A Radawar és Wyrrania közti dombos, fűtengerrel borított területet nevezik így, mi a keleti nomád nép, a duwarok hazája. A név a nomádok saját nyelvén azt jelenti: a „Nagy Harcos Földje”, és mint ez az elnevezés is mutatja, ez a vad nép mindennél szentebbnek tekinti a harcot.
Pontos eredetükről megoszlanak a vélemények, egyesek úgy vélik, hogy az Uldurban élő törzsek által legyőzöttek vagy kitaszítottak vándoroltak tovább dél felé, hogy a nagy sivatagon átkelve új hazára leljenek. Akár igaz, akár nem, a két nép között valóban számos hasonlóság fedezhető fel a szokásaikat figyelve.
Kinézetüket tekintve jellemzően sötét hajúak és sötét bőrűek, szemük színe azonban sokszor világos árnyalatú. Éltető lételemük a folyamatos csata és küzdelem, habár az ulduri bestiákkal ellentétben ritkán hagyják el földjeiket, legfőképpen inkább a törzsek közötti harcok a gyakoribbak. Ennek megfelelően jóval helyhez kötöttebb életmód jellemzi őket, és bár ők is sokat vannak mozgásban, legtöbbször fából épített városaik között vándorolnak, hogy ott aztán hetekre vagy akár hónapokra le is táborozzanak.
Az egyes törzsek vezetője mindig a brachta, a „Nagy Harcos”. A tisztség sosem vér szerint öröklődik, mindig érdemek alapján dől el. A brachtát bárki kihívhatja, és ha egy-egy elleni küzdelemben sikerül legyőznie a kihívó félnek, a cím rögtön az övé lesz, a törzs pedig feltétel nélkül követni fogja az új vezért. Az egyetlen kivétel ez alól, ha ellenséges törzs vezetője akarja kihívni a brachtát, mert bár a halálig tartó küzdelemben az egyik fél mindenképpen elesik, ami a legyőzőjének ugyan óriási dicsőséget jelent, de ez mégsem jár azonnal a két törzs egybeolvadásával. Ilyenkor a vezérét vesztett had visszavonul, és új brachtát választ magának.
Brachta bárki lehet, aki a törzs tagjának számít, legyen akár férfi, akár nő. Jelenleg tizenegy törzs létezéséről tudni, amiből legalább kettőnek női vezére van. A gyerekek már néhány éves korukban fegyvert fognak a kezükbe, hogy mielőbb elsajátítsák a közelharcot és az íjhasználatot is, és így mielőbb éretté váljanak arra, hogy esélyük legyen a brachta cím elnyerésére. Ez természetesen csak nagyon keveseknek sikerülhet, és legtöbbször az ilyen jellegű kísérletek csúfos kudarcba süllyednek.
A duwaroknak van ugyanis egy titka, melyet csak igen kevesen ismernek. Mikor a halhatatlanok megjelentek az Alsó Síkon, a nomádok földjein vert tanyát egy nagy erejű, de meglehetősen zavart elméjű halhatatlan, kit a helyiek Csillagfalónak neveztek el. A Csillagfaló a régmúlt elfeledett hatalmasainak egyike, kiben évezredek dühe halmozódott fel, mielőtt új otthonra lelt volna a halandók között. Az itt élő nomád népek harciassága és vakmerősége azonban megtetszett neki, és mivel mindennél jobban vágyta a harcot, vezéreiket először sorban legyőzte, majd kiszívta a bennük rejlő életenergiát.
Hogy miként volt képes a Csillagfaló a számára ismeretlen Életfolyamot a testében elraktározni, azt senki sem tudja, de bizonyítékul szolgál erre az, hogy mikor már a duwarok mindegyike számára bizonyította, hogy erősebb mindannyiuknál, úgy döntött, hogy közülük a legerősebbeknek átad saját erejéből. Ez a mai napig is élő rituálé, így az, aki a brachta címet megszerzi, egyaránt méltóvá válik a Csillagfaló ajándékára is, és onnantól ő maga is képes lesz a legyőzött áldozatai életenergiáját magába szívni.
Így vált lehetségessé, hogy a hosszú ideje életben lévő, és győzelmet győzelemre halmozó brachták ma már hatalmas erőknek parancsolnak, és bár a manát tudatosan nem, csak ösztönösen képesek uralni, így is szinte legyőzhetetlenek még egy képzett kardforgató számára is.