Sakálfejűek

Egy Halhatatlanok történet

Írta: Györfi Ádám  

A kora őszi eső megnyugtatóan kopogott Jarek Dukhaj Hrabarics páncélján, a víz kis csermelyekként csordogált le zöldes barna színezetű vállvédőkön. Az acél, ami a harcos testét borította sok mesét mondhatott volna dareloni ellenfelének, ha az nem a büszkeségétől elvakultan hívja ki párbajra. Hrabarics próbálta figyelmeztetni, hogy nem lenne jó, ha összemérnék a pengéiket, de hallgatott is rá a tüzes vérű ifjonc.

A harcos jobb kezében billegtette keskeny pengéjű kardját, miközben próbálta felmérni az ellenfelét. Az eredetileg jól fésült, ám Hrabarics barna bozontjához hasonlóan most lucskos hajjal álldogáló ember hosszú barna bőrkabátot viselt. Az ő fegyvere egy tűszerű rapír volt, ami közkedvelt eszköznek számított Enerith déli részén. A dareloni bajvívó idegesen járkált fel és alá, ahogy ő is méregette az ellenfelét. Képzett az biztos, – gondolta magában Jarek – legalábbis tudja, hogy használja azt a nyársat.

-                Gyerünk már! – szólt neki oda a bajvívó. – Nem érünk rá itt egész nap az esőben! Ha már voltál olyan pimasz, hogy megsértetted barátném becsületét.

Jarek elmosolyodott. Mindössze annyi történt, hogy menet közben elgondolkozott, és sáros csizmájával rálépett a hölgy feleslegesen nagy uszályára. Az esetet észre sem véve tovább sétált volna, ha az ifjú nem perdül eléje elégtételt követelve. A harcos nem mondott erre semmit, csak elfogadta a feltételeket. Anyja révén, aki maga is dareloni származású nemesasszony volt, jól ismerte a déli állam lakóinak természetét. Szerencsére ő higgadt apjára ütött, aki Rawadar istenkirályát, Dhalart, Dhoarnas fiát, szolgálta, mint kamarás. Habár ő igen messzire került az atyai foglalkozástól, még fiatalkorában zsoldosnak állt.

-                Ennyire vágysz a vereségre? – ingerelte Jarek az ellenfelét.

A bajvívó erre peckesen előreszökkent, és szúrások sorozatával árasztotta el nemezisét. A rawadari könnyedén hárította a támadásokat, majd maga is suhogó vágásokkal válaszolt. Körülöttük, az eső ellenére, kisebb tömeg verődött össze, hogy tanúja legyen a látványosságnak. Fél szemével Jarek azt is látta, hogy tenyerek csattannak össze, pénzek cserélnek gazdát. De nem volt ideje az emberekkel foglalkozni, mert egy ellenfél várt legyőzésre.

Jarek kipördült egy komoly szúrás elől, ami akár egy bikát is megölt volna, majd rávágott ellenfele kardjának markolatkosarára. A rapír kiesett a bajvívó kezéből, így az ellenfele elhátrált tőle, miközben ráemelte a saját pengéjét.

-                Feladod, ifjú úr? – kérdezte Jarek Dukhaj.

-                Nem, soha! – a dareloni arcán mélységes sértettség ült. – A párbaj első vérig megy, ahogy a feltételeim voltak. Egy rawadari halálimádó engem nem győzhet le.

Darelon északi szomszédjában Dhoarnas a halál Őrzője telepedett le az Érkezés után, kultusza azóta virágzott Rawadarban, és ezt nem nézték jó szemmel a szomszédos államok. Hrabarics lemondóan sóhajtott, majd lépett még egyet hátra, hogy a bajvívó felvehesse a fegyverét. Ezután újra összecsaptak. Ekkor már Jarek mindent beleadott. Sújtásai elől az ifjúnak egyre csak menekülnie kellett, a zsoldos vágásai bele–belekaptak a barna bőr öltözékbe, rojtosra cakkozva azt.

Jarek végigüldözte ellenfelét a kialakult, kör alakú páston. Az egyik pillanatban a bajvívó lendületet vett, és előreugrott, hogy kardjával gyomorba döfje a rawadari harcost. Ám Hrabarics az utolsó pillanatban félrefordította a csípőjét, így a szúrás nem talált. De ezzel a mozdulattal az ifjú túlságosan kibillent az egyensúlyából, amit a zsoldos ki is használt. Bal markával megszorította a bajvívó kézfejét, majd jobb öklével, amiben a kardot tartotta, orrba vágta a darelonit.

A csont recsegve tört sok darabra, miközben vér patakzott elő. A tömegből meghökkent kiáltás szakadt fel, amikor Jarek hanyatt lökte az üvöltő bajvívót, majd a hüvelyébe csúsztatta a kardját. A zsoldos végighordozta barna tekintetét a tömegen, majd odasétált a kör szélén álldogáló fekete esőköpenyt viselő unokatestvéréhez, miközben kisimította a vizet a szakállából és a hajából.

-                Nem kellett volna egy életre elcsúfítani, elég lett volna egy karcolás a karjára vagy az arcára. – mondta Sitke Hajduk Sakalics kedélyes hangnemben.

-                Abból sosem tanulna. – húzta szorosabbra a szíjakat magán Jarek, majd kisimította rövid barna hajából és szakállából a vizet.

-                Persze, csak azért, mert Markaj mester téged ilyen kegyetlen módszerekkel képzett ki.

-                Nem volt az olyan kegyetlen, hozzá lehetett szokni. – legyintett Jarek, miközben megindult az izgatottan zajongó tömeg között. – Mennyit hoztam neked a konyhára? Biztos fogadtál rám.

-                És milyen jól tettem, épp eleget szereztem egy jó ebédhez! – dobta fel a levegőbe a csörgő érmékkel teli szütyőt Sitke, miközben hangosan nevetett.

Ÿ

Jarek meghúzta az erős szesszel töltött flaskát. Mit tehet egy zsoldos, ha éppen hosszú ideje nincs munkája? Iszik, kártyázik, és verekszik.

-                És most következzen a nap fénypontja! – hangzott a porondmester hangja a homokkal felszórt küzdőtérről. – A legendás összecsapás, amire mindannyian vártunk. Szeretett bajnokunk Marzio del Venevis…

A kövérkés porondmester szavait fülsüketítő üdvrivalgás szakította félbe. A venzioi grófság lakói valósággal megvesztek kedvenc bajvívójuk említésétől. Marzio del Venevis zsinórban a negyedszer lépett pástra Venzioi Viadal bajnoki címéért.

-                Szeretett bajnokunk, – ismételte magát a felkonferáló. – összecsap egy barbár, északi szomszédunkból érkezett, eddig ismeretlen harcossal, eggyel a Sakálfejűek közül. – utalt a dareloni a Sakalics Kompánia közkedvelt becenevére. –A halálimádó idegen eddig veretlenül menetelt el idáig.

A tömegből több helyről fújolás hallatszott, de Jarek ezen nem igazán lepődött meg.

-                Fogadjátok hát a Viadal résztvevőit!

A zsoldos recsegve felállt a tábori székről, amin eddig ült, és komótosan kiballagott a számára kiosztott sátorból. Kint az ellenfele már a nézők előtt parádézott, míg ő csak megállt a pályán, és nézte.

Sokadszorra kérdezte magát miért is csinálja ezt. Két hete, mikor párbajozott azzal az ifjonccal már akkor sem találta a célját, de az azóta eltelt napokban rákapott a párbajozásra. A zsoldoscsapat, a Sakalics Kompánia, amit a nagybátyáról neveztek el, már majdnem egy hónapja tengődött munka nélkül. Sehol egy háború, északon, az brachta–dariak már nem jelentenek nagy kihívást, így hát délre jöttek, hátha az örökké forrongó Darelon hercegségben kapnak megbízást. De a dareloniak inkább ellenségesen viszonyultak az északi szomszédaikból verbuvált sereghez, mintsem felbérelték volna őket. A hosszú napok semmit tevése pedig elindította Jareket is a lejtőn.

A dareloni bajnok befejezte a maga ünnepeltetését, és szembefordult kihívójával. Bíbor színű köpönyegét lekanyarította a válláról, majd a bal alkarja köré tekerte. Jobbajával kivonta vékony pengéjű kardját, és küzdő alapállásba helyezkedett.

Jarek nagy levegőt vett, és kihúzta magát, hogy felmérje ellenfelét. A rawadari majdnem  egy fejjel magasabb volt, és jóval izmosabb is a folyamatos páncélhordástól, de a dareloni nem véletlenül nyert már háromszor is Venzioban.

A zsoldos úgy döntött, ő támad először. A tömeg szórakozást akart, vért, és Jarek tudta, hogy megadhatja ezt nekik. Most is a viseletes vértjét vette fel, mely megannyi harcról regélt, pajzsán az ellenségei által félt sakálkoponya címer fehérlett a szurokfekete alapon.

Kardjával fentről indított támadást, de a dareloni félretáncolt. A zsoldos pajzsával hárította a testére irányuló szúrást, a keskeny penge fülsértő hanggal csúszott végig a fa felületén. Jarek előreugrott, miközben a védekező eszközével vitt be egy ütést Marzio karjára, mire a bajvívó hátratántorodott. Ám nem volt sok ideje felocsúdni, mert a rawadari máris a nyakán volt, és újabb támadásokkal halmozta el. A háromszoros bajnok állta a sarat, sőt! Alig pár pengeváltás után, már Jarek kényszerült védekező helyzetbe, annak ellenére, hogy jóval nehezebb fegyverzettel harcolt, mint ellenfele. A tornán a kihívó választhat fegyvernemet, de a dareloni saját pályáján akarta legyőzni az északi halálimádó idegent.

A közönség magán kívül őrjöngött, hangosan zúgott Marzio del Venevis neve. Az emberek a fapalánkokat verték ütemesen, vagy ütemtelenül a kezükkel attól függően, kiben mennyi szesz volt már. A város gazdagabb rétege mosolyogva nézte az összecsapást a páholyokból, ahol hűtött gyümölcsöket, és finom italokat szolgáltak fel nekik. Köztük ültek azok a vagyonos kereskedők is, akik az egész Viadalt pénzelték. Az aréna körüli boltokban rengeteg bevételre tettek szert, mert kiválóan alkalmazták az ősi honatyák bölcsességét: Cirkuszt és kenyeret a népnek.

Marzio del Venevis villámgyorsan helyezte fegyverét az egyik pozícióból a másikba. Jarek a pajzsa peremével ütötte félre a combját veszélyeztető vágást, majd előredöfött, de a kard csak a bajvívó karján függő köpenyt szúrta át. Ezt del Venevis úgy akarta kihasználni, hogy a szövettel megragadta a pengét, hogy kirántsa a zsoldos kezéből. Mozdulatait a tömeg lélegzetvisszafojtva nézte.

Jarek már az első rántásnál érezte, hogy nem fogja egyszerűen visszakapni fegyverét, és ha sokáig lekötik a figyelmét, akkor könnyen szerez sebesülést. Ezért elrugaszkodott a talajról, és pajzsával a bajvívó könyökére sújtott. Ám abban a pillanatban, hogy ellenfeléhez ért, szúró fájdalom járta át a jobb karját.

Marzio del Venevis felüvöltött, ahogy a vasalt szélű pajzs eltörte a felkarját, ráadásul az ütés ereje hátra is lökte. Megbotlott a saját lábában, hanyatt zuhant, de egy bukfenccel újra feltérdelt. Jarek nem indult egyből utána, hanem lenézett a sérülésére. A bajvívó két páncéllemez között találta el, az acél felhasította az alsó ruhát, és a vérből meg a fájdalomból ítélve az izmot is. A zsoldos megmozgatta párszor a karját, de úgy találta, most nem tud vele tovább küzdeni.

Ekkor olyat tett, amire az ellenfelének is elkerekedett a szeme. Kardját leszúrta a pást homokjába, míg átkötötte a pajzsát a jobb kezére, majd ballal vette fel fegyverét. Ugyanis Jarek Dukhaj tökéletesen vívott mind két kézével. Még egy régi sérülés miatt kellett megtanulnia ezt a trükköt.

Marzio is feltápászkodott, de látszott, hogy az ő sérülése sokkal komolyabb, karja ernyedten lógott a teste mellett. De a büszkeség újból előrevitte .

Jarek már érezte, hogy ezt a küzdelmet ő nyerte meg, és ennek szellemében vívott. Még húzta egy kicsit a küzdelmet, majd a bajvívó egyik félresikerült sújtása után ellenfele térdhajlatába ütött a pajzsával.

Marzio del Venevis a háromszoros bajnok, most a fájdalomtól nyögve feküdt a hátán. kézfejével fegyvere markolatát kereste, de azt a zsoldos arrébb rúgta csizmájával. Jarek megállt a legyőzött fölött, és a bajvívó torkához emelte a fegyvert. A nézők egy része üdrivalgásban tört ki, míg mások szitkozódni kezdtek. Korsók, fadarabok és zöldségek repültek a pástra.

-                Elismered, hogy vesztettél? – mondta Jarek Dukhaj Hrabarics, a Venzioi Viadal újdonsült bajnoka.

-                Igen, csak hagyd meg az életem. – Marzio ezt beletörődéssel mondta, de nem félelemmel. – Nem lenne igazságos, ha egy halálimádó barbár kezei által halnék meg.

-                Dhoarnas azt mondta: az ember sosem választhatja meg a halálát, csak azt, ahogyan szembenéz vele. – a zsoldos ekkor kardja helyett a kezét nyújtotta a dareloni felé. – Te bátran küzdöttél, felesleges lenne lepacskolni téged, mint valami vágóhídra szánt jószágot.

Miután felsegítette ellenfelét, a porondmester sétált kettejük közé, majd a zsoldosra mutatott.

-                Emberek! Az idei Venzioi Viadal bajnoka nem más, mint az idegen északról: Jarek Dukhaj Hrabarics!

Ekkor felhangzott a Sakalics Kompánia himnusza a lelátón összetömörült zsoldostársaitól: Itt a nyár, készítsd a számszeríjad…

Ÿ

A Sakalics Kompánia tábora a városon kívül volt, a sátrak között folyt az élet, a magasban lengtek a fekete zászlók rajtuk a sakálkoponyával. Jarek a Sakálfejűek hatalmas felcsersátrában üldögélt egy széken, miközben egy alkoholos kendőt szorított sérült felkarjára.

-                Fantasztikus vívás, testvér, lenyűgöző. Azt beszélik a helyiek, hogy valamiféle mágiát vetettél be, hogy legyőzd a bajnokukat. – Sitke Hajduk izgatottan mászkált össze–vissza a sátorban.

-                A saját büszkesége győzte le, amikor engedett pajzsot használnom. – Jarekből már elpárolgott a csata izgalma, és ugyanaz az egykedvűség lett úrrá rajta, mint előtte.

-                De akkor is, legyőzni a dareloniakat saját hazájukban, a saját sportjukban, ezt évekig emlegetni fogják! – Sitke Hajduk nagyot csapott a tenyerébe.

Ekkor egy kopasz tiszt lépett be a sátorba, és tisztelgett a Kompánia vezetőinek. Fekete egyenruhája a sereg színeit tükrözte, övébe tűzve egy tollas buzogány vonta magára a figyelmet.

-                Vezérem! – hajtotta meg a fejét Sitke felé, majd Jarek felé. – Parancsnok! Követ érkezett del Venzio gróftól.

A két harcos összenézett.

-                Akkor engedd be, hadd tudjuk meg mit szeretne a gróf!

A tiszt újfent izzadó homlokához érintette kinyújtott ujjait, majd félrehajtotta a sátorlapot, és távozott. Pár pillanat múlva egy díszes szatén ruhába öltözött, alacsony termetű ember lépett be. Ránézésre látszott, hogy soha életében egy percnyi fizikai munkát nem végzett, legfeljebb a gróf pénzét számolgatta.

-                Nagytiszteletű uram, Guido del Venzio üdvözletét küldi a Sakalics Kompánia vezetőjének. – egy elég színpadias meghajlás következett. – A város és a környező vidék ura, személyesen látta milyen képességekkel bírt a bajnokuk, amikor legyőzte Marzio del Venevist a háromszoros győztest. Ezért nagytiszteletű uram úgy véli, hogy az Önök felbérlése lesz a megoldás a várost fenyegető veszélyre.

-                Miféle veszélyre? – kérdezte Sitke felcsillanó szemekkel.

-                Az uradalom északi határában szörnyek tűntek fel a semmiből és gyilkolják a parasztokat, ez nem megengedhető veszteség a gróf számára. Mondjanak egy összeget!

Jarek Dukhaj a kuzinjára sandított. Ha valaki így kezd egy tárgyalást, hogy nem is alkuszik a pénzre, akkor nagy veszélyt rejthet a megbízás.

-                Szokványosan tíz arany a katonák zsoldja egy hónapra, és húsz a tiszteké, az az egész Kompániára nézve harmincezer arany. De ez változhat a feladatunk nehézségétől függően. – vette elő tárgyaló hangszínét Sitke. – Mik a részletek?

A küldönc kivett a mundérja zsebéből egy lepecsételt pergament, és közelebb lépett a két zsoldoshoz.

-                Itt van minden leírva, amire szükségük lehet. – nyújtotta Sitke felé a levelet.

-                Ó, nem én vagyok ilyen ügyekben a főnök, én csak a pénzt adom, a felszerelést és a jó hírnevet. Ezekben a kérdésekben ő az illetékes. – mutatott sérült rokonára a Sakalics Kompánia feje.

A gróf küldötte meglepetten nézett Sitkére, és a sebesült zsoldos felé oldalazott, majd félve átnyújtotta a küldeményt. Jarek jobb kezével felpattintotta a pecsétet, majd gyorsan átfutotta az írást.

-                Dupla, teljesítési idő bizonytalan. – csak ennyit mondott.

-                Akkor ez a válaszunk a grófnak, hatvanezer arany havonta, a felét előre kérjük. – összegezte Sitke, majd elbocsátó mozdulatot tett a kezével.

-                Csupa jó dolgot hoztál ma ránk. – tárta szét a kezét Sitke Hajduk, miután a követ távozott. Viszont az a seb nagyon csúnyának látszik, mindjárt érkezik az orvos.

-                Milos doktor valószínűleg még részegen hever valahol, ahol a győzelmemre ivott. – legyintett Jarek.

-                Ebben igazad van, a Sánta Nomád kocsmában látták eltűnni. De amíg te a viadalon parádéztál, én szereztem ideiglenesen új felcsert. Meglásd, biztos, elégedett leszel vele.

-                Milos fődoktornál csak jobb lehet. – kacagott Jarek Dukhaj.

A Sakalics Kompánia vezére elköszönt, majd elhagyta a sátort, fekete köpenye csak úgy lobogott utána. A bent maradt zsoldos óvatosan elemelte a szövetet a sebtől, hogy megnézze. Nem volt szép látvány.

Ekkor vászon suhogása vonta magára Jarek figyelmét, de mikor felnézett, elkerekedett a szeme. Egyáltalán nem számított rá, hogy az új felcser ő lesz: Fanny del Cizo.

A nő barna haja szorosan össze volt fogva, arca szemernyit sem vesztett szépségéből azóta, hogy Jarek legutóbb látta. Zöld lovaglónadrágban, egyszerű fehér blúzban lépett be a sátorba, miközben vastag fehér köntösét magára kanyarította. Kezében egy hosszúkás bőrtáskát szorongatott, amiben a medikus felszerelését hordozta. Évekkel ezelőtt szoros kapcsolatban voltak, de a nő Vailan legnevesebb orvosi akadémiájára nyert felvételt, míg Jarek Dukhaj nagybátya seregével ment messzi földekre hadakozni. Akkor megbeszélték, hogy nekik nem lehet közös jövőjük, ám az igazat megvallva a zsoldos ezt legbelül sosem tudta elfogadni.

-                Szervusz. – nyögte ki végül.

-                Szervusz. – válaszolta az orvos. – Nem tudtam, hogy még mindig a Sakalicsban vagy. Azt hittem, északon harcolsz Athreia zászlója alatt.

-                Úgy is volt, amíg el nem fogytak a megbízatásaink. Ez az átka, ha sokkal erősebb vagy az ellenfeleidnél.

Fanny del Cizo letérdelt a zsoldos mellé, és elemelte a kendőt a sebről, majd kezével megnyomkodta a sérülés környékét. Ezután kinyitotta a táskáját, és balzsamokat, valamint halcsontból készült tűt, és cérnát készített elő.

-                De éppen most béreltek minket fel, jó, zsíros munkának ígérkezik. – Jarek elhallgatott egy pillanatra, mert nem tudta mit mondjon igazán. – És te merre jártál azóta?

-                Itt, ott, amott. – a nő nem igazán volt beszélgetős kedvében.

Az orvos keze gyakorlottan varrta össze a penge által okozott sebet, majd mikor végzett összepakolt.

-                Talán este lenne kedved… – törte meg Jarek a csöndet, de Fanny del Cizo azonnal a szavába vágott.

-                Kérlek, ne kezd ezt újból. Te is tudod, miért váltunk külön. – az orvos nagyot sóhajtott. – Este még egyszer átkötöm a sebedet, addig próbáld nem nagyon megerőltetni.

Azzal elfordult tőle, és az asztalra helyezett használt eszközeit kezdte rendezgetni. Jarek szomorúan állt föl a székből, amin ült. Kifelé menet, egyszer hátrapillantott egykori szerelme még mindig vonzó alakjára, majd lemondóan sóhajtott, és kilépett a sátorból. Azt már nem láthatta, hogy Fanny del Cizo úgy szorította az asztal szélét, hogy a keze belefehéredett, miközben az arcán könnycseppek gördültek végig, hogy lecsöppenjenek a poros talajra, ami rögtön elnyelte őket.

Ÿ

A Sakalics Kompánia másnap reggel teljes fegyverzetben vonult ki a táborából, miután a gróf elküldte nekik a zsoldjuk előlegét. Kétezerötszáz katona masírozott észak felé, hogy rendezett sorokban felsorakozzanak a tábor előtti mezőn a csata előtti szertartásukra. Az úton haladó emberek mind megálltak, hogy megcsodálják a rawadariak imáját.

A zsoldosok századonként álltak fel, miközben minden hadoszlop mellett Dhoarnas papjai kötőféken vezettek elő az áldozatra szánt kecskéket. A halál istenének emberei mélyen zengő énekbe fogtak, a dareloniak számára érthetetlen szavakat a nézelődők felé vitte a fel–fel támadó szél. A Sakálfejűek bekapcsolódtak a kántálásba, fegyvereikkel sakálkoponyás pajzsukat püfölték, lábaik tompán puffantak a poros talajon. A zsoldosok egyre jobban belelovalták magukat, és mikor a papok a magasba emelték áldozati késeiket, vonyítás szakadt fel az ezer és ezer torokból, elfedve a kecskék haláltusáját.

Jarek a második század élén állt felnyergelt lova mellett, sokadszorra énekelve a harci imát, mely felkészítette lelküket a csatára. Ő is együtt hallatta a sakálkiáltást a többiekkel, mikor a papok levágták az áldozati állatokat. Dhoarnas káplánjai felfogták a kecskék vérét edényekben, és a katonák elé léptek velük. Ecsetekkel a vért a katonák felé hintették, majd tovább léptek, és a következő sornál megismételték.

-                Legyen ez a vér, ellenségetek vére, mely rátok folyik! – kántálták. – A sakál maga előtt küldi ellenfeleit a halálba. Ne féljetek a sötétségtől, Dhoarnas boldogan fogadja majd az ő harcosait.

Jarek Dukhaj meghajtotta fejét a papok felé, majd feltette fejére csúcsos, orrvédős sisakját, elrendezte a sodronyt, és bekötötte a szíjakat. Felkapaszkodott a lovára, és hátra tekintett, hogy merre járnak a szent emberek. A papok lassan végig értek a sorok mellett. Jarek szeme tovább siklott a tábor kapujára, ahol megpillantotta Fanny del Cizot, ahogy fehér köpenyében szemlélte a zsoldosokat.

Ekkor egy kürt rezes hangja hasított a csöndbe, egyszerű dallamot fújva, mely az indulási parancsot vitte a katonák fülébe. Felbúgtak a nyugat–rawadariak bőrdudái is, pattogós indulót játszva. Jarek előrefordult, majd sarkával elindította a lovát a százada élén. Mögötte több ezer talp csapódott a talajnak, és a zsoldosok magasra emelték fekete lobogójukat.

Egy félnapi menet után jelentették a felderítők, hogy valószínűleg megtalálták azokat a szörnyeket, amikre a megbízást kapták. Pontosabban az egyik csapat teljesen eltűnt, egy másik csoport találta meg összeaszott testüket. Ezután a Kompánia teljes készültségben haladt tovább, amíg kiértek a környéket borító sűrű erdőből.

A rét túloldalán pedig megpillantották az ellenségüket. Egy nagy, a csillagtalan éjnél is sötétebb kapu előtt ciklámen színben játszó ragadozók lebegtek. Halovány alakjukat Jarek épphogy csak ki tudta venni. A sokféle förtelmes kreatúra között hatalmas szürkeköpenyes lények álldogáltak, amik még meghajolva is magasabbnak tűntek, mint egy csataménen utazó lovag. A korcsok észrevették a közeledő zsoldosokat, és fülsértő rikoltással indultak meg a Sakálfejűek felé.

Újabb kürtjel harsant, és a Sakalics katonái egyként mozdultak meg, hogy harci alakzatba álljanak, amivel visszaverhetik a förmedvények támadását. Feketére festett pajzsok vasalt szélei koppantak egymásnak, és több száz sakál vicsorított most az ellenségre.

-                Hígvérű mágusok előre! – adta ki a parancsot Jarek.

A páncélos lándzsások utat nyitottak a halhatatlan vérű varázslóknak, akik a Sakalics Kompánia legütőképesebb egységét adták. Szemük fehéren ragyogott, kezeik körül életre kelt az éter, még fényesebben, mint eddig bármikor, ahogy hófehér áttetsző éterpajzsot vontak a sereg elé.

-                Khataar a dhaar! – hangzott e két szó az összes zsoldos ajkáról: Dicsőség vagy halál!

Az éjjeli vadászok, elkóborolt zhilar felderítők árnyai, és más túlvilági korcsok villámgyorsan tették meg a távolságot, ami köztük és a Sakalics Kompánia között volt. A hátsó sorokban számszeríjászok húzták fel fegyvereiket, hogy aztán gyilkos nyílzáporral fogadják az ellenséget. A zsoldosok magiko–technikusai manafegyverekkel adtak le tűpontos lövéseket. Az éterformálók fehér energia lövedékeket repítettek feléjük, amik eltaláltak többet a szörnyek közül, de a legtöbben vágtáztak tovább, hogy óriási csattanással csapódjanak bele a zsoldosok csatasorába.

Jarek lova magasra ágaskodott, ezért a parancsnok gyorsan leugrott a lóról, mielőtt az leveti magáról. A hátáról lecsatolta fekete pajzsát rajta a sakálkoponyával, és kivonta a kardját. Körülötte a csatasor behorpadt, ahogy az egyik szürkeköpenyes rém piheként dobálta félre a harminc negyven kiló vasat viselő felnőtt férfiakat. Jarek már tudta, hogy ha ezt túl is élik, az csak a létszámuknak lesz köszönhető.

A zsoldos teljes erejét belevitte a csapásba, amit a lény hátára indított. Ám legnagyobb meglepetésére a lény egy szempillantás alatt fordult meg, és szikkadt kezével megfogta a pengét. Sárgásfehér szeme és természetellenesen torz arca félelmet keltő volt. Ugyan a kard belevájt az óriási, hosszú ujjakkal rendelkező kézbe, ez a lényt nem hatotta meg. A Köztes Sík teremtménye másik öklével lesújtott volna, de keze lepattant a zsoldos fölött létrejövő éterpajzsról. Jarek visszaszerezte kardját, majd a szünetet kihasználva két gyors lépéssel megkerülte a förmedvényt, és ráugrott a hátára. Ekkor több zsoldos is lándzsájával vagy kardjával vagdalni kezdte a rémet, egy magiko–technikus egy egész tartály manalövedéket eresztett a dögbe, miközben Jarek pajzsa élével ütötte a fejét. A Köztes Sík teremtménye már nem bírt egyszerre ilyen sok támadással, ruháit és testét megszaggatta az acél, míg a feje helyén csak egy puha pépes valami maradt az ütések erejétől.

Mikor a monstrum összeesett, Jarek már a következő ellenfelét kereste, és meg is találta egy levegőben röpködő, áttetsző szörny alakjában. Felkapott egy lándzsát, az egyik elesett katona kezéből, és a suhanó rém felé dobta, egyenesen a ciklámen színű gyomra felé. A kenéz szinte átrepült a ragadozón, ahogy keresztül szúrta a manával töltött szervet. Az életfolyam ciklámen sugarai lökődtek ki mindenfelé, hogy aztán tengernyi lila fénypontként tűnjenek el a semmibe. A feneség fölbukott a levegőben, ahogy az éltető mana távozott a tstéből, és fejjel előre rázuhant a zsoldosparancsnokra.

A vérfürdő órákig tartott, mire a Sakalics elverekedte magát a résig, már legalább ötszázan feküdtek holtan vagy sebesülésüktől nyöszörögve a harcmezőn. A szörnyeket ménkű nehéz volt megölni, csak az éterformálók, íjászok, és a zsoldosok hősies ellenállása együtt vezetett győzelemre. A síkmágusok bonyolult varázslattal bezárták a Köztes Síkra vezető átjárót, és a katonák nekikezdtek eltemetni a halottjaikat. Jarek felderítőket küldött ki a környékre, hogy jelezzék, ha máshol is kapuk nyílnának meg.

-                Parancsnok, begyűjtöttük az egyik zhilarverte rohadékot! – jelentette a rawadari tiszt, akit Jarek az egyik rém megkeresésél bízott meg.

-                Rendben, szekérre vele. – intett vállig véres kezével Jarek. – Visszavisszük a városba, ezért négyszeres pénz jár, nem dupla díj.

A nap végére nem maradt más a zsoldosok után, csak sírhantok és égő máglyák.

Ÿ

A Kompánia nem győztesként menetelt vissza a táborba, nem érezték magukat annak, csak túlélőnek. Rengetegen segítették sebesült bajtársaikat az orvosi sátor felé, ahol a felcserek és a papok láttak neki a sérültek ellátásának. Jarek annak ellenére, hogy teljesen kimerült, nem pihent. Járt, kelt a táborban. Bort hozatott a katonáinak, ételt és kötszert. Akik kint dolgoztak a földeken, érdeklődve és megdöbbenve nézték a két nap után visszatérőket. Az épen maradt katonák újabb kecskéket áldoztak a Halál urának, hogy nem szólította magához őket.

Késő este volt, mire maga is elért az orvosi sátorhoz, még mindig rajta volt a páncél, amin a csata mocska hagyott kellemetlen foltokat. A legtöbb sérültet már ellátták, akik nem fértek be az amúgy hatalmas hodályba, azok a csillagos ég alatt, tüzek körül melegedtek az őszi estében.

Jarek félrehajtotta a vászonlapot, és belépett. Bent fáklyák világították meg a sötét sarkokat, mindenhol véres, fehér lepedők hevertek. Az asztalon még az egyik katona lábát műtötték, de lassan végeztek a procedúrával. A zsoldoskapitány nem bírta tovább, és lerogyott az első székre, ami az útjába akadt.

Arra ébredt, hogy valaki lágyan paskolgatja koszos arcát, fáradt szemeivel laposakat pislogva nézett fel. Fanny aggódó arccal guggolt előtte. Köpenyét, már inkább lehetett lazacszínűnek mondani, mintsem fehérnek, a sok vér befogta az anyagot.

-                Az Őrzőkre! Már itt ébresztgetlek mióta. – Fanny del Cizo haragos hangon akart szólni, de most csak félelem szólt belőle. – Mi történt veled?

-                Azt hiszem, felszakadt a sebem, meg jó párszor el is találtak azok a zhilarverte rémségek. – nyögött egyet Jarek, ahogy megpróbált megmozdulni.

-                Ne, ne, ne! – szólt rá a nő. – Meg ne moccanj, éppen most próbálom lehámozni rólad a karvédőt. Ijj. – cicegett. – Valóban felszakadt.

Azzal felállt, hogy elszaladjon az eszközeiért, Jarek csak nézte, ahogy elsiet. Fanny del Cizo egy perc múlva visszaért egy melegvizes vödörrel együtt, és elkezdte letisztítani a zsoldos sebeit.

-                Fel nem fogom mi visz ki téged újra és újra a harcmezőre. – mondta a nő, miközben újabb vértdarabot szedett le Jarek karjáról.

-                Vakmerőség? A dicsőség hajszolása? Bizonyítási vágy? Az elbukástól való félelem? Megfelelés a nagybátyámnak? Persze, ezek is. – révedt a távolba Jarek Dukhaj. – De legfőképpen te.

-                Én? Ne nevettesd ki magad! – Fanny kétkedve nézett egykori szerelmére, de annak szemeiben nyomát sem látta, hogy viccelne. – De miért?

-                Mert azt mondom magamnak, hogyha elvállalok egy újabb csatát, egy újabb háborút, azzal bárhol is vagy, biztonságosabbá teszem neked a világot. Egész életemben harcoltam, de amíg nem találkoztunk, nem volt értelme, csak pénzért csináltam. Ám hiába vittek minket szét az Őrzők által kijelölt utak, nem tudtam már ugyanúgy élni a világom. Most ezek a szörnyek is veszélyeztetik Enerithet, és benne téged, a családomat és a népemet. Miféle értéktelen alak volnék, ha nem próbálnám megállítani őket.

Jarek Dukhaj Hrabarics oldalra billentette a fejét, hogy jobban lássa a nőt, akihez még mindig gyengéd érzelmek fűzték. Fanny keze megállt a munkában, mikor hallgatta a férfit, és most egymás szemébe néztek. Könny szökött a nő szemeibe, majd lassan elmosolyodott. Közelebb hajolt Jarekhez, és lágyan megcsókolta, majd folytatta a zsoldos sebeinek összevarrását.

Másnap a Sakalics Kompánia parancsnoka felkötött kézzel jelent meg a vezéri pavilonban, amikor hívatták. A bejárat mellett a szabadban a megölt rémség feküdt egy kordén. Velük szemben díszes páncélba és ruhákba öltözött emberek várakoztak csodaszép telivér lovak mellett. Jarek egyszerű fekete nadrágja, és lenből készült ingje póriasnak tűnt hozzájuk képest.

Bent még nagyobb meglepetés várta. Sitke Hajduk Sakalics egy magas, kifényesített, vörös vértet hordó, szálas alakkal beszélgetett. Ahogy Jarek közelebb lépett észrevette a súlyos rubintokkal ékesített pengét, mely a del Orovis ház seregeinek vezérét illette, egy aranyozott vívótőr társaságában lógott a látogató övén. De nem az egész kard lógott a lovag oldalán, csupán egy rövid csonk és a markolat.

A két férfi abbahagyta a beszélgetést, és a belépő zsoldos felé fordult. Jarek végigmérte a vendég arcát. Arneo del Orovis mintha éveket öregedett volna, miután legutoljára találkoztak. Akkor ellenfelekként ütköztek meg, de utána életre szóló barátságot kötöttek. A fiatal férfi arca gondterhelt volt, egy baljós árnyék ült rajta.

-                Arneo, barátom, hála Dhoarnasnak, hogy látlak. – Jarek összevonta szemöldökét, mikor nem kapott választ. – Történt valami?

-                A rémek. – válaszolta Sitke komoran.

-                Máshol is felbukkantak, nem csak itt. – szólalt meg végtére Arneo del Orovis. – A grófságomban is felbukkantak, megölték az apámat, sok harcosommal együtt. A káosz egyre csak terjed, vad kapuk nyílnak sokfelé, és a Köztes Sík szörnyei özönlenek keresztül rajtuk. Del Leoni Főherceg megértette, hogy segítséget kell kérnünk, mert ezt a helyzetet a dareloni vitézség egyedül már nem oldhatja meg. Azért vagyok hát itt, hogy a segítségedet kérjem.

Jareknek elszorult a szíve, ahogy látta barátja kétségbeesett ábrázatát. Rápillantott unokatestvérére, összebólintottak, majd kinyújtotta bal kezét a gróf felé.

-                És a Sakalics Kompánia harcba indul veled, ifjú Vörös Róka! A Sakálfejűek ott lesznek melletted, mikor levadászod a rémségeket!

Arneo del Orovis gróf pedig megszorította a felé nyújtott kezet.

A zsoldosok felcserje éppen a táboron vágott keresztül, mikor megdörrent az ég a messze–távolban. Fanny del Csizo feltekintett Enerith magas hegyvonulatára, mely a láthatáron nyúlt a sötétedő kék ég felé. Fekete felhők rohantak le a hegység előterébe, hogy pusztító széllel és esővel árasszák el a tájat. A nő körbehordozta szemét a horizonton, majd tekintete megakadt a parancsnoki sátorból kilépő Jareken. Összenéztek, a zsoldos lassan bólintott majd mindketten elgondolkozva néztek a közelgő vihar irányába, miközben a szél a káosz és pusztulás kesernyés illatát hozta el Venzioba.

Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.

Gyorsan, egyszerűen, programozás nélkül.

Visszaélés jelentése Bővebb információ