Találkozás

Írta: Pál Tünde

Az idő múlása mintha megsarkantyúzta volna paripáját, s Yaade már rég letett arról, hogy számon tartsa mennyi ideje érkezett az övéi közé a szent faluba, Erdőhát mélyére. Már név szerint ismerte az összes paartot, volt, hogy hosszasan elbeszélgetett velük egy-egy urefa alatt. Az emberek tisztelettel voltak feléje, hiszen ő volt a vén Rhaag tanítványa, az utódjelölt, megkeresték gondjaikkal, örömeikkel, vagy csak valami finomsággal. A leendő új tudó türelmesen végighallgatott mindenkit, segített, ahol tudott. Rhaag pedig örült, mert tudta, hogy tanítása fogékony talajra lelt. Szeme, bár nem látta már Nouros napjának fényét, mégis érzékelte a lány kemény erőfeszítéseit.

Mert Yaade, ugyan hazaérkezett, de homoktestőr múltja nem tűnt el nyomtalan s a lelkében élő harcos naponta lázadt fel, ha kellett. Amikor egyszer kertészek tértek meg egy távoli városból, hogy fákat vigyenek magukkal és elmesélték, hogy az úton banditák támadtak rájuk, a falu népe arra eszmélt, hogy a tüzes tudótanonc lelkesen ad leckét önvédelemből.

– Ezt nem teheted Yaade, te Rhaag utódja leszel a béke a világod és a bölcsesség, a tudás, nem a harc – szaladt oda Aanure fia, Tiaar. – Miért nem bízod ránk, harcosokra az efféle kiképzést?

– Ugyan már, Tiaar, csak a jó szó nem véd meg senkit a pengétől – csattant fel a lány. – Ezeket az embereket kifosztották az úton, hogyan nézhetném tétlenül?

– Ha Rhaag rájön, s márpedig rájön, hogy mivel ütöd agyon az idődet, ahelyett, hogy tennéd, amire kért, bajban leszel.

– A mára kirótt feladatot elvégeztem, Tiaar, és igazán hálás lennék, ha nem ütnéd bele az orrod a dolgomba. Népünknek csak hasznára válhat, ha a tudó nemcsak kenőcsöket ad a sebekre.

– Önfejű vagy és makacs, nem is értem, hogy… – kezdte Tiaar, de Yaade élesen közbevágott.

– Hogy Rhaag miért engem választott? Ő a tudó, talán lát valamit bennem, amit te nem. Ennyi. És most állj odébb, vagy csatlakozz te is.

Tiaar fejcsóválva fordult sarkon. Bármennyire is helytelenítette a lány harcos megnyilvánulásait, a szíve mélyén tudta, hogy Yaadenak igaza van. Az utóbbi időben a környék egyre forgalmasabb kezdett lenni, a nép aggódni látszott. A paart falu védelme néhány jól képzett harcos kezében volt, akik túlerővel szemben jelentősen veszítettek volna hatékonyságukból annak ellenére, hogy a fák közötti, rejtőzködő hadviselésben szinte verhetetlenek voltak. Yaade támadási és védekezési technikái eltértek a paartokétól s Tiaar tudta, hogy ez nagyban növelheti az esélyeiket ha meg kell védeni a falut.

– Engedd annyira közel magadhoz, amennyire csak lehet, aztán csapj le. Ütésed legyen gyors és pontos, ez a homoki skorpió módszere – magyarázta Yaade. – Így – tette hozzá, mire a következő pillanatban a paart kertész nagyot nyekkenve terült el a gyepen. – Ilyenkor a türelem a legfontosabb erényed, kivárni a megfelelő pillanatot. Ha elkapkodod vagy későn eszmélsz, halott vagy.

– Jőjj, leány – Rhaag reszelős hangja Yaade fejében félbeszakította az edzést. Sietve indult el az erdő sűrűjében megbúvó romok felé.

Rhaag, mint minden elődje ott élt az erdő mélyén, az ősi romok között, és amikor Yaade hazatért, paart szokás szerint neki is oda kellett költöznie. A tudó utódja, mindaddig amíg tanonc volt, a mester mellett kellett laknia, s a tanulás idején inasként szolgált. Szállása nem volt fényűző, de némi kreativitással egész otthonossá lehetett volna varázsolni.

Yaadenak nem jelentett problémát, hogy a valaha volt szoba mára már egy üreggé lett, s hogy ágy helyett egy lapos, mohával benőtt kövön kellett aludnia, hiszen a sejk oázisában se dúskált a kényelemben. Hamar megtanulta, hogy a rom majdnem teljesen épen maradt föld alatti termeibe nincs bejárása a tudó engedélye nélkül. Ahogy haladt a tanulmányaival úgy egyre több titkot ismert meg, amelyek ezekben a titkos helyiségekben lapultak. Rhaag és elődjei tekintélyes mennyiségű quor nyelven írt feljegyzést és leírást halmoztak fel gondosan elrejtve az esetleges behatolók elől. A tudó szerint az idők során nem egyszer volt rá példa, hogy idegenek jöttek, feldúlták a falut és a romokat, hogy megkaparintsák a paartok féltve őrzött tudásanyagát.

– Itt vagyok – kiáltott Yaade a rom boltíves bejárata előtt, majd belépett a belső udvarba.

– Tudom – lépett elő a vak tudó. Ahhoz képest, hogy nem látott semmit, meglehetősen jól mozgott és Yaadenek mindig az volt az érzése, hogy Rhaagnak valahol lennie kell még egy szemének, amivel élesebben lát mindennél. Ezt egyszer, még ismeretségük hajnalán szóvá is tette neki, mire a vén tudó harsányan felkacagott, majd elmagyarázta, hogy mindenkinek van még egy szeme, csak de csak keveseknek adatik meg, hogy lássanak is vele.

– Hívtál – nézett rá a lány. Az öregember, a megszokott olajzöld köpeny helyett ezúttal egy finomszövésű világoszöld tunikát viselt. Ezt az öltözetet Yaade látta már rajta néhányszor, telihold idején, ilyenkor az öreg rendszerint elment otthonról ha leszállt az est, s csak a pirkadat hozta haza. Hogy hol járt, mit csinált, arról sosem beszélt.

– Eredj, fürödj meg, majd öltsd magadra azt a ruhát, amit az ágyadra tettem. Ma éjjel újabb titkot fedek fel előtted, megértél rá, hogy őrízd.

– Úgy gondolod? – nézett bele a lány a mélyen barázdált öreg arcba.

– Úgy – bólintott Rhaag. – Elég hosszú ideje vagy itt, és sok mindent megtanultál, engem meg hív az öröklét. A következő holdtöltén már magadnak kell megjárni ezt az utat.

Yaade felkapta az ágyára készített  gyolcsinget és lement az egyik alsó helyiségbe. A hegyi patak egy kövekből kirakott csatornán át zubogva tört be a mennyezetről a terem közepébe, majd folytatta útját egy nagyobb lapos kő alá, ki tudja merre. A víz olyan hideg volt, hogy a lány foga összekoccant. Ilyenkor mindig a forró sivatagra gondolt.

A zöld ingben az elején kissé furcsán érezte magát talán annak puhasága vagy világos színe miatt, de aztán felballagott az udvarba. Rhaag a földön ült egy csípős szagú kis tűz mellett és odaintette maga mellé. A füst könnyeket csalt a szemébe, de némán tűrte. Valahogy megérezte, hogy ami most történik és történni fog, az nagyon fontos a tudónak. Hosszú ideig üldögéltek némán, egymással szemközt, mindaddig míg leszállt az éjszaka. Rhaag néha egy-egy kisebb ágat dobott a parázsra, amitől újfent füstbe burkolóztak. Yaade felismerte a növényt. Ezt kellett használnia, amikor arról tanult, hogy hogyan kell helyesen dönteni valamiről, vagy olyankor, ha igaz válasz kellett.

– Indulás – állt fel Rhaag épp akkor, amikor a Hold fénye felderengett a távolban, az erdő fái között. – Ezt az utat a lelkedbe kell vésned úgy, hogy a hétköznapokban ne tudj a létezéséről, se ha szelíden kérdeznének róla se ha tüzes vassal próbálnák kifeszegetni belőled. Megértetted?

– Megértettem – bólintott Yaade és engedelmesen követte az öregembert az ösvényen. Rhaag sziluettje csillogni látszott a holdfényben, tejfehér haja mintha ezüstté vált volna. Olyan magabiztosan lépkedett az avaron, mint aki tökéletesen lát az éjszaka sötétjében is.

Egy ideig felfelé kaptattak, majd lejtő következett. A fák sűrűje egyre áthatolhatatlanabbá vált, alattuk ismeretlen virágok nyíltak, édeskés illatuk ott terjengett mindenütt. Aztán hirtelen kis tisztás bukkant fel s az egyre feljebb kapaszkodó telihold megcsillant egy tó tükrén.

– Állj – súgta Rhaag. – Maradj csendben és tedd, amit mondok, csak akkor mutatkozz, ha jelt adok – tette hozzá, majd tovább lépett, egyenesen a tó felé. Térdig gázolt benne majd megállt. Yaade a tisztás széléről figyelte a fák takarásából.

Egy ideig nem történt semmi, majd egyszercsak a tó vize elkezdett áttetszővé válni, mintha valami lentről megvilágította volna. Yaade lélegzetvisszafojtva figyelte ahogy enyhén fodrozódni kezd a tükör. Elszédült, zúgott a füle, ahogy tagjait átjárta valamilyen, számára eddig ismeretlen energia. Aztán a tóból kiemelkedett valami hatalmas. Roppant testének sziluettje ott világlott közvetlenül a víz felszíne alatt, s Yaade úgy érezte, menten kiugrik a szíve a helyéről. Soha életében nem látott, de még csak elképzelni se tudott ilyen gyönyörűséget. A lény karcsú nyakán egy leginkább az őzéhez hasonló fej ült, orrlyukai finoman megremegtek, ahogy beleszagolt az éjszakai levegőbe. Bőre ezüstösen csillogott s bár távol volt, Yaade mégis tisztán látta ahogy a piheszerű szőrzeten az apró vízcseppek kis csermelyekké egyesülve peregnek le, akár a könnyek. Szemét, mely leginkább különlegesre csiszolt hegyikristályra emlékeztetett, lassan mozgatta. Bár tekintete mintha Rhaagot kereste volna, Yaade úgy érezte, hogy egyenesen őt pásztázza. Az öregember felemelte a kezét és valamilyen dorombolásszerű hangot hallatott, mire a lény kidomborította a hátát, majd mielőtt újra a vízbe merült volna, megmutatta egyik pompás uszonyát. Legyezőszerűen széttárt, halakéhoz hasonlatos farkával végigszántotta a tó tükrét.

– Lépj elő leány. Ő a xerling, tudja, hogy itt vagy, és úgy érzem, nem bánja, gyere, hadd mutassalak be neki.

Yaade remegő térdekkel tett néhány tétova lépést a víz felé. A xerling elfordult, immár egyenesen feléje. Tekintetéből határtalan béke, jóság és nyugalom sugárzott. S bár csak ártatlan kíváncsiság csillogott a nagy kristályszemekben, a lány esküdni mert volna, hogy ez a csoda mosolyog.

– Bátran, leány, úgy tűnik, kedvel téged – súgta Rhaag, amikor Yaade odaért melléje, majd lassan megfogta a lány kezét és a xerling homlokára helyezte.

Yaade hallotta ahogy saját vére dobol a fülében, és forróságot érzett, ahogy átáramlott rajta az éteri energia, majd olyan végtelen nyugalom szállta meg, hogy le kellett hunynia a szemét. Tenyerével érzékelte a finom sörény alatt húzódó bőr melegét, a xerlingből áradó lüktetést. Olyan volt, mintha időtlen idők óta ismerte volna ezt a lényt, mintha századok múltak volna el az utolsó találkozás óta. Mint amikor megáll az idő, megszűnik a külvilág, csak a pillanat van, de az végtelen időt sűrít magába. Keze végigsimított a xerling nyakán, majd homlokuk összeért. Nem tudta, mi történt, hogyan történt, csak azt, hogy élete árán is védenie kell ezt a teremtményt. Megértette, hogy kapcsolatuk szentebb, mint a testvéreké, szövetségük örök érvényű és eltéphetetlen. Amikor feleszmélt és kinyitotta a szemét, a xerling szinte áttetsző fényben ragyogott, akár a telihold fölöttük. Ajka némán mozgott, de nem kellett hang, Yaade tökéletesen értette szavait, amelyek bezáródtak lelkébe örök titokként. Aztán ahogy a lény süllyedni kezdett a tó mélye felé, megszűnt a varázs. Yaade hátrább lépett a part felé. Rhaag egy öreg fa alatt álldogált, szája körül elégedett mosoly ült és bólogatott. Nem kérdezett semmit, csak a lány vállára tette a kezét.

Szó nélkül tették meg az utat hazáig, nem volt szükség beszélni. A találkozás megtörtént és a vén paart megnyugodhatott, mert ismét beigazolódott, hogy jól választotta meg az utódját. Az új tudó lehet, hogy tüzes és faragatlan, harcos vér folyik az ereiben, de a szíve a helyén van. Rhaag úgy gondolta, hogy jól van ez így, talán ideje, hogy a paartok felébredjenek álmukból és kivegyék a részüket a történelem színpadára írt nagy műből Nouros ege alatt.

Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.

Gyorsan, egyszerűen, programozás nélkül.

Visszaélés jelentése Bővebb információ