. Mézszőke haja hosszú, göndör tincsekben végződött válla magasságában. Acélszürke szeméhez illett a kalapja, melyet színes tollak ékesítettek. Nyakát fehér kendő takarta, öltözékét pedig távolról nézve is rendkívül feltűnővé tette elegáns, narancssárga kabátja.

Lyrben a ravasz nézésén kívül nincs semmi ördögi, csak egy beképzelt, önajnározó ficsúr. Végül is, igazi pojáca – konstatálta Joan. Bár az orra még mindig fájt, a nőnek el kellett ismernie, ha Lyr nem sétált volna be Adira szobájába, talán sosem gondolt volna rá úgy, mint gyanúsítottra a gyilkossági ügyben.

Miután összeszedték a lovag felszerelését, és közölték a fogadóssal dalnokának halálhírét, hátrahagyták a Sebes Sarlót, és belevetették magukat a Karnevál forgatagába. Lyr tanácsára elindultak volna felkeresni Adira udvarlóit, de a fogadón kívül azon nyomban rajongók hadába ütköztek. A lelkes embertömeg tagjai azonnal megragadták az alkalmat, hogy sütkérezzenek a híresség fényében. A férfi önelégült mosollyal hordozta körbe tekintetét imádóin, majd a még mindig hátrakötött kezével oldalba bökte Joant.

– Remélem, figyelsz, lovagom!

Egy fiatal költő vadul integetve kiáltott Lyrnek.

– Magának ajánlottam a legújabb versemet!

– Mosolyogjon ide, kérem! Fiam, nézd, neki köszönhetjük a Karnevált! – mutatott egy apa a mosolygó férfira, miközben kisfia kezét szorította, hogy a gyermek nehogy eltűnjön a szeme elől a nagyvárosban.

Joan hunyorgott és kerülte az emberek tekintetét. Nem tűnt túl lelkesnek.

– Tehát erre utaltál azzal, hogy afféle híresség vagy errefelé.

– Egyszerűen csak értek ahhoz, amit csinálok.

Lyr továbbra is a körégyűltek imádatában sütkérezett, a lovag azonban megunta a helyzetet, így nekiállt széles mozdulatokkal és fenyegető mormogással eloszlatni a tömeget. A rajongók hol csalódott, hol megvető pillantásokat küldtek felé, de páncélja és kardja megtette a hatását. Senki sem mert hangosan panaszkodni, miközben Joan arrébb tessékelte őket a fogadó környékéről. Mikor nagyjából szabaddá vált az út, Joan megragadta Lyr grabancát, és egy közeli utcácska felé kezdte vezetni őt. A férfi menet közben még csókot küldött egy dámának, és rákacsintott egy csapatnyi kisgyerekre.

– Honnan van ennyi rajongód? – tette fel hirtelen a kérdést a Rór-lovag, amikor maguk mögött hagyták a tömeget.

– Művész vagyok, lovagom, művész! Írok verseket, drámákat, dalokat, és színészkedem is. Meg festek is ám, csak elég gyatrán. És sosincs elegem ebből a felhajtásból, az imádatuktól vagyok ilyen friss és üde!

– Ha már ilyen friss és üde vagy, mehetünk is a legutóbbi udvarló házához!

– Rendben! – szólt a férfi vidoran, azzal befordult a sarkon.

– De most jut eszembe! Működik nélküled is a Karnevál? Nem akarom, hogy összeomoljon az ünnepség, amíg én magam mellett tartalak, főszervező úr! – gúnyolódott Joan.

– Hát persze, hogy működik! Már minden fontos dolgot elintéztem, így szerény személyem hiányától sem omlik össze semmi. Szerintem egész jól meglesznek nélkülem! – mosolyodott el Lyr, és intett a lovagnak, hogy a következő kereszteződésnél forduljanak be jobbra.

– Mellesleg itt lakik a szobrász udvarló, akinek az egyik alkotása Adira jóvoltából a minap majdnem fejen talált, ott meg az asztalos, aki azt az egyedi, óriási ruhásszekrényt csinálta... ha érdekel – mutatott Lyr az emeletes házra, ami előtt épp elhaladtak.

Kisvártatva átértek a város nemesi negyedébe. A külvárosi épületekhez képest itt szembetűnően más látvány fogadta őket, amikor körbetekintettek az utcán. A házakon igencsak meglátszott tulajdonosaik vagyonos mivolta, és emellett szépérzéke vagy épp feltűnési viszketegsége is. A kapuk többségét állatszobrok őrizték, és nem volt ritka az arany bevonatú ajtókilincs sem.

– Adira mindegyik udvarlójának tudod a címét? – kérdezte kétkedve Joan.

Lyr megvonta a vállát.

– Mit gondolsz, ki vigyázott egy ilyen törékeny kis lélekre ebben a bűnös nagyvárosban?

– Ismered az udvarlókat személyesen is?

– Adirának nem mondtam soha, de igyekeztem megismerkedni velük, hogy láthassam, valóban olyan emberek-e, mint amilyennek ő hitte őket.

–  És olyanok voltak? – kérdezte Joan karba tett kézzel.

– A többségük gáláns volt és fülig szerelmes. Adira általában még azokkal is megtalálta a közös hangot, akik üvöltöztek velem. A tegnapi fickót viszont legszívesebben felpofoztam volna.

– Miért, mit tett?

Lyr mély levegőt vett, utána a szavak csak úgy ömlöttek belőle.

– Műveletlen volt és mocskosan beszélt! Teljesen hiányzott a szépérzéke, lenézett mindenkit, és nem tudott normális szonettet írni! De mivel a pofikája szép volt, és a hangja dallamos, Adira sajnos teljesen belehabarodott!

– Tehát féltékenységből gyanúsítod – jelentette ki Joan.

– Szó sincs erről! Csupán megtanultam kiismerni az embereket, és tudom, hogy nem jó túl közel kerülni hozzájuk. Nem vagyok féltékeny! – Lyr itt befordult egy újabb utcába. – Egyébként a fickó innen pár percre lakik, az egyik csicsás házban.

– De miért szúrta volna le…?

A lovag nem tudta befejezni a mondatot, mert mérhetetlen ricsaj szakította félbe. A kereszteződésben felállított színpad körül nagy sokaság gyűlt össze, hogy szinte megbabonázva bámuljanak valamit. Joan Lyrre pillantott, majd felvette kristálysisakját, amit addig övére csatolva viselt, és átverekedte magát a zúgolódó tömegen.

Amikor felhúzták a színpadon a függönyt, a nézők felkiáltottak rémületükben, utána pedig elállt a lélegzetük. Egy ősz hajú férfi feküdt a díszlet előtt. Elegáns ruháján egy dareloni nemesi család, a Covellók, csalogányos címerét viselte. Felvágott csuklójából vér folyt szerteszét a színpadon, vörösre festve a deszkákat. Szeme nyitva volt, révetegen bámult a semmibe. Ajka hangtalanul formálta a szavakat. Még élt.

– Uram! – Joan felugrott a színpadra, hogy megpróbálja csillapítani a vérzést, de egyből látta, hogy ő ide kevés lesz. – Felcsert! Hívjanak egy felcsert! – kiáltotta a tömegnek, az emberek azonban nem mozdultak, lebénította őket a szemük előtt kibontakozó dráma.

Lyr is feljutott a színpadra. Ő is letérdelt az öreg mellé. Kibontotta a nyakát takaró kendőt, és azzal próbálta elállítani a vérzést.

– Ismerem őt! – suttogta a férfi. – Ő Gaspard Covello nagyúr, a Karnevál egyik támogatója!

– Uram! Ki tette ezt magával? – próbálta faggatni Joan.

–  A Karnevál veszélyben van… – motyogta utolsó erejével a haldokló.

– Gaspard, kérlek! Meg kell találnunk azt az őrültet, aki ezt tette veled! – szólalt meg Lyr is, mire az öreg felemelte vértől ragacsos karját, és ujjával a férfire mutatott.

– Ez az ember volt… ő volt az! – kiáltotta, ahogy a torkán kifért. Hangja rekedtes volt és egyre gyengült.

Lyrt lesokkolta a váratlan vádaskodás.

– Gaspard, ugye csak viccelsz?

–  Te voltál! Te öltél meg! – hörögte az öreg, majd oldalra billent a feje, és elernyedt a teste. Kivérzett.

Lyr és Joan hosszú másodpercekig bámulták a halottat, egyiküknek sem jött ki hang a torkán. Akkor eszméltek csak fel közös révületükből, amikor meghallották hátuk mögött a tömeg baljós morajlását. Ez a zsivaj most közel sem volt olyan bizalomgerjesztő, mint nemrég, amikor a fogadó előtt Lyrt ünnepelték a rajongói. Sőt, mindkettejüket azon nyomban kiverte a víz, mikor olyan mondatfoszlányok ütötték meg a fülüket, mint hogy “Kapjuk el!”, vagy “Ezért még megfizet!”.

– Remélem, legalább te elismered, hogy nem ölhettem meg! Végig melletted voltam, le sem tagadhatod! – pillantott Lyr jelentőségteljesen a lovagra.

– Szerinted használna bármit, ha megpróbálnám tisztázni magunkat? – Joan megőrizte hidegvérét. Szándékában állt menteni a menthetőt.

– Talán téged is velem együtt lincselnének meg, lovagom. Ki tudunk jutni innen?

– Van egy-két trükköm – dünnyögte a nő.

Joan, Darelonba érkezte óta először félelemvarázslattal bűvölte meg kristálysisakját, majd felállt és szembefordult a tömeggel. A haragos emberek szitkozódva, megrettenve hőköltek vissza. Utat engedtek a lovagnak, aki megragadta Lyr kezét, ahogy azt nem sokkal azelőtt a kisgyermekét szorító apától látta. A pillanat hevében ugyan feltűnt neki, hogy valami nem stimmel, de inkább a helyzet megoldására összpontosított.

– Várj! – Lyr megállította a színpadról lelépni készülő Joant, és a padlódeszkák felé mutatott. – A gyilkos üzenetet hagyott!

Joan visszalépett, hogy jobban megvizsgálja a színpad sarkát, ahová valaki piros festékkel, vagy vérrel, írt fel egy néhány soros verset. Lyr lassan, tűnődve olvasta a költeményt:


Isteni erő teremtette a Karnevált

És isteni erő pusztítja is el

A támogatókra hasonló sors vár

Neked, arcát rejtő förmedvény,

Halhatatlan parancsol megálljt!


– Ez túl lírai nekem – rázta meg a fejét Joan –, de egy szó mégis szemet szúr!

– Igen, a förmedvény! – Lyr összeráncolta a homlokát. – Milyen közönséges, kulturálatlan költő az, aki ilyen barbár szavakat használ egy versben?!

– Hogy lehetsz ilyen komolytalan? – csattant fel a lovag, de aztán ismét gondolataiba mélyedt. – Halhatatlan! “Halhatatlan parancsol megálljt”! – mormolta. – Annak sosincs jó vége, ha a hatalmasok belekontárkodtak a halandók ügyeibe!

– Lovagom, később is filozofálhatunk, olvashatsz majd verseket, írok is neked párat, ha szeretnéd, de most menjünk, mielőtt a rajongóink feleszmélnek a rémületből, és élve felfalnak minket!


5. fejezet, amelyben egy Rór-lovag, egy karneváli főszervező és egy utcai festőművész egy padláson italoznak


A Sebes Sarló emeletét a gyilkosság után lezárták, és Joannak az egerek miatt amúgy sem akaródzott oda visszamenni. Így, amikor Lyr azt javasolta, próbálják meg az ő házában kibogozni az ügy részleteit, a nő azonnal beleegyezett. Sosem bízott meg senkiben, ezért jobban belegondolva furcsállta is, hogy Lyr ajánlatát ilyen gyorsan elfogadta. Emellett ott motoszkált még a fejében a gyanú, hogy valami nem volt rendjén a színpadon. Ezzel kapcsolatos aggályaival azonban nem tudott foglalkozni, mert minél gyorsabban minél távolabb akart kerülni a morajló sokaságtól.

A művészlélek Lyr nem a nemesi negyedben lakott, de a házát mégis könnyű volt megközelíteni, hiszen a város egyik központi részén állt.  A férfi otthona szemrevaló volt, művészi, akárcsak ő maga. Olyan nagy telek nem tartozott hozzá, de Lyr érezhetően próbált mindent kihozni a rendelkezésére álló térből. Az aprócska, zöldellő kertet fák és virágok lepték el, az épület szegélyei mentén futó deszkák színesre voltak festve, sőt, a férfi még a bejárati küszöb mögött tornyosuló, vagyonokat érő, míves faajtóra is rápingált.

Az utca karneváli árusokkal volt tömve; pultjaikat faragott maszkok, hímzett ruhák és díszes kalapok borították. A központi emelvényen egy festő árusította nagy sikerrel a portékáit.

– Pablo! – Lyr odalépett hozzá, és mosolyogva köszöntötte. – Hogy halad az üzlet?

– Hohó, ilyen jó napom még nem volt! – biccentett a megszólított. – Ilyen gyorsan sem futottam még, és pláne nem festettem ilyen sebesen! Az emberek csak úgy rajonganak a mai, színpadi gyilkosságot megörökítő képeimért! Már mindkét kezem és lábam fáj!

Joan végignézett két hasonló, egymás mellett álló festményen. Azok groteszk emberalakokat ábrázoltak, vörös háttérrel.

– Te máris hallottál a nemesi negyedben történtekről? – kérdezte gyanakodva.

– Mi az hogy! Nem csak hallottam, láttam is mindent! Onnan jövök, és az elmúlt fél órában annyi megrendelésem jött, mint még soha azelőtt! Nem is tudom, mikor fogok tudni ennyit festeni! Ezek még száradnak, de már el is keltek – mutatott Pablo a két kiállított képre. Joan észrevette, hogy az egyik alak ruházata feltűnően hasonlít Lyrére.

– Nincs véletlenül egy eltitkolt, gonosz ikertestvéred? – fordult Lyrhez élcelődve, míg a képet szemlélte.

– Nagyon vicces vagy! – dünnyögte a férfi. – Úgy néz ki, valaki be akar sározni.

– Vannak rosszakaróid?

– Hogy vannak-e? Jó lovagom, annyi emberrel rúgtam össze a port életem során, hogy már megszámolni se tudom őket!

Joan ekkor Pablóhoz fordult.

– Művészúr, ha egy kicsit el tudna szakadni a festményeitől…

– Kérlek, Pablo! – vágott közbe Lyr. – Mondj el mindent, amit láttál! Menjünk el hozzám! Van borom és üres vásznam is! Ennyi nem lesz elég, ha tényleg így beindult az üzleted! – mutatott a festő mögött a megcsappant festővásznas halomra. – És addig a kezed is pihen!

Pablo rövid gondolkodás után bólintott.

– De aztán nehogy elfelejtsd a bort!


A padlás tele volt festőkellékekkel. Ott kezdték el a kihallgatást, miután a férfi felhozott egy flaskányit a legjobb borából, és mindhármuknak töltött egy kupával.

– Pablo, – kezdte Lyr – felelsz vagy mersz?

– Merek!

– Akkor fenékig!

Joan megemberelte magát, és nem verte ki kezükből a kupát. Csak a szemöldökét felvonva próbálta szuggerálni őket, hogy végre vegyék komolyan a helyzetet. A két művész ebből persze semmit sem vett észre.

– Tehát, mikor és hogyan láttad a gyilkosunkat? – tért rögtön a tárgyra Joan, amikor Lyr a második kört töltötte ki.

– Valaki bement a színfalak mögé az előadás előtti szünetben, és ott is maradt – válaszolta Pablo, miközben átvette Lyrtől a felé nyújtott kupát.

– Úgy gondolod, ő az, akit keresünk?

– Maszk volt rajta, és kést hordozott az övén. Ez már önmagában is elég gyanús.

– Egy karneválon nem az! – hajtotta fel Lyr a harmadik kupa bort is. Joan úgy látta, a férfi kifejezetten jól bírja az erős italokat.

– A lényeg az, hogy úgy nézett ki, mint Lyr! – Pablo szeme nagyra nyílt. – Ne nézzetek így rám! Én is meglepődtem. Ha nem tudnám, hogy a mi cimboránk inkább szájal, mintsem cselekszik, talán én is bedőlök az álcának!

– Bármi ötlet, hogy ki lehetett az? – folytatta a kihallgatást lovag.

– Nos, egy színültig zsúfolt nagyváros utcáin nem lesz könnyű megtalálni egy megtermett, szőke férfit – felelte félig gunyorosan, félig szánakozva Pablo.

Lyr az üvegért nyúlt, hogy ismét töltsön, de a keze megállt a levegőben. Tűnődve nézett a kezében tartott kupára. Alig láthatóan, de remegett a keze.

– Ti is halljátok? – kapta fel a fejét Joan, majd válaszra sem várva felpattant a székéről.

– Mit? – kérdezte kórusban a két férfi.

A lovag nem bonyolódott magyarázatokba, nem mondta el, hogy lassan erősödő, baljós zúgást hall már egy ideje. Szócséplés helyett a padlásfeljáróhoz lépett.

– Vigyázz Pablóra, amíg megnézem, mi folyik odakint! – vetette oda Lyrnek, aztán sebtében lecsúszott a létrán, és az erkély felé vette az irányt.

– Pablo – intett Lyr, ahogy kacsintva a festő elé csúsztatta a borosüveget –, vigyázz magadra! Visszatérek!

Joan hömpölygő embertömeget látott a ház előtt: rajzolatuk úgy nézett ki, mint valami sündisznó, aminek tüskék helyett fáklyák és vasvillák nőttek ki a hátából.

– Gyilkos!

– Tudjuk, hogy te ölted meg!

– Égj porrá, te förmedvény!

A lovag felugrott a korlátra.

– Emberek! Ezt békés módon is intézhetjük!

– Könyörgöm, akasszuk fel! – kiabálta egy kislány az apja válláról.

– Ne olyan gyorsan! – Joan védekezően emelte fel kezét. – Mindenki megnyugodhat! Lyr már őrizet alatt áll!

A tömeg helyeslően hümmögött, de hamarosan újra elégedetlen zúgolódás támadt, ahogy az emberek Joan háta mögé mutogattak.

– Őrizet, mi?

A lovag először nem értette. Zavartan megfordult. Megpillantotta a közeledő Lyrt. Intett a férfinak, hogy nem jó ötlet most színre lépnie, de az megmakacsolta magát, és felpattant a párkányra a lovag mellé.

– Emberek! – kiáltott a tömegnek. – Eltűnök néhány percre-évszázadra, és azonnal ilyen barbárokká váltok? Ti tényleg bedőltök mindennek? Nem veszitek észre, hogy valaki rossz színben akar feltüntetni engem?

Joan ismét arra kényszerült, hogy mentse a menthetőt.

– Lyr csak azt akarja mondani, hogy a gyilkos szabadlábon van, és ameddig hátráltattok minket a nyomozásban, újabb életeket vehet el!

A tömeg hol Lyrre, hol Joanra nézett. A tűnődést egy nemesifjú törte meg, aki előrántotta vívótőrét. Ruhájára a Covellók címerét hímezték, így kétség sem fért hozzá, hogy rokona volt a meggyilkolt Gaspardnak.

– Megbosszullak, bácsikám! – üvöltötte torkaszakadtából, és megrohamozta a bejárati ajtót. Az önkényes igazságszolgáltatók serege lelkes üvöltések közepette követte. Az ajtó betört, és a tömeg beözönlött a házba.

– Mindezt elkerülhettük volna, ha nem avatkozol közbe! – ripakodott rá Joan Lyrre, miközben a férfi egy akrobatát megszégyenítő mozdulattal leugrott az erkélyről a kertbe. A lovag, a páncélja miatt kicsit lassabban, de utána mászott.

– Nem ismered a dareloni embereket – jegyezte meg Lyr, miközben gyorsan a hátsó kertkapu előtt termett. Levette szembeötlő narancssárga kabátját, és a kerítésre akasztotta. – Bármiért felkapják a vizet, és csak akkor nyughatnak, ha megsértőjük bocsánatért esedezve kúszik előttük a saját vérétől mocskos köveken.

– Nagyszerű, hogy ezt csak most közlöd! – lihegte Joan, ahogy egyre távolodtak a háztól. – A rendtársaim mondták, hogy a helyiek hevesek, de hogy ennyire! Mit nem említettél még?

– Például nem szóltam a bálról. Holnap lesz. Lenne kedved elkísérni?

– Szerencsésnek mondhatod magad, ha holnap még szabadlábon leszel! Amúgy is, rühellek táncolni. – Joan visszanézett a férfi ostrommal bevett házára. – Most hová megyünk?

– Egy jó hosszú túrára, amíg ezek a jóemberek rájönnek, hogy nincs mit takargatnom, és békésen visszaengednek az otthonomba!

Amikor már jó néhány utcányira jártak onnan, Joan megtorpant és megragadta Lyr karját.

– Hol hagytad Pablót?

– Pablót? – Lyr arca elfehéredett. – A fenébe, Pablo a házban maradt!


6. fejezet, amelyben a fél város Lyr házában piknikezik


Lyr estefelé úgy vélte, a háza már valószínűleg biztonságos, mert a lincselni vágyó tömeg csak nem időzhetett ott órákon át. Ahogy azonban a feltűnés elkerülése érdekében sisaktalan és köpenybe burkolódzó Joannal az utcákat rótták, ennek a szöges ellentéte látszott beigazolódni; nemhogy a ház, de az egész környék dugig volt emberekkel, annyival, amennyit Lyr azelőtt még sohasem látott az utcában.

– Hát én ezt nem hiszem el! Mi van itt, árusítják a bútoraimat? – morgolódott a főszervező.

Joan végignézett a tömegen. Az emberek a kerítés tövében üldögéltek, beszélgettek, ették, amit a konyhában találtak, és itták Lyr borát. Ezt ő észre is vette, és mélységesen meg volt döbbenve. Olyanokat motyogott, hogy mennyire lezüllött ez a hely is, meg hogy igyátok csak, a másé mindig finomabb.

Messziről olyan látvány tárulhatott a szemlélődők elé, mintha ez egy hatalmas piknik volna, méghozzá olyan, amit őrök vigyáznak. A páros nem tulajdonított különösebb jelentőséget a rendfenntartóknak, ők ugyanis minden nagyobb összejövetelen jelen voltak.

Lyr és Joan rövid tanakodás után úgy döntöttek, bemennek a házba. Senki sem állta útjukat. Csupán néhány őr szobrozott a bejárat előtt, de fel sem pillantottak, mert már ők is megtalálták a bort.

A páros áthaladt a kertkapun, végigment a sárgára festett kövekkel kirakott ösvényen, és elérte a mindenféle színnel összemázolt bejárati ajtót, ami most a füvön pihent. A drága fát mély vágások, súlyos ütésnyomok és vasvilla vájta lyukak tarkították.

A ház belseje mindkettejüket letaglózta. Joant azért, mert ritkán látott hasonló mértékben szétzúzott házbelsőt, Lyrt pedig azért, mert az emberek a festményeit sem kímélték; a ház főfolyosója a falról lerángatott és szanaszét tépett képektől volt tarka. Egy-egy festmény mellett elhaladva Lyr elsuttogott néhány nem túl szívélyes jókívánságot a festménygyilkosoknak címezve.

A házigazda sok mindenen ment keresztül az elmúlt nap során: meghalt egy pártfogoltja és jó barátja, orvul letámadta és fojtogatta egy Rór-lovag, a hátán érezte a tömeg baljós tekintetét, miközben a Karnevál egyik haldokló támogatója őt vádolta meg a gyilkossággal, majd, ha ennyi nem lett volna elég, egy hirtelen szerveződött embersereg feldúlta és kifosztotta a házát.

Lyr kényesen ügyelt, hogy a padlásra vezető létrán megfontoltan és kimérten kapaszkodjon fel, mert olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy rossz lépéstől még jobban összedőlhetne körülötte a világ. Az események miatt érzett meglepetéssel vegyes rémület még tovább fokozódott a szívében, mikor meglátta, mi is várt rá odafönt.

Pablo egy székén ült. Azon, amin Lyr utoljára látta. Egyértelműen halott volt. Szeméből egy-egy tőr állt ki, testét pedig tetőtől-talpig vér borította, aminek fémes szaga megtelepedett az egész padláson. Lyr mögött ekkor felbukkant Joan is. A hullát meglátva át sem futott a lovag agyán, hogy esetleg a férfi végezhetett vele. Az egész délutánt együtt töltötték, ráadásul a festő kiontott vére még nem alvadt meg. A helyzet a tettenérés öröme helyett inkább szánakozást váltott ki a nőből.

– A tömeg tette? – kérdezte halkan.

– Nem – suttogta Lyr, és a körülötte heverő, széttört poharakra, kupákra és flaskákra mutatott. – Ezt a látványt szerintem pont nekik szánták. Gondolj csak bele, mit láthattak, amikor berontottak ide! Lyr, a gyilkos, hullát tart a padlásán. Titkolta éveken át különös hóbortját, de végre lelepleződött!

– Bárki is akarja, hogy ezt higgyék rólad, úgy tűnik, jól végzi a dolgát... – sóhajtott a lovag. – Vagy megszállottan kutatja minden titkodat, vagy már túl jól ismeri mindet.

Lyr lehorgasztotta a fejét és elfordult. Mélyet sóhajtott, és válasz helyett lemászott a létrán. A háza földszintje még mindig idegenekkel volt tele. A földön és a bútorokon ülve beszélgettek és szórakoztatták egymást, itt bent is otthon érezve magukat, csakúgy, mint kint a kertben. Amikor a férfi megjelent, a beszélgetés elhalt és minden szem rá szegeződött. A főszervező az őt pásztázó emberek elé lépett, tekintetét végigfuttatva rajtuk.

– Nézzétek, hazatért a házigazda! – nevetett egy alkoholtól túlzottan vidám, vasvillára támaszkodó férfi.

– Megölt egy újabb embert! – mutogatott vadul egy úgyszintén részeg kisasszony, majd hanyatt dőlt a szőnyegen. – Valakinek meg kell állítania őt! Jaj, ki segít? – sóhajtott.

– Nekem már azóta gyanús volt, mióta Darelonba jött! – hörögte egy öreg, nem túl sikeres dalnok. – Se múltja, se családja, se protekciója… csak megjelent, és máris szárnyalt!

A főszervező keze ökölbe szorult.

– Táguljatok az otthonomból… – szólt, nyugalmat erőltetve a hangjára.

– Mi? Még neked áll feljebb, fiacskám?

Lyr türelme itt végleg elszállt.

– Kifelé! Kifelééé! – üvöltötte haragtól parázsló szemmel. Visszaszaladt a padlásfeljáróhoz, letörte a létra legalsó fokát, majd fenyegetően a betolakodókra szegezte. – Táguljatok innét!

A szerteszét ülő és fekvő betolakodók megdöbbenve bámultak az előttük magasodó férfira.

– Takarodjatok! – ordította Lyr, és közelebb lépett hozzájuk. – Esküszöm, nem mondom még egyszer… – dörögte baljósan.

A létráról éppen lemászó Joan csak annyit látott a férfi háta mögül, hogy az egy díszes, valami csoda folytán még épen maradt váza elé lépett, és a létra fokával oldalba csapta azt. A váza porcelándarabkái szétrepültek a szobában; az emberek erre a hirtelen csörömpölésre megremegtek, és meghátrálásra kényszerültek még a legkényelmesebben elhelyezkedettek és a legrészegebbek is.

A Rór-lovag is összerezzent a váratlan csattanásra. Szorosan megmarkolta Lélekgyűjtőjét, hogy szétválaszthassa Lyrt és a helyszínen ügyelő őröket, ha esetleg dulakodásra kerülne a sor köztük. Eközben vadul járt az agya. Már megint milyen helyzetbe kerültek!

Már három gyilkosság történt, és még semmire sem jutottam! Az utolsó udvarlót sem kerestem még fel! Mi van velem? Így letaglózott ez a bohóc? – gondolkodott némán. – Mondjuk, igen. Így letaglózott ez a bohóc… De most meg őrjöng és hadonászik! Mi lesz ennek a vége?

A gondolat olyan hirtelen vágott Joan elméjébe, hogy kedve lett volna a homlokára csapni. Végre rájött, miért érezte magát kellemetlenül Gaspard megtalálása óta!

Elfelejtettem volna rátenni a béklyót a kezére? Nem, nem felejtettem el! De emlékszem, már a színpadon sem volt rajta, azért szoríthatta el Gaspard karját! Valamikor kiszabadult! Eddig kedves fickónak bizonyult, de ezt már nem hagyhatom szó nélkül!

Mikor visszatért gondolataiból a valóság talajára, Joan fülében még mindig visszhangzott Lyr baljós hangneme, ám a szétszaggatott festményekkel teli folyosó és az ahhoz legközelebbi szoba már régen üresen állt. Mindenki kereket oldott. Lyr végül elhallgatott, és végigsétált a házon, kiebrudalva minden mulatozót.

Az őrök már a Karnevál kezdete óta alkalmatlannak bizonyultak feladataik ellátására, ugyanis szakadatlanul ittak és közben serényen udvaroltak minden nőnemű lénynek. Most se méltatlankodtak sokáig a történtek miatt, hiszen Lyr egy-egy teli borosüveggel a kezükben engedte őket útjukra, és amúgy is késő este volt már, hát szívesen odébbálltak. Egyikük még azt is megjegyezte, hogy a hulla úgysem megy sehová.


7. fejezet, amelyben Lyr önvizsgálatot tart


Éjfél körül járhatott az idő. Lyr lehanyatlott a keretéből kitépett bejárati ajtóra, majd messzire dobta magától a lestrapált létrafokot, ami eltűnt a szétrombolt kert egyik sötét sarkában. Nem szólalt meg, csak némán bámult maga elé. Joan lassan, óvatosan leült a férfi mellé, és a kerítést kezdte fürkészni. Nem akart, vagy talán nem mert a főszervezőre nézni.

– Lyr, kérdezni szeretnék valami fontosat.

– Sejtettem, hogy előbb-utóbb feljönnek a múltammal kapcsolatos kérdések – vonta meg a vállát Lyr.

– Én nem ezt akartam…

– Semmi baj, elmondok mindent! – a férfi tekintete a messzeségbe révedt. – Fiatal voltam, és makacsul a fejembe vettem, hogy elszökök otthonról. A családom megállás nélkül vitatkozott, hol egymással, hol velem, mert nem szerették, hogy ennyire szabadszellemű és selejtes vagyok.

– Selejtes? – Joant meglepte a szófordulat. – Mások ölni tudnának azért, hogy olyan sokoldalúak és felszabadultak legyenek, mint te!

– Darelonban lehet. De mi nem itt éltünk, hanem távol a művészetektől, kultúrától és persze a versektől. Ezek után gondolom, mondanom sem kell, hogy a szüleim nem fogadták lelkesen, amikor bejelentettem, hogy elmegyek világot látni.

– Beletörődtek végül?

– Á, dehogy! – nevetett fel fájdalmasan Lyr. – Atyám beletörődött, de anyám tajtékzott. Mi mást várhattam volna? Sokáig tervezgettem, kerestem a megfelelő alkalmat a szökésre. Amikor végre eljött a nap, rohantam, és vissza sem néztem. Akkor nem gondoltam arra, hogy cserben hagyom őket, csak az járt a fejemben, hogy végre a magam ura vagyok!

– Fiatal voltál, és elmentél, hogy megvalósítsd az álmaidat – biccentett Joan. – Mégis úgy mondod, mintha megbántad volna.

– Vándorszínésznek álltam, hogy a lehető legmesszebb kerülhessek attól az átkozott helytől. Évek teltek el, boldog voltam, és életemben először úgy éreztem, tartozok valahová. Utána viszont meghallottam a hírt, hogy az egész korábbi életemből csak romok maradtak. Amíg nem voltam ott, haramiák támadták meg orvul az otthonomat, és megöltek mindenkit, aki a szemük elé került.

– Nem lehet, hogy elmenekült a családod… hogy megszöktek valahogy?

– Nem tudom. Sosem mentem vissza. Cserben hagytam őket, ahogy mindenki mást is, akit ismertem. Adira gyilkosa még mindig nincs meg, ráadásul szerintem Gaspard és Pablo vérét is miattam ontották ki!

Lyr nem mondott többet. Hosszas csend telepedett rájuk.

– Sosem voltál túl beszédes, nem igaz, lovagom? De nézd a jó oldalát! – A férfi fáradtan Joannak dőlt. – Ennél rosszabb már úgysem történhet! Bemocskolták a nevemet, szétrombolták a házamat, a barátaim halottak, én meg egy ajtón ülve mesélem életem drámai történetét egy Rór-lovagnak! Erről könyvet lehetne írni!

– Azért nem minden barátod halott… – bukott ki az addig hallgatag Joan száján, ám ahogy észbekapott, azon nyomban el is hallgatott.

– Azt hiszem, a tükörképemet nem számíthatom közéjük…

– Többet beszélgettem veled az elmúlt egy napban, mint másokkal egy hónap alatt – ismerte be a nő. – Akármilyen nagyképű is vagy, egész elviselhetőnek tűnsz. Ha ez segít… nem fogom hagyni, hogy a feldühödött csőcselék felkössön!

– Ez zene füleimnek, lovagom! – mosolyodott el a férfi.

– Most, hogy ezt megbeszéltük, már nincs is más feladatunk, csak annyi, hogy megpróbáljuk megtalálni és ártalmatlanítani a gyilkost további áldozatok nélkül – összegezte Joan.

– Az nehéz lesz – Lyr újult erővel pattant fel –, elvégre holnap lesz a Karnevál csúcspontja.

– Csúcspont? Négy napja vagyok itt, és még senki sem említett ilyesmit.

– Ez természetes – biccentett Lyr –, hiszen az eseményen nem jelenhet meg akárki. Kizárólag a támogatóknak és a szervezőknek szól. A leggazdagabb vendégeknek. Szerencsénkre a nagyurak okosabbak annál, mint hogy bedőljenek holmi utcai pletykáknak. Még mindig szervezőként vesznek számba, nem gyilkosként. Így be tudunk jutni.

– Mégis hova? Mi lesz ez? – Joan kérdő tekintete értetlenséget tükrözött.

Lyr felvidult, és huncut mosollyal így folytatta a beszámolót:

– Gyönyörű ruhák, intrikák és zene, minden, amit szeretek! A legdíszesebb, legfényűzőbb esemény, amit a Karnevál különleges vendégei valaha láthatnak: a Támogatói Bál!

A férfi lelkesedése ezután egy pillanat alatt komor hallgatásba fordult. Összeráncolt szemöldökkel elgondolkozott valamin, majd  így folytatta:

– Ha be akarnám mocskolni a Karnevál hírnevét, mindenképp megpróbálnék ártani azoknak, akik pénzzel támogatják a rendezvényt. Ha magamnak akarnék ártani, szintén a támogatók közül válogatnék áldozatokat. Volt néhányukkal nézeteltérésem az elmúlt napokban, és eddig mindhárom gyilkosságot rám lehet kenni. Emellett a versben is szerepelt, hogy a támogatókra is hasonló sors vár. Szerintem holnap este ott a helyünk a bálon!

– Ugye táncolnunk azért nem kell? – kérdezte Joan rémülten.

Lyr válasz helyett csak mosolygott, sokáig és önelégülten. A lovag ebből leszűrte, hogy a bálon bizony lesz tánc.


8. fejezet, amelyben táncra kerül sor, és Joan szert tesz egy titkos hódolóra


A nagyterem fényárban úszott, a párok már a táncparketten álltak, és a zene ütemére lassan keringőzni kezdtek. A szokásnak megfelelően a földrész legjobb trubadúrjai és hangszerművészei játszották a terem egyik sarkában kivételes, külön erre az alkalomra komponált muzsikájukat. Tökéletes összhangban szóltak a vonósok és a fúvósok; a lant és a fuvola, és a táncosok is egyszerre mozdultak a zenére. Kivéve egy szélen meghúzódó párost.

Joan ritmusérzéke rémes volt, üteme számtalanszor megbomlott, kilengő karjával pedig többször is akadályozta a mellettük táncolókat, akik ezt megvető pillantással viszonozták. A lovag vörös tincseit hajtűvel tűzte hátra, arcára más smink nem került, csak egy egyszerű rúzs. Kék ruhát és topánkát viselt, melyekben fenséges és méltóságteljes hölgy látszatát keltette volna, ha nem botladozik úgy, mint aki most tanul járni.

– Itt van Adira utolsó udvarlóa? – kérdezte suttogva Lyrtől, miközben egy erős mozdulattal közelebb húzta magához az elegáns vörös-fekete felöltőt viselő férfit.

– Még nem láttam, de egyre erősebb a gyanúm, hogy nem az áldozatok voltak az elsődleges célpontok. Ez szerintem inkább rólam szól… Legalábbis nekem többet árt ez így összességében, mint az áldozatoknak a halál.

– Nagyképű vagy, mint mindig, de igazad lehet… Köze lehet a hősszerelmesnek a halhatatlanokhoz?

– A tetteiért, halhatatlan vagy sem, halni fog!

– Ugye tudod, hogy nem kaptam olyan képzést, amivel ártalmatlanítani tudnék egy igazvérűt? – A nő, miközben ezt kimondta, kis híján hátraesett, miután elvétett egy újabb lépést. – Hacsak nem lesz a gyilkosunk együttműködő, mindkettőnknek annyi!

– Neked talán igen, de én túl szép vagyok a halálhoz – suttogta táncpartnere pimasz vigyorral.

– Szűnj meg, Lyr! – morogta Joan. – Talán van valami terved? Rámosolyogsz, és annyira elvész a tekintetedben, hogy képtelen lesz megtámadni?

Lyr válasz helyett megfordult, és helyet cserélt a nővel.

– Látod azt a nemesembert? – A férfi baljával elengedte Joan kezét, majd, mintha az egy közismert tánclépés lenne, a terem túloldala felé mutatott. – Felénk közelít.

– Felénk?

– Inkább feléd – biccentett Lyr. – Szerintem kinézett téged magának.

– Nem akarok vele táncolni! – ellenkezett Joan.

– Pedig megfontolhatnád, morcos lovagom! – nevetett a főszervező. – Néha élvezhetnéd kicsit az életet is, nem kell folyton a munkára gondolnod!

Joannak eszébe jutott rendtársa pimasz megjegyzése, és ez még idegesebbé tette.

– Táncolj vele, faggasd ki, szúrd le! Ahogy tetszik! – nevetett Lyr.

– És te addig hová mész? – kérdezte a megszeppent lovag, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A zene ekkor megállt, és a teremben tapsvihar tört ki.

– Elbeszélgetek néhány támogatóval, hátha tudnak valamit! – A férfi ellépett Joan mellől, és elvett egy pohár pezsgőt egy közeli asztalról. A nő szeme villámokat szórt felé.

Lyr eltűnt a forgatagban, így a lovag egy pillanat alatt magára maradt, ráadásul a nemesember egyre csak közeledett és közeledett hozzá. Az elegáns ruhába öltözött alak megállt vele szemben: a jelenlévők közel egyharmadának báli maszk takarta el az arcát, ahogyan ennek a férfinak is. Hosszú, szőke haja fonott copfba volt kötve. Egyetlen cél vezérelte Joanhoz, és ennek eléréséhez hirtelen mozdulatot tett fekete kesztyűs kezével; amikor a zene dallama újból szárnyra kelt, felkérte táncolni az egyetlen vörös hajú nőt a teremben.

A lovag kijózanító hatásúnak találta Lyr távozását, azonban a tánc kezdetével ismét furcsa érzés kerítette hatalmába. Zavartnak érezte magát, mintha tudata elködösült volna; nem tudott tisztán gondolkodni.

A férfi Lyréhez igen hasonló stílusban táncolt, ám Joan az ő vezetésével nem lépett félre. A nő ezen el is gondolkodott; ugyan mióta figyelheti ez a férfi őt és Lyrt, hogy zsigerből érzi, milyen tánclépések mennek neki?

Amikor arcuk közel került egymáshoz, az idegen megszólalt a maszk mögül.

– Az őrződ itt hagyott téged nekem! – A nemes keze a nő csuklójára szorult.

Joan megpróbálta kiszakítani magát a szorításból, azonban a nemes keze megmozdíthatatlanul rászorult az övére, mintha béklyó lett volna. Tekintetük ekkor összetalálkozott. A maszk rései közt villanó szempárban Joan különös, vakítóan fehér fényt vélt észrevenni, és azon kapta magát, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem tudja levenni róla a tekintetét.

Tovább táncoltak, de most már nem csak ide-oda, hanem egy határozott irányba; végig a fal mentén, egyenesen a terem végében található ajtó irányába. Joan próbált ugyan ellenkezni, de képtelen volt kiszabadítani magát táncpartnere szorításából.

Amikor elértek a távoli szobához, a nemes kinyitotta az ajtót, és belökte rajta a nőt. Joan megpördült, hogy szembe nézhessen férfival, aki időközben egy tőrt húzott elő kabátja takarásából. A lovag tudta, hogy hajtűje közel sem olyan versenyképes a harcban, mint páncélja és kardja lenne, de utóbbiakat természetesen nem hozhatta magával a mulatságba. Szorult helyzete miatt segítségért akart kiáltani, de nem jutott rá ideje, mert a fölé tornyosuló, izzó szemű férfi beléfojtotta a szót.

– Milyen szemrevaló hölgy a fivérem legújabb játékszere! – morogta, majd tőre végigszántotta a levegőt, és a nő húsába vájt.


9. fejezet, amelyben Lyr megijed egy rendkívül vonzó, fiatal hölgytől


Lyr a vele szemben álló nemeskisasszonyra nevetett, és újabb pohár pezsgőt vett le a tálcáról.

– Hogy magának milyen vicces felesége van, kedves uram! – fordult a hölgy mellett ülő, hosszú, ősz szakállú nemeshez. Elnyúló beszélgetésük alatt az égegyadta világon semmit sem tudott meg tőle, ezért szándékában állt minél gyorsabban odébbállni. Szeme végigpásztázott a tömegen, remélve, hogy Joan jobban szórakozik, mint ő.

– Kit keres, Lyr? – kérdezte az öregúr rekedtes hangján.

– Ez most egy rossz tréfa, lovagom? – mormolta aggodalmasan a férfi, majd a nemeshez fordult. – Gróf úr – kezdte –, nem látott valahol egy kék ruhás, vörös hajú nőt? Sajnos eltűnt a szemem elől.

– Mi nem láttunk semmi ehhez hasonlót – fordult a gróf a feleségéhez. – Ugye, drágám?

– Azt mondja, vörös? – A kisasszony irigykedve nézett a távolba. – Láttam az előbb, ahogy az ajtó felé táncolt egy férfival.

Lyr szemöldöke megemelkedett, szeme megvillant, és egy rövid elköszönés után nagy léptekkel el is indult arra, amerre a tömeg takarásában az ajtót sejtette, de alig öt lépés után meg kellett torpannia, hogy ne ütközzön bele egy hirtelen eléperdülő kisasszonyba.

– Lenne kedve egy tánchoz, főszervező úr?

A hölgyike nem is habozott, hirtelen kinyújtotta kezét Lyr felé, és csodálattal a szemében közelebb lépett a férfihoz. Mellkasuk között egyszeriben nullára csökkent a távolság, ám ekkor Lyr észbe kapott és meghátrált.

– Nem lehet, nincs időm! Bocsánat!

– Hát nem szeret, főszervező úr? – sápítozott a hölgy.

– Magácska nem férjezett? – kérdezte elhaló hangon a férfi.

– Mikor érdekelte az a magafajtákat?! – szűkült össze a nő szeme.

– Ha azt hiszi, hogy ettől táncolni fogok magával, akkor nagyon téved! Mennem kell. Mint már mondtam…

A mondatot nem tudta befejezni. Az ifjú hölgy nem volt hozzászokva a visszautasításhoz, így éktelen haragra gerjedt, és felpofozta Lyrt. A férfi kezéből kiesett a pezsgőspohár, és fülfájdító csörömpöléssel tört darabokra a márványpadlón. A kisasszony felsírt, és a zene is megállt, amikor a terem faláról visszaverődött éles hangja és szitkozódása. Lyr letörölte fehér ingujjával vérző száját, majd hátranézett, és kétségbeesetten állapította meg: már megint ujjal mutogatnak rá. Egy percet sem akart a figyelem középpontjában maradni, így a legközelebbi ajtó felé vette az irányt. Két gondolat cikázott át agyán; az, hogy reméli, Joannak tényleg égető szüksége van a segítségre, és az, hogy ha mégsem, az azért lesz, mert a lovag éppen a gyilkost fojtogatja.


10. fejezet, amelyben kiderül Lyr igazi neve


Joan a földre hanyatlott, és sebére pillantott. Az idegen a mellkasára célzott a tőrrel, és az éles penge, ha rosszabb reflexekkel rendelkezik, könnyedén a vesztét okozhatta volna. Szerencsére azonban a fegyver csupán az alkarját szúrta át, amikor védekezően maga elé rántotta a kezét. Szíve összeszorult a gondolatra, hogy ilyen sérüléssel nemigen fog egy ideig kardot forgatni, már ha egyáltalán túléli a gyilkossal való találkozást. Először azonban mindenképpen ki kellett jutnia a szobából. Elkezdte összegyűjteni a megfelelő mennyiségű manát ellenfele ártalmatlanításához, addig is megpróbálta kérdéseivel húzni az időt.

– Táncolni hívsz, utána leszúrsz? – tudakolta, fájdalomtól fojtott hangon. – Sosem értettem a férfiakat. Mégis mit akarsz ezzel elérni?

– Le akarok róni egy tartozást – mormolta a nemes. – Ahogy a dareloniak is mondják, vért csak vérrel lehet lemosni.

Joan megszorította a tőr markolatát, azon tűnődöve, kihúzza-e a kezéből. Akik ilyenekkel dobálóznak, általában több pengét is tartanak maguknál, szóval van még ott, ahonnan ez jött. Fegyvertelen maradjon vagy elvérezzen? Hogy habozását leplezze, tovább kérdezősködött.

– És mégis miért kell ahhoz az én vérem? Kinek akarsz ezzel ártani? A Karneválnak? Nekem?

– Egyszerre túl sok a kérdés, lovagom, túl sok.

Joan elsápadt e szavak hallatán. A férfi úgy beszélt, akárcsak Lyr. Mennyi ideje figyelhette őket, mielőtt ma találkoztak? A nő homlokán verejtékcseppek csillantak meg. Érezte, hogy a testében már majdnem összegyűlt a varázsláshoz szükséges mana, ezért nem kell már sokáig beszéltetnie a támadóját.

– Hány embert szúrtál le, mióta követsz minket?

– Veled együtt négyet, Joan. – A nemes újabb tőrt vett a kezébe. – Mindhárom gyilkosság az én művem. A negyedik és az ötödik is az lesz.

– De mit teszel, miután végeztél velem? Kisétálsz, és ötödiknek leszúrod Lyrt is?

A nemes nem válaszolt, de nem is kellett neki: Joan ekkorra összegyűjtötte a kellő mennyiségű manát. Lélekmágiáját akarta használni, egy trükköt, amivel lebéníthatja és semlegesíti a gyilkosban összegyűlt haragot, de amikor minden energiáját a vele szemben álló férfira fókuszálta, a várt hatás elmaradt.

A lovag fáradtan nézett az idegenre, aki dühösen dobta le maszkját a földre: szeme fehér, éteri fényárban úszott, vonásai szoborszerűnek tűntek. Haja ezüstössé fakult, és egész testéből csak úgy áradt a nyers hatalom.

Halhatatlan parancsol megálljt – suttogta Joan.

– Lélekmágia? Ráadásul ilyen primitív formában? Bár a te Lyred nem beszélt rólam és a közös múltunkról, így is többet vártam tőled, Rór-lovagok szégyene! Ennyire tartod hát a Halhatatlanokat, hogy ilyen olcsó trükkökkel próbálkozol? Hadd mutassam be neked, milyen az igazi mágia! – A férfi ezzel letette a kését, és Joanra emelte a kezét. Ujjai között éteri energia kezdett formálódni.

Ebben a pillanatban vágódott be az ajtó; a fa a Halhatatlan hátán tört darabokra, aki megtántorodott az őt ért erős ütéstől.

– Ó Joooan! Nem akarok semminek az elrontója lenni… – kezdte Lyr, de utána megpillantotta a sarokba húzódott, csupa vér nőt.

A dolgok menetét igenis megzavaró főszervező futva indult a lovag felé, de egy fehér sugár fölnyalábolta és a falnak vágta. Köhögve pattant fel, majd megpillantotta az idegent.

– Rigor? – hebegte. Tekintetét képtelen volt levenni a Halhatatlanról. – Hát te nem haltál meg?

– Dehogynem, Lyronius. Lélekben már számtalanszor!

Lyr józanítólag megrázta a fejét, és tett egy lépést testvére felé. Képtelen volt elhinni, hogy az előtte áll.

Mennyire megöregedett, gondolta. Az igazvérű valóban sokat változott ahhoz képest, ahogyan Lyr emlékezett rá. Ikertestvére lévén úgy nézett ki, mintha az ő hasonmása lenne, azonban jóval nyúzottabbnak tűnt nála. Haja ezüstösen ősz volt, mély ráncok borította sovány arca sápadt színével peig már-már egy hulláéra emlékeztetett.

– Tönkre akarom tenni az életedet! – kiáltotta Rigor, ökölbe szorítva kezét. – Épp úgy, ahogy te az enyémet! A miénket!

Lyr elméjét elöntötték az emlékek: az általa jól ismert, biztonságos Felső Síkokat látta maga előtt, amit egykor az otthonának nevezett. Látta saját magát, ahogy a magasból bámul le az Alsó Síkra: a buja és veszélyes világra, ahol minden mulandó, amitől annyira óvták, de ő mégis oda vágyott. Oda, a tökéletlen emberek közé, ahol a mulatságok színes kavalkádjában a halandók elfeledik, milyen rövid is az életük a Halhatatlanokhoz képest. Ő is közéjük akart tartozni, és azt kívánta – noha tudta, hogy képtelenség –, bárcsak ő is megízlelhetné az évek múlását, és nem csak másodperceknek tűnnének a napok hosszú életében. Tisztán emlékezett, hogy annak idején véletlenül talált egy átjárót, egy mágiával átitatott kaput. Nem tudta, hogy ki, mikor és miért hozta létre, de akkor nem is igazán törődött vele. Egyetlen cél vezérelte: hogy maga mögött hagyja a többi Hatalmast, és találjon egy olyan helyet, ahol megértik, és talán még értékelik is különcségét.

– Rigor, nem tettem semmi rosszat – ellenkezett Lyr –, egyszerűen csak leléptem. Eljöttem, és nem hiányoztam senkinek.

– Elmentél, amikor a legnagyobb szükség lett volna rád! – fakadt ki Rigor. – A zhilarok később betörtek az otthonunkba, a földdel tették egyenlővé, és lemészároltak mindenkit, aki ellenállt! Mi valóban szenvedtünk, amíg te ezen a síkon a halandóiddal lebzseltél, mint egy semmirekellő kutya! Megbontottad a bizalmi kötelékünket! Cserben hagytad a saját anyád, és cserben hagytál engem is! Milyen testvér vagy te?

– És atyánk? Őt miért nem említed?

A családból egyedül atyja nem ítélte el Lyrt a halandók iránti érdeklődése miatt, emiatt ő mindig is közelebb állt hozzá, mint a többiek.

– Atyánk is elárult minket! Sőt, elárulta az egész fajtánkat! – Rigor szemében harag lángolt. – A zhilarok mellé állt a túlélés reményében. Renegát lett, és ez megbocsáthatatlan!

Lyr szíve összeszorult testvére szavai hallatán, de Rigor tovább folytatta:

– Anyánk nem volt hajlandó meghunyászkodni. Harcoltunk a betolakodókkal, de végül menekülnünk kellett. Elértük az Alsó Síkot, de anyánk képtelen volt elfogadni az új helyzetet. – A halhatatlan széttárta karját. – Ha úgy nézzük, te ölted meg őt! A te szökésed és renegát atyánk mocskos árulása miatt megszakadt a szíve, és lassan beleveszett a homályba… Én végignéztem, ahogy méltatlan körülmények között megszűnik létezni az, akinek az életemet köszönhetem, és te sehol sem voltál… Hogyan tudsz így tükörbe nézni?

A férfi ezt hallva ledermedt. Amikor először meghallotta a hírt, hogy a Felső Síkokat elfoglalta a Zhilar Birodalom, még csak néhány éve volt az Alsó Síkon, és épp egy komédiás csapat tagjaként járta a vidéket. Megrázták a történtek, ezért újból megpróbált átmenni az átjárón, de az már nem működött. Lyrt majd’ megette a kétségbeesés, ezért hosszú időn át képtelen volt szerepeire koncentrálni: végeredményül ki is dobták a társulatból. Sokáig gondolataiba veszve tengődött az utcákon, és városról városra járt.

– Fogalmad sincs, testvérem, hogy mit éltem át, amikor megtudtam, mi történt. Ne ítélj tudatlanul! Nem változtatott volna semmit, ha ott lettem volna, csupán én is a hullahegyre kerülök! – Lyr mély levegőt vett, miközben még egy lépést tett Rigor felé. – Ezt te is tudod, mégis itt állunk és veszekszünk. Ha ez nem lenne elég, mindezt Joan… – egy pillanatra megállt, és a nőre nézett – ...egy halandó előtt! Akibe kést vágtál az imént! Mit akarsz még?

Rigor Lyr fölé magasodott.

– Azt akarom, hogy szenvedj, ahogy én szenvedtem! Azt akarom, hogy ismerd meg, milyen elveszíteni mindenkit, aki fontos neked! Azt akarom, hogy át kelljen élned, ahogy összeomlik körülötted a világ! Megígértem haldokló anyánknak, hogy végzek családunk elárulóival, és én nem leszek esküszegő!

– Tessék hát, itt vagyok! – biccentett Lyr, és széttárta karját. – Tönkretettél mindent, amit tudtál. Végezz hát velem, gyerünk…  Már persze, ha tudsz!

Rigor üvöltve rontott rá testvérére. Joan még látta, ahogy Lyr szemében különös, fehér lángok gyúlnak, utána viszont éteri fény tört elő a semmiből, betöltötte a bálterem melletti kicsi öltözőszobát. Kitört a káosz.


Utolsó fejezet, amelyben két idegen útbaigazítást kér


A Vailan határában álló apró falucskában nem voltak gyakoriak a látogatók, ám azon a napsütéses kora reggelen kettőt is kaptak. Mindketten egy megtermett, szürke kancán ültek, ami lehajtott fejjel baktatott a földúton. Az idegenek köpenyt viseltek, ami az út porától volt piszkos. A nő, aki a nyeregben elöl ült, szigorú tekintettel nézett végig a falun. Köpenye ellenére is látszott, hogy páncélt viselt, kardját pedig övén hordta, úgy, hogy annak csak markolata látszott ki. Csuklyája alól egy kósza, vörös tincs lógott alá.

– Te kérded meg, vagy én? – fordult a mögötte ülő, szintén csuklyás alakhoz.

Az, mielőtt válaszolt volna, közelebb hajolt a nőhöz.

– Te, mert a te hangod mélyebb.

A nő összehúzott szemmel pillantott hátra. A hátul utazó csuklyás mintha olvasott volna gondolataiban: kínosan felnevetett, majd körbetekintett.

– Hé! Paraszt! Hé! – kiáltott egy földön munkálkodó embernek a távolban, de az nem hallhatta őt, csak a vadul integető idegenre lett figyelmes. Beletelt fél percbe, mire olyan közel értek, hogy hallhassák egymás szavát.

– Nos, akkor újra! – rázta meg fejét a csuklyás. – Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Ramzuarba? – kérdezte színpadiasan.

A földműves felmordult, gereblyéjével a mögötte lévő útra mutatott, majd faképnél hagyta őket.

– Nem szeretik az idegeneket – jegyezte meg Lyr, és levette fejéről a csuklyát.

Hosszú, szőke haját rövidre nyírta, díszes ruháját egy szürke ingre cserélte, és emellé egy pápaszemet is felvett, hogy biztos ne ismerje fel senki. Nem volt nehéz elmaszkíroznia magát, elvégre évekig ezt gyakorolta színészként.

– Szerintem csak a te ábrázatod nem bírják – vetette oda Joan, majd megsarkantyúzta a lovat. – Biztosan sejtik, hogy közöd van a néhány nappal ezelőtt romba dőlt bálterem ügyéhez.

Lyr csak a szemét forgatta.

– Akkor most bezársz Ramzuar egyik sötét cellájába? Hát nem találtam meg a gyilkost?

Joan felvonta a szemöldökét.

– Nos, meg is ölted a gyilkost.

– Szóval én vagyok a hibás, mi?

– A Halhatatlanokra, Lyr!

– Igen, igen, figyelek… – grimaszolt a férfi.

– Azt legalább elmondhattad volna, miféle szerzet vagy!

– A cellában majd kifejtem bővebben! Használsz majd övet is? Vagy nem te fogsz megkínozni?

– Nem kínzunk meg senkit! – fakadt ki a lovag. – Mellesleg úgy tapasztaltam, a béklyó sem tarthat vissza. Csak elbeszélgetünk a családodról. És rólad.

– Az érdemeimet majd mindenképpen említsd meg! Én mentettelek ki az omladozó raktárból, én láttam el a sebedet, én szereztem lovat, és én hoztam el a páncélodat is, ráadásul egész úton olyan jól viselkedtem, mint eddig soha! Segíteni akarok, amiben csak tudok!

– Ígérgess csak, Lyronius!

Joan – találkozásuk óta először – elnevette magát. Lyr pedig – szintén találkozásuk óta először – befogta a száját, és élvezte a nő kacagásának minden egyes dallamos pillanatát.

Ramzuar még messze volt, idejük pedig tengernyi…



Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.

Gyorsan, egyszerűen, programozás nélkül.

Visszaélés jelentése Bővebb információ