A kontinens középső részén hatalmas területen húzódó vidéket nevezik ma Hamuföldeknek. Bár eredetileg több kisebb hercegség terült el itt, igazi nevüket ma már senki nem használja, ugyanis az egykori urak a gazdagság reményében lepaktáltak a Zhilar Birodalommal, és hatalomvágyuknak köszönhetően a Világok Háborúja soha be nem gyógyuló, mély sebeket ejtett ezeken a földeken.
Mikor ugyanis a Felső Sík a zhilar mágusok által életre hívott, kontrollálhatatlan manavihar hatására darabokra szakadt, a bolygó magja felől eleven energiaoszlop tört föl az ég felé, és az itt telepített manakutak sorban összeomlottak, hogy aztán a nyomukban járó mágikus kisülések több száz mérföld hosszan pusztítsanak a kitörés körül, felszámolva mindent, ami élő.
A túlélők maradéka elhagyta a kopár síksággá váló vidéket, és a Hamuföldek hosszú időre a senki földjévé vált. Az a néhány botor kalandor, aki bemerészkedett, és volt olyan szerencsés, hogy ki is jusson onnan, forgószélként tomboló manaförgetegekről és belélegezhetetlenül forró, izzó levegőről mesélt.
Csak jóval a háború lezárulta után csendesedett le annyira a természet, hogy az első telepesek újra meg tudták vetni a lábukat ezen a vidéken. Mivel a föld továbbra is szinte teljesen terméketlen maradt, így csak azok jöttek ide, kiknek nem volt más választásuk, vagy nem volt már veszíteni valójuk.
A Hamuföldek a nincstelenek és a társadalomból kirekesztettek földje lett. Kietlen tájain farkastörvények uralkodnak, az itt lakók a szemet-szemért elv alapján élik zaklatott életüket. A túlélés reményében az emberek bandákba és klánokba szerveződtek, mindennaposak az ezek közötti összecsapások, csak a legerősebb, és legkegyetlenebb maradhat életben. Rajtuk kívül egyedül olyan szerencsevadászok járják még a vidéket, akik a manavihar kisülései nyomán szétszóródó apró kövek után kutatnak. A szóbeszéd szerint ezek a tejfehér kristályok a Felső Síkról aláhullott töredékek, melyek meghosszabbítják a halandók életét, azonban ezt az elméletet még nem sikerült hitet érdemlően bizonyítania senkinek.