A dezertőrök

Írta: Szegedi Réka Panna

A megfigyelőállomás olyan volt, akár egy ékkő a szemétdomb tetején. Akár egy világítótorony az éjszakai óceánon. Az már más kérdés, ki venne észre egy ékkövet egy dögrovás járta vidék közepén, vagy mi szükség volna világítótoronyra a pusztában. Márpedig a Kazakan D-305, a tharrasi zhilar megfigyelőállomások egyikének helyzetét leginkább ez a dilemma jellemezte.

A két őr, aki a lelketlen fémtoronyban szolgálatot teljesített, pár hónapig egész szívósan állta a hőséget, a szárazságot, az eseménytelenséget: a napokat császári esküvel és fekvőtámaszokkal indították, minden, a Császárságból küldött, manakezelt konzervet gondosan elfogyasztottak (Őfelsége, Arrius var Zhilar egészségére), és szorgalmasan körmölték jelentéseiket valós, vélt, de leginkább kitalált Hátrahagyott bandákról, akik a megfigyelőállomás hatókörébe tévedtek.

Majd úgy fél évvel később az egyikük (aki mellesleg Ghen Stolzing névre hallgatott) megjegyezte:

– Én úgy érzem, ugyanazokat a köröket rójuk.

– Igen – válaszolta őrtársa, a vastag szemüvegű Kranek, és kártyalapjait tökéletes félkörívben kiterítette a vezérlőasztalra – ez a Jumbó Jagu lényege.

– De én nem úgy értem – ellenkezett Ghen, majd ő is lerakta a pakliját.

Kranek kártyái között három elefántot, és két fekete, nagymacskaszerű állatot ábrázoló is volt, szemben társa soványka, pókos és papagájos lapjaival.

– Nyertem.

Ghen megcsóválta a fejét, majd újabb felvarrót nyisszantott le az egyenruhájáról.

– Tessék, tábornok. Hányadik is?

– Zsinórban a nyolcadik, közlegény – válaszolta sugárzó mosollyal Kranek, és a felvarrót a manaálló mellénye zsebébe gyűrte. – Mit is mondtál a körökről az előbb, mikor még tizedes voltál?

– Azt, hogy ennek semmi értelme. Elvégeztük a Kadétképzőt, aztán a Császári Hadtudományi Akadémiát, és miért? Azért, hogy egy lepukkant őrtoronyban gubbasszunk a melegben, ráadásul az Alsó Síkon! – Ghen az összes kártyát a fiókba söpörte. – Hol vannak a kihívások? A vérszomjas Hátrahagyottak, akik ellen számolni sem tudom, hány előadás szólt az Akadémián, és akik – elvileg – lépten-nyomon meg akarnak minket ölni, hogy átvegyék a helyünket odafönt? Hol vannak a bevetések? A veszélyek? És végül, de nem utolsósorban hol van a szigorú, zhilar seregszellem, amire ez az egész fantasztikus égi birodalom épül?

Kranek karba font kézzel hallgatta Ghen szavait, de az utolsó pontnál még ő is közbeszúrta:

– Igen, a napirend meg a közös ebédek, azok tényleg hiányoznak.

Ghen azonban még nem fejezte be. Felállt az asztal mögött, kilazította az egyenruhája gallérját, ingujjával megtörölte verejtékben úszó homlokát, megköszörülte a torkát, majd szikrázó szemekkel folytatta:

– Én nem ezért csatlakoztam a hadhoz! Én nem azért tettem le a Birodalmi Hűségnyilatkozatot, hogy a vérem megalvadjon, mielőtt a császárért hullhatna! Én nem azért esküdtem fel a Korrathiumra, hogy a manát konzervnyitogatáshoz használjam! És szerintem te sem! – bökött Kranekre. – Mit gondolsz, a híres Feuerbach tábornok talán jelentéseket körmölt az irodájában ennyi idősen? Hát nem! Kint volt a Guayara-esőerdőkben, ahol…

– Megette egy jagu – jelentette ki tárgyilagosan Kranek.

– Az részletkérdés! Kranek, zhilarok vagyunk! A legnemesebb, legharcosabb nép fiai egész Nouros kerekén! Többre vagyunk hivatottak ennél!

– De akkor is megette egy jagu. Egy ilyen – húzott ki egy kártyalapot az ingéből Kranek. – Talán pont ez.

– Hogy mi? – Ghen kizökkent a hazafias hangulatból. Hosszú másodpercekig próbálta értelmezni a kártyát tartó Kranek látványát, majd összevonta a szemöldökét. – Te csaltál?

– Naná, hogy csaltam. Valamivel el kellett szórakoztatnom magam – Kranek elvigyorodott. – Észre sem vetted?

– Azt hittem… én… Hát milyen zhilar vagy te?

– Teljesen átlagos. Ne emészd magad – veregette vállon őrtársát Kranek –, legközelebb te is csalhatsz, ha akarsz.

– De én nem…

– Nem szégyen, néha még Vasbordájú Ushwer is csalna. Pedig ő csalás nélkül is nyerné az összes kártyapartiját.

Ghen elmosolyodva a fejét csóválta.

– Ezt is abban ponyvában olvastad, mi? Mi is volt a címe? Vasbordájú Ushwer és a síkmágusok?

– Az. És nem ponyva, hanem kordokumentum.

– Már hogy lenne az? Teljesen életszerűtlen.

– Nem az.

Ghen felsóhajtott.

– Mindegy. Visszatérve az előzőhöz. Én nem vagyok hajlandó tovább bohóckodni itt. Úgyhogy úgy döntöttem, elmegyek innen. Nem kell lejelentened. Nem kell követned, ha nem akarsz. Nem kell sajnálnod, és nem kell még emlékezned sem. Dezertálni fogok, méghozzá örökre. Csak gondoltam, szólok.

Ghen nagy hatásszünetet tartott, csakhogy a várt “hatás”, a hazaárulása által kiváltandó jeges döbbenet és csönd teljes egészében elmaradt. Kranek megvonta a vállát.

– Jó. Menj. Majd átveszem a te tisztségeidet is, ha eljött az ideje.

– Csakhogy nem jön el az ideje! – Ghen szinte eszelősen nevetett fel, de valójában még sosem érezte magát ennyire éleslátónak. – Itt nem lesz előléptetés! Itt nem lesz semmi! Kiraktak minket egy síkkapun, aztán urobórosz vízibusz, slussz-passz, agyő, viszontlátásra!

Kranek bizalmatlanul méregette társát, közben a jagus kártyalapjával legyezte magát.

– Nem hiszek neked. Lehet, hogy csak egy kém vagy, akit a nyakamra küldtek, és az a célod, hogy megpróbálj eltántorítani a császártól, így tesztelve a birodalom iránti hűségemet.

– Ötéves korom óta ismersz, Kranek. Ezt te sem gondolod komolyan.

– És ha igen? Manapság sosem lehet tudni. Yrannonban például minden harmadik ember besúgó, legalábbis a vailaniak szerint.

– De mi csak ketten vagyunk. Különben is, honnan vetted ezeket a helyeket?

– Alsó síki világpolitika óráról. Ha figyeltél volna, tudnád.

– Nem tudlak meggyőzni semmivel, ugye?

– Nem?

Ghen Stolzing tekintete elsötétült.

– Akkor majd ezek beszélnek helyettem.

A vezérlőhelyiség hátulját fémlemezekből álló szekrények borították. Ha a bennük keringő mana nem hűti őket, Ghen bizonyára csúnyán megégette volna a kezét, mikor lendületesen hátranyúlt az egyikért, hogy kivegyen belőle egy köteg, a Császárság címerével megjelölt pergament. A jelentéseit.

– Olvasd, Kranek – nyomta a kezébe a felső lapot.

Kranek zsebre dugta a kártyalapot, és olvasta.

– “A fekete jagu, a fekete jagu, a fekete jagu de ritka, a szirénpók, a szirénpók, a szirénpók de szép, a Korra-Korra-Korrath előtt egyiknek sincsen titka, de jó, de jó, de jó, de jó, de jó, de jó ez így…” Hé, mi a homály ez? – tette le a papírt értetlenül Kranek, de Ghen csak intett:

– Folytasd, jöhet a következő is.

– “Kedves Naplóm. Ma délután nagyot szundítottam. Jólesett. Úgy tele volt a pocakom a két hónapos manakonzervektől, hogy estig mozdulni sem tudtam. De utána, hajajaj…!” Na jó, ezt nem folytatom. Következő. Mi a… Te teleírtál egy egész pergament zanghvákkal? Tudom, hogy az a kedvenc írásjeled, de akkor is. Minek?

– Folytasd.

– “A főtiszti kar fajankókkal van tele. Verposir tábornok ostobább, mint a lékkötő lúd, ráadásul bűzlik, mint egy ulduri disznó. Arrius var Zhilar császár valójában egy szalmabábu, akit két dareloni hasbeszélő irányít majomjelmezben. A Korrath szenilis, és szopja az ujját elalvás előtt. H’Arrevegg magiszter egy ringyó, aki minden lövészgyakorlat előtt, után és közben a közlegényekkel hetyeg. Eberstein főtitkár pedig csókolja meg a…” Te ezeket komolyan elküldted manaként?

– Mind egy szálig.

– Nem értem… – Kranekkel a világ is forogni kezdett. – Ezért még bajba kerülhetsz! Ezért mindketten bajba kerülhetünk! Tudod, mi lesz, ha a Felső Síkon megtudják? Kivégezhetnek! Izzó manaszék, dögkút, Homálysík, vagy valami még rosszabb, amibe belegondolni sem akarok! – A fiatal őr a levegőt kezdte kapkodni, tekintete riadtan kutatott kiút után a vezérlő lila manával átitatott falai közt. Ghen azonban csak a vállára tette a kezét, és nyugodtan így szólt hozzá:

– Kranek. Figyelj arra, amit mondok. Ezeket a jelentéseket az ittlétünk második hónapjában írtam. És azóta sem érkezett rá válasz. Semmi az égvilágon.

– De hát… hogyan?

– Úgy, hogy senkit nem érdekelnek a jelentéseink. Nem számít, mit csinálunk. Az se, ha meghalunk. Csak két hangya vagyunk, a bolytól távol.

– Nem értem… – dadogta Kranek. – Pedig én… én mindent leírtam… a semmit is leírtam!

Ghen látta, hogy társa tekintetében összetörik valami – valószínűleg a császárságba vetett hite lehetett az. Nehéz pillanat volt. De Kranekre valamiért máshogy hatottak az efféle pillanatok: mintha kikapcsolt volna, mint egy lemerülő managyűjtő. Mozdulatlanul bámult maga elé, és szinte hangosan hallhatóak voltak a zakatoló gondolatai. Aztán, pár hosszú másodperccel később, mikor ismét felnézett, tekintete már a régi volt.

– Szóval hátrahagyottak lettünk – összegezte a helyzetet.

– Olyasmi – bólintott Ghen. – Szóval akkor velem jössz?

Kranek válasz helyett a manapisztolyához nyúlt, és egyenesen belelőtt a vezérlőpultba.

– Hé, mit csinálsz? – ugrott föl Ghen. – Tönkreteszed a vezérlőpultot!

– Az a célom.

– Tessék?

– Meglépni készülünk. Én nem fogok úgy csinálni, mintha harc nélkül távoztunk volna, az nem az én műfajom. Meg aztán meg is érdemlik.

Belelőtt a mennyezetbe, az iratszekrényekbe, utána felkapott egy széket, és a könyökével kettétörte.

– Igazad van – vigyorodott el Ghen. – Minek ellenség, ha van az embernek hivatala.

A meglőtt szekrényekből szivárogni kezdett lilán, füstszerűen a megzabolázott mana. Ghen pár gyakorlott mozdulattal belekapott az Életfolyam hullámaiba, és végigsöpört velük az asztalon, mire a hamis jelentések szanaszét repültek a helyiségben, majd megégve pöndörödtek össze. De a java csak ezután jött: a mágus meglátta a bontatlan manakonzervek halmait a sarokban – egy jókora manafelhővel fölkapta őket, és kihajigálta velük az ablakokat. Kranek eközben a bútorokat és a falakat vette kezelésbe: végigkaristolta őket egy rozsdás karddal, a markolatgombjával pedig leverte a szekrényekről a lakatokat. Utána beszaladt a hálószobául szolgáló egérlyukba. Kihozta szerény motyójukat, sajátját a hátára vette, a másikat pedig Ghennek dobta.

A toronyőrök nevetve rohantak le a megfigyelőállomás lépcsőházában. Belekapaszkodtak az Életfolyamba, és szilánkokra robbantották a mennyezetet behálózó manacsöveket maguk mögött. Az épület udvarára érve beizzították a hónapok óta ott veszteglő régi széllovast (Síkjáró T-421-es modell), és szinte kirobbantak a kerítésen.

A meleg égetett, a száraz tharrasi lég perzselte a tüdejüket, de nem érdekelte őket: minél magasabbra vitorláztak a hátrahagyott puszták fölött, annál magasabb lett a kedvük is.

Ghen cirkalmas mondatokat kurjongatott arról, hogy az életük csak most kezdődik, és közben életveszélyesen kezelte a köteleket. Kranek látszólag teljesen kifejezéstelen arccal ült a kormány mögött, ám minden egyes mozdulata arról árulkodott, hogy alig fér a bőrébe.

– És hova megyünk? – szólt előre neki Ghen.

– Vailanba! – szólt hátra Kranek. – Hamiskártyások leszünk! A Vasbordájú is így kezdte! Ott van a síkmágusos kötetben, feketén-fehéren!

– Miért nem tudsz leszállni erről az átkozott románcregényről?

– Az krónika, és nem is akarok leszállni róla!

– Krónika?! Az az olcsó ponyva tele van túlzásokkal!

– Mondd a szemembe.

– Tele. Van. Velük.

– Nem igaz.

– De.

– Nem.

– De.

– Nem – na jó. Ha olyan valósághű, akkor egyetlen mágust mondj, aki egyedül tud síkkaput nyitni.

– Erik Viin.

– Ő nem létezik! Csak a Kadétképzőben ijesztgetik vele a gyerekeket!

– Mivel létezik!

– Nem!

– De igen!

És a viharvert széllovas csak siklott és siklott. Kissé ferdén ment ugyan, és időnként zuhant pár métert, mielőtt újra Életfolyamra kapott volna, de kitartóan haladt előre a naplementébe, a halhatatlanok és az ígéret földje, Enerith felé.