Utódok

Írta: Gréger Csaba

A szénfeketére festett acélcsövek prüszkölve köhögték fel az elhasznált mana édeskés illatú gőzfelhőjét, ciklámenszín párába borítva ezzel az ősi épületek romjait. A mágikus hajtómű élesen visított a túlzott terheléstől, ahogy a magtek páncélgép gigászi karja a beomlott homlokzat több tonnás maradványait próbálta elmozdítani egymásról.

Az apró síktöredék úgy úszott a szfératenger sűrű, tejfehér ködében, mint egy lakatlan sziget a Fények Óceánjának végtelen vizén. Ez a sziget azonban nem volt lakatlan, többé már nem.

A sötét fémmonstrum dörgedelmes hangja és a roppanó kövek fülsiketítő robaja úgy űzte el az évszázados csendet, mint a hirtelen fellobbanó fáklyafény a settenkedő éjjeli vadakat. A hófehér törmelékben a biztos pusztulásra várva márványból faragott repedt kőarcok és törött oszlopok feküdtek. Csupán ennyi maradt a palotából, melyet valaha a magukat Őrzőknek nevező nép nagyjainak szobormásai vigyáztak. A monolitok egykoron pompázatos aranyfestékes mintázata már rég lepattogzott az elmúlt századok ádáz viharaiban.

A semmiben lebegő szigeten három alak állt szorosan egymás mellett, két férfi és egy nő, mindannyian ugyanolyan fekete köpenybe burkolózva. Mozdulatlanul, meredten figyelték a páncélgép rombolását, ahogy a fémmonstrum péklapátnyi tenyerével a tejfehér csendbe hajította az elmozdított kődarabokat.

A három idegen – mert ezen a helyen mind annak számítottak – lélegzetvisszafojtva várt valamire, amiről ők maguk sem tudták biztosan, hogy micsoda. Azt viszont mindannyian érezték, hogy minden kétséget kizáróan valami fontos és varázslatos dolog fog történni hamarosan.

A két férfi közül az idősebb, Irsild, egy aranyozott, spirállá tekeredő botra támaszkodva állt, bár valójában nem volt szüksége támogatásra. Az idő nem fogott rajta, hiszen halhatatlan volt. Ezüstszürke haja bonyolult fonatokban omlott széles vállára, gondosan ápolt szakálla kiemelte arcának uralkodói vonásait. Szemének izzása a Felső Síkok egykori urainak sajátja volt, ám fekete mellvértjén mégis az Új Zhilar Birodalom motívuma, a saját farkába harapó kígyó díszelgett.

A nő, Taima, aki alig néhány lépésre állt Irsildtől, gondosan ügyelt arra, hogy mindig a két társa között helyezkedjen el, óvón és ugrásra készen. Kezében lilás fénnyel derengett a zhilar elit osztagok hajlított pengéjű manakardja. Egyenesszálú sötét haját, mely emberi őseinek sajátja volt, hosszan, egy fonatba fonva viselte, ám halántékát a régi guayara hagyományok szerint kopaszra borotválta. Orra kissé talán hosszabb és hegyesebb volt a kelleténél, ám még ez sem csúfította el finom arcélét. Mandulavágású szeme éteri fehérben izzott, ahogy minden alkalommal, mikor urát veszély fenyegette.

Az alacsony, ifjú férfi, akit a testőr oly hevesen védelmezett, maga volt Arrius var Zhilar, az Új Zhilar Birodalom császára és a Felső Síkok uralkodója. Mesterien lemezelt fekete bőrpáncélt viselt, melyet zafírok és a Felső Síkok szivárványfényű drágaköve, a platyst, ezreivel díszítettek. Ezüst hímzésű, kígyómintás palástja fátyolként lebegett mögötte a páncélgép fújtató bendője által kavart szélben. A különös anyag nem vetett ráncot, olybá tűnt, mintha csak magából a férfi árnyékából szőtték volna.

Az ifjú csontos arca kimondottan szikárnak tetszett, ahogy keskeny ajkát az izgalom hatására beharapta. Kékeszöld szeme tisztán és okos fénnyel villant, miközben kesztyűs kezével szórakozottan beletúrt rövidre vágott, fekete hajába. A feszültség minden porcikájába beette magát, a lelkében magasra hágó izgatottság pedig szinte szétfeszítette a mellkasát.

Ám Arrius ennek ellenére nem mozdult, csak állt szoborként, miközben ütemesen dobolt az oldalára csatolt manavető óezüst markolatán.

Aztán a várakozásnak egyszerre vége szakadt.

A halálfekete páncélgép lassan álló helyzetbe egyenesedett, és a sötét kristályüveg búra, mely a szerkezetet vezérlő katonát védte a külvilágtól, kígyószerű szisszenést hallatva felemelkedett. A cserzett arcú pilóta a tőle nem messze várakozó társaság felé kiáltott. Hangja megcsuklott a hirtelen rátört lelkesedés hatására.

– Felség, ezt látnia kell! Azt hiszem, találtam valamit! – hangzott fel a mindannyiuk által oly régóta várt mondat.

Arrius végre elmosolyodott.

Szinte futva indult a páncélgép felé, mit sem törődve a mindent beborító omlékony romokkal. Ördögi ügyességgel szökellt át a darabjaikra hullott oszlopok és szobrok fölött, azzal a fajta magabiztos kecsességgel, ahogy az erdő szarvasai ugorják át a vihar által kicsavart fákat.

A férfi odaért a kétembernyi magas gépmonstrum mellé, amely még mindig egy robosztus márványpillért tartott a karjában. A magtek fémszörny vállán fényt adó manalámpások ültek, amelyek megvilágították a romok alól előbukkanó sötét nyílást. Az ifjú izgatottan hajolt közelebb hozzá.

Egy lefelé vezető lépcső kőszilánkokkal fedett fokait látta a manalámpák vibráló fényében.

Arrius felkacagott, gyermeki örömmel rázta ökölbe szorított kezét, majd, mint bajtárs a bajtársat, barátságosan megveregette gépezetet.

Negyedszázadnyi esztendő minden keserűsége és megaláztatása tört most elő belőle. Már évek óta kutatta a halhatatlanok legféltettebb titkát, a Kódex rejtekhelyét, így most, hogy a cél elérhető közelségbe került, szinte eksztázisba jött a reménytől, hogy végre valahára levetheti a bársonyból és selyemből szőtt rabruhát, melyet a sors – de legfőképpen a mélységlakók – rákényszerítettek.

A zhilarok uralma ugyanis nem volt, és nem is lehetett, teljes. Egészen addig nem, amíg meg nem értik teljesen a Felső Síkok működését. Ám ha megkaparinthatnák a rég elveszettnek hitt tudást, ami a Kódexben lapult, végre elsajátíthatnák az éter uralását, ezzel pedig Arrius is megszabadulhatna a rá nehezedő képtelen elvárásokról, melyet a Mágusok Szövetsége, na és persze azok az átkozott manaszörnyetegek helyeznek rá nap mint nap. Jól tudta persze, hogy tehet bármit, a szemükben soha nem érhet majd fel az atyjához, ahhoz ugyanis ő túlságosan „érzelgős” és túl „szabadszellemű” volt.

Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a sötét gondolatokat, amik már kezdték újra béklyóba fogni az elméjét.

– Koncentrálj már, a Homály tépjen beléd – korholta magát dühösen a császár, majd sietősen elmormolt néhány varázsigét, minek hatására két tenyere erős fényben kezdett izzani.

A jobbját maga elé tartva indult el az ismeretlenbe vezető lépcső irányába. A mágikus fény bevilágította a hófehér falakat, melyeken aranyszínnel csillantak meg a halhatatlan kezek által beléjük vésett feliratok.

Hát mégis igaz volt minden…

Arrius egyszerre erős szorítást érzett a karján. A hirtelen jött fájdalomtól felszisszent, és meglepetten nézett bele Taima túlvilági fénnyel ragyogó szemébe.

– Uram, nem engedhetlek le. Lehet, hogy csapda. – A félvér testőr rekedtes, mélyen búgó hangja hallatán újra nyugalom áradt szét Arrius tagjaiban. Az átkozott mélységlakók és az ezerszer is átkozott apja emléke miatt rátört dühe lassan tovaszállni látszott, és a császár elmosolyodott.

Szerette és tisztelte a nőt. Tudta, hogy kétség nélkül és tökéletesen megbízhat benne, hiszen mindent, amit tesz, azt csakis az ő érdekében teszi.

– Taima… – mondta a testőrnek szívének minden kedvességével. – Nincs mitől félnünk! Hiszen oly sok évnyi kutatás után végre révbe értünk. – Gyengéden a nő vállára tette a kezét. Szeme úgy szikrázott, mint a halandó földek rég elfeledett csillagjai.

– Sikerült, Taima! – suttogta Arrius őszinte boldogsággal az arcán. – Megtaláltuk a Kódexet!

A testőr erre halványan elmosolyodott. Ám ez az enyhülés csupán egy röpke pillanatig tartott, utána a félvér nő vonásai újra sziklakeménnyé merevedtek. Tekintete úgy izzott, mint a villám vakító fehérsége. Arrius most nem a guayarai esőerdők pajkosan nevető leánygyermekét, hanem a megközelíthetetlen halhatatlant látta megelevenedni a másik vonásaiban.

– Az én feladatom, hogy megóvjalak minden bajtól, és ha kell, akkor erőszakkal teszem ezt meg – sziszegte Taima. Pillantásában nyoma sem volt érzelemnek, ehelyett a ragadozómadarak kíméletlensége tükröződött vissza benne.

Arrius nagyot sóhajtott, majd megadóan széttárta karját, és térdét szertartásosan berogyasztva meghajolt a nő előtt.

– Legyen hát, kedvesem. Vezess te, és mutasd az utat nekünk! – mondta nyájasan, majd a melléjük lépő Irsildre kacsintott, mint aki egy, csak a kettejük által tudott, csínytevésre készül.

Az ezüsthajú férfi nem akart részt venni a császár gyerekes játékaiban, ám az illem úgy kívánta, hogy mégis meghajtsa a fejét az ifjú felé. Szoborszerű arcáról nehezen lehetett megállapítani, mi is jár a fejében valójában.

Taima ruganyos, ám óvatos léptekkel indult meg lefelé a lépcsőn. Arrius szorosan követte őt, megbájolt keze elegendő fényt adott ahhoz, hogy a halandó szeme is jól lásson a feneketlennek tetsző sötétségben.

Lassan haladtak lefelé a szürkésfehér lépcsőfokokon, melyeket több mint ötszáz éve nem tapodhatott senki. Arrius széles mosollyal vizsgálta a falakat belepő rúnákat, melyeket még az Őrzők ősi nyelvét használva véstek oda az alkotóik.

Jó ideje ereszkedtek már, s az ifjú császár számára úgy tűnt, hogy talán soha nem is fog véget érni a menet. Majd egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a megidézett varázslat fénycsóvája valósággal beleveszett a végtelen térbe, ami mindenfajta figyelmeztetés nélkül tárult fel előttük.

A lépcsőfokok elfogytával egy csarnokba érkeztek.

– Mit látsz, Irsild? – kérdezte Arrius az aranybotját két kézzel szorító halhatatlant. Ám az ezüstszürke hajú férfi nem válaszolt. Megbabonázva állt a terem bejáratában, mint aki nem tud betelni az ősi falak látványával. Arcán őszinte áhítat látszott, tagjai remegtek az izgalomtól és a meghatódottságtól.

– Lithri’ende! – szólalt meg dörgő hangon a császár, az ezüstövére függesztett apró managyűjtők által felerősített hangon.

A varázsszavak hatására egyszerre éles fény tört elő a Felső Síkok szövetén túlról, és elárasztotta a kolosszális helyiséget, amiben álltak. Néhány másodperc múlva, mikor Arrius szeme hozzászokott a hirtelen támadt világossághoz, végre alaposabban is körülnézhetett maga körül. A látvány őt is valósággal letaglózta.

A hatalmas csarnok, amiben álltak, nagyobb volt, mint bármi más, amivel a férfi addigi élete során találkozott, még a császári palota legnagyobb terménél is szélesebbnek és hosszabbnak tűnt.

Ameddig a szem ellátott, karcsú, hófehér oszlopok ezrei nyúltak a magasba, a padló márványlapjai pedig nagyobbak voltak, mint akár egy megtermett ember. A tér valósággal végtelennek hatott, és minden apró részletét belengte egy megmagyarázhatatlan, földöntúli aura.

Arrius tágra nyílt szemmel nézett maga elé. A messzeségben színarany kupola vonala sejlett fel, a finoman ívelt falakon csillogó rúnák milliói fénylettek. Valahonnan mintha halk zeneszó hallatszott volna, kristálytisztán csengő hangok ezreinek összhangja. Olyan valószínűtlen volt az egész, hogy a császárban az is felmerült, hogy csak a sokktól megzavarodott képzelete játszik vele.

– Felség! – hallotta valahonnan a távolból, ám a hely szépségétől megrészegülve szinte alig vett tudomást a hangról.

– Felség! Ezt meg kell, hogy nézd! – szólította most már erőteljesebben a hang, és a császár végül erőnek erejével elszakította tekintetét az arannyal teleírt fehér falakról.

A társait keresve nézett körül, és hamarosan meg is pillantotta a távolban Irsild alakját. A szálfatermetű halhatatlan most olyan aprónak látszott, akár egy kósza hangya, ami véletlenül betévedt a portyájukból visszatérő zhilar felhőjárók acél hangárjába.

Arrius futva indult el a többiek irányába, homályköpönyege egybeforrt az óriási oszlopok által vetett árnyakkal.

Zihált, mire a halhatatlan mellé ért, aki egy embernyi magas emelvény szélén állt. A szabályos hatágú csillagot formázó piedesztál ágainál egy-egy titáni szobor magasodott, mindegyik olyan tiszta és tökéletes, mint maguk a lények, melyekről a készítőik egykor mintázhatták őket.

Arrius kérdő pillantást vetett a könnyes szemmel mosolygó Irsildre, akit láthatóan mélyen megérintett a hely magasztos szelleme.

– Az Elsők szobrai előtt állunk, uram – felelt a ki nem mondott kérdésre a férfi. – Ők voltak a népem elsőszülöttjei. Az Ősatyák, kik a Halhatatlanok birodalmát alapították. És ők voltak azok is, akik megalkották a Kódexet, és ezáltal lefektették a világunk törvényeit.

Arrius újra végignézett a fehér kőszobrokon, melyek valóban úgy álltak ott büszkén és rendíthetetlenül, akár az óidők elfeledett titánjai. A férfi végül megrázta fejét, és inkább az emelvényen álló Taimára emelte a tekintetét. A testőr éppen behatóan vizsgált valamit.

– Taima, mit találtál? – kiáltott oda neki, aztán maga is felmászott az oltárszerű építmény tetejére.

A félvér nő válasz helyett csak nézett rá kifürkészhetetlen arccal. Aztán kis idő múltán karcsú kezét felemelve maga elé mutatott.

Az emelvény közepén, a császár derekának magasságában, egy arannyal bevont kút állt. A férfi bátortalan mozdulatokkal lépett oda mellé, majd hitetlenkedve nézett a káprázatos jelenésre, mely a szeme elé tárult. Még sosem látott ehhez hasonló szépséget azelőtt.

A kút mélyén valamiféle fehér, sűrű anyag kavargott. Arrius hirtelenjében nem is tudta eldönteni, hogy valamiféle gáz, vagy esetleg folyadék lehet-e valójában. Azonban olyan átható, olyan vakító fény áradt pulzálva az anyag belsejéből, hogy akkor sem tudta volna levenni róla a szemét, ha akarta volna.

Ám nem is akarta.

Miközben a császár meredten bámult az éteri fénybe, akaratlanul is egyre közelebb hajolt a kút szájához. Mintha hangok csendültek volna az elméjének mélyén. Egy időtlen, ősi nyelven szólították, melyet nem ismert fel. Sőt, valahogy abban is biztos volt, hogy egyetlen halandó ember sem értené az üzenetet.

Azt azonban tisztán érezte, hogy valamiféle megfoghatatlan hatalom lakozik a kavargó anyagban. Valami, ami öregebb, mint bármi más ezen a világon. Szinte vonzotta őt ez az erő, hívta magához. Azt akarta, hogy megérintse és a birtokába vegye.

Arrius kinyúlt a vadul örvénylő végtelen felé.

Az elméje már messze száguldott, a legendák idejében. A fejében szinte hallotta a Világok Kovácsának kalapácsütései nyomán felzengő, életet teremtő szimfóniát. Lelki szemei előtt még az üllőről elpattanó, tünékeny szikrákat is látni vélte, melyek végül maguk váltak a végtelen sötétségben fényt adó csillagokká.

Valahol a messzeségben felkiáltott egy nő, ám olyan tompán és elfojtottan, hogy a figyelmeztetése már nem jutott el Arrius tudatáig.

De addigra amúgy is minden mindegy volt. Minden óvó szó elkésett. Minden elrendeltetett.

A Kódex messzeségbe nyúló, íves falait egyszeriben bírhatatlanul éles fény borította be.  

Az ősi erő, amit valaha az Elsők hagytak örökül saját testük és lelkük anyagából gyúrva az eljövendő korok számára, most kiszabadult. S a Legnagyobb Ős saját vérének cseppjei káprázatos fényű hullócsillagokként törték át a síkok közötti vékony szövetet, hogy soha be nem forró heget ejtsenek ezzel a világon. Egyet kivéve. Egyet, mely az Új Zhilar Birodalom ifjú hercegének szívét festette hófehérre.

Aztán minden elnémult. Az örökkévalóság csendje ült meg az ősi fehér falak között, és merengő kíváncsisággal figyelte az aprócska, feketeségbe burkolódzó lényt, mely kétségbeesetten küzdött halandó létének utolsó szikrájáért.

Egy emberöltőnek tűnt pillanat után, mikor a világ kereke megállni látszott, Arrius var Zhilar szeme újra tágra nyílt. A tüdejét ismét elárasztotta az életet adó levegő, hogy aztán hangos sóhajjal szakadjon ki belőle a fájdalmas felismerés. Egyszeriben ő vált a vágyott titkok tudójává. Egy évezredes álmából felébresztett entitás költözött ugyanis belé.


A tengerszagú hajnal konokan kapaszkodó sötétjét hirtelen ragyogó fénycsóvák szakították át. Mint hullócsillagok, úgy szelték át a Sirály Öböl feletti eget a hófehér tünemények, hogy aztán apró villanásokkal eltűnjenek a horizont mögött.

A ladikjaikban ringatózó halászok ámulatukban felemelkedtek rögtönzött vánkosaikról, és fejfedőjüket hónuk alá csapva figyelték a szemük előtt megelevenedő csodát. Mert mindannyian tudták, hogy csodát látnak. Valami fontosat és varázslatosat.

Orolith egyik rendházának szegényes szobájában, mint a végre felszínre evickélő fuldokló, úgy ült fel ágyából egy középkorú, sűrű szakállú, levegőt kapkodó férfi. Meztelen testén patakokban folyt a veríték, szénszínű szeme zavarodott fénnyel meredt a sötétbe.

Fájdalmas arccal tápászkodott fel az ágyából, majd szemét dörzsölve, botorkáló léptekkel az ablakhoz sietett. Csapzott arcát a palota irányába fordította, így a lebukó hold utolsó fénysugarai sápadt sárgás keretbe foglalták az arcán tekergő indaszerű tetoválásokat.

A Próféta oly sok év után újra álmot látott.

Álmot, melyről érezte, hogy megváltoztathatja Enerith, sőt akár egész Nouros sorsát.

Sietősen felöltözött, magára kanyarította viseltes mélybarna úti köpenyét, és az ajtón kilépve a palota felé indult.

Figyelmeztetnie kellett Ravenort. Figyelmeztetnie kellett, hogy az Elsők végre választottak.

Azt is tudta, hogy végre eljött az ő ideje.

Meg kellett találnia az Utódokat.

Hozzon létre weboldalt vagy webáruházat a Mozello segítségével.

Gyorsan, egyszerűen, programozás nélkül.

Visszaélés jelentése Bővebb információ