A Világégést követően Tharras belső területei, melyek korábban a Tóvárosok birodalmát és a Határvidék nyugati részét fedték le, mára jelentősen megváltoztak. A zhilarok ezeken a területeken telepítették ugyanis az Életfolyamot megkötő és összegyűjtő manakutak legnagyobb részét.
Mielőtt azonban a mélységurak által a Felső Síkra idézett hatalmas erejű manavihar kiszipolyozta volna azok erejét, a bebörtönzött energiák kiszabadultak a manakutak fogságából, és megállíthatatlan áradatként söpörtek végig a környező vidékeken. A tomboló manahullámok megváltoztatták az érintett földek arculatát, a végtelenül koncentrált mana pedig bevette magát a vidék eleven testébe, ezáltal okozva torzulásokat rajta.
És bár a kitörő energia még nem vette fel teljes mértékben a zhilarok által megidézett pusztító varázslat formáját, de már éltető energiának sem volt nevezhető, hiszen a transzformáció addigra már elkezdődött. Ennek hatására az energia kiszámíthatatlanná vált, és ennek megfelelően kaotikus állapotokat hagyott maga után mindenfelé.
Voltak olyan területek, amiken végigsöpörve teljesen elpusztított minden élőt, mi útjába akadt, míg más földeken teremtő erővel sodort végig, azonban az általa alkotott élet tökéletlen volt, és mint maga a manaáramlat, erősen kiszámíthatatlan. Azokat, akiket a manakitörés otthonukban érte, mert a közelgő veszély ellenére sem voltak hajlandóak elhagyni azt, mikor a birodalom hadserege evakuálta a területeket, egytől egyig elpusztította vagy átalakította a szétáradó vad energia.
A császárság előre kalkulált a kontinens belső vidékének elvesztésével, ez volt az ár, melyet meg kellett fizetnie a győzelemért. S bár végül a halhatatlan világra zúdított manavihar kiszipolyozta a vidéken szétáramló energiák nagy részét, a koncentrált mana mégsem tűnt el teljesen ezekről a földekről, hiszen korábban szinte beitta magát a vizekbe, a föld rögeibe, a növényekbe, sőt még a kövekbe és sziklákba is.
Mivel a zhilarok látták, hogy a vidék gyakorlatilag lakhatatlanná vált a feltörő managejzírek és az enyhe, de továbbra is kiszámíthatatlan manaviharok miatt, hamarosan erős falakat kezdtek emelni a „fertőzött” területek határán, hogy azok a torz létformák, mik a korábban ott élő emberek átalakulása útján létrejöttek, vagy a kitörés következtében megszülettek, ne fenyegethessék a birodalom többi területének békéjét. A leválasztott területekre való belépést aztán mindenki számára megtiltották, a káosz által uralt vidéket pedig Manaföldeknek nevezték el.
Miután a császárság a mélységlakók vezetésével győzelmet aratott a halhatatlanok fölött, és a birodalom népeinek legnagyobb része elhagyta Tharrast, a Manaföldeket mindaddig oly éberen őrző katonaságnak csupán írmagja maradt hátra, így hamarosan a fal és a kapuk többé már nem számítottak átjárhatatlannak sem. Hamarosan meg is kezdődtek az első expedíciók a Manaföldek területére, és ezzel egyidőben a falakon ütött réseken át kiáramolhattak a nagyvilágba a káosz teremtményei is.
Ma a vidék korántsem tekinthető már lakatlannak, számos olyan része van, ami szépséggel és csodákkal hívogatja a kalandor lelkületű vándorokat. Veszélytelennek azonban csöppet sem nevezhetőek ezek az utazások, hiszen a vidék megmaradt ugyanolyan vadnak és kiszámíthatatlannak, mint amilyen a Zhilar Birodalom virágzása idején volt.
Az elhagyott települések lassan újra életre keltek, a veszélyt keresők pedig hamarosan kolóniákat alapítottak itt, bár a napjaik legtöbbször már a kezdetek kezdetén meg voltak számlálva. A Manaföldeken ugyanis az egyszerre pusztító és éltető energiákat is tartalmazó Életfolyam furcsa változásokat okoz mindazokon, kik hosszabb ideig vannak kitéve hatásának. Vannak, akiken testi, vannak, akiken lelki torzulások jelennek meg, ha a kelleténél hosszabb ideig tartózkodnak a fertőzött vidéken. És mégis, a mai napig vannak, akik önként vállalják ezt a kockázatot, elsősorban a varázshasználók soraiból, hiszen ezen a vidéken olyan könnyen, és olyan erővel formálható a mágia, mint sehol máshol Nouros földjén.
A Manaföldek hírhedt és rettegett teremtményei a manafalók. Ezek a kísértetekhez hasonlatos, testetlen teremtmények magával az Életfolyammal táplálkoznak, és emiatt különösen veszélyesek az emberekre, ugyanis szinte vonzza őket az élő teremtményekben erősen és elevenen pulzáló mana. Sokan felfedezték már a hasonlóságot köztük és a Homálysík lélekvámpírjai között, ám arra még senkinek sem sikerült fényt derítenie, hogy valóban van-e bármilyen kapcsolat ezek között a szinte tudat nélküli, kizárólag a táplálkozás ösztöne által vezérelt lények között.
A tharrasiak közül sokan úgy tartják, hogy a manafalók valójában a hatalmas erejű manakitörés során elpusztult emberek távozni nem tudó lelkei, de mint minden más kérdés ezekkel a lényekkel kapcsolatban, ez is a mai napig megválaszolatlan maradt.