A császárért!

Egy Halhatatlanok történet

Írta: Györfi Ádám

Szolgálat és hűség. Egész életen át tartó szolgálat és mindenek feletti hűség a császár iránt. Ez volt Artorius var Kazakan jelmondata, amit már kiskorától kezdve minden nap sulykoltak belé, a fiatal férfi pedig már tucatnyi alkalommal bizonyította rátermettségét és lojalitását. Vezetett sereget a Baziliszkusz Gyomrában élő vad törzsek ellen, járt a Guayara–esőerdőkben, és elmondhatta, hogy nemesi családjának felhővárosok tucatjaiban van birtoka. Már a Császári Akadémián is azt mondták róla az oktatói, hogy korosztályának a csillaga lesz, sőt, még a Mágusok Szövetsége és a Korrath, a legfőbb mágus, is elismerően beszéltek róla. Hat éves kora óta képezték a fegyverforgatás, a hadvezetés és a magikotechno–tudományok rejtelmeire, valamint a mágia alapjaira.

Azóta azonban a Birodalom nagy változásokon ment keresztül. Megkezdődtek a Felső Síkokkal vívott háborúk, és semmi sem számíthatott nagyobb dicsőségnek annál, mint ha egy hadvezér győzelmet tudott szerezni a császárnak a Mennyek kapuiban. Ezért sem értette Artorius var Kazakan, hogy a családja miért nem támogatja őt abban az elhatározásában, hogy maga vezessen sereget az Őrzők ellen.

– Miért mondod, hogy nem az én dolgom ez a háború? – nézett fel a tányérjából a fiatal nemes, szomorú barna szemekkel.

A hadvezér szűk családja körében töltötte ebédjét a Birodalom Fővárosában, a Császári palotát körülölelő nemesi kúriák egyikében.

– Nem szeretném, hogy ha elmennél a Felső Síkokra – válaszolt Honoria keresztbe fonva a karját, ahogy férjére nézett.

– Ezt követeli meg hűségem a császár és a Birodalom iránt. Ezért kérvényeztem az áthelyezésemet a Felső Síkokra induló hadsereghez.

– Fiam – szólt az asztal másik oldaláról egy ősz hajú, egyenes tartású matróna –, a császár háborúja már számtalan feleséget tett özveggyé, gyermeket árvává, szülőt céltalanul bolyongó, megtört emberré. Nem tudnám elviselni, ha az unokám apa nélkül nőne fel, vagy ha a menyemnek ilyen fiatalon már özvegyi fátylat kellene viselnie.

Artoriusnak ökölbe szorult a keze a villája körül. Ízig–vérig a birodalmat szolgálta, ezért nehezére esett hallani, hogy a felesége és az anyja nem támogatják benne. Hogy rosszalják a hűségét a császár iránt, akit mindössze négyszer, ha látott, és csak egyszer beszélt vele személyesen.

– Mert eddig olyan alkalmatlan hadvezérek kezébe adták a vezérlőbuzogányt, mint a vén Mordius var Matan! Atyám erre készített fel, mióta az eszemet tudom, a legnagyobb szolgálatra a császár iránt. Ismerem a képességeimet, anyám. Ha valaki képes lehet elhozni a győzelmet Birodalmunknak, akkor az én vagyok.

– De ki tette azokat a gyenge embereket a seregünk élére? – dőlt előre székében Artorius anyja. – A császár tanácsadói és bizalmasai: a Mélységlakók!

– Utálom a fajtájukat! – köpte a szavakat Honoria is. – Olyan természetellenesen ridegek, kiráz a mágiától lüktető megjelenésük, amikor csak rájuk nézek. Ne szolgáld ki őket!

Artorius megrökönyödötten dőlt hátra.

– De én a császárt, Zhilar leszármazottját szolgálom, nem a Mélységlakókat. Ha Őfelsége helyt ad a kérelmemnek, az akkora dicsőséget fog jelenteni családunk számára, melyet azóta nem nyertünk, hogy az őseink felesküdtek Zhilarnak!

A férfi befejezte mondandóját, majd hátrasimította a homlokába csapódott fekete hajtincseket, felfedve az arca bal oldalán lévő forradást, amit egy lázadó baltája okozott.

– Ne féljetek, inkább bízzatok bennem és a császárban!

Honoria felállt a helyéről, lágyan omló ruhája lebegett mögötte, ahogy odasétált férjéhez, és megölelte. Artorius nagyot sóhajtott, és átkarolta felesége derekát.

Az idilli pillanatot egy fiatal gyermek kacagó nevetése törte meg. A nyolcéves fiúcska egy fakardot lóbálva rontott be a díszes ebédlőbe, míg mögötte méltóságteljes megfontoltsággal egy idősebb szolga lépkedett.

Artorius és Honoria mosolyt varázsoltak az arcukra, és úgy fogadták fiúkat, aki egy pillanatra kiragadta őket a problémák okozta feszültségből.

A szolga türelmesen várt, amíg Artorius rá nem nézett, jelezve, hogy figyel rá.

– Futár érkezett a császári palotából, uram.

– Mi hír jött? – egyenesedett ki ültében a hadvezér.

– Uramat a császár színe elé hívatják. Őfelsége személyes kihallgatáson fogadja.

Artorius bólintott, majd felemelkedett a székéből, csókot adott felesége selymes hajára, és megszorította a fia kezét

– Készítsék azonnal a magtek hintómat! Nem várakoztathatom meg a császárt.

•

A hatalmas lebegő város szívében a Zhilar Birodalom leghatalmasabb mágusai, a Korrath valamint a császár a palota tróntermében fogadták a Hetediket. A varázslók egy félkör alakú asztalnál foglaltak helyet, a Mélységúr pedig előttük álló üres térben manifesztálódott. A császár egy emelvényre helyezett, aranyozott trónon ült a megbeszélők háta mögött. Mert bár névleg ő volt az egész birodalom ura és parancsolója, az igazi hatalom a lent ülő mágusok kezében összpontosult. Azon emberek kezében, kiknek elméjét évek óta a Mélységből Suttogók tartották megszállva. A császár, a Korrath és a vezető varázslók mind a manalények bábjai voltak már csupán, és abból, hogy mit akarnak uraik, vajmi keveset érthettek meg. A mélységlakók machinációi ugyanis rendkívül összetettek és csavarosak voltak, mint egy sziklát benövő indaköteg. Amióta csak összeakadtak az emberekkel, és kitágult a világuk, egy céljuk volt: eljutni a Felső Síkokra, mindegy, milyen áron.

– Mondd, testvérem, mi hír a Felső Síkok elégedetlenkedőiről? – A Korrath magas, szikár alakja még ültében is kimagaslott társai közül. – Hányan lesznek hasznunkra?

– Több mint elegen. Az elfeledett Halhatatlanok csak úgy szomjazzák a hatalmat, és bármit megadnának azért, hogy újra akkora befolyásuk legyen, mint a nagy öregeknek. Elég volt csak elhinteni közöttük az ígéretet, hogy velünk újra mérhetetlenül megerősödhetnek, és máris szervezkedni kezdtek.

– Remek! Remek! – bólogatott a Korrath testében élő Primarkh. – A manakutak készen állnak? – fordult mágustársaihoz.

– Igen, nagyságos Korrath! Az erejükkel elegendő manát tudunk a Felső Síkokra pumpálni, hogy a varázslóink és a katonáink ne fogyjanak ki belőle túlságosan hamar.

– Kitűnő! Egyre érik a nagy terv, lassan összeállnak a darabok, és végre leigázhatjuk az Őrzőket. Üzentél az ifjúnak? – fordult megint a Hetedikhez Primarkh.

– Igen. Bár a buzgó kötelességtudata párosulva a nem kevés tehetségével és ambíciójával veszedelmes kombinációt alkot.

– Ezektől majd mindjárt megszabadítjuk…

– Csendet! Már itt is van! – hangzott a császár szájából az őt megszálló elemi lény mély hangja.

Ekkor fekete páncélos testőrök nyitották ki a hatalmas kétszárnyas ajtót, hogy beengedjék Artorius var Kazakant. Amikor a férfi beért a félkör alakú asztal terébe, féltérdre borult.

– Császári felség, hívtad szolgádat, hát eljöttem! – beszéd közben végig a csizmája orrát nézte.

– Emelkedj fel, ifjú var Kazakan! – hangzott a császár parancsa.

Artorius felállt, majd a félhomályban ülő férfira szegezte a tekintetét. Keble dagadt a büszkeségtől, hogy itt állhat, a fél világ urának színe előtt.

– Azért hívattunk ide, mert fontos feladatunk van a számodra! Egy olyan feladat, mely eldöntheti háborúnk kimenetelét a Felső Síkokon. – Itt a monarcha hatásszünetet tartott. – Ám előtte lenne egy kérdésünk hozzád!

– Amit csak parancsolsz, felség! – hajtotta meg újfent a fejét a harcos.

– Mondd csak, mit tennél meg császári uradért?

Artoriust meglepte a kérdés, először nem is tudta, mit válaszoljon rá. Tharras uralkodójának tudnia kellett, hogy mi mindent áldozott már fel a birodalomért, hogy mindig is a mintapéldája volt a nemességnek.

– Érted, nagyságos uram, bármit – jelentette ki végül szilaj, áhitatos hangon. – Ha kell, az életemet adom, hogy téged és fenséges birodalmadat szolgáljam!

– Jó! Nagyon jó! Életed legnagyobb lehetőségét adom hát neked, amivel engem szolgálhatsz! – A császár felállt helyéről, és a kinti horizontra mutatott aranygyűrűs kezével. – Hamarosan megindítjuk a végső támadást a Mennyek ellen, és végre elfoglaljuk jogos helyünket a Felső Síkokon. Te fogod vezetni a támadást a Fehér Palota, a Yagriss, ellen, ahol meg kell szerezned az Őrzők koronáját! Ha a korona a miénk, a Mennyek is a miénk! Az az ellenségeink hatalmának jelképe és fókuszpontja, Morvanor a Nagy Isten eszköze! Ha elvesszük tőlük, hatalmas csapást mérünk az ellenállásukra!

Artoriusnak elkerekedett a szeme a Fehér Palota említésére. Ez a legendás helyet még a vakmerőségükről híres zhilar felderítők is csak távolról láthatták, de azt így is tudták, hogy itt összpontosul az Őrzők hatalma.

– A negyvenharmadik testőrdandárt adjuk a parancsnokságod alá, velük kísérsz majd el minket a béketárgyalásokra.

– Béketárgyalás? – szakadt ki a férfiból a megrökönyödött kérdés. – Ezt nem értem, felség.

– Pusztán csak elterelés – vette át a szót a Korrath. – Ami elrejt majd téged, amikor lerohanod a Yagrisst, és megszerzed a Halhatatlanok hatalmának forrását az urad számára. Ám előbb fogadd el a Császár Fényét!

A Korrath intésére két Mélységlakó emelkedett ki a padlóból Artorius két oldalán. A lények körül csak úgy lüktetett a mágia, hiszen maguk voltak a megtestesült mana. Lila színnel pulzáló fénytestük az emberek felépítését mintázta, de az arcukat már nem lehetett látni, vonásaikat ugyanis tükörsima, lila maszk fedte el.

Mágiával megragadták a harcost. A nemes idegesen fordította jobbra-balra a fejét, miközben a lába elemelkedett a talajtól. Már éppen kiáltásra nyitotta volna a száját, mikor a Hetedik, aki eddig ott lebegett nem messze tőle, belészállt. Artorius szeme fennakadt, a teste pedig rángatózni kezdett, ahogy elméje küzdött a behatolóval, de a Mélységúr sokkalta erősebb volt, mint az ő edzett akarata. Így tehetetlenül kellett tűrnie, hogy teste felett más veszi át az irányítást, míg ő eltűnt a világ szeme elől. Száműzve lett saját elméjének egy hátsó zugába, ahol az Életfolyam nyers áramlása zárta hét pecsét mögé.

A mágia csápjai kezdtek vibrálni a nemes teste körül, a férfi minden porcikáját bevonta és körbefolyta a lüktető mana. A lilán fénylő Életfolyam lassan befeketedett, ahogy kezdett formát ölteni. Egy művészi kidolgozású, ám annál keményebb, pihekönnyű páncél teremtődött a semmiből, beborítva a harcos testét. Mikor az utolsó fémlap is a helyére került, a két manalény elengedte a halandó testet, ami térdre rogyott.

– Várom az utasításaidat, császárom! – szólalt meg Artorius szájával a Hetedik.

A nemes körbetekintett a császári tanácson, a Korrathon, Zhilar utódján és minden tekintetből ugyanazt a nyugalmat és eltökéltséget látta, mely immáron a saját szemében is izzott.

•

Orolo, a Sorskígyó, mérgesen fújtatott, amikor meghallotta a hírt, hogy az Öreg Istenek fogadják a zhilarok küldöttségét. Úgy érezte magát, mint akit szembeköptek. Nem elég, hogy ezek az emberek évtizedek óta feszegetik a Mennyek határát, és be–betörnek a Felső Síkokra, most személyesen a császáruk és a főmágusuk jön meghunyászkodni az Öreg Istenek előtt! Valahol lelke legmélyén elégedettséget érzett, de jobban szerette volna maga kivívni a győzelmet, talán az Alsó Síkokon. Ez a hirtelen jött békülési szándék furcsa volt neki, de nem tehetett semmit ellene, így csak idegesen járkált fel s alá a Yagriss egyik hófehér termének közepén.

– Ez őrültség! Hogy nyújthatunk nekik békejobbot? Ravenor, rá kell venned a nagybátyádat, hogy fújja le ezt a tárgyalást. Rám már nem hallgat.

Orolo aranyszőke hajú társa az egyik kanapén feküdt, és egy vörös bőrkötésű könyvet fogott fehér kesztyűs kezében. Először fel sem nézett a sorok közül, csak akkor emelte a tekintetét kígyószemű barátjára, amikor az már nagyon toporgott.

– Ha tudnék is nagybátyámra hatni, akkor sem tenném meg. Béke kell, és ha ennek az az ára, hogy eddig eltűrtük az emberi faj pimaszságait, és most megbocsátunk nekik, akkor ezt az árat meg kell fizetnünk. Valóban kiüldözték papjainkat maguk közül, de a mi életünkben ez az egyoldalú háború csak egy szempillantás. – Ravenor továbblapozott.

Orolo megidézte magában az étert, engedte, hogy átfolyjon rajta, és eképpen beletekinthetett a jövendőbe. De hiába a korábbi rengeteg pontos jóslata, amivel megmondta, hogy hol fognak felbukkanni a zhilar csapatok, most nem látott mást, csak ködöt. Sűrű, ciklámenszínű ködöt. Néha kitisztult a kép, és ekkor a Yagriss fenséges sziluettje tűnt fel a szeme előtt, valamint a korona, melyet a legmagasabb toronyban őriztek, de mást nem tudott kiolvasni ezekből a látomásokból.

A Sorskígyó lemondóan fújt, majd ő is lehanyatlott az egyik kerevetre, ami a szobában állt. Kezével tarkóját vakargatta, ahol kedvenc állatának, a homoki viperának a képe volt kék tintával a bőrébe varrva. Még gyermeknek számított a Halhatatlanok között, mikor megkapta a tetoválását, ami olyannyira megkülönböztette fakó bőrű társaitól, de ő ezt azóta se bánta meg. Az Öreg Istenek legfiatalabbjaként mindig is kicsit különcnek számított.

– Nem látjátok át az újraformálódó rendszert, Ravenor. Te és a többi Öreg Isten. Azok, akiknek a védelmével és terelésével megbíztak minket, most elfordulnak tőlünk. És ha elfordulnak, nem lesz hatalmunk. Így is alig tudom fejben tartani a sok elfeledett Halhatatlant, akik követőit és papjait lehet, hogy pont ezek a halandók lökték ki maguk közül. Nem beszélve arról, hogy ha betörnek hozzánk, mint valami tolvaj, és vérünket ontják, miért kellene megbocsátanunk nekik?

Orolo orrcimpája idegesen rezgett, ahogy sziszegve beszívta a levegőt. Azon gondolkozott, hogy beavassa-e a barátját abba, amit az imént látott. Percekig morfondírozott, majd végül úgy döntött, hogy elmond mindent.

– Legalább ne a Yagrissban fogadjuk őket.

– Miért ne? – Erre a mondatra Ravenor is felült a kanapén.

– Látomásom volt. Homályos, de a különös ködön át, ami a halandókat is belengi, a Yagrisst láttam. A magas tornyokat és a hófehér falakat. Meg a koronát. Valamit terveznek a Fehér Palotával, erre fogadni mernék!

– Biztos csak rémképeket láttál – harapta be a szája szélét bizonytalanul Ravenor. – Azt mondod, homályos volt a jövendő, akkor abban sem lehetsz biztos, hogy történni fog bármi is. Persze, akarják a koronát, ahogy közülünk is sokan. Mindenki irigyli Morvanor hatalmát, ez nem is lehet kérdés.

Orolo mérgesen nézett a Halhatatlanra, tarkóján lüktetni kezdett a kígyó. A hüllőt bármikor elő tudta hívni, amikor csak akarta, de az állat néha magától is életre kívánt kelni. Szerencsére a Sorskígyó már régen megtanulta uralni a képességeit, így a tetoválás maradt a helyén.

– Akkor ne hallgassatok rám, de ha jajveszékelés lesz a vége, emlékezzetek majd rá, hogy én megmondtam!

Ezzel sarkon perdült, és kicsörtetett a helyiségből. Bosszantotta, hogy még a végtelenül intelligens, bátor és becsületes Ravenort sem sikerült meggyőznie az igazáról. Csak akkor lassított le, mikor kiért a vakítóan fehér ég alá, a gyönyörű kertbe, ahol szebbnél szebb virágok nyíltak folyamatosan.

Az ifjú Halhatatlan újból felsóhajtott, majd felnézett az éteri fénytől ragyogó tornyokra, melyek a mögötte álló Palotát díszítették. Mérge elpárolgott, és végtelen szomorúság vette át a helyét. A csodák, amiket a Halhatatlanok felépítettek, hamarosan mind belevesznek majd a lila ködbe. A sok szép épület, a megannyi összegyűjtött tudás, hosszúéletű fajuk központja, minden. Orolo mélyet sóhajtott, azután elindult összeszedni azt a kevés Halhatatlant, aki még hitt neki.

•

A császári kíséret minden pompáját megcsillogtatva lépett be a Felső Síkokra, ahol a Halhatatlanok legjobb vitézeinek sorfala fogadta őket. A fehér páncélba bújt harcosok dölyfösen néztek le a halandókra a sisakrostélyukon keresztül. Legyőzötteket láttak maguk előtt, pont úgy, ahogy azt a zhilarok akarták.

Az Őrzők közrefogták a küldöttséget, és egyenesen a Yagrisshoz vezették őket. A kíséret nagy része tátott szájjal nézte a csodákat, melyeket eddig emberi szem nem láthatott. Mindenki ámult, kivéve a mágusurakat, a Korrathot és magát a császárt, a bennük lakozó ősi entitások ugyanis nem az építészeti csodákra vagy a gyönyörű ligetekre voltak kíváncsiak. Az ellenség ereje, mely a hatalomvágyuk, az emberektől átvett legrosszabb tulajdonságuk, útjában állt, ez foglalkoztatta őket. És a Mélységlakók elégedetten vették tudomásul, hogy az ellenségük elbizakodottságában szinte minden óvintézkedésről megfeledkezett. A császár elnézett a messzi dombok felé, ahol Artorius var Kazakan és a harcosai várták a jelet, hogy megrohamozzák a palotát.

A küldöttséget egy napfény által átvilágított oszlopsorokkal tarkított csarnokba vezették. A márványoszlopok szélesebbek voltak, mint egy ember, és sokszorosan magasabbak is egy halandónál. A mennyezetről kék lobogók lógtak lefelé aranyozott rudakról. A követségből csak a legfontosabb urakat engedték be a csodálatos Yagrissba, hogy az Öreg Istenek színe elé vezethessék őket. Az Őrzők leghatalmasabbjai félkörben ültek, hogy mindannyian ugyanolyan jól láthassák és hallhassák a meghunyászkodókat. Egyedül Orolo széke tátongott üresen.

Morvanor, az Öreg Istenek legöregebbike, felállt, hogy fogadja a Zhilar Birodalom uralkodóját. Kékesfehérben játszó ruháját színarany díszítésekkel készítették el, lent, az alsóbb síkokon, országokat lehetett volna ebből a kelméből venni.

– Köszöntünk téged, ó Morvanor, a nagyhatalmú, mi kik Tharrasról jöttünk, hogy a halhatatlan urak lába elé boruljunk! – A császár mélyen meghajolt. –  Népem háborút kezdett ellenetek, de megbántuk istentelen tettünket. Hiszen hogyan is reménykedhettünk benne, hogy mi, egyszerű halandók, képesek leszünk legyőzni titeket? Birodalmam sok–sok évvel ezelőtt döntött úgy, hogy a mennyek felé kíván terjeszkedni, de belátom, hogy őseim súlyos hibát követtek el ezzel.

Morvanor továbbra is állva marad, miközben a zhilar hosszasan beszélt. A halandó azt ecsetelte, hogy megváltoznak, és békéért esedezett. Fogadkozott, hogy mindent megad az emberek számára istennek hitt Őrzőknek, csak legyen vége a vérontásnak.

A beszédje végén a császár leemelte díszes diadémját a fejéről, majd szertartásosan közelebb lépett az Öreg Istenekhez, akik a legnagyobb nyugalommal szemlélték a békejobbot. Minden zhilar ura a földre helyezte koronáját, közvetlenül Morvanor lába elé.

Ám ekkor egy fehér páncélos Őrző futott be oldalról az oszlopos csarnokba.

– Megtámadták a Yagrisst! Az Elfeledettek… – kiáltotta, de ekkor egy lilás fénnyel izzó kard átszúrta, egy pillanat alatt végezve vele.

Az Öreg Istenek meglepetten pattantak fel a helyükről, visszahőkölve az oszlopok mögül előlépő, fekete vértben pompázó zhilaroktól, és az izzó szemű Elfeledett Halhatatlanoktól. Morvanor kétségbeesetten tekintett le a császárra, aki ekkor már újra talpon volt, miközben az arca fodrozódni és rángani kezdett.

– Eljött értetek az elmúlás, Őrzők. A Halhatatlanok korának vége!  – jelentette ki a dermedt csendben a Mélységúr a jégnél is hidegebb hangon, majd ledobta magáról a császár porhüvelyét.

•

Artorius a katonáival együtt a Yagrisst körülölelő kertekben rejtőzött, és el sem hitte, hogy az Őrzők ilyen könnyelműnek bizonyultak. Embereivel észrevétlenül szivároghattak be a fás ligetekbe, egyetlen őr sem nézett az irányukba. Ezt a könnyelműséget kihasználva a nemes végül egy dombon állította meg a csapatát, ahonnan belátta az egész Fehér Palotát, és jó pozícióból indíthatta meg a támadást. Övéről egy messzelátót emelt le, és minden egyes részét megvizsgálta a mennyei kastélynak. Mikor végzett, mozgás vonta magára a figyelmét. Egy oszlopos csarnokban feltűnt a császár kísérete, tucatnyi őr vezette őket a félkörben elhelyezkedő Öreg Istenek színe elé.

A császár előre lépett, majd beszélni kezdett. Artorius sejtette, hogy a köszöntések körét futja Tharras ura, mikor meghajolt az Öreg Isten felé.

– Itt a jel! – Artorius szájával az őt megszálló Mélységúr osztott parancsot. – Var Vokarius kapitány, induljon a csarnok felé! Várják meg, míg a korona földet ér, utána nincs kegyelem!

A tetőtől talpig fekete páncél viselő kapitány biccentett, majd feltette fejére búraszerű sisakját, így Artorius már csak a saját arcának tükörképét látta a beosztottja vonásai helyén.

– A császárért és a birodalomért, mindhalálig! – fordult oda Artorius a mögötte várakozó katonákhoz.

– A császárért mindhalálig! – válaszolták egyként a harcosok, majd kivonták lila fénnyel világító manakardjaikat.

Artorius elméje hátsó sarkában üvöltve dörömbölt, és ordibált a Hetediknek, aki megszállva tartotta a testét. A fiatal férfi életében először teljesen tehetetlennek érezte magát. Mozdult volna, de nem tudott, harcolt volna, de nem tudott, kiáltott volna, de nem tudott.

Míg a negyvenharmadik testőrdandár fegyveresei elindultak az oszlopos csarnok felé, addig az Artoriust megszálló Mélységúr egy oldalsó bejárat irányába irányította a hadvezér testét. A fiatal férfi a benne lévő Hetedik erejével képes volt páncélban is olyan gyorsan futni, mint egy ló. Percek sem teltek el, mire odaért a fehér fából ácsolt ajtóhoz. Próbaképpen lenyomta a kilincset, de a bejárat zárva volt. Megállt hát előtte és várt.

Nem is kellett sokáig ácsorognia, mire felharsantak a csatakiálltások, és halálsikolyok remegtek végig a palota falain. Artoriusban félelem és elkeseredettség lett úrrá, mikor végignézte, ahogy a szeme előtt rogyik össze a Zhilar Birodalom császára, miközben körülötte kitört a harc a Halhatatlanok és az emberek között. A zhilar katonák tucatjával estek el az Öreg Istenek varázslataitól, mint eddig az összes támadás alkalmával. Hiába voltak emberi mércével mérve kiválóan képzett, mágiával felvértezett harcosok, ez a Mennyekben egy fabatkát sem ért. A Felső Síkokat átjáró éter sokkalta erősebb volt itt, mint Nouros Életfolyama.

Artorius var Kazakan menni akart segíteni a Birodalom Urának, de az őt irányító Hetedik inkább egy határozott rúgással betörette az ajtót. A manalény tudta, hogy igyekeznie kell, hiszen már percei sincsenek, mielőtt kitör a birodalmi mágusok által felébresztett vihar. Évek összpontosított tervezése és kísérletezése kellett hozzá, hogy zhilarok létrehozzák a manakutakat, amikkel a Síkok között is tudták áramoltatni iszonytató mennyiségben az Életfolyam energiáját, de most minden fáradozásuk ezerszer is megtérül majd!

Artorius tovább dörömbölt mentális börtönének falán. Egyre jobban megvilágosodott előtte a Mélységből Suttogók igazi természete, és egyre csak az járt a fejében, hogy Honoriára kellett volna hallgatnia.

Bent gyorsan megtalálta a lépcsőt, ami a legmagasabb toronyba vitt. Kettesével szedte a fokokat, de így sem járt még csak félúton sem, mikor remegni kezdtek a falak.

Kint a világos égbolt elsötétült, mindenhol kapuk nyíltak: a messzi domboknál, a patakvölgyben, az ég közepén. Az átjárók némelyikén tharrasi katonák ezrei, tízezrei özönlöttek be az Alsó Síkokról, míg másokon maga az Életfolyam hömpölygött át.

A mana recsegve–ropogva töltötte meg a tőle idegen világot. Ciklámenszínű felhők gyülekeztek a kapuk körül, és villámok hasították ketté a levegőt. Az elementális káoszban Artorius tisztán kivette a repülő Mélységurakat, akik az eget átszelve ünnepelték az elkerülhetetlen győzelmüket a Halhatatlanok felett.

A nemes továbbment fölfelé, mígnem eljutott egy kör alakú terembe, melyben nem volt semmilyen bútor, csupán egy márványoszlop, amit a fentről és az oldalsó nagy boltívek alól beáradó fény világított meg. Az oszlopon egy csodaszép, elektrumból készített, gyémántokkal és zafírokkal kirakott korona pihent, az, amiért a nemes idejött. Artorius lépett egyet a korona felé, de nyomban megtorpant, mikor egy kés repült el az orra előtt. A zhilar lebukott, bukfencezett egyet, és felállás közben már rántotta is elő a kardját. Szeme az ellenfelét kereste, és meg is találta az egyik sarokban.

A férfi karja fedetlen volt, így jól látszódott az izmaira tetovált, kígyózó motívum. Lába mellett egy óriási kobra tekergett, nyelvét ki–kinyújtogatva, a kezében pedig egy étertől lüktető rövidkard vibrált. Vágott pupillájú szeme mérgesen meredt a halandóra.

Artorius megrázkódott, az izmai remegni kezdtek, ahogy a testéből kilépett a Hetedik. Az ősi szellem egy pillanatra csak lebegett a magához térő halandó és az Öreg Isten között, majd a keleti ablakot kitörve kiszáguldott a kint tomboló manaviharba. Orolo meglepetten nézett a távozó Mélységúr után.

– Császárom segíts! – köhögött fel Artorius.

A zhilar nemes immáron újra ura volt a saját testének, az elméjét gúzsba kötő pecsétek lebomlottak, a mentális láncait leszaggatta. A Hetedik távozásával megint érezte minden tagját. Jó érzés volt birtokba venni minden egyes porcikáját, de egy szorult helyzetből kellett most kiverekednie magát. Artorius elnyomta magában a rabságában felgyülemlett gondolatait.

– Uraid elhagytak, hitszegő halandó – jelentette ki a Sorskígyó.

– Ők nem az uraim! Én a császárt szolgálom! – emelte fel fenyegetően a kardját Artorius.

– Azt a császárt, aki holtan hever a tróncsarnokban? Akit ugyanúgy megszállt egy ilyen teremtmény, mint téged? – kérdezte egykedvűen Orolo, megeresztve egy kurta vigyort ellenfele felé. – Gondolom, az Alsó Síkok ura azért a koronáért küldött. – Intett fejével az oszlop felé. – Hát nem fogod megszerezni, hiába hoztatok káoszt a Mennyekbe!

Ezzel a Sorskígyó ráeresztette minden dühét a halandóra.

•

Orolo leengedte a karját, melyben a kardját tartotta. A halandó elismerésre méltóan küzdött, és meg is lepte, mikor manavarázslathoz folyamodott. A megidézett kígyót a zhilar hamar levágta, ám az Őrző számára így sem volt nehezebb felülkerekedni rajta, mint egy megvadult kutyán. Igaz, a Halhatatlan karján egy kisebb vágás éktelenkedett a párbaj végére, de egy Öreg Istent nem lehetett ilyen könnyen legyőzni.

A palota falai már omladozni kezdtek, mire véget ért az összecsapás, részint a kint tomboló vihar, részint a teremben felszabaduló energiák miatt. A Sorskígyó odalépett a piedesztálhoz, leemelte róla az istenek koronáját, majd elsüllyesztette kaftánja redői között.

Visszanézett a fal mellett heverő zhilarra. A katona hasánál a páncél lemezei közül vér folyt ki egy folyamatosan terebélyesedő tócsába. A férfi arca egyre sápadtabb lett, keze egyre erőtlenebbül szorította a kardja markolatát. Mellkasa még gyengén járt fel s alá, de látszott rajta, hogy nem húzza már sokáig.

– Hiú ábránd volt csupán, hogy legyőzöl engem, halandó! – vetette oda a haldoklónak Orolo.

A nemes ezt hallva felhorkant, mire vér bugyogott ki a száján.

– Nézz csak körbe, kígyóbűvölő! Ilyen az, amikor nyersz? Mikor a világodat darabokra tépi a mágia, népedet százával mészárolják halomba? Lehet, hogy én elbuktam, de a birodalmam győzött.

Orolo erre csak legyintett volna, de ekkor megakadt a szeme a kint uralkodó borzalmon. A palota kertjének fáit gyökerestül kitépték. A pázsitot holtak fedték be, főként emberek, de nagyon sok fehér páncélos harcos is feküdt a vértől iszamós földön. A Yagriss több tornya ledőlt, és a távolban mintha egész dombok szakadtak volna el a világtól.

A Sorskígyó arcán végiggördült egy könnycsepp, majd még egy. A világa iránt érzett gyász elszorította a torkát. Egy hangos robbanás rántotta vissza a jelenbe. Kitörölte szeméből a könnyeket, majd kilépett az omladozó mennyezetű teremből, hogy minél hamarabb odaérjen társaihoz, akiket még megmenthetett azzal, hogy sietve elhagyják a Felső Síkokat.

•

Artorius egyedül maradt, miközben az összedőlő Yagriss sikoltozott körülötte. Gondolatai egyre lassultak, ahogy a szíve is lassabban vert.

– Sajnálom, császárom, hogy elbuktam – motyogta, miközben remegő kézzel a szájához emelte kardgombját, és csókkal illette a családi címerét.

A nemes feje oldalra billent, mikor a szoba egy egész fala leomlott a mélységbe, felfedve a kint folyó küzdelmet. Miközben Artorius szeme leragadt, csak arra tudott gondolni, hogy milyen büszkeség volt számára részt venni a Mennyek ostromában, hogy a nevét évszázadok múlva is emlegetni fogják. Utolsó könnybe fulladó gondolatai Honoria és a fia körül keringtek. Az ő gyönyörű feleségének megint igaza volt.

A Yagriss, a Fehér Palota, lassan összedőlt, és kint, a Felső Síkok milliárd darabra széteső csataterén, a Zhilar Császárság győzelmet aratott a Halhatatlanok felett.