A vezeklő

Írta: Orosz István

Victom a kivégzése előtti éjszakán is gyerekkori otthonába álmodta magát. A tanyaépületet betöltötte az édesanyja által sütött kenyér illata, az ablakon át behallatszott a közeli földúton végighaladó szekerek zörgése és a legelőről visszatérő rőt északi marhák bőgése. Azon a hajnalon kopácsolásra ébredt fel. Cellájának ablakán beáradt a vérvörös hajnalfény, de ő nem kelt fel a fekhelyéül szolgáló zsákról. Félelemtől nehéz szívvel hallgatta az ácsokat, ahogy az ő bitófáját állítják össze. Magasan fog járni a nap, mikor ő fellép egy dobozra, és az arctalan hóhér egy kötelet fog a nyakába hurkolni. Ha az őrzök kegyesek hozzá, akkor a kötél eltöri a nyakát abban a pillanatban, mikor kirúgják a talpa alól a fadobozt.

Rá se nézett az őr által behozott ételre, pedig erdei gyógynövényekkel bedörzsölt, pirosra sült csirke volt fehér kenyérrel. Hogy tudott volna, ahogy a plafont nézve imádkozott az őrzökhöz valami csodákért. Talán még beléphet a strázsa az ártatlansága hírével. Az ajtóra meredt várakozóan, de annak nyikordulása helyett továbbra is csak az akasztófát ácsoló hóhér kopácsolását hallotta.

– Hosszú útra indulsz – jött egy kedélyes, de tiszteletteljes hang. Egy férfi állt a cella közepén, kerekded arcát ősz szakáll borította. Sötét talárt viselt, nyakában egy arany, kasszát formázó medál fittyegett. Meltor, a Vezeklés bírájának jele. – Meg kell tenned az első lépéseket.

Victom felült a zsákján.

– Én… én ártatlan vagyok – felelte.

– Nem foglak megítélni – mondta a vezekeltető. – És nem tudlak úgy megmenteni, ahogyan azt szeretnéd. Csupán a lelkednek adhatok esélyt azzal, hogy megbocsátom a bűneidet.

– Feleslegesen érkeztél ide.

A gyóntató elmosolyodott.

– A regulám azt mondja, neked is jár a megbocsátás.

– Nem én mérgeztem meg a herceg borát! – csattant fel. – Nem kell megbocsátás!

– Ha nem te tetted, akkor mégis miért vagy itt? – mutatott körbe a vezekeltető.

–  Nem emlékszem rá.

Még mindig látta a jelenetet maga előtt. A szokott, kimért lépteivel sétált végig a folyosón, az orrában mintha frissen sült kenyér illatát érezte volna. Ezt kissé különösnek találta, mert a kastély pékje mindig reggel sütötte ki a kenyeret.  Aztán napirendre tért felette, és folytatta útját. Friss sültet és párolt zöldséget hozott az urának, mellé pedig tüzes dareloni vörös bort. Ami bizonyára nem volt mérgezett. Megbízható kereskedőtől hozták, lepecsételt hordókban. Volt, aki előkóstolta és nem találta mérgezettnek. De lám, a herceg arca mégis vörösbe fordult, mikor az iratokkal teli íróasztalra dőlt. Azonnal ugrott, hogy az ura segítségére siessen, de a férfi ekkora már halott volt. A kudarc tudata fájdalmasan vert gyökeret a lelkében, erre pedig rátett egy lapáttal, mikor a testőrparancsnok megragadta a pohárnok csuklóját, és tenyérrel felfelé fordította. A tenyerén és az ujja hegyén barna foltok.

Skorpibogyó, mondta undorodva a testőrparancsnok. Apró bogyók, a húsuk csordultig tele méreggel. Csak össze kellett törni, és a levét a borba facsarni. Miért? Miért tetted Victom?

Újra és újra feltették a kérdést. Mikor az ostor a hátába mart. Mikor előkerültek a tűzes billogok, a fogók és a szegek. Aztán a kínzás abbamaradt, és a cellában hagyták.

– Nem megítélni jöttelek téged. Csak megmenteni – mondta nyugodtan a pap. – Feloldozlak téged, Victom testvér.

Az egykori pohárnok megrázta a fejét, és kezét a tenyerébe temette. Hiába ült mellette ott a pap, egyedül érezte magát.

– Alhern, becsületesek ura, emeld jégkardodat felém oltalmamul. Ravenor, a seregek ura, emeld fénylő lobogódat, mutass fényt a sötétségben – imádkozott halkan, kezét az ég felé emelve. – Fehér Gárda emelj, fel.

– Miért fohászkodsz hozzájuk? – szólalt meg a pap. – Ezek istenek egyáltalán? Istenek azok, akiket legyőzhet az ember?

Victom elképedve fordult felé. A sötét csuhás elmosolyodott, mire egy pillanatra elfeledkezett a kinti kopácsolásról és a hóhér fütyürészéséről.

– Hogy mi?

A pap felkuncogott.

– Nem tudnak innen kihozni. Vagy nem érdekli őket a sorsod, vagy semmilyen hatalmuk sincs már a te isteneidnek.

Próbára teszi a hitem – gondolta és újrakezdte az imák citálását. Erről lehet szó.

– Szerinted megérdemlik a tiszteletedet ezért, amiért erre az útra vezettek téged? Milyen isten akaratát szolgálja, hogy téged árulóvá tettek?

– Nem vagyok áruló! – csattant fel Victom, felpattant a zsákról.

– Ki rakta bele a mérget az urad borába?

Az egykori pohárnok lábai megremegtek. Mint mindig próbálta visszaidézni kivel találkozhatott a folyosón. Ránézett a papra, és az arcvonásait ismeretlennek találta.

Láthattam a kastélyban vagy a városban. Igen, a  kastélyban. A folyosón jöhetett velem szembe, és nekem jött. Igen, nekem jött, és lopva belerakta a skorpióbogyót a borba, és összemaszatolta a kezem. Egy gyilkos, a fejében bűnös gondolatok. Csak ő tehette! – gondolta Victom. A remény fénye egy pillanatra megolvasztotta a halálfélelem jégpáncélját.

Ekkor megérezte újra a kenyér illatát, és egy pillanatra ott volt gyerekkorának színhelyén, egy hosszú faasztal végében. Kintről hallatszott a hazaérkező tehenek bőgése.

– Soha nem láthattál se a városban, se a kastélyban – mondta a pap. Victom szíve összeszorult a babonás félelemtől.  – Bár már találkoztunk réges-régen.

A pap felállt, és közelebb lépve Victomhoz a szemébe nézett.

– Ha szólsz az őröknek, és ide is jönnek, az semmit se ér – az arcán ájtatos mosoly jelent meg, ami gúnyosba fordult. – Megtetted, amire születtél. Ne kezdj el fohászkodni azokhoz a gyenge bolondokhoz, akik nem tudták megtartani a saját királyságukat. Ne hullj térdre, inkább gondolj arra, hogy te tetted meg az első lépéseket, melyek az új dicsőségbe vezetnek minket.

Victom nem hallgatott a papra. Az ajtóhoz lépett, és dörömbölni kezdett. Aztán újra és újra, végül őrségért kiáltott.

– Nem érsz ezzel semmit – sóhajtott fel a pap. – Jaj, ne verd már olyan erősen az ajtót és ne rettegj már attól az akasztástól. Hisz mire kötél kerül a nyakamba, te már sehol sem leszel.

– Miről beszélsz? – fordult meg Victom és elképedt. Az öreg pap eltűnt. A cella túlsó végében az ő tökéletes mása állt, bár talán pár évvel fiatalabbnak tűnt. Keskeny állát nem verte ki a borosta, és az arca se volt olyan sápadt. – Miféle varázslat ez?

– Hamarosan eltűnsz, mint köd a nyári hőségben – felelte a másik Victom.  – Olyan varázslat ez, ami a lelkemre hatott. Ezen a vidéken sokan vannak, akik nem szeretik hogy gyenge urak vannak a nyakunkon. Ha bejön a koldus a házadba és fennhangon azt mondja, hogy ez az övé, te nem kezdesz el neki hajbókolni, mint a kedves herceged ősei, hanem kipenderíted és megmutatod, hol a helye. Népünk a lerombolt Quoroniából azért jött, hogy megszerezze magának a Maeron vidékét, és új birodalmat építsen. Azért hasítottam ki a lelkemből egy darabot, és formáltalak meg tégedet belőle, hogy gyanútlanul jár és kellj a kastély folyosóin.

– Az elmúlt évek nem… nem voltak igazak.

A másik Victom kinézett az ablakon, és elmosolyodott. Ő újra érezte a kenyérillatot, ami a következő pillanatban átfordult a tömjén és valami más varázsszer bűzébe. A szülői ház képe átadta helyét egy sötét és nyirkos kamrának.

– Az utóbbi két év, amit eltöltöttél itt, azok voltak az igazak. És néhány saját emlékem, amit átadtam neked. Voltak üres lyukak, de azokat hamar befoltoztad. Gyülölsz most, megértem. De amikor kínoztak téged, én előreléptem, és válaszoltam a kérdéseikre.

– Mit mondtál a nevemben? – bukott ki Victomból.

A másik leült a párnára, és a körmeit mustrálta, majd rá emelte a tekintetét.

– Azt, hogy mindez bosszú minden olyan megaláztatásért és szenvedésért, amit a domb tetején gőgösen pöffeszkedő Dérhalom az elmúlt nyarakon és teleken Árnyvölgyre mért – mondta, és azzal vállat vont. – És itt az ideje, hogy Maeron igaz népe visszavegye azt, ami az övé. Meg tudnál most ölni, igaz? Pedig ezek hősies szavak voltak. Azok a szavak, melyek a népünket, ami a tiéd is, arra készteti, hogy felgyújtsa az ősi lángot, és levesse a rabigát, amit Ravenor és a bukott társai 500 esztendővel a nyakába vetettek. Az áldozatod az eljövendő birodalmat fogja szolgálni.

Victom csak állt és magára meredt. Feltámadt a remény, hogy ez egy rémálom, és talán felébredhet belőle. Hogy újra a saját ágyában találja magát. Azonban ez nem történt meg.

Lehet, hogy meghalok, de valamit még tehettek. Megpróbálhatom megmutatni ezt az összeesküvést.

Megfordult, és az öklével újra és újra az ajtóra csapott.

– Őrség! – üvöltötte. Izmait megacélozta a tettre készség, hogy egy utolsó hőstettet végrehajthasson. – Őrség! Valaki!

– Tényleg? – kérdezte a másik ő. – Eldobod magadtól a szerepet, amit a sors rád osztott? Azt a célt, amiért létrehoztalak? – Előrelépett, az arca továbbra is fagyos volt. – Victom! Semmit sem érsz ezzel!

– Fogd be, te káprázat! – kiáltott vissza. Az öklébe fájdalom hasított, ahogy bütykéből vér serkent. – ŐRSÉG!

A másik felhorkant, és tett előre egy lépést, majd egy újabbat.

– Azért ez fájt. Gondolkodj, senki sem fog neked hinni! Te vagy a herceg gyilkosa, és ezt mindenki tudja! – A hangja elcsuklott. – Gondolj arra, hogy neked köszönhetjük a háborút. Az Ősi Vér szent háborújának első diadalát! Ha legyőzzük Athreia és Ravenor kutyáit, és új királyt koronázunk. Egy erős és igazságos királyt, akinek a nagysága úgy ragyog majd, hogy Quornoia régi őrzöi, akik elfordították népünkről tekintetüket, újra visszanéznek ránk, és kegyeikbe fogadnak minket. Ezért az ügy nem éri meg a bitófát?

– Őrség! Őrség!

– Victom! – kiáltott fel a káprázat, majd előrenyúlt. Ujjai fájdalmasan a férfi vállába vájtak. A levegőbe a frissen sült kenyér illata vegyült. Messziről már hallotta az őrök lépteit. Csak tartson ki. Dérhalomért és békéért, ki kellett tartania!

A két bíborpáncélos őrt a zsákján ülve fogadta. Az ősz szakállú őr előrelépett, míg a társa kihúzta a kardját.

– Mit akarsz, fattyú? – kérdezte. A hangja keserű volt a dühtöl.

Victom ránézett. A szemeiben hideg harag gyúlt, a strázsa szemöldöke erre felemelkedett.

– Mondjátok meg a hercegnek, hogy az utolsó esélye hogy elengedjen – mondta. – Az uram bármit megtesz azért hogy kiszabadítson a cellátokból. Egy egész sereggel fog idejönni, és kőről kőre fogja lebontani azt a karámot, amit ti erődnek csúfoltok.

Az őr válaszul köpött egyet.

– El fogunk engedni – mondta a strázsa. – De sajna sokkal könnyebb leszel, bitang. Hamarosan mész a bitófára, nyomorult.

Oldalba rúgta Victomot, az pedig a zsákra dőlt a bordáját tapogatva. A katonák ott hagyták egyedül. Ő lassan felült, és megtörölte a szemét. Nem kockáztathatta, hogy az a kis lélekdarabka, amit ő sok kín közepette és aprólékos munkával kimetszett a saját énjéből, mindent elmondjon a hercegnek. Volt rá esély, hogy egy utolsó szóra a trónon ülő ifjú elé rángatják. A látomása az Ősi Vér zászlaja alatt menetelő harcosokról nem veszhetett a semmibe egy aprócska hiba miatt. Maga alá húzta a lábait, és felkészült az utolsó útjára. Nem bánt meg semmit sem, sőt még egy utolsó jócselekedetre is maradt ideje.

A herceg pohárnoka, aki úgy sarjadt ki egy kis énszilánkból, mint egy fa a legapróbb magból egy maeroni parasztházban ült egy kenyérillatú szobában. Egy szörnyű rémálomból ébredt, ahol a saját akasztására várt mert megölte a hercegét. Hamarosan megreggelizik, és segít kint az apjának kihajtani a teheneket a mezőre. Aztán játszani fog a szénakazlaknál, míg fel nem nő. Majd saját birtoka lesz, ahol le fog élni a feleségével egy életet.

Nem tud róla, hogy ami számára egy év, az ott, a rothadt szalma szagú cellában egy perc.

Jó eséllyel akkor fog meghalni a párnák között, mikor én a bitófára lépek – mosolyodott el a cella félhomályábban az Ősi Vér szolgálója.


Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.

Gyorsan, egyszerűen, programozás nélkül.

Visszaélés jelentése Bővebb információ