Legendavadász

Írta: Szöllösi Kristóf

Alessa Wyr életében nem gondolta volna, hogy egyszer akasztott embernek fogja álcázni magát, a felkelő nap első sugarai mégis egy hatalmas tölgyfa legalsó, vaskos ágán találták, ahol tucatnyi valóban fellógatott paraszt hullájával együtt lengedezett a hűs hajnali szellőben. Társai az elmúlt napokban számtalanszor felvetették, hogy a terve őrültség, és jobb lenne a veszettrévi országút mellett terebélyesedő bozótosban bevárni az ithrisi karavánt, ő azonban makacsul kitartott az elképzelése mellett, még akkor is, mikor kiderült, hogy akasztott embert játszani tényleg nehéz feladat. A testét a levegőben tartó drótváz a húsába vágott, a könnyű bőrpáncélját eltakaró durva darócruha szúrt, mint a fene, ráadásul az ernyedten lógó tagjai is elgémberedtek a magasban töltött órák során.

Ezek a kényelmetlenségek viszont egy pillanat alatt a háttérbe szorultak, mikor arra gondolt, miről pusmognak majd a maszkosok odahaza, a Kételyek Csarnokában, a sikeres rablás után. Úgy fogják emlegetni, mint Alessa Wyr, aki nemcsak ellopta az Öröklét Oszlopát Ithris felfuvalkodott bankáraitól, hanem mindez úgy vitte véghez, hogy tucatnyi akasztott paraszt közül ugrott a karavánkísérők nyakába.

Micsoda történet! Micsoda legenda!

Alessa négy telet alig látott, árva kislány volt, mikor befogadta a leerioni Ezer Maszk Rendje, így a legnagyobb és legkörmönfontabb maszkosok történetein nőtt föl. Míg más, korabeli kölyköket hős inkvizítorokról és kalmárfejedelmekről szóló regékkel traktáltak a szüleik, addig ő Fürgeléptű Mirrasról, Aranykezű Amyláról és a Bűbájtörő Hatokról hallgatott balladákat és elbeszéléseket minden egyes este, mielőtt nekiállt volna a zártörést gyakorolni. Ekkor határozta el magában, hogy a maszkosok következő generációjának már róla fognak mesélni a nagy öregek, és ezt az álmát azóta sem adta fel. Most pedig, a megáradt Maeron partján kígyózó országút fölött lógva, úgy érezte, közelebb került céljaihoz, mint eddig valaha.

Már csak egy kicsit kell bírnia. Pár perc vagy pár óra, de az Ithrisi Bank karavánja Sodorfőből pont itt fog áthaladni, és amikor megjelennek, ő lecsaphat rájuk, ellophatja az Öröklét Oszlopát, és beléphet az Ezer Maszk rendjének élő legendái közé.

A közelében megroppant a tölgy egyik ága, egy pillanat alatt visszarántva őt a valóságba. Idegesen nézett körül, arra számítva, hogy a célpontjaik érkeztek meg, de csak Halbard piszkálta a darócruhája szélét. Nagydarab bajtársa nagyon rosszul játszotta az akasztott parasztot: folyamatosan morgott és ficánkolt, sőt, egyszer még ki is köpött, egyenesen az alattuk húzódó útra. Alessa azóta kedvelte a férfit, hogy naiv, kerek szemű kisfiúként a szárnyai alá vette, de most már kezdett elege lenni a másik folyamatos fészkelődéséből.

– Nyughass már, a halhatatlanok vérére! – mordult rá Halbardra. – Vagy azt akarod, hogy mindenki megtudja ezen a zhilarverte úton, hogy itt rejtőzünk?

– Elnézést, Al – mormolta bűnbánóan a férfi. – De nem tetszik ez az ötlet.

Na igen. Halbard világéletében túl praktikusan gondolkozott ahhoz, hogy legendás maszkossá válhasson. Ő mindig a legészszerűbb megoldást kereste, és a maga csendes, de makacs módján általában meg is találta azt. Menthetetlenül hiányzott belőle az a stílusérzék, az a drámaiság, ami ahhoz kellett, hogy az emberre a halála után még évszázadokig emlékezzenek.

Persze, az akasztás korántsem volt praktikus álca, de Alessa nem is ilyennek szánta. Hanem emlékezetesnek. Egy élő legendához illőnek. Elvégre a Bűbájtörő Hatokat sem azért emlegették a mai napig, mert kirabolták Genoviomagus mesés kincstárát, hanem azért, mert mindezt a hercegség hadurának ötvenedik születésnapján tették meg, miközben ajándéknak szánt aranyszobroknak maszkírozták magukat.

De jól tudta, hogy a gyakorlatias gondolkozású férfi ezt sosem értené meg.

– Mi történt veled, Halbard? – kérdezett hát vissza válasz helyett. – Pár hete még te magad mondtad, hogy annyi az akasztott paraszt errefelé, hogy köztük a legkönnyebb elvegyülni, most meg már húzódozol tőle?

– Az a helyzet, hogy azóta…

Halbard zavarba jött a kérdéstől. Arcába pír szökött, kezét idegesen tördelni kezdte, és Alessának az a benyomása támadt, hogy ha a talajon állnának, akkor talán még toporogna is. Mi a fene? Létezik, hogy ennyire megijedt volna a rájuk váró feladattól? Akasztott parasztok között lógni nem volt a legkellemesebb elfoglaltság, ez igaz, de véghez vittek ennél sokkal nehezebb rablásokat is az elmúlt évek során.

Megbízható forrásokból értesültek róla, hogy az Öröklét Oszlopa valami sodorfői kisnemesnél bukkant fel nemrég, akinek fogalma sem volt arról, hogy egy quor relikviát őrizget a rezidenciáján. Állítólag azt hitte, hogy egy roppant erős stílussal, de annál kevesebb tehetséggel megáldott szobrász egyik alkotása került hozzá, és ezt mondta az ithrisieknek is, mikor megbízta őket a vagyona kimenekítésével a polgárháború dúlta vidékről. Alessa épp ezért úgy számolt, hogy a legrosszabb esetben is csak pár őrön kell majd átvágniuk magukat, hogy hozzájuthassanak a relkiviához, amit a Maerontól északra mindenki magának akart.

Ha sikerrel járnak, akkor ők lesznek a maszkosok, akik elemelték az Öröklét Oszlopát Ithris, Yrannon, Neiralis és Athreia elől, miközben azok fel se fogták, mi zajlik az orruk előtt! Alessa a lelke mélyén már hallani vélte a hatalmas tapsvihart, amit akkor kapnak majd, mikor besétálnak a Kételyek Csarnokába a quor relikviával.

A mellette lógó Halbard vett egy nagy levegőt, majd lassan, egyenletesen kifújta azt, pont úgy, mint amikor egy különösen trükkös csapda hatástalanítására készült. Bármi is nyomta a lelkét, szemlátomást elhatározta, hogy beavatja Alessát is a titkába. Azonban amikor nyitotta volna a száját, egy éles vércsevijjogás beléfojtotta a szót.

Alessa teste megfeszült, szíve egy pillanat alatt a torkába ugrott. Ez volt a megbeszélt jel. Itt vannak az ithrisiek!

Carmal, kicsiny csapatuk legfürgébb és legnagyobb tüdejű tagja, vállalta, hogy előre lopódzik az országút mentén, és jelez, amikor a karaván közeledik. Eredetileg azt beszélték meg, hogy egyet vijjog, és már jön is vissza, azonban a fiú a tervvel ellentétben csak nem akart felhagyni a zajongással, éles hangja újra és újra felcsendült.

Mégis mit csinál ez az ütődött? Teljesen megőrült, hogy direkt fel akarja hívni magára a karavánkísérők figyelmét? Alessa már épp megfogadta, hogy a rajtaütés után kitekeri Carmal nyakát, amikor… Várjunk csak! A vijjogások nem véletlenszerű sorrendben és nem is szabályos időközönként érkeztek. Ehelyett megvolt a maguk nagyon sajátos ritmusa, ami pont ráillet az árnynyelvre, a maszkosok saját, titkos beszédére.

Carmal nemcsak a prédájuk közeledésére akarta figyelmeztetni őket, hanem üzenni is próbált valamit. De mit? Alessa lehunyta a szemét, és a külvilágot kizárva egyedül a vijjogásra koncentrált. Az agya hamar felvette az ütemet, elméjében a hangok betűkké kristályosodtak. Először egy J, aztán egy Ó, egy H majd egy A… Hajó! Az ezerszer átkozott thrisiek nem az úton jöttek, hanem a folyón! Új tervre volt szükségük, méghozzá gyorsan.

– Kövess! – szólt oda Halbardnak, majd aktiválta a fémmel átszőtt kenderkötél köré erősített manakarikát. Az apró szerkezet, amiből pár hete vagy tucatnyit találtak egy vailani magiko‑technikus megkéselt hullája mellett, éles, lila fénnyel felizzott, és fél pillanat alatt keresztülvágta a csúszóhurkot, valamint a nő testét az ághoz rögzítő drótot egyaránt.

Alessa több évtizednyi tolvajlét minden rutinjával gördülte ki az esést, akárcsak Halbard. A nagydarab férfi méreteit meghazudtoló kecsességgel esett le a fáról, a következő pillanatban pedig már tépte is le magáról a bőrpáncélját takaró véres rongyokat, amik eddig úgy zavarták. Alessa szintén nekilátott kihámozni magát a testére tekert drótokból, és be kellett látnia, hogy a társainak abszolút igazuk volt: ebben a szerelésben aligha lehetett hatékonyan harcolni.

Lehet, hogy az eredeti terve tényleg túl sok praktikusságot áldozott fel a stílus oltárán?

Már a drót javát letépte magáról, mikor megzörrent pár levél, majd az országút mentén húzódó bokrok ágai között megjelent Rikka feje. A vékony lány haragosvörös haját sár takarta, amiből sápadt arcára és szabadon hagyott karjára is jutott bőven, hogy még jobban be tudjon olvadni a környezetébe. A maszkosok közül messze ő mozgott a legotthonosabban a természetben, annyira, hogy néhányan már azzal ugratták, hogy biztos akad pár gilleroni erdőjáró is a felmenői között.

– Ezek a zhilarverte bankárok túljártak az eszünkön! – fakadt ki a lány, amiből Alessa arra következtetett, hogy ő is megfejtette Carmal üzenetét.

– Bátrak, ha megkockáztatják a folyót – mormolta Halbard. – Bátrak és ostobák. Itt bárka nem marad épen.

A nagydarab férfi jól látta a helyzetet. Pár héttel a Maeroni viszály kitörése után a környező hercegségek összefogtak, és közös erővel szétverték Veszettrév ősi gátrendszerét, az egészen eddig láncokba vert Maeron pedig olyan vadsággal vágtázott azóta a medrében, mintha az elmúlt évszázadok minden elfojtott indulatát pár hét alatt akarná kitombolni magából. Csak egy őrült vállalkozott volna arra, hogy a Fények Óceánjáig lehajózik ezen a háborgó víztömegen, az ithrisi bankárok azonban a jelek szerint épp így döntöttek.

A helyzet innentől kezdve világos volt: nekik is be kellett úszniuk a kíméletlen sodrásba, ha meg akarták szerezni az Öröklét Oszlopát.

Alessa tekintete ide-oda ugrált a tájon, gyorsan és rutinosan felmérve minden apró fedezéket és rejtekhelyet, végül pedig meg is találta, amit keresett. Nagyjából a folyó közepén néhány kisebb szikla törte át a vízfelszínt. A veszettrévi gátrendszer lerombolása előtt talán egy teljes sziget emelkedett ki ott a Maeronból, mostanra azonban már csak pár alattomos zátony maradt a szárazföldből. De nekik ennyi is elég lesz.

– Beúszunk, és a sziklák között elbújunk – jelentette ki Alessa magabiztosan. – Amikor elhaladnak mellettünk, felmászunk a hajójukra, és kifosztjuk őket.

–  Meg vagy te húzatva? – vágott vissza Rikka. – Látod, mekkora a sodrás? Simán bele fogunk fulladni!

– Csak én és Halbard megyünk. – Alessa nem hagyta, hogy félbeszakítsák. Most nem, mikor a legendává válás volt a tét. – Te itt maradsz a parton, és Carmallal fedezel minket, ha arra kerül a sor.

– De mi van, ha titeket talállak el? Futnom kell majd, hogy lépést tudjak tartani a hajóval, mégis hogyan tudnék így célozni?

– Valahogy majd megoldod. Én bízok benned.

Alessa bátorítólag megveregette a lány vállát, majd megpördült, és már ment is a vadul hömpölygő Maeron felé. Valóban nem a legideálisabb körülmények között dolgoztak, ezt el kellett ismernie, de Fürgeléptű Mirras se egy kellemes tavaszi délutánon mászta meg Wyrrania meredek hegyeit, hogy elemeljen egy aranygarast a sárkányhercegek legbelsőbb termeiből. Minél zordabb a helyzet, annál jobb lesz a történet, amit az Öröklét Oszlopának meglovasítása köré szőnek majd a maszkosok! Legalábbis Alessa ezzel próbálta nyugtatni magát, miközben belegázolt a jéghideg folyóba.

A víz egy pillanat alatt átáztatta a csizmáját és a nadrágját, de ő nem törődött ilyesmivel, csak ment tovább előre. Jól tudta, ha nem érik el a sziklákat azelőtt, hogy az ithrisi hajó feltűnne a színen, akkor esélyük sem lesz megkaparintani a quor ereklyét. Sőt, ha az karavánkísérőknek van egy kis sütnivalójuk, hamar rájönnek majd, hogy tolvajokkal akadtak össze, és egyszerűen lenyilazzák őket, mint a kóbor kutyákat. Egyáltalán nem egy legendához illő halál, kicsit sem az.

Halbard ugyan mormogott valamit arról, hogy Alessának elment a józan esze, de becsületére legyen mondva, egy pillanatig se habozott a Maeron tajtékai közé lépni. A nő látta, hogy a nagydarab test úgy szeli a hullámokat tőle jobbra, mintha megáradt folyó helyett csak valami békés tavacskában tempóztak volna.

Ennél több ideje azonban nem maradt nézelődni. Az ár már akkor is majdnem ledöntötte a lábáról, amikor még csak a derekáig ért a víz, onnantól kezdve pedig, hogy úszni kezdett, a helyzete egyre csak romlott és romlott. Izmai valósággal visítottak a hidegtől és a megerőltetéstől, míg a húsát mintha ezernyi jeges tű döfte volna át újra meg újra. Ő azonban igyekezett tudomást se venni erről, csak összeszorította a fogát, elmormolt egy cifrább káromkodást, és tempózott tovább előre, az utolsó csepp energiát is kipréselve egyre fáradó testéből.

Nem adhatja fel! Most nem, mikor már csak egy kicsi hiányzik ahhoz, hogy végre beteljesítse az álmát!

A folyó közepéből kimeredő sziklák egyszerre tűntek elképesztően közelinek és kétségbeejtően távolinak. Az egyik pillanatban még úgy látta, hogy már csak egy karcsapás, és célba ér, a következőben pedig meg volt arról győződve, hogy elszámolta magát, és még azelőtt bele fog fulladni a Maeronba, hogy elérné a zátonyt. Aztán Halbard teste a nedves kőnek csapódott, és ez egy pillanat alatt perspektívába helyezte a dolgokat. Már csak pár méter, és ő is ott van!

Alessa mozgósította az utolsó erőtartalékait, kíméletlenül megfeszítette egyre jobban tiltakozó izmait, és minden eddiginél keményebben kezdett tempózni. Már csak két karcsapás! Már csak egy! A keze a zátonyhoz csapódott, ám amikor megpróbálta megragadni azt, a nedves kő kicsúszott az ujjai közül. Szája reflexszerűen kiáltásra nyílt, mire a Maeron vize azonnal utat talált a torkába. Csak egy pillanatig fagyott le a nyelőcsövét perzselő hidegtől, csak egy szívdobbanásnyi időre hagyta abba a tempózást, de ennyi is elégnek bizonyult ahhoz, hogy a sodrás magával ragadja.

Érezte, ahogy a víz ezernyi apró ujjal a testébe kapaszkodik, és viszi, rángatja magával a hullámsírba. Kapálódzott, erőlködött, de már késő volt, a megáradt Maeron kérlelhetetlen erejét nem tudta legyűrni. Karjában kegyetlenül égtek az izmok, a torkába és a gyomrába újabb adag víz zúdult, a teste pedig egyre nehezebb és nehezebb lett, ahogy megadta magát a hidegnek. A folyó körülölelte és lehúzta, jeges érintésével az élet utolsó szikráját is kipréselve belőle.

Talán nem is olyan méltatlan halál ez. Talán tényleg csak ennyit érdemel. Elvégre megszámolni se tudta már, hányszor próbált bekerülni a legnagyobb maszkosok közé, és hányszor vallott kudarcot. A Maeron jelöletlen hullámsírja pont méltó lezárása lenne egy ilyen csúfos életútnak.

Tagjai elernyedtek, ahogy elméje megadta magát ennek a puha, kényelmes gondolatnak. Aztán egy hatalmas marok törte át a víz felszínét, és ragadta meg őt a hajánál fogva. Felfogni se tudta, hogy mi történik, már a felszínen is volt. Prüszkölve köpte ki a szájában felgyülemlett folyóvizet, miközben Halbard, aki az előbb megmentette, egyetlen mozdulattal a zátonyok felé lódította.

Alessa a következő pillanatban már a sziklába kapaszkodva zihált, oldalán a nagydarab férfival. Most, hogy tüdejét újra átjárta az éltető levegő, nem is értette, hogy lehetett olyan ostoba odalent, a Maeron mélyén. Még hogy feladni? Még hogy megelégedni a jelöletlen hullámsírral? Na még mit nem!

– Megmaradsz? – dörmögte aggodalmasan Halbard.

– Persze – válaszolt a nő, majd felköpött egy újabb adag folyóvizet. – Az ithrisiek megérkeztek már?

– Még nem. De figyelj, Al, ha már mindketten túléltük ezt az őrültséget… – Halbard egy lehetetlenül hosszú pillanatig elhallgatott, majd csak kibökte, ami a szívét nyomta. Gyorsan beszélt, szinte már hadart, mint aki attól fél, hogy ha egyszer abbahagyja a beszédet, akkor nem lesz bátorsága folytatni. – Tudom, hogy ez egy nagyon rossz pillanat, de lennél a szalagőröm?

A kérdés olyan hirtelen jött, hogy Alessa először fel se fogta azt. Hiszen pár pillanattal ezelőtt még a jeges vízben fuldoklott, most meg már az egyik legkedvesebb bajtársa faggatta arról, hogy lenne-e a szalagőre. Ami azt illeti, eddig arról se tudott, hogy Halbard nősülni akar.

– Hogy mi? – nyögte ki az első kérdést, ami az eszébe jutott.

A szalagőrök egy Leerionban roppant népszerű esküvői szertartáshoz tartoztak. A hercegség csepűrágói között évszázadok óta bevett szokás volt, hogy az eljegyzési szalagjukat nem közvetlen a kedvesüknek adták át, hanem egy harmadik félnek, akitől aztán a másiknak el kellett lopnia azt, egyszerre bizonyítva szerelmét és rátermettségét. Alessát eddig sosem kérték fel ilyesmire, így hirtelen azt se tudta, mit válaszoljon, főleg itt, nyakig merülve a Maeron jéghideg vizében.

De jobban belegondolva ez mindent megmagyarázott. Nem csoda, hogy Halbard a szokottnál is óvatosabb és megfontoltabb lett az elmúlt hetekben, ha akadt valaki, akihez hazatérhetett és akiért élhetett. A sokat látott maszkosok mindig azt mondogatták, hogy a házasság a legnagyobb veszély, ami a hozzájuk hasonló alakokra leselkedik, és Alessa egyre inkább egyetértett ezzel a kijelentéssel.

– Nem probléma, ha nem. Megértem – visszakozott azonnal a férfi, félreértve a hosszas hallgatást és az azt követő döbbent kérdést.

– Ne bolondozz, persze, hogy leszek! – vágta rá Alessa, mihelyst össze tudta szedni a gondolatait. – És ki a szerencsés kiszemelt?

– Rikka – mormolta Halbard. – Azt hittem, egyértelmű.

Alessa már nyitotta volna a száját, hogy rávágja, mennyire nem volt egyértelmű, ám ekkor a folyó kanyarulatában feltűnt a célpontjuk. Az ythirsi karavánok, melyek a viszály kirobbanása óta járták a Maeroni hercegségek területét, általában masszív, szépen díszített szekerekkel rendelkeztek, így a nő arra számított, hogy a bankárok a folyón is egy előkelő, hasas bárkával fognak leúszni. Csalódnia kellett.

A szilaj hullámok tetején ugyanis egy durván összetákolt tutaj dülöngélt, amit rengeteg kötél és annál is több imádság tartott össze. Vaskos, durván faragott deszkáit a legkülönfélébb tárgyakkal borították be: mindenütt ezüst gyertyatartók, finom anyagból készült ruhák, keretükből kivágott festmények és felfeszegetett ládikák hevertek a fedélzeten. És ami a legfontosabb, a lélekvesztő közepén ott magasodott egy nagyjából másfél méter magas, obszidián oszlop is, ami olyan fekete volt, mintha még a közvetlen ráeső napsugarakat is elnyelte volna.

Az Öröklét Oszlopa! A legendás quor relikvia, amiért keresztbe-kasul bejárták Veszettrév hercegségét. És most itt van, egy rozoga tutaj tetején, tőlük mindössze egy karnyújtásnyira! Az oszlop annyira elütött a rakomány maradékától, hogy Alessa nem is értette, a bankárok hogyan nem vették észre, micsoda ritkaság került a kezük közé.

– Biztos, hogy ezek ithrisiek? – kérdezte bizonytalanul Halbard. – Az a tutaj túl rozoga.

– Kit érdekel, hogy milyen állapotban van, a lényeg, hogy mit szállít. Vágjunk bele!

Alessa megvárta, míg a lélekvesztő majdnem egyvonalba került a zátonnyal, majd elengedte a követ és belefeküdt a sodrásba. Az ár azonnal felkapta, de ezúttal már számított rá. A felszín alá bukva a tutaj mellé siklott, majd megragadta a durván faragott deszkákat, és óvatosan felkémlelt a fedélzetre.

Villámgyorsan felmérte a helyzetet, és megállapította, hogy a kormányost leszámítva minden karavánkísérő a Maeron tutajhoz közelebb eső partját figyeli. Szemmel láthatóan nem hitték, hogy bárki elég őrült lehet ahhoz, hogy a megvadult folyóból kikapaszkodva próbálja meglepni őket. Nagyon helyes! Alessa elégedetten elmosolyodott, miközben hangtalanul felhúzta magát a fedélzetre, és egy láda takarásába kuporodott. A lelki szemei előtt már látta magát, ahogy besétál a Kételyek Csarnokába, és mintegy mellékesen megkérdezi az ott lebzselő maszkosokat, hogy hova rakhatja a frissen lopott Öröklét Oszlopát. Ha ezek után nem lesz belőle élő legenda, akkor soha!

A tutaj alig észrevehetően megbillent, ahogy Halbard is csatlakozott hozzá az egymásra dobált rakomány takarásában. A nagydarab férfi kezében már csupasz pengéjű rövidkard csillogott, szája pedig baljós mosolyra húzódott, ahogy Alessával együtt végigmérték a karavánkísérőket.

Körülbelül féltucatnyi férfi és nő vigyázta a rakományt, rozsdafoltos láncingekben, horpadt sisakokban, és a több hónapja tartó polgárháború által megszaggatott ruhákban. Egyáltalán nem úgy néztek ki, mint azok a fényes páncélt viselő, hetyke karavánőrök, akikkel az ithrisi bankárok leendő ügyfeleiket kecsegtették Maeron nagyobb városaiban. Minél tovább nézte őket, Alessának annál inkább az a benyomása támadt, hogy a tutajon álldogáló fegyveresek valójában…

– Sarlósok – dünnyögte Halbard. – Tudták, hogy mit szállítanak az ithrisiek, és megelőztek minket.

– A rowaniak nem terveznek előre – suttogta vissza Alessa. – Ráadásul, ha tudnák, hogy az Öröklét Oszlopa van náluk, akkor többen vigyáznának rá. Szerintem egyszerűen csak szerencséjük volt, és pont jó karavánt fosztottak ki.

A kegyetlenségük miatt Enerith-szerte hírhedt Rowani Sarlósok a viszály kirobbanása óta a Maeroni hercegségek területét járták, és nyílt titoknak számított, hogy bármilyen feladatot elvállalnak, ami a helyi katonáknak már megülte volna a gyomrát. Ha kellett, teljes falvakat mészároltak le vagy kínoztak halálra, ha kellett, csecsemőkorban lévő, nemkívánatos örökösök torkát vágták át. Mindezért pedig alaposan meg is fizették őket, a rowaniak azonban szemlátomást nem elégedtek meg a zsoldjukkal, és úgy döntöttek, hogy összeharácsolnak minden mást is, ami csak az útjukba kerül.

De jobb ez így. Alessa sosem ölt szívesen, mert a gyilkosságot a tehetségtelen tolvajok végső mentsvárának tartotta, de most, hogy sarlósokkal került szembe, már egyáltalán nem volt ellenére némi vérontás. Meg aztán a regék is jobban hangzottak, ha a rowaniak ostobaságát is bele lehetett szőni a történetbe. Aranykezű Amyla bandája például csak megszökött egy börtönből, de a legendájuk a mai napig szájról-szájra járt a maszkosok körében, mert a hely, ahonnan kitörtek, a Vörös Rondella volt, a sarlósok hírhedt erődítménye.

– Hátulról kapjuk el őket – sziszegte Alessa Halbardnak. – Egy se maradjon életben!

– Természetesen. – A legtöbb leerionihoz hasonlóan a nagydarab férfi sem szívlelte a rowaniakat, így minden további nélkül rábólintott a tervre.

Alessa egy pillanatig még kivárt, nehogy valamelyik sarlósnak pont most jusson eszébe megfordulni, majd óvatosan elindult előre, miközben előhúzta megbízható tőreit. Egyszerű, enyhén ívelt pengék voltak ezek, melyek minden maszkos fegyvertárának az alapját képezték, és melyeket közelharcra és zárak felfeszítésére egyaránt remekül lehetett használni. Óvatosan haladtak áldozataik felé, minden lépésüket megfontolták, és gondosan ügyeltek arra is, hogy valami mindig takarja őket a tutaj végében álló kormányos elől.

Már csak pár lépés választotta el őket az őröktől, mikor a rowaniak egyike, egy falfehér képű, beesett szemű férfi, hátrafordult, és megpillantotta őket. Pupillája elkerekedett a hitetlenkedéstől, szája pedig kiáltásra nyílt, felfedve szúvas fogait.

– Maszkosok! – üvöltötte. – Itt vannak azok az átokverte maszkosok!

A rowani jobbjával már nyúlt is az övébe tűzött fűrészes pengéjű kard felé, ezzel azonban elkésett. Alessa egyetlen villámgyors szökkenéssel áthidalta a köztük lévő távolságot, majd tőrét keményen az ellenfele hasába vágta és felrántotta, egyetlen gyakorlott mozdulattal kibelezve a szerencsétlent. A férfi üvöltve rogyott össze, sebéből belsőségek buggyantak a fedélzetre.

A következő pillanatban a vadul dülöngélő tutajon elszabadult a káosz.

A sarlósok egy emberként üvöltöttek fel és kaptak a fegyvereik után, de Halbard se maradt az adósuk. A nagydarab férfi csatakiáltásától még Alessa is összerezzent, miközben a másik meglepő kecsességgel elsasszézott mellette, hogy az ellenfeleikre vethesse magát, akik kivont karddal vártak rá. Egyedül egy kampós orrú fickó döntött úgy, hogy Halbard helyett inkább Alessára támad, talán azért, mert abban bízott, hogy a nő könnyebb ellenfél lesz. Majd rájön, mekkorát hibázott!

A rowani lassan, óvatosan közelített felé, egyik kezében egy rövidkarddal, a másikban pedig egy csicsás markolatú tőrrel. Szája elégedett vigyorra húzódott, mohó tekintetén látszott, hogy alig várja már a vérontást. Teste támadásra készen megfeszült, Alessa viszont gyorsabbnak bizonyult. Egyetlen lépéssel a döfés elébe ment, miközben egyik tőrével az ellenfele torkát, a másikkal pedig a gyomrát célozta meg.

A férfit azonban kemény fából faragták: a torkának irányzott penge elől nemes egyszerűséggel elhajolt, a másik támadást pedig a késével hárította. Fém csikordult fémen, majd a sarlós felemelte rövidkardját, és lesújtott. Alessa csak az utolsó pillanatban tért ki a fegyver elől, így az acél szelét még érezte az arcán, majd elpördült az ellenfele mellett, és lendületét kihasználva kemény csapást mért a tarkójára egyik tőre markolatával. A férfi koponyája nedves reccsenéssel beszakadt, Alessa pedig elégedetten elvigyorodott a hang hallatán.

Nem sokáig örülhetett azonban a diadalának, ekkor ugyanis a jobbján felbukkant egy újabb rowani, egy nyurga nő, aki gonosz kinézetű lándzsát tartott a kezében. Alessa szitkozódva tért ki az első pár döfés elől, majd próbált közelebb lépni a másikhoz, hogy felnyithassa a hasát, a sarlós azonban bosszantóan képzettnek bizonyult, és ügyelt a távolság tartására. Alessa egyre hátrébb és hátrébb szorult, a lándzsa pedig egyre kisebb és kisebb távolságra suhant el mellette. Úgy saccolta, nagyjából tízlépésnyire lehet attól, hogy leszorítsák a tutajról, de akárhogy próbálkozott, nem találta a kiutat szorult helyzetéből.

A szeme sarkából látta, hogy Halbardtól sem számíthat segítségre. A férfi ádázul küzdött, csapásai nyomán roppantak a csontok és szakadtak az izmok, de így is egyedül harcolt négy sarlóssal, és semmi esélye se volt arra, hogy rajtuk átverekedve magát az ő ellenfelét is elkapja. Alessa tekintete ide-oda cikázott, valami ötlet, valami megoldás után kutatva, de semmi használhatót nem talált.

Aztán hibázott.

Véletlenül rálépett néhány, a fedélzeten heverő ruhára, és megcsúszott rajtuk, kibillenve az egyensúlyából. Csak egy szívverésnyi ideig ingott meg, de tudta, hogy ez is az életébe fog kerülni. A rowani szélesen elvigyorodott, és már döfött is előre, hogy felnyársalja, amíg nem teljesen ura a testének, ám a mozdulat felénél hirtelen megtorpant. Diadalittas mosolyát először értetlenség, majd kétségbeesett grimasz váltotta fel. Kezéből kihullott a lándzsa, nem sokkal később pedig ő is a fedélzetre roskadt, miközben a torkából kiálló nyílvessző után kapkodott. Úgy tűnt, Rikka igenis pontosan célzott futás közben is.

Alessa villámgyorsan szétnézett a fedélzeten, és látta, hogy a csatának mindjárt vége. Halbard ellenfelei közül hárman a deszkákon hevertek megcsonkítva, és az a férfi se mozgott már, akinek ő törte be a fejét. Talán elájult, talán meghalt, nem számított.

Gondolkodás nélkül meglódult, hogy segítsen a bajtársának. Gyors és ügyes mozdulatokkal vágtázott végig a hánykolódó tutajon, hol kikerülve, hol átugorva az útjába kerülő rakományt. Már csak pár lépés választotta el a céljától, amikor Halbard észrevette, hogy közeledik, a férfi arcára azonban rémület ült ki megkönnyebbülés helyett. Mi a fene?

Felfogni se volt ideje, mi történik, mikor Halbard felüvöltött, elrohant az utolsó életben maradt sarlós mellett, és valósággal felöklelte őt. Alessa feje keményen a fedélzetnek csapódott, szeme előtt egy pillanatra elhomályosult a világ, azt azonban így is látta, ahogy a tutaj kormányosa, aki hátrahagyta a posztját, hogy beszállhasson a küzdelembe, egy hosszú pengéjű kést vág Halbard oldalába. Azt a döfést ő kapta volna, ha a férfi nem löki félre!

Halbard felordított fájdalmában, majd összegörnyedt, és nem is emelkedett fel többé. Mellkasa szaporán mozgott, jelezve, hogy még él, de védeni már nem tudta magát a sarlósok pengéitől.

Ne!

Rikka ugyan kilőtt még pár nyílvesszőt a partról, de ezúttal már célt tévesztett, és Alessa amúgy se várhatta el tőle, hogy egymaga védje meg Halbardot. Olyan gyorsan pattant fel, mintha a saját élete lett volna a tét, és már támadt is. A kormányos a szeme sarkából megláthatta, és felé kapta a fejét, de elkésett: a maszkosok hajlított pengéje játszi könnyedséggel vágta át a fickó torkát. Az áldozata verőeréből kifröcskölő vér meleg masszaként vonta be Alessa arcát, de most nem törődött ezzel.

Az utolsó rowani döbbenten felnyögött, mikor rájött, hogy egyedül maradt, de így se hátrált meg, sőt, épp ellenkezőleg. Felemelt karddal rohamra indult, ezzel pedig elkövette élete utolsó hibáját. Alessa félrepördült a lesújtó penge elől, majd végigvágott a támadója csuklóján, bőrét és húsát egyaránt felmetszve. A sarlós fájdalmasan felüvöltött, kezéből kiesett a kard, ő pedig kihasználva előnyét nemes egyszerűséggel ellenfele bal szemébe szúrta az egyik tőrét, ami egy hangos reccsenéssel markolatig süllyedt a férfi fejébe. Villámgyors, kegyetlen támadás volt ez, ami azonnal végzett a rowanival.

– Megcsináltuk, Al! – nyögött fel mögötte Halbard, bár hangjába boldogság mellett egy nagy adag fájdalom is vegyült. – Ha erről nem fognak száz év múlva is énekelni odahaza, akkor semmiről!

Alessa minden izma sajgott, testéről valósággal szakadt a veríték, de a szíve ennek ellenére is csurig telt örömmel és elégedettséggel. Hiszen Halbardnak igaza volt. Megcsinálták! Megszerezték az Öröklét Oszlopát! Már csak a parthoz kell kormányozniuk ezt az átokverte tutajt, és már indulhatnak is vissza Leerionba, a Kételyek Csarnokában…

A következő pillanatban valami hatalmasat csattant, a kormányos nélkül maradt lélekvesztő eleje pedig valósággal pozdorjává tört egy, a víz alatt meghúzódó, alattomos zátonyon. A fenébe is! Jól tudta, hogy a rowaniak őrültek, amiért megpróbáltak egy ilyen tákolmányt leúsztatni a megáradt Maeronon, de miért pont most kapnak léket, amikor már az utolsó sarlóst is levágták?

Alessa egy gyors pillantást vetett a kormányrúdra, de rá kellett jönnie, hogy már nem tudja a parthoz kormányozni a tutajt. A lélekvesztő elejét teljesen szétforgácsolták a sziklák, és a fedélzet maradéka is gyors tempóban esett szét. A deszkákat összekötő kötelek egymás után pattantak el a megerőltetéstől, míg a rowaniak összeharácsolt zsákmánya ijesztő tempóban tűnt el a hullámsírban. Nem is lehetett kérdés, hogy az Öröklét Oszlopára is ez a sors vár. Ha pedig a súlyos relikvia egyszer a heves sodrású Maeronba süllyed, onnantól bottal üthetik a nyomát. Nem fogják megtalálni soha, és őt se úgy fogják emlegetni a társai, mint a legendás relikviatolvajt, hanem mint a balfácánt, aki még a sarlósoktól sem tudott ellopni semmit.

Azt már nem!

Alessa egy ugrással az obszidián oszlopnál termett, és felmérte a súlyát. Fene nehéz volt, de úgy számolta, hogy ha a relikvia körül lévő néhány deszka egyben marad még egy kis ideig, akkor ki tudja rajtuk úsztatni a zsákmányát a partig. Elvégre nincs is olyan messze a szárazföld. Sikerülni fog. Sikerülnie kell!

Azonban mikor nekigyűrkőzött a környező kötelek elvágásának, hogy kiszabadítsa a tutajnak ezt a részét a pusztulásra ítélt roncs szorításából, a tekintete megakadt Halbardon. A nagydarab férfi még mindig összegörnyedt a fájdalomtól, csúnya oldalsebéből egyre csak dőlt a vér.

– Menj csak! – kiáltott rá, kezével a part felé intve. – Rikka és Carmal majd ellátják a sebedet!

Halbard erre ráemelte a tekintetét, majd szomorúan megrázta a fejét.

– Nem megy, Al! – nyögte ki. – Mozdulni se tudok, nemhogy úszni.

Alessa ezt hallgatva azonnal meglódult a férfi felé, de pár lépés után hirtelen megtorpant, mikor lecsapott rá a szörnyű felismerés. Vagy az oszlop, vagy Halbard. A férfi egyedül nem tudott kiúszni a partra, ez nem is lehetett kérdés, de ha őt kiviszi, akkor már nem lesz ideje visszajönni a quor relikviáért, mielőtt az elsüllyedne.

Halbard vagy az Öröklét Oszlopa?

Szíve megveszekedetten vert, tekintete kétségbeesetten cikázott ide-oda a relikvia és a férfi között. Mit tegyen? Egész életében erre várt, ez volt a nagy pillanat, amire kislány kora óta készítette magát. Itt a lehetőség, hogy végre nevet szerezzen magának, hogy végre lehessen valaki! Ha ezt a rablást véghez viszi, a rendtársai élete végéig elismerően súgnak majd össze a háta mögött. De ez tényleg megéri egy ember életét, sőt, az egyik legjobb barátja életét, aki alig pár perce kérte fel a szalagőrének?

A bajtársa vagy egy relikvia?

A legendák erről nem szóltak, de valójában minden merész vállalkozásnak voltak vesztesei is, nem? A Bűbájtörő Hatok közül csak négyen tértek vissza Leerionba Genoviomagus kincseivel. Fürgeléptű Mirras állítólag hét hordárt is elvesztett, mire sikerült megmásznia Wyrrania csúcsait. Aranykezű Amylla tucatnyi emberéből pedig végül csak három verekedte ki magát a Vörös Rondella gyomrából… Tényleg akkora bűn lenne, ha az Öröklét Oszlopát mentené meg? Elvégre Halbard saját szabad akaratából jött vele Veszettrévbe. Pontosan ismerte a kockázatokat, és mégis vállalkozott a kalandra.

Öröklét vagy feledés?

Alessa testét összerántotta az undor, mikor rájött, hogy min gondolkozik éppen. Mégis mi ütött belé? Tényleg ennyire silány ember lenne? Ennyire eluralta volna az elméjét a hírnév utáni hajsza? Hiszen mit ér a megbecsülés, mit ér a csodálat és mit ér az elismerés, ha közben tükörbe se tud nézni? Vetett hát egy utolsó, fájdalmas pillantást az Öröklét Oszlopára, majd ismét meglódult Halbard felé, és ezúttal már nem torpant meg.

Elvégre élő legendává bárki válhatott, de az, hogy a legkedvesebb bajtársuk szalagőrei lehessenek, már annál kevesebbeknek adatott meg.

Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.

Gyorsan, egyszerűen, programozás nélkül.

Visszaélés jelentése Bővebb információ