A végső érv

Írta: Szöllösi Kristóf

Callor di Orotter, Dérhalom frissen megkoronázott hercege, úgy érezte, mindjárt szétrobban az elfojtott indulatoktól. Apja teste szinte még ki se hűlt a ravatalon, de ezek a pimasz senkiháziak, ezek a sehonnai talpnyalók máris gúnyt űztek az öregből és az egész di Orotter házból! A forróvérű ifjú keze erre a gondolatra már rándult is a zekéje ujjába rejtett tőr felé, de erőt vett magán, és félúton megállította a mozdulatot.

Nem. A vérengzés itt és most nem lehet megoldás, csakis a szép szó. Elvégre pont ezért jöttek Svaeladonba, a Maeroni Nagytanácsra, nem? Hogy megmutassák a világnak, mennyivel jobbak azoknál az árnyvölgyi gyilkosoknál, és hogy megpróbálják békésen, a többi hercegség urát is bevonva rendezni a problémájukat, mielőtt az komolyabb vérontásba torkollik. Legalábbis Mevera valami ilyesmit magyarázott neki az idevezető úton, ő pedig az elmúlt évek során megtanulta, hogy ne kérdőjelezze meg nővére szavát politikai kérdésekben.

Így hát nem rántotta elő a rejtett pengéjét, csak vett egy mély lélegzetet, hogy elcsitítsa haraggal telt elméjét, majd mélyen az előtte álló, kalácsképű írnok szemébe nézett.

– Attól tartok, nem mérte fel megfelelően a helyzet súlyosságát – szólalt meg erőltetett udvariassággal. – Apámat, Helsam di Orottert, Dérhalom hercegét, két hete meggyilkolták. Megmérgezték a borát, hogy a saját vérébe fulladjon bele! Mi pedig bizonyítani tudjuk, hogy az árnyvölgyi di Vemmar család adott parancsot erre a gyalázatos tettre, és azért jöttünk, hogy egész Enerith színe előtt vonjuk felelősségre őket!

– Világos – sóhajtott lemondóan a hivatalnok, majd rendezgetni kezdte az előtte heverő iratokat. – Mindazonáltal amit az előbb mondtam, az még most is áll. Ha nincs a neve a meghívottak között, nem mehet be az amfiteátrumba.

Callor szívében egy pillanat alatt ismét fellángolt a harag. Pedig már olyan közel voltak a céljukhoz! Szó szerint karnyújtásnyira. Az előttük magasodó, tengerre néző, fáklyák és lámpások százai által megvilágított színházban ott ülésezett a Maeroni Nagytanács. Enerith uralkodóinak a színe-java gyűlt itt össze, hogy megvitassák a kontinens legfontosabb problémáit, és hogy igazságot szolgáltassanak a vitás ügyekben.

Csak pár lépést kéne megtenniük, és már bent is volnának. Csak pár lépés, és egész Nouros megtudná, mekkora ármánykodó, cselvető kutyák élnek Árnyvölgyben. Mevera pár szóval Dérhalom oldalára tudná állítani a nagyurakat, legyen szó akár Yrannon kékköpenyes varázslóiról, akár Rawadar visszahúzódó nekromantáiról, ehhez nem is férhetett kétség. Csak be kéne jutniuk az amfiteátrumba, és igazságot szolgáltathatnának szegény apjának.

Csakhogy a színház belseje ennyi erővel akár Tharrason is lehetett volna. Pár lépés vagy pár ezer mérföld, nem számított, egyértelműnek tűnt, hogy nem fognak bejutni. A kalácsképű hivatalnok igazi pojácának látszott, aki akkor se ismerné fel a nemesi vért, ha az arcába köpnék azt, így tőle semmi engedményre nem számíthattak. Persze próbálkozhattak volna a keményebb úttal is, hátha az írnok engedékenyebb hangulatba kerül pár pofon után, csakhogy a bejáratnál ott strázsált Svaeladon hercegének féltucatnyi lándzsása is. És a követekkel ellentétben ők megtarthatták a fegyvereiket.

Callor vetett egy sanda pillantást a dérhalmi küldöttség többi tagjára, de rá kellett jönnie, hogy tőlük aligha várhat segítséget. Mevera ragaszkodott hozzá, hogy a lehető legkisebb és legártatlanabb kísérettel jelenjenek meg a tanács színe előtt, ezzel is kihangsúlyozva, hogy nekik nincs félnivalójuk, azonban ami tegnap este, a fogadó melegében, még jó ötletnek tűnt, az az amfiteátrum kapujában ácsorogva már banális melléfogásnak tetszett. Callor mögött csak néhány idős és testes nemes állt Smaragdszurdokból és Aranymezőből, és egyikük se nézett ki úgy, mint aki képes felvenni a harcot a városőrséggel.

Bárcsak magával hozott volna néhányat a markosabb kuzinjai közül is! Akkor biztos egészen más hangnemben beszélne vele ez a kalácsképű senki!

– Nézze, fontos ügyben járunk el. Nagyon fontosban – próbálkozott Callor ismét. Állkapcsa megfeszült, és érezte, hogy a homlokán lüktetni kezd egy ér.

– Akármennyire mélyen érintette a családjukat az apja halála, nem hinném, hogy a vádaskodásuk fontosabb lenne, mint Arneo del Orovis gróf mondandója, vagy a nagytiszteletű vailani nagykövetnek a bemutatója. – Az írnok fáradtan sóhajtott, majd a dérhalmi küldöttség mögött feltorlódott, egyre hosszabb sorra pillantott. – Az ilyen kisebb jelentőségű ügyeket amúgy is a Külső Tanács tárgyalja! – zárta le a vitát, és még ahhoz is volt képe, hogy húsos kezével hessegető mozdulatot tegyen.

Kisebb jelentőségű? Kisebb jelentőségű?!

Callor ordítani akart. A fickó képébe akarta vágni, hogy a di Orotter ház az egyik legősibb uralkodócsalád Maeronban. Ha az ő vérük folyik, akkor az egész vidék vére folyik. Ha őket megsértik, az olyan, mintha a legendás Quoronia legmagasztosabb uralkodóit gyaláznák! Keze ismét megindult a rejtett tőr felé, és ezúttal már nem is akarta visszafogni magát, ám ekkor egy lágy érintést érzett a vállán, ami egy pillanat alatt eloszlatta az elméjére telepedő vörös ködöt.

– Úgy látom, itt nem tudunk mit tenni, Callor – szólalt meg Mevera halk, de határozott hangon. – Enerith hatalmasai túlságosan is belemerültek kisded játszmáikba ahhoz, hogy felismerjék a valódi problémákat. Járuljunk hát a Külső Tanács elé, hogy olyanokkal vitathassuk meg szeretett apánk halálát, akik fel tudják fogni a gyászunk és a haragunk nagyságát: Maeron többi hercegével.

Callornak magában el kellett ismernie, hogy nővére, mint mindig, most is fején találta a szeget. Ugyan mit érthetnének apja meggyilkolásának súlyából Neiralis döjfös katonái vagy a Kalmárhadurak Ligájának haszonleső kereskedői? Alighanem semmit. Jobb lesz ezt az ügyet a Külső Tanácsban tárgyalni, ahol Maeron hercegei szolgáltatnak majd igazságot Dérhalom urának kiömlött véréért, és ahol Maeron hercegei mondják majd ki az elmarasztaló ítéletet Árnyvölgy ellen.

Még egyszer, utoljára, megvetően végigmérte az írnokot, majd sarkon fordult, és kíséretével a nyomában elcsörtetett egy közeli mellékutca irányába.

***

A Külső Tanács egy régi, de színpompásan felújított kastélyban ülésezett, alig pár saroknyira a Maeroni Nagytanácsnak otthont adó amfiteátrumtól. Az épület fenséges mészkő falai, csodás szobrokkal díszített szökőkútjai és gazdagon megfaragott, tömör tölgyből készített bútorai hamar feledtették Callorral minden dühét. Idefelé jövet végig azon morgolódott, hogy maeroni hercegként nem kéne háttérbe szorulnia a Nagytanácson holmi külföldi követek miatt, de a díszes kastélyt meglátva el kellett ismernie, hogy ez a helyszín is méltónak tűnik arra, hogy apja gyilkosságának az ügyét a többi uralkodó elé tárják.

Magára a meghallgatásra a bálteremben került sor. A falakat itt gyönyörű kárpitok takarták, melyek mind klasszikus vadászjeleneteket ábrázoltak, az üvegből készült plafont pedig úgy tervezték, hogy a rajta beeső holdfény pont a helyiség kellős közepét világítsa meg. A Külső Tanács szervezői jó érzékkel erre a helyre állították a felszólalók pódiumát, melyen most Mevera magasodott.

– Tisztelt hercegek, nagyra becsült egybegyűltek, kedves barátaim és szövetségeseim! Azt kívánom, bárcsak szebb apropóból köszönthetnélek titeket ezen a gyönyörű éjszakán, de sajnos komor hírrel kell szolgálnom nektek – kezdett bele Callor nővére a beszédébe, melyet a Dérhalomtól idáig vezető úton legalább százszor elgyakorolt. – Mint azt alighanem mindannyian hallottátok, nemes apám, Helsam di Orotter, Dérhalom védelmezője és a Halhatatlan urak legigazabb híve, már nincs közöttünk. Meghalt. Meggyilkolták! Azért járulok hát ma elétek, hogy szolgáltassatok igazságot! Hulljon a bűnös feje, hogy vérrel moshassuk le a foltot, mely nemcsak Dérhalom, hanem egész Maeron becsületén esett!

A teremben egy emberként hördültek fel a hercegek és követeik, és a közvetlen a pódium mellett ülő Callor abszolút megértette, miért. Mevera úgy állt az emelvényen, mint valami ősi regékből előlépett, legendás quor királynő. Állát felszegte, ajkát pengevékonyra préselte, tekintetében pedig ott lobogott az elszántságnak és a vadságnak az a különös keveréke, mely minden szónoklata alatt körbelengte.

A bálterem minden szegletéből helyeslő morajlás és bátorító taps hallatszott, sőt mintha még a sarokban meghúzódó yrannoni inkvizítorok is egyetértően bólogattak volna. Egyedül egy szerény, párfős küldöttség nem reagált semmit Mevera szavaira, és ült ugyanolyan szenvtelenül, mint néhány perccel ezelőtt. Callornak oda se kellett néznie, hogy tudja, az árnyvölgyiek azok. Árnyvölgy urának, Reslar di Vemmarnak, annyi becsület se szorult a szívébe, hogy személyesen jelenjen meg a tárgyaláson, így harmadszülött fiát, a visszataszító Koltan di Vemmart, küldte maga helyett.

A lehetetlenül kövér, színes selymekbe bugyolált fiatalember az egyik leghátsó padsorban foglalt helyet, testőrökkel a háta mögött, és feltűnően fiatal, tizennégy telet ha megélt unokahúgával az oldalán. Húsos baljában egy kupa bort tartott, jobbjával pedig a lány combját simogatta lustán, miközben vizenyős malacszemét egy pillanatra se vette le Meveráról. Callornak görcsbe rándult a gyomra az undortól, ha arra gondolt, hogy egy ilyen visszataszító alak az ő nővérét méregeti, de próbálta magát azzal nyugtatni, hogy még pár nap, és Koltan, akárcsak az átkozott családjának minden más tagja, felelni fog az apja ellen elkövetett merényletért.

– Dérhalom hercegét orvul, hátulról érte a támadás, mert szemből senki sem mert volna az életére törni! – folytatta a szónoklatot egyre hevesebben és hevesebben Mevera. – Saját pohárnoka, Victom Bolvar, mérgezte meg egyik este, mielőtt a testőrök közbeléphettek volna!

Ezt hallva többen is felhördültek a teremben, mások pedig hangosan felkiáltottak és a pohárnok mielőbbi kivégzését követelték. Mevera azonban nem hagyta, hogy félbeszakítsák, emelt hangon folytatta.

– A merénylő az elfogása után egészen a vallatása megkezdéséig végig Dérhalmot gyalázta, olyan hévvel, melyet eddig csak egyetlen szomszédunktól tapasztaltunk. És ha ez nem lenne elég, azt is kiderítettük, hová nyúlnak vissza a Bolvar család gyökerei. Árnyvölgybe! Legfőbb riválisunk és leggyalázatosabb ellenfelünk birtokára!

A teremben egy pillanat alatt néma csönd lett. A hercegek szabadon füttyögtek és kiabáltak, amíg csak egy pohárnok élete volt a tét, most azonban, hogy elhangzott az első súlyosabb vád, már mind visszafogták magukat. Jól tudták, hogy aki most helyeselni kezd, az Dérhalom mellett kötelezi el magát, egy ilyen lépésnek pedig akár hosszútávú következményei is lehettek, annak függvényében, hogyan alakul a meghallgatás későbbi része, és hány szövetségest tud még maga mellé állítani Mevera.

– Jó urak, tényleg azzal raboljuk egymás idejét, hogy ilyen sületlen vádaskodásokat hallgatunk? – szólalt meg végül lassú, unott hangon Koltan, aki még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy felálljon vagy hogy leemelje a kezét unokahúgáról. – Dérhalmot szidni semmivel sem nagyobb bűn, mint a Kalmárhadurakat gyalázni, az pedig, hogy valami bugris paraszt ősei melyik lyukból másztak elő, ugyan, kit érdekel?

A némaság továbbra sem tört meg, de Callor a szeme sarkából látta, hogy Szélszurdok és Csillagtó képviselői azért elismerően bólogatnak. Hát persze! Azok az elvtelen senkiháziak már hosszú évtizedek óta Árnyvölgy nótáját fújták, gondolhatta volna, hogy egy ilyen aljas gyilkosság sem fogja megmásítani a véleményüket. De mindenki mást még megnyerhetnek az ügyüknek. Igaz, Koltan egyelőre nagyon fölényesen viselkedett, de Mevera még csak a legjelentéktelenebb bizonyítékokkal hozakodott elő. Ezzel az volt a célja, hogy az árnyvölgyieket a biztonság hamis illúziójába ringassa, legalábbis így magyarázta előző este a fogadóban.

– Azzal, hogy tetteted az ostobát, nem versz át senkit, Koltan uram! – csattant fel Callor nővére, és kicsit oldalra fordult, hogy egyenesen az árnyvölgyi delegációra nézhessen. – Épp elég szégyen, hogy Reslar egy két lábon járó disznót küldött maga helyett a di Vemmar családot képviselni, ne súlyosbítsd a helyzeted azzal, hogy cáfolni próbálod az egyértelműt! Apám már régóta nagy szálka volt a szemetekben, ne is tagadd! Megszerezte előletek az árumegállítás jogát a veszettrévi és a svaeladoni országúton, arról nem is beszélve, hogy a Busongó bányákból kitermelt ércektől is megfosztott titeket. Jobb kereskedő, ügyesebb diplomata és nagyobb harcos volt nálatok, ez az igazság!

– A mérgezett kelyhet azért így se tudta elkerülni – vetette közbe Koltan, mire Csillagtó követe idegesen felnevetett, de aztán újra csönd borult a bálteremre.

– A pohárnok szobáját átkutatva több levelet is találtunk, melyek kisebb-nagyobb szabotázsakciók kivitelezésére adtak utasítást, és melyeket mind a di Vemmar család címerével zártak le. Ha pedig ez nem lenne elég, a merényletet skorpióbogyóval követték el, és mindenki tudja, hogy Árnyvölgy urai mekkora előszeretettel nyúlnak ehhez a méreghez, ha náluk nagyobb és jobb embereket akarnak félreállítani az útjukból.

Erre már Smaragdszurdok és Aranymező nemesei felpattantak, ahogy azt Mevera jó előre megbeszélte velük, és lelkes tapsban törtek ki. Ráadásul nem voltak egyedül. Callor legalább öt vagy hat másik követet is látott bólogatni, ami jól jelezte, hogy a Külső Tanács tagjai egyre inkább szimpatizálnak velük. Nemhiába, ha a nővére belelendült a szónoklásba, szavai még az igazán hatalmasok szívébe is utat találtak. Callor tudta, érezte, hogy nyert ügyük van. Innen már úgy fognak kisétálni, hogy elégtételt vettek apjáért, ez nem is lehettet vitás.

– Callor! Hallgattasd el a szukádat, vagy én fogom, de abban nem lesz köszönet! – visította Koltan, akinek a zsíros homlokán hatalmas, gyöngyöző cseppekben ütközött ki az izzadtság. – Milyen alaptalan vádaskodás ez? Pecsétet nem nagy művészet hamisítani, és a skorpióbogyóhoz is hozzájuthat bárki, akinek van pár korona a zsebében, és aki tudja, hol keresse. Bizonyítékot mutass, te dérhalmi féreg! Konkrét bizonyítékot, vagy tágulj innen!

Mevera ezt hallva elmosolyodott. Kurta, örömtelen vigyor volt ez, olyasféle, amit egy daleroni párbajhős villant az ellenfelére, mielőtt bevinné az utolsó, halálos csapást. Callor nővére pedig pont erre készült. Baljával benyúlt az övén lógó tarsolyba, és egy apró, törékeny, fekete szirmú virágot húzott elő onnan.

– Fekete kosbor, amit atyám élettelen testén találtunk a merénylet után – jelentette be drámai hangon, miközben magasan a feje fölé emelte a kezét, hogy a Külső Tanács minden egyes tagja jól láthassa az éjnél is sötétebb szirmokat. – Árnyvölgy legendás virága ez, mely egész Enerithen csak és kizárólag Reslar di Vemmar legbelsőbb kertjeiben található meg. Mindenki tudja, Koltan, hogy az embereitek ezt tették a felnégyelt Laemir gróf darabjaira, valamint a Tavaszi Parasztlázadás élve eltemetett vezetőinek a sírjára is. Tán azt állítod, hogy ez is valahonnan máshonnan származik, és csak a puszta véletlen sodorta Dérhalom meggyilkolt ura mellé azon a végzetes estén?

Ez már hatott. A teremben egybegyűltek egy emberként ugrottak fel. Volt, aki vastapssal jutalmazta a pódiumon magasodó Meverát, mások pedig vörös fejjel üvöltve Reslar mielőbbi kivégzését követelték. Egy dolog volt felnégyelni egy jelentéktelenebb nemest, vagy brutálisan leverni egy parasztlázadást, nade egy herceg meggyilkolása már teljesen más lapra tartozott. Callor szája széles, elégedett mosolyra húzódott.

Szíve szerint saját maga véreztette volna ki a di Vemmarokat, hogy így álljon bosszút apjáért, de végső soron azzal is elégedett volt, amit itt elértek. A kutyák feje gurulni fog, ez nem is lehetett kérdés. A családfájukat ki fogják irtani, a vagyonukat és a birtokaikat pedig majd szétosztják a szomszédaik között. Ki tudja, ha elég szerencsés, talán még azt is kijárhatja, hogy lefejezés helyett száraz fából rakott máglyán égessék meg őket. Az lenne csak az igazán méltó sors ezeknek az átkozott árnyvölgyieknek!

Már épp indult volna, hogy lesegítse Meverát a pódiumról, mikor a hatalmas mennydörgés megrázta a palotát.

A falak megremegtek, a báltermet megvilágító gyertyák lángja vad táncba kezdett, az üvegmennyezet pedig megrepedezett, és azzal fenyegetett, hogy mindjárt betörik a saját súlya alatt. A távolban kétségbeesett kiáltozás kezdődött, és a Külső Tanács tagjai is azonnal jajveszékelni kezdtek, fennhangon követelve a testőreiktől, hogy minél előbb menekítsék őket biztonságos helyre.

A mennydörgés pillanatában Callor ösztönszerűen összehúzta magát, hogy így védekezzen az esetleges lehulló törmeléktől, a következő pillanatban pedig érezte, ahogy valami kicsi és gyors elszáguld a feje mellett. Mikor leengedte a kezét és körbenézett a teremben, az első dolog, amit megpillantott, Mevera volt. A nővére még mindig a pódiumon állt, de már egyáltalán nem olyan kecsesen és magabiztosan, mint pár pillanattal ezelőtt. Most már összegörnyedt, kezét a hasára szorítva, és Callor elhűlve látta, hogy az ujjai közül egy kurta, fekete tollú nyílvessző mered ki.

Merénylet!

Callor egyetlen ugrással a pódiumon termett, és elkapta az összecsukló Meverát. A nővére teste mázsás súlynak tűnt a kezében. Szája újra és újra kinyílt, ajkai hangtalan szavakat formáltak, de már nem tudott beszélni. Fogai közül vér szivárgott, az arcából pedig ijesztő tempóban távozott a szín. Ez csakis méreg hatása lehetett, a nyílvesszőnek önmagában nem kellett volna halálosnak lennie.

– Minden rendben lesz! – nyögte ki sokktól akadozó nyelvvel Callor, miközben úgy kapaszkodott Meverába, mintha ezzel is ehhez a világhoz láncolhatná őt. – Hallod, Mev, minden rendben lesz! Kijutunk innen, kerítünk neked egy gyógyítót, aki egy pillanat alatt kikúrál, és aztán együtt nézzük végig a di Vemmarok kivégzését, rendben?

Kétségbeesett, kérlelő szavak voltak ezek, melyek sokkal inkább tartoztak egy kívánsághoz, semmint egy kész tervhez, de Callornak más nem jutott eszébe. Izmai megfagytak, az agya képtelen volt logikus gondolatokat formálni, világa pedig a keze között heverő, egyre lassabban és nehezebben lélegző nővérére szűkült.

Mevera halványan elmosolyodott, szája még egyszer, utoljára szétnyílt, mintha mondani akarna valamit, a következő pillanatban pedig elszállt belőle az élet. Teste még ott hevert Callor kezében, de a lelke már messze járt, elindult, hogy visszatérjen az Életfolyamba, amiből annak idején kivált.

Callorra egy pillanat alatt rászakadt a gyász sötét függönye. Csak térdelt ott a pódiumon, karjában a halott nővérével, és nem tudta, mit tegyen. Hol rontotta el? Mivel érdemelte ki a Sors haragját, hogy az először az apját majd Meverát is ilyen hirtelenül és ilyen erőszakosan ragadta el tőle? És egyáltalán, miért volt olyan ostoba, hogy azt hitte, szép szóval bármit is elérhetnek?

A harag vörös lángjai újra felizzottak a szívében, hevesebben, mint korábban bármikor. Hibázott! Volt olyan ostoba, hogy hitt Meverának, mikor az a diplomácia fontosságáról és a jó szónoklatok erejéről beszélt. Már apja ravatala fölött vérbosszút kellett volna fogadnia minden di Vemmar korcs ellen, de ő nem tette ezt meg, ezért a megingásáért pedig végül a nővérének kellett fizetnie, méghozzá az életével!

De most megtanulta a leckét, egyszer és mindenkorra. Többet nem lesz gyenge.

A háta mögött megreccsent a pódium, ahogy valaki más is felkapaszkodott rá, a következő pillanatban pedig megütötte a fülét Aranymező egyik küldöttjének bizonytalan, reszketeg hangja.

– Minden rendben, nagyuram? Nem kéne esetleg…

Callor a folytatást már nem hallotta. Lelkét a bosszúvágy és a harag vadul vicsorgó keveréke emésztette, elméjére azonban hideg, számító nyugalom telepedett. Lassan, óvatosan az emelvény deszkáira fektette Meverát, majd felegyenesedett, és tekintete egyenesen Koltanon és kísérletén állapodott meg. A kövér férfi épp a székéből próbált feltápászkodni, de a mozdulat közepén megdermedt, mikor észrevette, hogy figyelik. A di Vemmar fattyú végtagjai remegtek, hatalmas testéről pedig valósággal dőlt az izzadtság. Jól van. Féljen csak! Nézze meg, mire megy vele!

Callor egy pillanatig se vette le a tekintetét az árnyvölgyi delegációról, miközben átvágott a báltermen, egyenesen feléjük tartva. Igaz, számszeríjat vagy más fegyvert egyiküknél se látott, de nem hagyta, hogy ez megzavarja. Ők lőtték ki a nyílvesszőt! Az ő kezükön szárad Mevera vére! Ugyan ki másnak állt volna érdekében egy ilyen aljas cselvetés? Koltan testőrei ugyan próbáltak Callor és az uruk közé állni, ezzel azonban nem tudták megakadályozni a forróvérű ifjú tervét, hiszen ő eleve nem a kövér férfira utazott.

Jobbjában megvillant a zekéje ujjából előrántott tőr, Koltan unokahúga pedig fültől-fülig vágott torokkal esett hátra a székében. A lány nyakából feltörő vér vastagon beborította a hájas férfit és Callort egyaránt, Dérhalom hercege azonban most nem törődött ilyesmivel, csak egyenesen a harmadszülött di Vemmar fiúra meredt.

– Ez a bosszúd? – nyögte ki pár másodpercnyi hallgatás után Koltan. – Egy tizenéves kis szajha vérével fizetsz a tulajdon nővéredért?

– Csak azért nem téged öltelek meg, mert te lassabb halált érdemelsz – válaszolt jeges nyugalommal Callor. – A saját tömlöcödben foglak halálra kínozni az összes rokonoddal együtt. A di Vemmarok vérével festem majd vörösre a Maeront, hogy mindenki megtudja, a dérhalmiakat nem érdemes magukra haragítani!

– Ó, vér az lesz itt bőven, ebben egyetértünk – kacagott fel önelégült fejjel Koltan. Most, hogy megtudta, Callor nem akarja kivégezni, egyből megjött a bátorsága. – Annyi vér fog folyni, mint a tenger! A kérdés már csak annyi, hogy a felszínen tudsz majd maradni, kicsi di Orotter, vagy inkább belefulladsz?

Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.

Gyorsan, egyszerűen, programozás nélkül.

Visszaélés jelentése Bővebb információ