A keleti partok erődökkel megerősített kikötővárosait elhagyva az utazó hamarosan a kontinens kisebb-nagyobb tavainak ezreivel találta szembe magát, hol az utak labirintusszerűen tekeregtek a végeláthatatlanul elterülő, sötét vizek partjain, és ahol tapasztalt vezető nélkül nagyon könnyen elveszthetette a járt ösvényt az ember. S mivel a sokszor lápos, mocsaras területeken nem volt veszélytelen az átkelés, település pedig ritkán és egymástól általában jókora távolságokra akadt csak, ezért ilyen esetekben könnyen tragédiába torkollhatott az utazás.

Ezen a rideg vidéken jellemzően a magasabban fekvő területek és dombok mentén épültek csak komolyabb lakosszámú városok, s az itt élő népek jellemzően növény – abból is legfőképpen a különböző rizsfélék – termesztésével, vagy a hegységekből töméntelen mennyiségben szállított ércek megmunkálásával foglalkoztak. Ezen településeket szinte kivétel nélkül a legalsó kasztba tartozó emberek lakták, kiket a helyőrségekként kihelyezett, elhanyagolható számú katonai erők irányítottak. 

Még nyugatabbra haladva a tavak lassan eltünedeztek, hogy aztán átadják a helyüket egy kanyonokkal és szurdokokkal teli hatalmas területen húzódó kietlen vidéknek, amit a helyi népek Határvidéknek neveznek. Ide a zhilarok idejében főként zsúfolt bányászkolóniákat telepítettek, és mivel egész Tharras-szerte kevés volt az erdős terület, és így a jól megmunkálható fa is meglehetősen ritkaság számba ment, ezért a települések épületeit a vidék élénk vörös színű köveiből, vagy sok esetben a méltán híres zhilari acélból építették. A kolóniákra az egyesített birodalom minden szegletéből szállították a megterhelő fizikai munkát hosszútávon is bíró férfiakat és nőket, így hamarosan a vidék a kemény munkához szokott, és ezáltal a gyengeséget mindennél jobban megvető népekkel telt meg. A legtöbb kohó és finomító is a Határvidéken épült, ezek a gigászi acélmonstrumok hegyekként törték meg a terület egyébként kissé egyhangú arculatát.

A Határvidék felől még tovább haladva az utazó elérhette a földrész területileg legnagyobb részén húzódó és legkegyetlenebb vidékét, a Tharrasi Nagyhegységet, vagy, ahogy a helyiek nevezik, a Baziliszkusz Hegyeit. Ezt a nevet még az őslakosok aggatták ezekre a vad földekre, ahol vöröses sziklák hegyes csúcsainak tízezrei merednek fenyegetően az ég felé, épp olyan hatást keltve, mint amilyen a vidéket gyakran járó ragadozó bestiáknak, a baziliszkuszoknak pikkelyes hátát borító tüskeerdő. 

A Nagyhegység olyan, mint maga Tharras, zord fenségű, hatalmas és titkokkal teli. A hegyek gyomrában már évezredek óta zajlik a gazdag érc és nemesfém vagyon kitermelése, és ezáltal a hegység alatt szinte végig húzódó, összefüggő járatrendszer épült ki az idők során. A járatok összeköttetésben állnak a Határvidék legszélső földjeivel is, így biztosítva a fémek folyamatos és hatékony szállítását. A Baziliszkusz Gyomra – ahogy ezt a hegymélyi birodalmat sokszor emlegetik – nemcsak bányák és járatok végeláthatatlan sorának, hanem számos jelentős méretű városnak is ottont ad, s mivel a munka és a bányászat az évszázadok során egyre mélyebbre és mélyebbre haladt a hegység belsejében, az itt élő népek már generációk sora óta berendezkedtek a földalatti életformára.

Tharrasnak ugyanakkor, bár éghajlata és földrajzi adottságai valóban nem kedveztek az Enerithen oly gyakran fellelhető, pompás építészeti alkotásoktól hemzsegő gazdag városállamok létrejöttének, megvoltak a saját szépségei és csodái.

A kontinens északkeleti csücskében, ahol a Zhilar Birodalom szíve dobogott, hatalmas, emberek tíz-, sőt százezreinek otthont adó városszörnyek, valóságos modern metropoliszok jöttek létre, mik egyszerre szolgáltak a császárság utolérhetetlen erejű katonaságának hadi központjaiként, valamint a tudomány és a fejlett mágia legnagyobb fellegváraiként is.

Ezek a hatalmas, kőből és acélból épített gigászi épületekkel, és égbe nyúló tornyok sokaságával teli városóriások ugyanúgy nem szűkölködtek szépségben, bár talán az enerithi fényűzéshez szokott szem számára elsőre talán túl egyszerűnek, túl gyakorlatiasnak tűnhetett itt minden. Számtalan szobor és emlékmű hirdette az emberi nagyság dicsőségét, és bár a városokat a zhilarok lassan kénytelen voltak elhagyni, ahogy az általuk használt töméntelen mana egyre inkább tette élhetetlenebbé a városok körüli vidéket, még ma is méltó párjai lehetnének a keleti kontinens pompás városainak.

A legtöbb felhőváros ma is türelmesen várja egykori építői majdani visszatérését, melyre az eltelt századévek alatt egyszer sem került sor. A sötét acélból készült kecses tornyok, a köztük húzódó hidak sokasága, valamint a szögletes és áramvonalas formákat mesterien vegyítő építészeti alkotások hideg szépségükkel némán tekintenek le Tharras megtépázott vidékeire, baljós hangulatot kölcsönözve ezzel a birodalom egykor nyüzsgő, ma azonban már teljes mértékben elhagyatott, központi területeinek. Nem véletlen az sem, hogy a tharrasiak legtöbbször a Szellemvárosok névvel illetik az elhagyatott városóriások romjait.

Az óidőkben és ma is igaz, hogy a kontinens legdélebbi része felé haladva a jellemzően mogorva vidék jellege hirtelen változni kezd, s mintha egyszer csak egy másik világba csöppenne az utazó. Egyre élőbbé és dúsabbá válik itt a természet, és a kopár, szürke tájak lassan átadják helyüket a burjánzó növényzetnek és a vad esőerdőknek. Ez a látszólag gazdag és életteli vidék Tharras „szégyenfoltja”, itt virágzott ugyanis az egyetlen birodalom, amit a császárság nem tudott behódoltatni és így magába olvasztani.

A Guayara-esőerdők, és az azonos nevet viselő, itt élő nép hosszú évszázadokon keresztül tört folyamatosan borsot a zhilarok és mélységlakó uraik orra alá. Azt beszélik, hogy a guayarák mind az „istenek kegyeltjei”, és mivel a császárság merőben elutasított minden kapcsolatot a Felső Síkok felsőbbrendűnek mondott lakóival, a két nép kapcsolatát az erős ideológiai ellentét már az első találkozástól kezdve mérgezte.

Hogy a zhilarok miért nem törölték el a föld színéről a guayarákat a nyilvánvaló katonai és mágikus erőfölényük ellenére sem, arról számos elmélet létezik. A legszélesebb körben elfogadott ezek közül az, hogy a császárságot egyszerűen nem érdekelte annyira a rendszerint a saját területeikre visszahúzódó, és elszigetelten élő guayarák sorsa, hogy értékes erőforrást pazaroljanak a megtörésükre, addigra ugyanis egy sokkal nagyobb és szentebb terv gondolatát ültetette vezetőik fejébe a mélységurak folytonos suttogása. Bármi is legyen az igazság, a mai napig Tharras valódi gyöngyszeme ez a déli terület, bár nem kevésbé veszélyes és titokzatos, mint a kontinens többi része.