A Balladatolvaj

Írta: Amethyst Sama

– Erden apó, regéld el nekünk a balladát a szerelmes tolvajról!

Erden apó félrenyelt a hirtelen támadt kérlelésre, majdnem meg is fullasztotta magát, de szerencsére csak puha kenyérlepényt csócsált hiányos fogazatával. Azért a forró vízzel hígított húsporból így is bőszen kortyolnia kellett, hogy elmulassza köhögését.

– No fene, ebadta kölykök – szitkozódott.

Bepárásodott szemmel végigmérte a sátor pitvarában összegyűlt gyereksereget, jóllehet, látása már nem volt az igazi, a tábortűz fényköre alig fedett fel előtte pár körvonalat. Miközben gyűjtögette a gondolatait, időhúzás gyanánt a torkát köszörülte és nagyokat dünnyögött. Nem is az botránkoztatta meg, hogy az unokák az ő mesemondásával akarták elmismásolni esti kötelezettségeiket, a gyapjúfonást, a kéregszövést és a tollfosztást, hanem sokkal inkább a témaválasztás ingerelte.

– Az én időmben – kezdte, miközben benyálazta ujját, s végigsimított a totem simává polírozott oldalán –, szívesebben hallgattuk a Csillagfaló ős regéjét, vagy az Ég Fiainak bátor harcosairól szóló történeteket, amint kiűzték déli szállásaikról az idegen hordákat… De még a sámánná lett halhatatlanok is jobban izgattak minket, pedig azok aztán félelmetes egy népség. – A faragványt a földbe állította, szemét rosszallón összeszűkítette. – Ki is nézünk, ha a mai fiatalokat jobban érdekli egy hős szerelmes cudar sorsa, mint a fegyverforgatás. Mik vagytok ti? Pírfoltos süldők? Hát milyen duwar lesz belőletek, ha már a brachtává válás sem izgat titeket? Bezzeg az én időmben…

– Elég lesz, Erden apó – szólt egy lágy női hang az öreg duwar háta mögül. – Kérlek, még ha a fiaid fiain köszörülöd is a nyelved, az én kedvemért tehetnél kivételt. Így is pont elég vérgőzös konfliktust sodor hozzánk a puszta szele, minek borzoljuk a kedélyünket hajdanvolt mészárlásokkal is?

Erden apó zavartan pördült meg ültében. A szemét meresztgette, hogy felismerje a beszélőt.

– Tsetseg? Te ülsz ott, a sátor árnyában, a fatönknek támaszkodva, mint a szárnyaszegett karvaly?

– Én hát, ki más lennék? Ne bolondozz, Erden apó! – fojtott kuncogást hallatott. – Míg szól a ballada, a fiúk sem lesznek restek, járni fog a kezük, nem igaz?

– Igaz, igaz! – hangzott a felelet innen-onnan.

Erden apó felsóhajtott. Szívesen megregulázta volna ezt a pipogya gyermeksereget, de ami igaz, az igaz, éppen elég vérlázító történésnek voltak tanúi az utóbbi időben. Kezdve azokkal a megátalkodott Osonókkal, akik képesek voltak egy felderítőcsapatukat átküldeni a Kőhabarcs meredélyein, és ezzel megszentségtelenítették az éppen zajló égbe temetéseket. Volt is hadd el hadd, mikor a tömegből kivált pár sámán az Ég Fiai hordából, hogy megleckéztessék a betolakodókat. Mély levegőt vettek, mellkasuk úgy megemelkedett, mint a kovácsfújtató, és a léggé sűrített manával megsemmisítették azt a sziklapárkányt, melyen az Osonók tartózkodtak.

Erden apó megeresztett egy mosolyt, mikor felelevenítette magában a mélybe hulló idegen duwarok jajveszékelését. Aztán az emlék visszhangra talált tulajdon keblében is. Fél kezével rámarkolt a földbe szúrt totemre, a másikkal a lábcsonkját szorongatta meg.

Otthagyhattak volna – gondolta magában. – A Légvágók legutóbbi betörése óta számláltam a napokat, hogy a Kőhabarcshoz zarándokoljunk, és a gyerekeim otthagyjanak engem az egyik szent sziklapárkányon. Mi végre hurcoltak volna vissza a szállásukra engem, a megcsonkított koloncot?

– Ebadta kölykök… – morogta újra, majd kihúzta magát.

Ha már hajlandóak gondoskodni rólam, az a minimum, hogy elszórakoztatom a kis unokákat, míg a szüleik a határ mentén hadakoznak a gaz Légvágókkal. – Hátrasandított. – Meg aztán ki tudna ellenállni Tsetsegnek, ennek a csodaszép leányzónak, aki a szíve alatt hordja első dédunokámat?

– Mesére vágytok? Megkapjátok!


Nyomorúságos idők jártak akkoriban, az északi homokviharok nem kímélték a duwar hordákat. Néha akár hetekre elsötétült az égbolt, hullottak a jószágok, mint a legyek, és a pásztoraik is megfulladtak. Volt egy ifjú, aki az egész nemzetségét elvesztette… Vagy csupán szétválasztotta őket egy homokfelleg bárddá sűrűsödő áramlata? Nem tudhatjuk. Ahogyan az sem bizonyos, mely horda tagjának vallotta magát ez az ifjú. Talán egy Osonó volt, akinek rojtozott köntösét elragadta a légörvény? Vagy éppenséggel egy Ég Fia, a mi hordánk egykori szülötte, aki eltévedt a Kőhabarcs zord útvesztőiben, és mire napvilágra lelt, a sivatagi fergeteg vakította el? Nem tudhatjuk. Annyi bizonyos, hogy valamiképp Brachta-Dar nyugati szegletében, a Földtúró Tariák felségterületén tért magához.


– Hogy nézett ki az ifjú? – kotnyeleskedett az egyik gyermek.

Erden apó erre zavartan elhallgatott, összeráncolta szemöldökét.

– Hogy hogyan nézett ki? – kérdezett vissza.

– Milyen volt az alkata? A szemszíne? A hajszíne?

Erden felmordult, úgy türtőztette magát, hogy ki ne köpjön.

– Mit érdekel az téged?! Ugyanolyan füstös képű, daliás legény volt, mint minden duwar, akit barnává perzselt az Ég Ura!

Eleresztette lábcsonkját, hogy a mellette heverő mélytálba nyúljon, melyben a dörzsköveket tartották. Nehezményezte, hogy félbeszakították az elbeszélését, és úgy vélte, meg kell alapoznia a tekintélyét, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő. Összemaszatolt ujjával durván megdörzsölte a homlokát, majd csíkokat vont a szeme alá. Hasonló kék mintát rótt fel a képére, mint amilyet hadba vonulás előtt szokás. Legalábbis, az ő idejében még így tettek.

A festéket hamar felszította egy élénk széllökés, akárha madárraj vonult volna el a beszélő felett. Erden érdeklődőn felszegte fejét, de nem érte szárnycsattogás zaja.

Talán egy kósza denevércsapat suhant el erre – tűnődött magában.

– Becsületes dalia volt a legény – folytatta fennhangon. – Anyjától pedig a Gülsar nevet kapta…


Gülsarra egy földműves család talált rá, akik egy Taria-beli Khandam nevű kereskedőhöz tartoztak. Magukhoz vették, etették, hogy megemberesedjen, Gülsar pedig kisvártatva visszakapta erejét, és oltalmazói mintájára ő is beállt a kereskedőhöz napszámosnak. Bizony, a Tariák nem csak legeltetnek a Földszellem külső bőrén, de meg is túrják azt, szipolyozzák, mint a bolhák… ezért nevezik őket Földtúróknak.

Gülsar derék legény volt, vágott az esze és gyorsan járt a lába, hamar eltanulta a földművelés fortélyait, így a kereskedő is felfigyelt a jelenlétére, mikor a szokásos ellenőrzését tartotta. Maga mellé vette mint segédet, így Gülsar eztán szabadon járhatott-kelhetett Modon városában, merthogy a kereskedő városlakó volt. Fából emelt többemeletes rezidenciát tartott fenn, melyet ti, kis unokáim, el se tudnátok képzelni… Masszív épület volt ez, csupa tető, csupa oszlop és lépcső, mely kiállta a szél minden próbáját. Bizony, a mi átmeneti szállásaink, szellemvárosaink nem érhetnek fel a Tariák fejlett építészetéhez.

Ámult Gülsar is, mikor Modon utcáit járta, hogy beszerezze a munkaadójának az aznapi holmit, s felpakolják karavánjukat a következő útra. Hanem a duwar legényt nem csupán a városi pompa nyűgözte le, hanem azok is, akik lakták, és közülük is legfőképp egyetlenegy szemrevaló hajadon. Sarangerelnek hívták a leányt, és éppenséggel Khandam kereskedő egy szem gyermeke volt.

Alighanem Gülsar sem maradt közömbös Sarangerel előtt, mert egy idő után minduntalan az apja és segédje nyomába szegődött, hogy ő is szemrevételezze a szántóföldeken folyó munkát, és ellenőrizze a karaván indulása előtti teendőket. Gülsar a rövidebb utakra elkísérte munkaadóját, ám Khandam a nyugati fabeszerző körútjaira már nem vitte magával. Nyilván nem akarta, hogy egy idegen horda szülötte tudomást szerezzen rawadari ügyleteiről. Ám Gülsar nem bánta Khandam bizalmatlanságát, sőt! Alig várta, hogy az apa felkerekedjék, ő pedig csapni kezdje a szelet a lánya körül… Na de hogyan fogjon hozzá, hogy ne tűnjön faragatlan piperkőcnek, és ne szegje kedvét a városi hajadonnak? Gülsar egy ideje már a Tariák között élt, de a tétlenséget, szórakozást messziről elkerülte, nem értette a módját.

Volt egy fiatal cimborája, egy pendelyes duwar kisfiú, aki hasonló úton-módon került a kereskedő védelmező szárnya alá, mint maga Gülsar. Telente mindketten az istálló szénarakásában húzták meg magukat, Gülsar vele osztotta meg minden búját-baját, mintha csak a testvéröccse lett volna. Nem csoda hát, hogy legújabb problémájával is őt kereste fel.

– Hogyan szerezzél meg egy hajadont? – kérdezte a fiú komikusan elnyújtott hangon. Egy felállított hordó tetején ült, onnan lóbálta rövid lábát. – Duwar apa nemzett és duwar anya szült téged egyáltalán, hogy még ezt sem tudod?

Gülsar a hóna alá kapta a kisfiú üstökét.

– Ne sértegess engem, te kölyök, mert kitúrlak a helyedről! Mellesleg mit szólna Khandam, ha látná, hogy abrakolás helyett a lábadat lógatod?

– Hé, hé, talán szikra ment a szemedbe a Világok Kovácsának üllőjéről?! – A kisfiú térdig felhúzta buggyos nadrágját, hogy kihangsúlyozza a kötését. –  Hát nem láttad, hogy jártam a minap?! Vakondtúrásba léptem!

– Vagy úgy! – horkant fel Gülsar. – Tehát már a minap sem az abrakkal törődtél, hanem ellógtál a málnásba!

A kisfiú szája sírásra görbült, mire Gülsar felsóhajtott, és fájdalomdíjként egy rézkarikát nyomott pajtása markába.

– Nesze, ne itasd itt nekem a Földszellemet! De most már hadd halljam, miképpen kerülhetnék Sarangerel közelébe? Láttam ám, hogyan pesztrál téged, mikor kiteszi a lábát Modon városából! Sokat vagy vele, biztosan tudod, mi jár a fejében!

A kisfiú megtörölte az orrát, majd ruhaujjával fényesre dörzsölte a rézkarikát. Bölcselkedő képet vágott.

– Hacsak nem a keleti puszta szele fújt badarságot a fülembe… Úgy ítélem, Sarangerel kedvét lelné melletted.

– Tényleg? – Gülsar alig tudta türtőztetni magát, hogy le ne leplezze megkönnyebbülését. – És mit gondolsz, most, hogy nem kell tartanom Khandam árgus szemétől… miképpen férkőzhetnék Sarangerel közelébe?

– Hogyan, hogyan... – A fiú cinkosan résnyire szűkítette fél szemét. – Bízd csak a dolgot egy Ég Fiára! Bár, attól tartok, felfogadni a keleti horda egy tagját igencsak költséges mulatság… – S ezzel feltartotta tenyerét, mire Gülsar nagy kelletlenül egy második rézkarikát is a cinkostársának passzolt.

A kisfiú állta a szavát, és tartotta a hátát, amíg Gülsar kölcsönvett egy lovat az istállóból nem sokkal naplemente előtt. Hátasát annak a pataknak a mentén vezette, ahol a kisfiú szokott találkozni Sarangerellel, hogy lóherét szedjenek, és közösen vigyék a nyúlketrecekhez.

A hajadon már javában hajlongott, mikor azonban meghallotta a paták tompa koppanását, felegyenesedett, zölddé maszatolódott kézfejével óvatosan hátratűrte a varkocsából kibomlott tincseket és megigazította félrebillent kalapját. Aztán pupillája kiélesedett, arcára hideg döbbenet ült ki, amint a naplemente káprázatában felismerte a közeledőt. Elkapta tekintetét, s rögvest letépte magáról a gyolcszsákból varrt hacukát, melyet a városi viselete fölé öltött, valahányszor a duwar kisfiúval játszadozott.

Gülsar persze ugyanannyira zavarba jött, és úgy megszorította a ló kantárszárát, hogy az ujjperce is beleroppant. A föld alatt megbúvó manaáramlatok sem tudták soha úgy megbizsergetni a keblét, mint Sarangerel közelsége, ki bár jobbra-balra helyezte a súlyát, de el nem távolodott egy lépést sem.

– Érted jöttem, Sarangerel – szólította meg, torka kiszáradt az izgalomtól.

– Értem? – A lány célzón elnézett Gülsar válla fölött, míg a fiú lova türelmetlenül himbálta fejét, meghullámoztatta a kantárszárat. – Dolgom van, nem látod?

– Nekem úgy tűnik, hogy már végeztél. – Gülsar elmosolyodott, állával a zöld halomra bökött. – Majd később visszajövünk érte.

– Visszajövünk? Hova a csudába akarsz vinni?

– Majd meglátod.

Vad szél göngyölítette fel Sarangerel lóheréjét, Gülsar pedig kihasználva a hajadon pillanatnyi vakságát fél kezével átérte a derekát, hogy fellendítse a nyeregbe.

– Hogy képzeled?

Sarangerel vadul ellenkezett. Gyerekként ő is részt vett a duwarok harci kiképzésén, könyökével már-már a legény álla alá vágott, ám a külföldről hozatott ruha megfeszült tagjain, a cicomás fodrok akadályozták a precíz védekezést.

Gülsar felkapta szíve hölgyét, majd ő maga is felpattant a nyeregbe, és már vágtatott is. A hajadon visongott, és hiába kapott kalapja után, azt elsodorta az iramlás.

– Nyelne el a Földszellem, te megátalkodott!

– Csak ne olyan hevesen, Sarangerel! Csínján a duwar átkokkal! A végén még elharapod a nyelved.

– Akkor talán állítsd meg a lovat, engem pedig tegyél le a földre, különben megnézheted magad az apám előtt, csak jöjjön vissza Rawadarból!

– Miért? Az Ég Fiainál talán nem ez a módja az ismerkedésnek?

– De én egy Taria vagyok! – Sarangerel hátrafordult, hogy körmével a legény arcát érje, ám az megragadta a csuklóját, így csak egy kiszabadult hajtincs pofozta fel. – És kötve hiszem, hogy te egy ábrándos Ég Fia lennél, ahhoz túl nagy a képed!

Gülsar öblös nevetést hallatott, miként lehagyták a földművesek viskóinak utolsó sorát, és átugratott a patak szűkülésén.

– Ég Fia, Taria… Leszek én rawadari nekromanta is, ha ez a kívánságod!

A liget egy kitaposott mezsgyéjén haladtak, mely pár perc múltán kopár földszegletté szélesedett. Itt Gülsar megállította a lovat, leszállt, és fél kezét a duzzogó Sarangerelnek nyújtotta, hogy lesegítse.

– Ne utálj olyan nagyon – kedveskedett a hölgynek.

– Ezért a kietlen tisztásért kellett lóhalálában elragadnod?

– Maradj veszteg, és mindjárt kies lesz.

Sarangerel értetlenül nézte, amint a legény egy kemény földkupachoz lép, tenyerét letartja, majd mély levegőt vesz, mint aki erősen koncentrál. A talaj repedései villanásnyi időre felragyogtak, majd mozgolódás támadt a mélyben. Sarangerel félőn hátrált egy lépést, lapockája a ló marjának nyomódott. Felismerte a föld alatt megbúvó mana kellemesen meleg bizsergését, melyet minden duwar ösztönszerűen szólított magához harc előtt. Már-már attól tartott, hogy fogvatartója is támadás céljából gyúrja össze az erőgócokat, ám nem így történt, hanem pont ellenkezőleg.

Gülsar körvonalai mentén különös energiahúrok vonaglottak, homályos derengésbe vonták környezetüket. Időnként előrelépett, letérdelt, s megpaskolt egy-egy földbuckát, haladása mentén pedig parányi csírák, apró növénykezdemények törtek az ég felé.

Sarangerel meghatódva emelte kezét a szájához. A tisztás kisvártatva ezernyi színben tündökölt.

– Hát ezért volt az apám úgy megelégedve a munkáddal… Tudatosan szólítod a manát, megszelídítetted vele a Földszellemet… – suttogta.

Gülsar kiegyenesedett, elégedetten kifújta magát, majd szíve hölgyéhez lépett. Arcéle csillogott a lehanyatló napfényben. Kissé kapkodva szedte a levegőt.

– Ez minden, amit fel tudok ajánlani neked. – Földfoltos kézfejét vizslatón maga elé tartotta, mintha hozzá intézné a szavakat. – Nincsen nevem, se vagyonom, se pártfogóm, csak a két kezemre hagyatkozhatok. Ám… ha mindezt hajlandó vagy elfogadni tőlem… akkor én…

Nem tudta befejezni a mondanivalóját. Sarangerel éppen akkor érintette meg kendőjével a legény arcát, hogy letörölje róla a verítéket, mikor a napkorong lebukott, a friss hajtások cérnavékony árnyoszlopai pedig a beteljesedett sötétség részévé váltak. És a két szerelmes szirom-puha ajka összeért.


– Na és Gülsar hogyan oldotta ki Sarangerel fűzőjét?

Erden apó összerezzent a nem várt kérdésre, kis híján eldöntötte a totemet, melyet eddig szorongatott. Sűrűn pislogtatta pilla nélküli szemhéját.

– He? Mi bajod van, kölyök?

– Az elbeszélésed alapján Sarangerelen nem nomád köntös volt, hanem egy jóval összetettebb, kevésbé praktikus ruha – morfondírozott az egyik unoka a sok közül, alakja elvegyült a kisebb tömegben, és arcvonásait is elmosta a félhomály, így Erden apó nem láthatta, pontosan melyikük beszél. – Alighanem egy dareloni nemesi viselet volt, mellyel Khandam kereskedő lepte meg a lányát. Sok habos fodor, sok masni és bonyolult csomóminta a hátoldalon… Erden apó, mégis hogyan tudta egy Gülsarhoz hasonló, egyszerű földműves duwar kioldani a fűzőt a hölgyén, hogy csupaszon hemperedhessenek meg a friss, puha gyepen?

Erden apó köpni-nyelni nem tudott, bár ádámcsutkája fel-alá masírozott, amint tobzódott benne az indulat. Nem is a félbeszakítás botránkoztatta meg igazán, inkább a tény, hogy az unokája ilyen választékos… ilyen érett hangnemet pendített meg az ő komótos, elkalandozó gondolatmenetével szemben. Akárha egy szintre helyezné magát egy felnőtt duwarral. A bölcs Erden apóval.

Kihúzta magát. Öléből lecsúszott a dörzsköves tál, mielőtt a gyerekek közé vágta volna.

– Orcátlan pimasz, hogy ragadna el a Csillagfaló! – fortyant fel. – Kellett nekem három asszonyt is elrabolni! Ennyi neveletlen kölyköt! Elébb rászedtek a mesemondásra, most meg fennakadtok mindenféle szirszaron, hogy nem égeti le a Tűzszellem a képeteket…

Váratlanul elhallgatott. Kezével megcsapta tulajdon száját, mielőtt még több duwar átok tolult volna ki rajta. Egyszer már megjárta az eleredt nyelvével. Most felderengett előtte az emlék, melyet agya legeldugottabb zugába száműzött, s mely most olyan intenzitással lepte be, hogy kiverte a hideg veríték.

Ragadjon el a Tűzszellem, visszhangzott elméjében tulajdon nyeszlett hangja, mely még mutálni sem kezdett. Feketüljön el a combod, égessen porig a Tűzszellem, hamvaidat és szeretteid hamvát ragadja el a puszta szele, és szórja szét Brachta-Dar minden táján, hogy sose lelje meg senki!

Kínzó fájdalom hasított fél lábába. Egy duwar markolta meg, hogy ott szorongassa, ahol nem is olyan rég meghúzódott. Felnőtt férfi volt, sápadt bőre maszkként virított a félhomályban, cafrangosra szabdalt köntöse mögül bizarr hegek világlottak fel, amint leszorította áldozatát a földre. Tömpe hüvelykujja a bőre alá kúszott, a csontját érte, hogy minél alaposabban meggyötörje, s olyasféle vallomásra bírja, melyet még a Világok Kovácsának minden kincséért sem lett volna hajlandó megvallani. Egészen addig, míg a kín sűrű szövevénye egészen be nem hálózta…

– Erden apó?

Megborzongott. Olybá tűnt, mintha finom női ujjak paskolnák meg a hátát, pedig csak Tsetseg lágy hangja érte. Lenyugtatta szaporán verdeső szívét. A távolban vijjogás hallott, alighanem éjszakai rágcsálók marakodtak.

– Erden apó, nézd el fiaid fiainak kérdését! Nem volt bennük semmi rosszindulat, a puszta kíváncsiság vezérelte őket! Ugye, fiúk?

– Igaz! Igaz! – hangzott innen-onnan, mígnem Erden apó szemlátomást megenyhült. Fújtatása is alábbhagyott, már az orrcimpája sem rángott.

– Ebadta kölykök – sziszegte. A homlokára kiülő verejtékcseppek, ötvözve a nemrégiben felkent festékkel, türkiz kövekként ragyogtak a tűz fénykörében. – Ha még egyszer félbe mertek szakítani, Csillagfalóuccse, eladlak titeket az első magas koponyájú sámánnak!


Na, hol is tartottam? Bizony, Gülsar elérte a célját, elcsábította a lányt, míg az apósnak való oda volt. Gyakorta találkoztak titkos zugukban, a felélesztett tisztáson, bár hogy a viszonyuk mennyire volt valójában titkos a földművesek körében, az más kérdés. Arcukra vésetett boldogságuk csalhatatlan vonása. S bár ekkortájt még mindketten azon fohászkodtak, hogy a rawadari fabeszerzés minél jobban elhúzódjon, hogy ne kelljen véget vetniük a találkáknak, később már ők is kezdték érezni, hogy Sarangerel apja a kelleténél hosszabb ideig marad el…

Egy idő után pedig meg is érkezett a hír, hogy Khandamot és karavánját a föld nyelte el. Ismerősei, barátai és emberei mentőalakulatot szerveztek a modoniak és a környező Taria tanyák együttműködésével, de ezzel már elkéstek. Gülsar is fáradhatatlanul járta a határ menti ligetek erdővé terebélyesedő szegleteit és mászott le társaival a szakadékok fenekére, hátha előkerül az apósnak való, de mindhiába…

Az esős évszak után elterjedt egy pletyka, miszerint a rawadari oldalon számtalan lengőhíd megrongálódott, s félő, hogy a masszívabbnak tűnő átjárók is hasonló sorsra jutottak. A vízzel feltöltött meredélyekben vad áramlatok kavarogtak, a kiugró sziklanyelvek halálossá tették a landolást. S bár holttestekre továbbra sem bukkantak, a Brachta-Dar oldalon egy vízzel átmosott vájat megsemmisült portékát, Modon címerével ellátott zsákfoszlányokat kezdett kiprüszkölni.

Sarangerel zokogva dőlt szerelme keblére, könnyei összemaszatolták a legény ruháját. Modon lakói hivatalosan is holttá nyilvánították Khandam kereskedőt és azon bizalmasait, akikkel útra kelt nyugati irányba. Sarangerelnek nem születtek testvérei, s bár minduntalan követte apja utasításait, művelte magát, és nem félt bekoszolni a kezét a földeken, így se tudott annyi értéket összeharácsolni, mellyel kompenzálta volna a fabeszerző körúton megsemmisült portékát, ahogy a városi rezidenciáját fenntartani és a földeken dolgozókat kifizetni se volt képes.

Bérbe adta hát a modoni házat, míg ő maga a városfalon túlra költözött, az egyik használaton kívüli faviskóba vackolt be szerelmével, Gülsarral, aki ott segítette kedvesét, ahol csak tudta. Gyakorta erején felül művelte a földet, és ha senki se látta, magához szólította az Életfolyamot, csenevész medret vájt neki, hogy egy-egy mellékága a kívánt szakasz ültetvényét serkentse mind gyorsabb és látványosabb növekedésre, gyarapodásra. Előfordult, hogy túlzásba esett, a kimerültség lázba taszította és ágynak döntötte. Sarangerel a fejét csóválta, miközben újdonsült férjét ápolgatta, de nem tágított mellőle egy pillanatra se.

Fáradatos munkájuknak hála már-már úgy tűnt, hogy bár megfogyatkozva, de képesek lesznek önerőből felvirágoztatni a még el nem adott földeket, és terményeik egy részével bekapcsolódni a keleti kereskedelembe, mely az ország duwar lakta területein vezetett át. Gülsar, aki nején keresztül Khandam vállalkozásának hivatalos örökösévé vált, még egy saját karaván megszervezését is fontolóra vette. Ám arra nem számított, hogy más is útra kerekedett a rawadari határról, és egyenesen feléjük tart.

Úgy toppant be az ajtón, mint egy kísértet. Gülsar, a szerény ház még szerényebb ura hitetlenkedve bámult az érkezőre, fél kezével neje után kapott, ki fojtott sikoltást hallatva elalélt.

Khandam volt az. Megtépázva, betegesen kifakult bőrrel és hegekkel megkaristoltan, de ő volt az. A holtnak hitt apa kifejezéstelen arccal lépett a fiatalok elébe, bár szeme vadul cikázott a megemberesedett Gülsar és Sarangerel között. Főként lánya levágott haján és főkötőjén pihent meg kínosan sokáig a tekintete, mielőtt megszólalt volna.

– Hát így állunk. – Vértelen ajka gunyoros grimaszba torzult, hangja olyan tompán csengett, mintha lezárt skatulyából beszélt volna. – Erre ment ki az egész játék.

– Miről beszél, uram? Mi történt kegyelmeddel?

Khandam meg sem hallotta a fiatalembert, Sarangerel mellett termett, megragadta a könyökét, és felrázta kábulatából.

– Alighogy kiteszem a lábam a földekről, összeszövetkeztek ellenem! Rögvest holttá nyilvánítotok, eladjátok a rezidenciát, elmenesztitek a legjobb embereimet, és te… te kis cafka! – Sarangerel felnyögött apja szorításától. Olyan bestiális erő szorult abba a férfiba, mintha nem is egy szakadék mélyéről verekedte volna fel magát több napnyi vagy hétnyi éhezés után. – Összeállsz ezzel a senkiházival, és a nevére iratod minden ingóságomat? Egész Modon a szájára vett, te esztelen fruska!

– Apa – hüppögött Sarangerel bősz könnyeket ontva. – Minden nap a Földszellemhez fohászkodtam, hogy ne fogadjon idő előtt a keblére, hogy adjon vissza nekem… nekünk…

– Uram – szólt Gülsar tisztelettudóan, ámde Sarangerel után nyúlva, hogy visszahúzza a saját térfelére. – Félreért minket. A modoni rezidenciáját nem adtuk el véglegesen, hanem bérlők lakják. A bérleti díjból vásároltunk új magokat, melyeket elültettünk a tavalyi parlagon hagyott szegleten… Tény, hogy el kellett adnunk egyet s mást, mert az elmúlt hónapban csak a rawadari tölgyre volt kereslet…

– Úgy! Hát még ennek is én vagyok az oka, mert üres kézzel tértem meg a holtak birodalmából! S alighogy visszatérek, én vagyok kikiáltva minden enyészet forrásának!

– Apa, Gülsar nem bitorolja semmi ingóságodat, csupán megőrizte arra az esetre, ha…

– Így igaz, uram! – Gülsar immár határozottan lépett asszonya és apósa közé, kezével átérte Sarangerel reszkető vállát. – Bármit hajlandó vagyok visszaszolgáltatni kegyelmednek, akár a két kezemmel összeharácsolt utolsó szénarakást is kész vagyok átadni. Egyet kivéve. – Ujjai megfeszültek, összegyűrték a leány kemény válltömését. – Sarangerel hivatalosan is asszonyom lett. Kérem, uram… legyen szíve, és adja beleegyezését a frigyünkhöz.

Ez volt csak aztán olaj a tűzre. Még a Khandam bőrén terjengő bizarr hegvonalak is bevörösödtek, mintha az indulat hevét ontanák magukból. De a halálból visszatért férfi nem szólt. Hallgatása kétségbeejtő volt, amint kitrappolt a viskóból, majd megfordult, s pár ujjmozdulattal egy duwar átkot bocsátott az ott lakókra. A meglakolás jelét.

Bár az ördöngös találkozás valamennyiüket felzaklatta, a dolgozók csupán a vállukat vonogatták, és Gülsar is azon az állásponton volt, hogy Khandam érdemben nem árthat nekik.

– Mint mondtam, kész vagyok lemondani minden jogomról, melyet házasságkötés útján ruháztak rám, csupán a köteléket nem vagyok hajlandó felbontani – bizonygatta dolgozói szűk körének, mikor végigjárt a friss vetés mentén. S bár hallgatósága egyetértően bólogatott, volt valami tompa fény a szemükben, melyet ekkor Gülsar még nem tudott hova tenni. A rossz előérzettől még a felkarján is felkunkorodott a szőr.

A baj hamarább lecsapott rájuk, mint gondolták volna. Khandam minden követ megmozgatott, hogy maga mellé állítsa a modoniakat, rossz hírét keltette néhai segédjének. „Egy sámán törvénytelen fattya”, „tiltott varázslatok űzője”, „még a szeme sem állt jól, mikor leszámoltam a tenyerén a rézkarikákat, alighanem átkozódott is a hátam mögött” – jöttek és mentek az ártó híresztelések. Nem telt bele sok idő, és minden váratlanul lesújtó kárt vagy betegséget a kétes származású duwar rovására írtak. A városi rendfenntartók, összefogva pár nomád zsoldossal, körülkerítették a Gülsarhoz tartozó telket, betörték házának ajtaját és mindkettejüket elragadták. Nejét alighanem Khandam elé ráncigálták, míg a kéretlen vőt egy földalatti cellába zárták.

Nem tudhatta, mennyi ideje tartják fogva, jó darabig csupán fel-alá masírozó harcosokat és szakrális vezetőket látott, amint elszállítanak egy-egy lepellel bebugyolált testet. Modon, mint a legtöbb Taria város, katakombát alakított ki a családi kripták részére, ám csekély kiterjedése miatt egyazon lejáró vezetett a megboldogultakhoz és a bebörtönzöttekhez.

Aztán nagy sokára betért Gülsar cellájába a felelős duwar személy, hogy közölje vele a vádakat és az ellene szóló bizonyítékokat. Gülsar szeme iszonyodva meredt a beszélőre, míg amaz a gyertyaláng túloldalán majdhogynem pökhendi hetykeséggel sorolta fel mindazok nevét, akik ellene vallottak.

Khandam azt állította, hogy Gülsar tervelte ki a merényletet, melynek során az egész karavánja megsemmisült nem messze a határ túloldalán. Azzal vádolta segédjét, hogy összedolgozott egy renegát nekromanta szektával, melynek elvetemültsége még a rawadariakban is megfagyasztotta vért. Khandam szerint Gülsar segített nekik a szekereket a szakadékba juttatni, a duwarokat a víz alatt tartani, majd a félholtakat összefogdosni és átadni a renegátok vezetőjének, persze mindezt jó pénzért. Még az apósnak valót is kiszolgáltatta a nekromantáknak, Khandamnak pedig csak a szerencséjén múlott, hogy sikerült élve megszöknie a félelmetes szektától…

– Ezt nem gondolhatják komolyan! – kelti ki magából Gülsar. Eldöntötte támla nélküli székét, mire a homályból előlépett két őr, hogy közrefogják.

A kihallgató összefonta karját rézkorongos mellénye előtt.

– Úgy tudjuk, hogy Khandam eltűnése után maga azonnal átvette a helyét mint gazda s mint családfő. – Szája széle lesajnáló mosolyba húzódott. – Ha nem paktál le ezzel a hírhedt szektával, élete végéig gürcölhetett volna a kereskedő árnyékában. Ez az alapfelállás igencsak megalázó lehet egy kívülálló számára, aki nem a földtúrók hordájában szocializálódott. Biztos vagyok benne, hogy valahányszor egy pajta takarásából szemlélte szíve hölgyét, legszívesebben birokra kelt volna Khandammal, hogy jó duwar módra elmetssze a torkát egy kopeshsel…

– Rágalom! – üvöltötte Gülsar, s bár az őrök lefogták, feszengett, ide-oda rántotta tagjait. – Sosem állt szándékomban a kereskedő helyébe lépni, bőven megelégedtem az addigi életemmel! Ezek merő találgatások!

– Pedig páran Khandam földművesei közül váltig állítják, hogy maga hajlandó akár egy rawadari nekromanta eszközeivel is szert tenni a hozományra.

– Mi a jó Csillagfaló ménkűjéről beszél?! – kiáltotta Gülsar, de aztán szava a torkában rekedt.

A kihallgató előhúzott mellénye mögül egy szalagos kalapot, amit az ifjú azonnal felismert. Ezt viselte Sarangerel, mikor először vitte a tisztásra, hogy szerelmet valljon neki. Akkor veszítette el, mikor a ló vágtatni kezdett a patak mentén…

Ég Fia, Taria… leszek én rawadari nekromanta is, ha ez a kívánságod!

– Félreértették! – nyögte. – Nem úgy gondoltam…

– Ezt magyarázza azoknak, akik családfőjüket vagy bátyjukat veszítették el a fabeszerző körúton!

– Hiszen én is ott voltam! – Hangja kétségbeesetten elvékonyodott. – Ott voltam a mentőalakulatban! Magam fogtam a kötelet, és ereszkedtem le számtalan szakadékba, hogy előkerítsem a bajba jutottakat…

– Ami azt illeti, az alakulatbeli társai szerint gyanúsan sokat időzött egyedül egyik-másik szakadék alján. Csak nem a bizonyítékokat akarta eltüntetni? Mondja csak, Revelor melyik tanát alkalmazta, hogy mozgásra és rejtőzködésre bírja a visszarántott áldozatokat?

– Sosem hallottam ilyen nevű halhatatlanról!

– Mégis elfogadta a fizetségét a szolgáltatásaiért cserébe: átvette Khandam helyét a gazdaságban.

– Nem és nem! – Mozgolódása alábbhagyott, mint akiből kezd elszállni az erő. – Én nem csináltam semmit…

A kihallgató felállt és Gülsarhoz lépett. Nagyjából egymagasak voltak. Olyan közel hajolt az elítélthez, hogy orruk szinte összeért.

– Mocskos Osonó maga, nem több – sziszegte. – Így megy ez, mióta csak a Tariák felásták a Földszellem bőrét, és felvirágoztatták Brachta-Dar ezen szegletét… maguk, nomád fattyak, mindent elkövetnek, hogy felbomlasszák hordánk alappilléreit, a városainkat. S ha már harcedzett kezeik nem érnek minket, hát a magához hasonló, ártalmatlannak tűnő, hidegvérű gyilkosaikat küldik közénk! Alattomosan, belülről próbálják terjeszteni az enyészetet!

Gülsar magán kívül volt, tekintete szinte holttá tompult.

Hát így vélekednek rólam – gondolta keservesen, elborult homlokkal. – Dacára a hűségesen leszolgált éveknek, a tábortüzes estéknek, mikor a született Tariákkal együtt dalolásztunk hajnalhasadtáig… Még a pajtásom is, akit a testvéröcsémnek fogadtam, s aki segített elkötni a lovat az istállóból, nem átallott a nyomomba szegődni, s az elkallódott kalappal együtt a kívánt beszámolót is átadni a hatóságoknak… Nem látnak mást bennem, csak egy betolakodót. Egy potenciális Osonó kémet.

A kihallgató új faggyúgyertyát gyújtott. Az újjáéledő lángra rezonálva mintha Gülsar tekintetébe is visszaköltözött volna az élet fénye. Eltökéltnek tetszett, amint kimérten felemelte eddig lehorgasztott fejét.

– Nem – megmakacsolta magát. – Maga sem gondolhatja komolyan, hogy mindez elegendő bizonyíték ellenem.

Lelki szemében megelevenedett Sarangerel aggodalmas arca, amint fölébe hajolt, és a homlokát simogatta, míg ő lázasan az ágyat nyomta.

Nem. Ő egész biztosan kitart mellettem. Mondhatnak bármit a földművesek, Sarangerel volt az, akit elhurcoltam a tisztásra. Az ő szava többet ér bármely kósza mesebeszédnél.

– Valóban. – A kihallgató felsóhajtott, visszarángatva az emlékeibe megbódult foglyát a jelenbe. – Napról-napra gyűlnek az érintettek vallomásai, de a perdöntő bizonyíték még hátravan.

Ezzel intett az őröknek, akik megkötözték Gülsart, béklyója végét egy kampóra erősítették, s elkezdték felvonni. A talaj kisvártatva eltűnt a fiú talpa alól, hátrakötött keze kíméletlenül megroppant. Gülsar elnyomott egy ordítást, bár arcát rögvest ellepték a fájdalomgyöngyök.

Sarangerel – villant át agyán elragadott asszonya, akit talán ezekben a percekben is Khandam tartott a markában. Elképzelte, miféle megpróbáltatásokon kell keresztülmennie, ha már őt is vallatóra fogták.

A kihallgató, mintha csak olvasna Gülsar gondolataiban, jelentőségteljesen bólintott.

– Amíg nem fut be hozzánk a perdöntő vallomás, kénytelenek vagyunk magából kiszedni az igazságot.

– Beismerem.

A cella áporodott, dohos levegője úgy megdermedt, hogy szinte kikristályosodtak a szavak. Az őrök zavartan összenéztek, míg a kihallgató kétkedve meresztette a szemét.

– Ho… hogy mondja?

– Beismerem – ismételte meg Gülsar nyersen. – Úgy tettem, amint a tanúk leírták. Én árultam el a munkaadómat és a karavánját annak a nekromanta szektának, melyet még Rawadarban is megvetnek. Én. Egyedül.

A kihallgató továbbra sem mozdult, tétlenül gyűrte ujjai között a vallomás lejegyzésére bekészített, tusba mártott tollat. Az őrök leengedték Gülsart, s miután visszazárták a cella rácsát, mindketten a ruhaujjukra köptek.

– Hát, ez nem tartott sokáig, hamar megtört.

– Azt meghiszem. Ebből a fogadásból egyikünk sem jött ki győztesen. –  Az őr a válla fölött visszasandított a cella homályára. – Kétlem, hogy tényleg egy nomád harcos fattya lenne, mint ahogy az úr állította… Azok bátran kiállják a kínok próbáját.


Gülsar nem a tulajdon épségét féltette, miként magára vállalta a kereskedő által összetákolt mendemondát. Látta Khandam szemében a halál mélyen ülő árnyát. Ő már nem ugyanaz a duwar volt, mint akinek ismerték, Gülsar pedig tartott tőle, hogy az élők közé visszarántott apósa képes lenne meggyötörni a tulajdon lányát is, csakhogy kicsikarja belőle a kívánt hazugságot. Sőt. Meg volt győződve afelől, hogy a földművesek egy részét is erőszakkal vette rá a tanúvallomásra, már amelyiket nem tudta megvesztegetni.

Nem tudhatta, miféle sors vár rá. Amióta a Tariák befogadták, Modon városának csak a felszínét járta, így nem látta át az alatta megbúvó rendszert, a kereskedőket összetartó, megalkuvó hálózatot. Ha csak tehette, mindig elkerülte a nyílt kivégzéseket. Ám hiába óvta szeme világát az enyészet ezen gócpontjaitól, végül ő maga is itt kötött ki, miként kitárták cellájának ajtaját, bilincsbe verték, és felcibálták a város főterére. Sötéthez szokott szemében sokáig csak színes pacák kavarogtak, de a hangzavarból megállapíthatta, hogy élénk nézősereg gyűlt össze a kivégzésére, és érezte, amint mezítlen talpa alá szálkás fafokok kerülnek. A bitófához kísérték.


– Bizony, kölykök, a Tariáknál semmi sem úgy működik, mint Brachta-Dar többi hordájánál – szőtte egyéni meglátását a történetbe Erden apó.

Felszegte fejét, bár nem tudta megállapítani, mennyi csillag pislákol az égen. Távolról mintha szárnyverdesés érte volna fülét, de nem az ő sátrukhoz tartott a madár repítette üzenet. Pedig bizakodott benne, hogy kapnak fejleményeket a határról, ahol a fiai küzdöttek az életükért. Összeborzolta gyér szemöldökét. Horkantott párat, majd oldalra köpött. Érezni akarta, hogy itt tartózkodik az Ég Fiai hordában, a végtelen, sík puszta egy jelentéktelen pontján, és nem az álszent, megátalkodott Földtúrók területén, akikről a ballada szólt. Mikor az unokák irányából türelmetlen mocorgás támadt, megcsapkodta orcáját, és újfent szóra nyitotta kiszáradt száját:

– Minálunk, ha nézeteltérésre kerül sor, nyíltan támadjuk az ellenlábast, puszta kézzel vagy kopeshsel, a városlakó Földtúrók viszont hátulról csapnak le. A szavuk a fegyverük, addig csűrik-csavarják, mígnem keményebb és halálosabb lesz bármely nyílhegynél. Minálunk, ha megholt valaki, hagyjuk, hogy vérét feligya a mező tengernyi zöldje, porhüvelye pedig méltón az égbe emelkedjen egy szent sziklapárkányról. Ám a Tariák úgy vélik, a földet vétek vérrel beszennyezni, a Földszellem bőrét holttestekkel megtűzdelni vagy hamvakkal megszórni. Ha náluk kivégzésre kerül a sor, általában megfojtják az elítéltet…


Mire Gülsar felért a tákolmány tetejére, a látása is nagyjából kitisztult. Legalábbis már meg tudta különböztetni az alant sorjázó csődületet és kétoldalt azokat a gerendás karzatokat, melyeken Modon előkelőségei foglaltak helyet. Gülsar cövekként állt, míg a hóhérok körülötte serénykedtek. Beletörődött a sorsába. Az sem rendítette meg különösebben, hogy az egyik emelvény legszélén felfedezte Sarangerel alakját, ki szégyenkezve lehajtotta fejét, és kendőjét el nem eresztette könnyes szeméről. Gülsar csak reménykedni tudott benne, hogy halála után az asszonya talál majd magához méltó társat, akit Khandam is hajlandó megtűrni a hajlékában.

– Utolsó szó? – nógatta az elbágyadt fiatalembert az egyik hóhér, mikor ellenőrizte a kötélhurok stabilitását.

Gülsar felemelte fejét. Sarangerel szemlátomást még összébb húzódott apja terebélyes árnyában, mint aki attól tart, hogy fejére mondják az ítéletet. Akár így volt, akár úgy, Gülsar legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy nehezményezne rá. Halvány mosolyba vonta ajkát.

– Ha szeretni bűn, akkor én bűnös vagyok.

A csend áthullámzott a tömegen, tajtékja felcsapott a fejfedők és kendők zavarosán. Még hallani lehetett, amint egyik-másik előkelőség megköszörüli a torkát, majd Gülsar fejére zsákot húztak. A világ elsötétült. Érezte, hogy kirántják lába alól a pallót, és hogy a nyakán megfeszül a hurok. Nem törték el a csigolyáját, arra kárhoztatott, hogy a kötélen függve szenvedjen ki.

Sarangerel rimánkodott, úgy elkeseredett, hogy megpróbált a karzat korlátján átlendülni, ám az ott lévők visszatartották. Egyesek jót szórakoztak a jeleneten és felnevettek, mások kelletlenül sutyorogtak, és azon morfondíroztak, hogy kár volt ilyen szép szál legényt ilyen méltatlanul visszaszolgáltatni a Földszellem keblére.

Aztán történt valami. Olybá tűnt, hogy Gülsar rángatózása alábbhagyott, pedig körülötte a levegő felélénkült, mintha holtában is ontaná magából az éltető manát.

A tömeg felhördült, a bitófa tövében állók jajongva próbáltak hátrább ugrani. Az arcukat kaparták, „forró, szörnyen forró” – harsogták.

A lángnyelvek a semmiből csaptak elő, háborgó tenger árjának hatottak. Mire a nézők felfoghatták volna a veszélyt, már keresztül is söpört rajtuk az első kénköves lehelet. Modon tere kisvártatva egy földből kifordított hangyabolyhoz vált hasonlatossá, az emberek egymást taposva próbáltak kijutni a tűzvészből, ám a mind sokasodó, megszenesedett testek akadályozták a menekülőket. Akik még idejében behúzódtak egy-egy utca rejtekébe, engesztelő fohászt mormoltak a Tűzszellemnek, hogy kegyelmezzen meg a városlakóknak, imájuk azonban nem talált megértő fülekre. Az égő hús bűzével elegyített hőhullám még magasabbra csapott, utórezgései elérték a legközelebbi faházakat, közülük jó pár szintén lángra kapott. Hiábavaló volt a Tűzszellem irgalmáért esedezni, mert nem a felforrósodott mana tört az életükre, hanem egy még hatalmasabb energiafolyam. Az éter.

Először csak két fényfolt világított át a zsákon, amit az elítélt fejére húztak. Aztán különálló derengésként az egész alakját belepte a vakító ragyogás, mintha tulajdon testének kiterjedése lenne az a pusztító erő, mely megtorolta a modoniak tettét. A zsák, a kötél, később pedig az egész bitófa hamuvá porladt. A béklyóitól megszabadult, önkívületi állapotban lévő Gülsar lassan és méltósággal ereszkedett le a földre, pont úgy, mint egy tollpihe. Landolása nyomán a felgyülemlett por és pernye elhatárolódott, akárha homokba lépne. Szeme fénylett, pupilla nélküli tekintete kísértetiesnek, természetfelettinek hatott.

Egy halhatatlan leszármazottja volt.


– És mi történt azután, Erden apó?

– Mi lett a modoniakkal, Khandam kereskedővel és Sarangerellel?

– Mi történt Gülsarral, nagyapó?

– Erden apó…?

Ezúttal nem szakították meg az elbeszélés fonalát, Erden volt az, aki önszántából elhallgatott. Az unokák sűrűsödő kérdéssora elébb egércincogásnak, majd mind erélyesebb számonkérésnek hatott. Tárgyak roppantak, zizegtek, kisebb puffanások hallatszottak, mintha valaki lázasan keresne valamit, vagy az egyik gyermek megpróbálna kikászálódni a hallgatóság gyűrűjéből.

Erden nem fogta fel a körülötte zajló eseményeket. Úgy ült megmerevedve, görbe testtartással, előredöntött fejjel, mint egy totem, melyeket faragni szokott. Ha időnként nem pislogott volna, tán holtnak is hiszik. Nagy sokára feleszmélt, megrázta fejét, szeme megakadt a földbe szúrt totemen, a legújabb alkotásán, melyet mesélés közben végig szorongatott, s néha megcsapkodott, mintha ütemre recitálná a ballada szövegét. Most viszont szörnyülködve vizslatta a faragvány arcát, vonásai ugyanis a megszólalásig emlékeztették arra a galád duwar férfira, aki kivallatta.

Leütötte a totemet, talapzata földrögöket kapart fel. Aztán ingerülten megtúrta a többi félkész faragványát is, és mindegyiken ismerős arcvonásokat fedezett fel. Nem akart hinni a szemének.

– Lehetséges – nyöszörögte –, hogy minél inkább felejteni akartam ezt a balladát, annál inkább kikívánkozott belőlem, ha nem a számon, hát a kezem nyomán…?

Az egyik alkotás vékonyodó, hegyes végét abba a tönkbe döfte, melyen ő maga darvadozott – ha lett még volna lába, azt szúrta volna keresztül.

Ez a tetves láb tehet mindenről – gondolta magában keservét nyeldesve. Alig kapott levegőt. – Ki kellett volna állnom a kínok kínját, tűrnöm kellett volna még akkor is, ha elveszejtik… mi végre álltam talpra? Hogy visszameneküljek az Ég Fiai közé, harcos tanoncnak kéredzkedjek, felnőjek és családot alapítsak? Hogy aztán ez az elátkozott tag folyton-folyvást emlékeztessen a szemverés foganatjára, s ha kell, behajtsa rajtam a tartozást a Tűzszellem irányába?

Bár fejében dúltak a gondolatok, ajkát mordan összeszorította. Mit mondhatott volna az unokáinak? Nem létezett jelző vagy hasonlat, mely körülhatárolhatta volna azt az elemi rettegést, mely az akkori duwar kisfiú zsigereibe kúszott.


Először tulajdon szívének zakatolása nyomta el a külvilág zörejeit. Miután légzése csillapodott, rájött, hogy a környezete csendesedett el. Zsibbadt bőrén szövevényként terjedtek szét az ingerek, s mind közül a forrongó fájdalom. Felszipogott. Alig bírta ledobni magáról a fahalmazt, mely nemrégiben a nyakába omlott. S bár alighanem kócát érte egy-egy forró pernye vagy üszök, mert tincseiből füst áradt, olybá tűnt, a Tűzszellem megkímélte csenevész testét.

Éppen csak magához tért, és egy ledőlt kapualj vasalapzatára támaszkodva felegyenesedett, fülét máris dulakodás zaja érte. Félőn visszakushadt a rom takarásába. Óvatosan kikémlelt, s amit látott, az belérekesztett minden felnyikkanást.

Modon központi tere immáron pusztasággá szélesedett. A Gülsar testéből kitörő éteri tűzörvény minden közeli épületet megsemmisített, hullámai egészen a városfalakat nyaldosták, melyek bár feketévé perzselődtek, de rendületlenül magasodtak a romhalmazok fölé. Élő duwarnak nyomát sem látta. Csupán két alak mozgott még a néhai bitófa környékén, ahol a szénné égett testek mint bizarr, kifacsarodott fatörzsek tették hepehupássá a látképet.

A kisfiú kitörölte szeméből a port. Miután látása kiélesedett, felismerte az odaát tartózkodó túlélőket – amennyiben lehetett még élő-lélegző embereknek nevezni őket. Az egyik ugyanis Khandam kereskedő volt. Ha akadtak is kételkedők, mostanra bizonyossá vált, hogy Khandam nem megszökött a renegát nekromanta szektától, hanem elengedték, miután visszarántották az élők közé. Harc közben folyvást Revelor nevét kiabálta, hogy a halhatatlan segítségét kérje e szintén halhatatlan származású fiatalember legyőzéséhez. A duwar férfi megperzselődött, felszakadozott ruházata mögött a hegek immáron logikus sémává, egy önmagába fonódó kettős spirállá, álltak össze, tisztán tükrözték az őt mozgásban tartó energia fajtáját – tömény enyészet áradt testéből, mely most birokra kelt Gülsar éterével.

A két energiagóc összeütközött, akárha bomba robbant volna. Megrengtek, helyenként összeomlottak a düledékek. Szikrázott és pattogott a levegő, a heves fényjáték időnként teljesen elvakította a duwar kisfiút, de azt fél szemmel is meg tudta állapítani, ki áll éppen nyerésre.

Khandam átzúdult a térszéli padkán, utat vájt a holtak hamvába. Aligha maradhatott ép csontja, mire Gülsar utolérte, fölébe magasodott, torkon ragadta és felemelte. Khandam teste úgy megroncsolódott az éteri erőtől, hogy lába és törzsének alsó része leszakadt, véres cafatjai gőzölgő halomba gyűltek.

Én akartam felbomlasztani a város rendjét? – Gülsar hangja távoli mennydörgésnek hatott. Szeme fenyegetőn felfénylett. – Én? Nem éppen az az erő, mely maga mögött lakozik? – Ujjai megfeszültek, szorítása nyomán Khandam feljajdult, szájából feketés vér tolult fel. – Kotródjon az enyészet, te pedig, szerencsétlen lélek, térj vissza az Életfolyamba!

Haragja újfent lángokká manifesztált, és elkezdte felemészteni Khandam még ép részeit. A kereskedő felordított. Bőrén a fekete rúnajelek összemosódtak, a testét uraló enyészet pedig vad rajzásba kezdett, mígnem sötét derengése egyetlen gömbbe gyűlt a két fél között – messziről úgy festett, mint egy vadállat fejének árnyéklenyomata.

Gülsar összeráncolta szemöldökét, de érdemi kárt nem tett benne a nekromanta ereje. Az éter lángnyelvei átszúrták a kitátott állkapcsot imitáló pernyerajzást, és semmivé foszlatták a gazdatestet is. Gülsar hagyta, hogy ujjai között szétfolyjon a néhai kereskedő felbomló porhüvelye. Úgy meredt tulajdon feketévé színeződött tenyerére, mintha ráírták volna az élet nagy igazságát. Csak miután a lángok alábbhagytak, és már csak a megperzselődött környék árasztotta magából a hőt, rezzent össze. Körülkémlelt. Alighanem keresett valamit. Vagy valakit.

A kisfiú, kihasználva a beállt csendet, orrát eltakarva óvatosan előrelépett. Szeme könnybe lábadt, torkát kaparta a belélegzett füst, mely oly áthatolhatatlanul kavargott a megsemmisült téren, mintha egy láthatatlan búra tartaná egyhelyütt a tűz martalékát. A padkánál megtorpant. Odaát Gülsar is lecövekelt, és kitartóan meredt a föld egy pontjára. Megtalálhatta, amit keresett, mert váratlanul térdre rogyott, s amilyen hirtelen tört elő testéből az éter, úgy el is veszítette ragyogását. Pupilla nélküli szemét leszámítva most egyszerű halandónak tetszett.

A kisfiú iszonyodva szorította le a száját, nehogy nyöszörgés bukjon ki rajta. Megpillantotta, mit kotort elő Gülsar a hamuból. Egy megfeketedett, filigrán testet, mely bár elveszítette emberi vonásait, viselete még foszlányaiban is felismerhető volt. Gülsar gyengéden felemelte a keménnyé merevedett halottat, fejét lehajtotta, homlokát összeérintette szerelme homlokával. Arca nem látszódott, de lapockája időnként megremegett. Alighanem a könnyeit tartotta vissza.

– Fázom – lehelte maga elé. Kis idő múltán megismételte: – Fázom… fázom…

A kisfiú körbepillantott. Teremtett lelket sem látott. Rá kellett jönnie, hogy Gülsar alighanem őt szólongatja.

– Gü… Gülsar…

– Fázom…

A fiú összeszorította fogát, úgy lépte át a tér képzeletbeli határát. Felszisszent, mikor talpa a még füstölgő földet taposta, de a fájdalom késlekedett. Az éter foganatjai benne nem tettek kárt, sőt. Mintha a meleg egy gyógyító árnyalata férkőzött volna a bőre alá, annak a hegnek a mentén, mely a térdéig elcsúfította a lábát. A fiú csodálkozva meredt tulajdon átváltozására. Kétkedve megrázta magát. A sípcsontja épnek tetszett, s lábán a seb, mely Khandam kínzó szorítása nyomán a kétszeresére duzzadt, most lelohadt, bőre emberi színbe vegyült. A kisfiú torka elszorult. Önvád marcangolta, amiért akkor, azon a napon nem tudta tartani a száját. S lám, mindezek ellenére a barátja gondoskodott róla. Étere a kegyeibe fogadta.

– Gülsar – hebegte meghatottan. Egy-egy könnycsepp gördült az orcájára. – Gülsar, én… úgy, de úgy sajnálom…

– Fázom…

Tartott tőle, hogy a fekete halmokban felismeri egy játszótársát vagy a karavánnál szolgáló duwarok valamelyikét, ám a Gülsar irányából pezsgő, csiklandós sürgetés már a csontjáig hatolt. Erőt vett hát magán, a legközelebbi ruhaneműnek tűnő anyagot leszaggatta egy tuskóvá merevedett testről, s Gülsarhoz lépett vele. Lassan, mintha csecsszopót bugyolálna be, a fiatalember vállára terítette az egykori viseletet.

Gülsar fél kézfejével hátrakapott, mielőtt a szakadt palást lecsúszott volna róla. Másik kezével felnyalábolta asszonya maradványait.

– Fázom… fázom… – nyöszörögte fáradhatatlanul. Még akkor is ezt hajtogatta, mikor elérte Modon déli bejáratának megroncsolódott boltívét, majd alakját elnyelte a zizegve hajladozó kalászok sora.


Erden apó is reszketett, mint a nyárfalevél. Akkoriban semmit sem értett, csak azon iparkodott, hogy mielőbb hátrahagyja a szellemvárossá lett Modont. Csak el, minél messzebbre az enyészet ezen gyülekezőhelyétől! Felhúzta az első kunkori orrú nemezcsizmát, amit a városfalaknál talált, s szedte a lábát. Az sem érdekelte, ha utoléri és elragadja egyik-másik pusztai förtelem. Megfogadta, hogy többé nem lép Taria földre.

Akkoriban még nem sejtette, hogy nem csupán a bekövetkezett katasztrófa sarkallta menekülésre. Tudattalanul, de tulajdon bűntudata is üldözőbe vette.

Meg kellett lakolnom.

Úgy rámarkolt lábcsonkjára, hogy szinte sírhatnékja támadt. Sose merte feltenni magának a kérdést, hogy tényleg csak Gülsar halhatatlan származása miatt következett-e be a tragédia, vagy ő is felelős volt az átkozódása miatt. Elvégre az éteri lángok őt éppúgy megkímélték, mint Gülsart.

Bár metszették volna el a hangszálaimat! Kellett nekem a Tűzszellemet szólongatnom és Khandamra uszítanom!

Az első könnycsepp végigcsurgott krumpliorrán, s a feldöntött totemen landolt.

Nem akarta feleleveníteni a balladát, mert tartott tőle, hogy tulajdon bűne is napvilágra kerül. S még ha gyerekként feledni is tudta a történteket, öregkorára a párhuzamok követelődző négyzetráccsá álltak össze, mintha csak tömlöcbe vetették volna vétkes lelkét.

– Az én hibám – motyogta.

Nem érezte a szemben üldögélő gyermeksereg vagy a mögötte tartózkodó asszony jelenlétét, porhüvelyét a magány láthatatlan, áthatolhatatlan leple szorongatta.

– Csak idők kérdése volt, mikor hajtja be rajtam a Tűzszellem a tartozásomat…

Látta magát kívülről, amint a horda férfitagjaival megpróbálják feltartóztatni a gaz Légvágókat, kik az idén még beljebb merészkedtek déli szálláshelyeikre. Látta, amint üldözőbe veszik a menekülő asszonynépet és gyermekeket, közöttük az egyik unokáját. Elhajította lándzsáját, mely keresztülfúródott az első ellenfélen, de mire az felbukott, a következő már útjára indította léggé sűrített manáját, hogy végigtaroljon egy csoportosuláson. Erden lélekszakadva vetette magát a gyámoltalanok elé, testével fogta fel a támadást. Érezte, hogy a léghúr a lábába metsz, ám arra nem számított, hogy ekkora távolságból is keresztülviszi a csontjait, s még azután sem veszít intenzitásából…

A legfiatalabb unoka, aki menekülés közben felbukott, Erden térdével egy magasságban helyezkedett el.

– Hagytatok volna a sorsomra, ebadta fiaim. – Arcát tenyerébe temette. – Nem érdemlem meg ezt az életet, mit az Ég Ura adományozott nekem… Nekem kellett volna meglakolnom már réges-régen, nem pedig elragadni egy ártatlant…

– Te legalább oly ártatlan voltál akkoriban, Erden apó. – Erden összerándult, de aztán hagyta, hogy a hátát érő bátorító paskolás eloszlassa az alakja köré font átkos burkot. – Nyugodj meg, nem a te hibád volt. Ne érezd bűnösnek a léted, az Ég Ura egész biztosan nem ezt akarja.

– Tsetseg… – felsóhajtott. Mire hátranyúlt volna, hogy végigsimítson Tsetseg kezén, amaz felszívódott. – Tsetseg? Ott vagy még?

Nem érkezett válasz. Tagjaiba rossz előérzet kúszott. Aztán fülét érte a ritmikus szuszogás és mocorgás, majd a gyermekek közül valaki felhortyogott.

– A Csillagfaló áldóját! – Megdühödött. Ezúttal tényleg felkapta a dörzsköves tálat, és az unokák vélt irányába dobta. – Ebadta kölykök! Hát ezért koptatom a lepcses számat?! Mióta alszotok?! Tsetseg, ha te nem náspángolod el őket, akkor majd én akkora, de akkora…

A tálat messzebbre hajította a kelleténél, így az a tábor határvonalában felállított totemet érte, melyen, a hangok alapján, egy egész rajra való madár gubbasztott, s most riadtan szárnyra kaptak. Az unokák felébredtek nagyapjuk kirohanására és a hirtelen támadt tollzivatarra. Felpattantak és a sátor rejtekébe viharzottak.

– Mi a fene? – Erden apó védekezőn arca elé kapta a kezét, aztán észrevette, hogy ezek a saját tenyésztésű pacsirtái. Hozzászárnyaltak. – Pattanjon rátok a Világok Kovácsának szikrája, hol voltatok eddig? Miért gubbasztottatok odaát––

Addig pörlekedett, míg a száját is eltömte a sok-sok lehámló pehelytoll. Fuldokolva köhögött, majd mozdulatai hirtelen megmerevedtek. Rájött, hogy a madarak nem a harcosoktól jöttek, hanem a szomszéd szálláshelyről, figyelmeztetést közvetítettek. Mindegyik pacsirta lábához ugyanazon csomómintát rögzítették. „Tolvaj jár a közelben.” Aztán eszébe botlott, hogy a paskolás, mely az imént a hátát érte, a duwar asszonyokhoz mérten lapátkéztől származott. És a hangja is maszkulinabb volt a kelleténél.

Ki ért hozzám az előbb?! A tolvaj lett volna?!

– Tsetseg, jól vagy?! Hol vagy?!

Erden megpróbált a lábcsonkjára állni, elhajította magától az utolsó megmaradt totemet. És ezúttal eltalált valakit. Artikulálatlan dünnyögés, jajongás támadt nem messze a sátor bejáratától.

– Ki a ménkű vagy te?!

– Na, na, csak ne olyan hevesen, eddig olyan jól megvoltunk! – hangzott a válasz a duwarok közös nyelvén, bár erős akcentussal. Erden sosem hallott hasonlót, alig értette minden második szavát. – Ne aggódjon, Erden apó, a szerettei jót aludtak, nem ártottam nekik…

Erden apó íziben felnyalábolt egy követ, hogy a beszélőnek hajítsa, de a hangok alapján eltévesztette a célt.

– Ugyan, Erden apó, nem károsítottam meg magukat! – Papírlapok zörgése támadt. – Ha úgy kívánja, a neveket is megmásítom, de olyan messziről vándoroltam magukhoz, nem távozhatok üres kézzel.

– Kotródj el innét, amíg szépen mondom! Ó, csak meglenne az az átkos lábam, elkapnám a grabancodat…

Mióta… mégis mióta sündörgött ez az alak körülöttünk?! És mit akart elvinni?!

Érezte, hogy az idegenből áradó mágikus melegség ezúttal őt is kezdi elbágyasztani, ám őt keményebb fából faragták. Lerázta tagjairól a láthatatlan göcsöket. Megpróbálkozott még pár kaviccsal, de egyszer sem találta el a betolakodót, minden alkalommal más irányból hallotta a szavait, olyan gyors volt, mint a mocsárlakó duwarok sárkányparipái.

Aztán női sikoly hasított az éjszakába.

– Tsetseg, vigyázz, tolvaj jár nálunk!

Az éppen felébredő asszony nekiment a sötétben bóklászó idegennek. Csattant pár pofon, majd dobhártyaszaggató, tompa zúgás támadt, mely végigrezonált minden felületen. Erden apó, Tsetseg és az unokák kétségbeesetten tapasztották le a fülüket, de még ez sem segített. Úgy megszédültek, hogy a földre rogytak.

Hangrezonancia? Egy Ég Fia sámán lenne? De hát miért…

– Tényleg ezer bocsánat, Erden apó, nem akartam még több kellemetlenséget okozni, de nem hagytak más választást! – Az idegen oly hirtelen iramodott el, hogy a hóna alá szorított papírkötegből kicsúszott pár lap. Az egyiket felkapta a szél, és Erden arcába sodorta. – A megbízóm a lápi tűzember legendájának eredetét kérte, hát kénytelen voltam felkutatni a forrását… Az egyetlen élő szemtanút.

A szónoklat meghajlott, a beszélő irányt váltott. Már felülről záporoztatta a szavakat. Repült.

Erden reszketegen felemelte fejét. Vaksi szemével is felfedezett két közel ülő csillagpöttyöt az esti égbolton, mielőtt a betolakodó hangtalanul, denevér módján elsuhant volna.

Az a két, vakítóan fényes, pupilla nélküli szem…

Erden rájött, honnan volt annyira ismerős az arcát nyaldosó meleg, éltető áramlat.

Éter.

– Halhatatlan – motyogta. – És szárnya van… És a szeretteim szájába adta a szavakat… Hangrezonancia, hang… hasbeszélő…

Halántékon vágta magát, hogy el ne aludjék. Könyökére támaszkodva a tűz felé kúszott, és megpróbálta a legalaposabban kisimítani az idegentől származó papírlapot. Addig hunyorított, míg fel nem világolt előtte egy elnagyolt, talán krónikába szánt ábra egy duwarról, akit tüzes derengés ölelt körbe.

„Milyen volt az alkata? A szemszíne? A hajszíne?”

Erden apó felmordult. Ha lehet, még jobban meggyűrte a rajzot.

– Egy idegen, egy külföldi kém – sziszegte. – Egy bőrszárnyú halhatatlan… Beste denevér! Ellopta a balladámat!



Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.

Gyorsan, egyszerűen, programozás nélkül.

Visszaélés jelentése Bővebb információ