A Fürkész
Szerző: Orosz IstvánHalhatatlanok pályázat 2022
5. helyezett
Utódok
Szerző: Gréger Csaba 2022
Homálysík
Az Alsó és Felső Síkokat összekötő Köztes Síkot nevezi a köznyelv Homálysíknak, bár nagyon kevesen vannak, akik valóban ismerik ennek a kísérteties helynek az igazi természetét.
A Köztes Sík nem más, mint egy, a halandó és halhatatlan síkokat összekötő, mindig homályba és ködbe burkolózó végtelen síkság, ahol az élet nem él meg semmilyen természetes formájában. Területi kiterjedése ismeretlen, hiszen nincsenek térképek sem, melyek bármilyen támpontot nyújtanának az örök szürkület birodalmában való tájékozódásra.
Belépni és kilépni a Homálysíkra csak a síkok szövetének mágiával való megbontásával, a kapuk megnyitásával lehet, ám ehhez a Zhilar Birodalom mágusain kívül még szinte senkinek nem volt elég hatalma. A Világok Háborúja során a zhilar varázslók számos kaput hoztak létre, melyeken átléphettek a Homálysíkra, de ezeket a háború végével bezárták, és csupán néhányat hagytak nyitva, melyet ma az yrannoni Kékköpenyesek mágusai őriznek.
Bizonyos időközönként azonban előfordul, hogy a síkok szövete átszakad – hogy magától, vagy valami külső erő hatására, azt senki sem tudja bizonyosan –, ezeket a rövidebb-hosszabb ideig nyitva lévő síkok közötti átjárókat nevezik vad kapuknak. A vad kapuk megjelenésének helye nem kiszámítható, jellemzően magasabban fekvő területeken, esetenként dombok vagy akár hegyek csúcsain nyílnak meg. Fényük messziről látható, így a hírük gyorsan elterjed az emberek között.
És bármennyire is idegen és veszélyekkel teli hely a Köztes Sík, mégis számtalan szerencsevadász kerekedik fel ilyenkor, hogy a kapun átlépve a homályon keresztül induljon a Felső Síkok romjaira nyíló zhilar eredetű, vagy vad kapuk keresésére. A nagy háború során darabjaira hullott Felső Sík csodáinak ígérete ugyanis olyan jutalom, melyért sokaknak megéri akár még az életüket is kockáztatni.
A Köztes Sík, bár az emberek számára megszokott életformák nincsenek jelen rajta, mégsem lakatlan. Névtelen teremtmények sokasága lakja, melyek a ködök leple alatt lesnek óvatlan áldozataikra. Ezek a lények kívül esnek a halandó lét törvényein, a síkok energiáival – manával és éterrel – táplálkoznak, melyek azonban itt, a Köztes Síkon csak elvétve vannak jelen. Ezen lények számára így az Alsó és a Felső Sík lakói szinte ragyognak a szürkeségben a bennük rejlő energiák hatására, így könnyen prédájukká válhat bárki, aki nem elég elővigyázatos.
De nem csak a homálylakók jelentik az egyetlen fenyegetést ezen az átkos vidéken, itt élnek ugyanis a halhatatlanok évszázadok alatt elkorcsosult kitaszítottjai is. Ezek az eltorzult lények a Homálysík végtelen katatóniájában rég elveszítették már egykori mivoltukat, és az őrület labirintusában bolyonganak magányosan. Élni és meghalni sem vágynak már, tetteiket nem vezeti sem logika, sem érzelem. Ők a Semmi szolgái. Bár nincsenek sokan, de bárhol felbukkanhatnak a Homálysíkon, tetteik pedig ugyanilyen kiszámíthatatlanok. Előfordul, hogy csupán egy pillantásra elevenednek meg az eleven homályból, hogy aztán ugyanolyan gyorsan vissza is húzódjanak oda, de megesik az is, hogy dühbe gurulnak a kívülről származó jövevények láttán, és rájuk zúdítják pusztító hatalmukat.
A Homálysíkon halandó számára néhány napnál tovább életben maradni lehetetlen küldetés, és hogy mégis akadnak olyanok, akik eljutnak a ködből felderengő átjárók egyikéhez, csakis a Síkjárók népének köszönhető.
Ez a titokzatos, leginkább a sivatagos vidékek beduin népeihez hasonlatos lények a Homálysík egyedüli lakói, akiket nem a létfenntartási ösztönök vezérelnek. Ez az ősi nép a Homálysík minden rémisztő titkát ismeri, ahogy minden utat is ismernek, ami a ködön keresztül vezet. Karavánjaik feltűnésére visszahúzódnak az árnyak közé a homálylakók, és még a Korcsok is csak igen ritkán szállnak szembe velük.
Szótlan és bölcs teremtmények ők, akik a káosz ködében fáklyaként próbálnak világítani a rend erői számára. A titkos tudóstársaságok azt suttogják, hogy a Síkjárók valaha az emberek földjén jártak, még a világ teremtését követő első korokban. Hogy miért hagyták el az óhazát, és húzódtak vissza a Köztes Sík miazmás földjeire, senki sem tudja.
Hosszan kígyózó szekereiket, miket a Homálysík szellemszerű fényben világító, leginkább fához hasonló növényeiből ácsolnak, hűséges hátasaik, a szkhúlák húzzák. Ezek a lábak nélküli repülő lények a földi sárkánygyíkokhoz hasonlítanak, testük azonban áttetsző, és mindig sápadt fény veszi körül őket. Azon kevesek, akik ezekről a különös teremtményekről kérdezték a Síkjárókat, és választ is kaptak a hallgatag nép tagjaitól, azt mesélik, hogy a szkhúlák egy ősi elfeledett sárkányherceg leszármazottjai, akik együtt távoztak a Síkjárók népével az emberek birodalmából, és azóta is él a fajok közötti megkötött, mára örökkévalónak tekinthető szövetség.
A Síkjárók nem vágynak az emberek kincseire, azonban így is megesik, hogy ennek ellenére is elfogadják a nekik felajánlott ajándékokat fizetségként azért, hogy elkísérjék a szerencséjüket kísértő vándorokat a Mozaikvilágokra nyíló kapuk egyikéhez.
Mozaikvilágok
Mikor az Alsó Síkot a halhatatlanok birodalmától elválasztó burok a zhilarok által megidézett manavihar csapásai nyomán széthasadt, a Felső Síkok földjei szilánkokként szóródtak szét a síkokat körülölelő szférafelleg végtelenjében. Az egymástól elszakadó síkdarabok alkotják ma az úgynevezett Mozaikvilágokat.
Mivel az Őrzők még a legendák idejében a saját akaratuk szerint formázták az éterből felépülő birodalmaikat, ezért azok kinézete és természete ezerféle lehetett. És bár hajdani uraik rég elhagyták már ezeket a világszilánkokat, a romok, melyeknek helyén valaha a halhatatlanok dicső birodalma állt, ma is felderengnek a messzire sodródott síktöredékek képében.
A Zhilar Birodalom elsőként leginkább azokat a nagyobb kiterjedésű Mozaikvilágokat vonta uralma alá, ahol az Öreg Istenek és a halhatatlanok leghatalmasabbainak palotái álltak. Mivel általánosan elmondható, hogy itt koncentrálódik legerősebb és legtisztább formájában az éter, a zhilarok a mélységurak segítségével hamar belekezdtek ezek titkainak a kutatásába. Az őket segítő renegát halhatatlanok segítségével nemsokára arra is képessé váltak, hogy az óbirodalom manakútjaihoz hasonló gyűjtőket építsenek az éter megkötésére.
És bár a birodalmi felderítő osztagok ma is gyakorta szelik a szférafellegek tejfehér csendjét éterben gazdag területek után kutatva, a Mozaikvilágok legtöbbje a halhatatlan birodalom bukása óta eltelt századok múltán is még mindig háborítatlanul áll.
Az ismeretlen világok és az általuk rejtett csodák végtelen tárházának ígéretei évszázadok óta vonzzák az emberiséget, de csupán kevesen olyan bátrak, hogy útra keljenek a Mozaikvilágok felé.
Mivel a megmaradt zhilari kapuk kivétel nélkül az északi máguslordok felügyelete állnak, ezért csak a vad kapuk egyikén lehetséges eljutni a Mozaikvilágok egyikére, ehhez pedig még át kell vergődni a Köztes Sík rémségekkel teli földjein is, és felkutatni egyet a ma is nyitva álló átjárók közül. Az ilyen kalandok tehát amellett, hogy végtelenül veszélyesek, rendkívül alacsony a siker esélye is, hiszen sosem lehet előre tudni, hogy ha valaki meg is talál egy-egy kaput a Homálysík földjein, az mely síktöredékre nyílik majd, és mi várja az utazót a túloldalon.
Ennek ellenére mégis mindig akadnak olyanok, akiket a mesés gazdagság vagy a hatalom ígérete megrészegít, és elhatározzák, hogy útra kelnek. Ezek a kalandorok sokszor hozzájuk hasonló szerencsevadászokat toboroznak, hogy aztán közösen induljanak felfedező útjukra a Mozaikvilágokra.
Ezeket a vakmerő kalandorokat mozaikvándoroknak is nevezik, és bár közülük igen kevesen térnek csak vissza, az életben maradtakat hamar valódi rajongás veszi körül, és szívesen látott vendéggé válnak szinte minden birodalom udvaraiban, hogy ott hihetetlen kalandjaikkal kápráztassák el a nemes urak és hölgyek sokaságát.
A valóság azonban legtöbbször jóval kegyetlenebb, mint ahogy azt az áhítattal hallgatott mesés kalandok sugallják. Azok ugyanis, akik valóban eljutnak a síktöredékek egyikére, sokszor nem ugyanazon emberként térnek vissza, és veszteségeik sokszor feledtetik az új világon megtapasztalt csodáinak ámulatát is. Valódi történetüket csak kevesen ismerik, s akik mégis, azok legtöbbször megtartják azt maguknak. Ezek a kalandorok legtöbbször a többi mozaikvándorral anekdotáznak a történtekről a félhomályos ivók pincéiben, hiszen igazán csak az értheti meg őket, akik maguk is jártak már a kapukon túl.
