A Fürkész

Egy Halhatatlanok történet

 Írta: Orosz István

Nem kellett volna megbíznunk a navigátorban – gondolta Alain, Celtius vérbe fagyott teste felett guggolva. Töredezett szurdokfalak nyúltak fölé, az égen tintafekete felhőmonstrumok vonultak, belőlük cinóber, borostyán és sószín villámdárdák döftek a láthatáron magasodó sziklatüskék felé. De még a természetfeletti vihar morajlása, és a megsebzett világ fájdalomnyöszörgése se tudta elnyomni a szörnyeteg bömbölését.

A mozaikvilágbeli ragadozó, mely görnyedt hátával és hosszú, csontos karjaival az uldur vadon egyik vérszomjas farkasmajmára emlékeztette Alaint, csikorogva húzta végig hajlott karmait a föld alól kimeredő sötét köveken, miközben Maeldor felé ugrott. A tagbaszakadt halhatatlanföldi megmarkolta harci kalapácsának faragott nyelét, és válaszul előreszökkent. Átsiklott a levegőn, meglendítette roppant fegyverét, és brutális csapást mért a mozaikvilág fenevadjának csontlemezekkel borított, gigászi koponyájára. A pöröly csapásától nedves reccsenéssel kiszakadó fogak hangja, a vadállat pokoli bömbölése és a sziklás talajjal találkozó test puffanása töltötte be a szurdokot.

Alain kifújta a levegőt, lecsukta Celtius szemét, és feltápászkodott a földről. Maeldor térdre érkezett, majd jobbjával az oldalát markolva, baljában a pörölyével lassan felállt. A fenevad vére az arcára fröccsent vérvörös harci festékként. Négy fonatba rendezett haja meg–megremegett minden hangos lélegzetvételnél, ahogy megindult, hogy megadja a kegyelemdöfést a sziklák között heverő szörnyetegnek.

Szuszog. Még mindig szuszog, mint a kovács fújtatója, ahogy a kohó tüzét élesztgeti – jegyezte meg magában Alain, majd egy ragadozó macska hangtalan lépteivel indult el az ájult lény felé, igazodva Maeldor tempójához. Közben előhúzta számszeríját a hátára szíjazott tokból. Alain boszorkányos ügyességgel talált célba, és veszedelmes gyorsasággal forgatta a csípőjéről lógó rapírt is, fürkészként mégis az egyesek szerint már-már természetfeletti módon éles füle és szeme jelentette a legfőbb fegyverét. Ez nála családi vonás volt, de hogy a remek érzékszerveit ki is hozta be a Koldein vérvonalba, azt nem tartotta fontosnak.

Maeldor félelmetes elszántsággal emelte feje fölé a pörölyét, hogy lesújtson a Mozaikvilág eltorzult szörnyetegének csontos koponyájára.

Alain nem vette le a szemét a földön heverő szörnyetegről, aminek ki tudja, milyen teremtmény volt az őse, mielőtt a Világégés energiái visszavonhatatlanul eltorzították volna. Csak annyi tűnt biztosnak, hogy a rettenetes vadállat méretei dacára mestere a settenkedésnek, hiszen a fürkész emberfeletti érzékszervei sem tudták kiszúrni, mikor a szurdok sziklái közül becserkészte a csapatot. Ha Alain látta volna a rájuk vadászó árnyat, akkor nem ered az ok nélkül kereket oldó navigátoruk, Alectus, után. Így viszont, hogy a ragadozó elkerülte a figyelmét, hátrahagyta Celtiust és Maeldort, és követte a szurdokok útvesztőjében eltűnt férfi úti csizmájának nyomát a porban.

Úgy becsülte, hogy már közel járt ahhoz a homályverte szökevényhez, mikor a szél elsodorta hozzá a zsákmányára lecsapó szörnyeteg csontrepesztő bömbölését. Ezt hallva azonnal felhagyott Alectus üldözésével, és visszarohant a társaihoz, de így is elkésett.

Mikor visszatért, Maeldor épp elgurult az őt sarokba szorítani igyekvő szörny lapátmancsa elől, a manaszövő Celtius pedig már a földön hevert széttépett mellkassal. A férfi, aki elméjének erejével képes volt lángokat szítani bárhol, aki annyi viszontagságon vezette át kis csapatukat, és aki új célt adott Alainnek, a Koldein klán kitagadott fiának, holtan hevert a fekete sziklákon.

A fürkész acélfejes lövedéket helyezett számszeríjára, és tett még egy lépést előre. Meglátott egy világos, szabálytalan foltot a szörnyeteg jobb oldalán, közel annak bordáihoz, egy behegedt vágást a pikkelyes bőrön. A túlélés vágya feszült figyelemmel árasztotta el, így szeme sarkából észrevette a villanást, ahogy a vadállat bal mancsa Maeldor felé moccant. Szinte követhetetlen fürgeséggel emelte vállához a számszeríját, és kilőtt egy acélhegyű lövedéket, egyenesen bele a bestia oldalába. A mozaikdarab homályába vércseppek fröccsentek, mint széttörő rubintdarabok. A szörnyeteg felemelte ocsmány fejét, borzalmas fájdalomüvöltése viharként süvített végig a szurdokon. Maeldor hátraugrott, és szintén felbömbölt.

– Tartozol egy halállal! – kiáltotta a halhatatlanföldi, mint az ősi hadisteneknek véráldozatot bemutató barbár a Legendák korának egyik meséjéből, és rácsapott a lény koponyájának jobb oldalára.

Nedves reccsenés hallatszott, ahogy az acélpöröly behorpasztotta a vastag csontfalat. A mozaikbestia felnyüszített, Maeldor fogást váltott a fegyvere nyelén, majd a vadállat alsó állkapcsára csapott. Vértől maszatos agyarak repültek szét, majd a szörny feje lehanyatlott, és nem is emelkedett fel többé. Maeldor dühvel és gyásszal teli diadalüvöltést küldött a vigasztalan fellegoszlopok felé, majd a szurdok fala mellé zuhant az oldalát markolva. Alain magában bocsánatot kért Celtiustól, mikor levette a holtan heverő barátja övéről az egyik gyógyolajjal teli fiolát. Persze tudta, hogy a manaszövő nem haragudott volna azért, mert kifosztják a hulláját, hiszen az élők a szemében jóval többet értek a holtaknál.

– Mutasd azt a sebet – utasította a fürkész Maeldort, mire az az orra alatt szitkozódva levette láncingét, és az alatta viselt kéregszürke gambesonját is. A mokány férfi bal bordája alatt egy lila zúzódás éktelenkedett.

– A homály emésszen el – nyögött fel fájdalmasan, ahogy Alain megnyomkodta a sérülését. A fürkész megcsóválta a fejét, mikor kitapintotta társa repedt bordáit. – Celtiussal törődj, ő rondábban néz ki, mint én.

A férfi elhallgatott, mikor a tekintetük találkozott. Alain csak szomorúan megrázta a fejét, mire Maeldor halkan elkáromkodta magát. A fürkész megdörzsölte a szemét az alkarjával letörölve, és hozzálátott, hogy elsősegélyben részesítse a másik mozaikvándort.

– A sziklák között lapult a fattya. Azonnal Celtiusra vetette magát, mielőtt megkínálhatta volna a lángjaival – morogta a sebesült halhatatlanföldi, miközben Alain elővett egy fehér kendőt, és pár csepp gyógyolajat öntött rá. – Biztos kiszagolta valahogy, hogy ő a legveszedelmesebb közülünk.

A fürkész erre csak elhúzta a száját, majd Maeldor kezébe nyomta az olajjal átitatott kendőt.

– Tartsd az alsó bordádon, és még ha maga az Ashama kalifa fizet érte, akkor se vedd le! – A halhatatlanföldi így is tett, fejét a szurdokfalnak támasztva, miközben Alain folytatta a beszédet. – Nem hiszem, hogy kiszagolta őt. De tudhatta, hogy mire képes. Valaki megsúgta neki.

– Az Őrzők legyenek irgalmasak hozzánk! Szerinted a zhilarverte Alectus hívta ránk a szörnyet?

Alain bólintott.

– De mégis hogyan?

– Talán valami halhatatlan boszorkányságával. – A fürkész felpillantott a repedezett szurdokfalra. Érezte, ahogy a vihar előszele apró ujjaival végigsimít a haján. – Ne feledd, hogy Alectus innen származik. Talán van valami közös benne és ezekben a lényekben.

– Igazad volt. Nem kellett volna megbíznunk a fattyúban.

– Ez most sok vigaszt nyújt – mondta savanyúan Alain.

Soha nem kívánta ennyire, hogy bárcsak megint a gyanakvása láttatta volna vele rosszul a dolgokat. Már akkor érezte, hogy Alectus füle mögött vaj van, mikor az előállt egy hihetetlen történettel egy óriási mozaikdarabról, ahol szerinte a Világégés előtti idők egyik halhatatlan nagyurának kincsekkel teli palotája állt. Már akkor tudnia kellett volna, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

– A lábadra tudsz állni? – kérdezte a társától.

Maeldor bólintott, a sziklás talajra támasztotta pörölyének fejét, és megpróbált lábra vergődni, de még félúton se járt, mikor hirtelen felnyögött és összeesett.

– Nem, nem tudsz – vonta le a megfelelő következtetést Alain.

– Csak a fáradtság.

A fürkész megrázta fejét, felállt, és megigazgatta a rapírját.

– Ha fáradt vagy, akkor pihensz – közölte ellentmondást nem tűrően. – Alectus nélkül nem fogunk innen kijutni. Megkeresem és visszarángatom.

– Ugyan Alain. Te is ismered az utat, hiszen te is idevalósi vagy.

Alain izmai megfeszültek erre, és szembefordult Maeldorral.

– Tegyél lakatot a lepénylesődre – förmedt rá a halhatatlanföldire, ezerszer elátkozva magát, hogy egy átborozott éjszakán elmondta neki. – Nem biztos ez még!

Az apja, a kalmárhadurak egyike, kardot is rántott volna arra a pletykára, hogy a családja évszázadokkal ezelőtt egy menekülő halhatatlant bújtatott az erődítményük falai között. Vérrel fizetett annak, aki felhánytorgatta, hogy az őse, Valeros Koldein, elcsábult a felvilági szépségétől, és összeszűrte vele a levet. Alain is tagadta ezt, bármennyire nem értett egyet az öreg egyéb nézeteivel. Persze sokszor elgondolkodott azon, hogy ha a pletyka a halhatatlanról nem volt igaz, akkor az apja, a nagy és tiszteletre méltó hadúr, miért kezdett izzadni, ha csak szóba került az Inkvizició vagy a Kék Köpenyesek rendje. De erre inkább nem gondolt, ahogy a történet igazságtartalmára sem. Elég volt neki egy élet nyűgje is, többel nem bírt volna el.

– Akkor legalább várd meg, Alain, hogy kicsit kifújjam magam és veled tartsak.

– Nem fogok arra várni, hogy te méltóztassál megpihenni – morogta a fürkész. Egyre közelebbről hallotta a vihar duruzsolását, amihez ráadásul már átható, csípős szag is társult. – Őrizd Celtiust helyettem is, hogy méltó módon tudjuk eltemetni majd. És ha fáj az oldalad, kenegesd olajjal! – tette még hozzá, és ezzel elindult a szurdokban.

A körülötte magasodó sziklafalak szinte az égig nyúltak, tövükben a homály tintafeketévé mélyült. A kanyonon végigsivító szél belekapott a férfi úti köpenyébe, a messzeségből fémes rikácsolás hallatszott. Alain kifújta a levegőt, és azt kérte a sorstól, hogy ne vezesse a hang tulajdonosának az útjába.

Mint minden mozaikvándornak, neki is megvoltak a maga módszerei arra, hogy betájolja magát egy semmiben lebegő világszilánkon. Mikor kiléptek a kapun, ami a mozaikdarabra vezette őket, keresett egy pontot, amihez igazíthatta magát. Végül egy hegycsúcs képében talált rá, amit kinevezett északnak.

Felmászott egy fekete kősziklára, hogy annak tetejéről nézzen körbe. A távolban egy fűrészes élű szikla nyújtózkodott a vigasztalan, villámkarmok szaggatta fellegek felé. Közte és Alain között pedig egy komor rengeteg terpeszkedett, aminek a fái szinte hívogatóan nyújtózkodtak felé. Mintha csak azt akarták volna, hogy lépjen rá a köztük kanyargó ösvényre.

Homályűzött bűnösként mászott le a fekete kőszirtről, és vágott neki a szurdokok labirintusának. Szinte látta, ahogy Alectus nyomai halvány fénnyel ragyognak a szürke porban. Az ereiben fellángoló hideg haragot csalódott dühének tudta be.

Vékony ösvényt talált a halott fák sápadt árnyai között. Futólépésben rontott át rajta, nem törődve a sötétben lappangó farkasforma bestiákkal, de azért jobbját a rapírja markolatára csúsztatta, és szúrósan nézett feléjük. A rémségek erre felmordultak, és elrohantak az erdő mélye felé.

Jó kutyák. Aztán meghallotta a súlyos léptek alatt összetörő ágak roppanását. A fene! Most letettek megdicsérve, erre csalódást okoztok. Nagyon, nagyon rossz kutyák vagytok!

A mozaikvihar szele vérszagot fújt az orrába, és ezzel egyszerre a lelkében megérezte az étersakálok éhségét. A fák között négylábú árnyak rohantak a nyomában. Sötét bundájukból beteges, bíbor ragyogás tört elő, kiemelve torz körvonalaikat. Hosszú pofájukban ülő hegyes agyaraikon nyál csillogott, a szemük pedig lángolt az éhségtől. Alain hallotta csaholással kevert morgásukat.

Megpördült, és ugyanazon mozdulattal már hajította is az övéből előhúzott dobókést a fák közül előrobbanó mozaikbestiák felé.

A fegyver átsüvített a levegőn, levél formájú pengéje az egyik szörnyeteg bal szemébe hasított. Az fájdalmas üvöltéssel zuhant a földre, felkavarva a csontszáraz avart. Alain már lépett volna előre, hogy rapírjával megadja a kegyelemdöfést a szörnynek, azonban a többi rémség gyorsabb volt nála.

– Ez még a figyelmeztetés volt! – kiáltotta feléjük. Egyikük mancsa fenyegetően közel suhant el a férfihez, aki csak az utolsó pillanatban tudott kitérni a támadás elől, majd lendületét kihasználva visszavágott, és a jobb oldala felé kapó étersakál szájába szúrt a fegyverével. – Még elvonulhattok békésen!

A magiko-tech kohóban megerősített penge hegye átdöfte a rémség szájpadlásának csontos falát, és meg se állt az éjfekete vadállat agyáig. A fürkész kirántotta pengéjét a lény szájából, átugrott a holtan összeroskadó szörnyeteg felett, majd megpördült, és vakon előrevágott. Pengéje darázsfullánkként hatolt át egy előre ugró étersakál vastag bundáján, és belecsípett annak a húsába.

Alain egy elegáns bukfenccel került ki az őt körbezárni szándékozó bestiák közül, majd felpattant, és futásnak eredt. Mellkasa lángolt, izmai sajogtak, de tudta, hogy nem állhat meg. Az étersakálok a vérére szomjazva a nyomában jártak, de a rémségek vak dühe mellett mást is érzett. Egy különös, távoli dallamot, mely mintha lénye legmélyében csendült volna fel.

Átugrott egy farönköt, és felhágott egy dombra. Szakadék hasította itt ketté a tájat, felette egy karcsú kőhíd ívelt át, ami mögött egy szebb napokat is látott palota magasodott. A hatszögletű épület egykoron márványfehér kupoláját fekete mocsok takarta.

Létezett hát a hely, Alectus ennyiben nem hazudott. És lehet, léteztek a termei is, bennük a halhatatlanok aranyával és ezüstjével. Rubintok, smaragdok és gyémántokból magasodó halmok vártak itt a mozaikvándorokra, amelyek tisztasága túlszárnyalta bármely drágakőét Nouroson. Polcok, roskadásig az őrzők tudásával teleírt tekercsekkel és könyvekkel, melyekért ki tudja, mennyi aranyat fizetnének a narsberg-i Tudás Házának akadémikusai. Jó fizetség Celtius családjának, és Alectus nem fogja megtartani őket.

Alainnek azonban nem volt ideje megcsodálni a remekbe szabott épületet, hiszen a nyomában ott loholtak az étersakálok. Kezébe vette hát a számszeríját, és szembefordult üldözőivel, mikor azok kiértek az erdőből.

Egy nyílvesszőt helyezett fegyverének idegére, de a sakálok falkája megtorpant, mielőtt lőhetett volna. A rémségek felemelték széles pofájukat, és beleszagoltak a levegőbe. Hegyes fülük megrezzent, sörényük az ég felé meredt. A fürkész ezt kihasználva a vállához emelte fegyverét, de a vadállatok egy szívdobbanásnyi idő alatt sarkon fordultak, és mint akiket sárkányok űznek, beügettek a halott erdőbe.

Alain lelke megremegett, mikor meghallotta az éteri hárfák simogató zúgását, ami mintha a híd köveiből áradt volna. Döbbenten pislogott, majd megtörölte izzadt homlokát. Hamar megtalálta a magyarázatot erre is. Túl sokat járt már a Mozaikvilágokon, és az itt kavargó éter átitatta a szellemét és a lelkét, mint sok más veterán mozaikvándornak. Csak ezért reagált rá a hely úgy, ahogy. Semmi másért.

A híd kövein jelek ragyogtak fel. Kifújta a levegőt, és elindult előre.

Ahogy közeledett a palotához, látta, hogy az épületet márványtéglákból emelték, így a halhatatlanok fénykorában még hófehéren ragyoghatott, a mozaikdarab természeti erői azonban már régen szürkévé koptatták a fényét. A palota teraszainak medencéiben mocskos víz ült meg, amiből kiszáradt fák csontujjai nyúltak ki a száraz levelek pöttyözte talajra.

Alain óvatosan, számszeríjával a kezében haladt át a hídon, támadástól tartva. Nagyjából félúton járhatott a másik oldal felé, mikor meglátta az épület homlokzatát borító domborműveket, és bár a láthatáron már ott magasodtak a manavihar bíbor villanásokkal megvilágított sötét felhőtornyai, így is megállt és felemelte a tekintetét, hogy jobban megnézhesse a nagy műgonddal kidolgozott képeket. Egy őzre lecsapó pompás sasmadarat látott, amely szétterjesztette kőszárnyait. A palotát emelő halhatatlan mesterek zsákmányukért a levegőben birkózó sólymokat, és hátsó lábukra felágaskodó, mancsukat előrenyújtó griffeket álmodtak a márványba, míg a kompozíció közepén egy trónuson ülő, bal kezével áldást osztó, sasfejű férfi emelkedett ki a kőből, a neki hódoló szolgák sorfalával együtt.

Alectus a hatalmas épület belsejében bujkált, erre a fürkész az életét tette volna. Talán már az aranyat és az ezüstöt töltötte bele a zsákjába, azt mondva rá, hogy ez az ő jogos öröksége. Alain szája dühös fintorra húzódott a gondolatra.

Azokért a kincsekért Celtius a vérét adta! Ha csak szemet vetettél rájuk, az a szem nem fog sokáig a helyén maradni! - gondolta, miközben felhágott a bejárathoz vezető széles, félköríves lépcsőn

Az övéből egy manalámpát húzott elő, és megrázta. A kristályüvegből formált gömb lila fénnyel lángolt fel, bevilágítva a fali fülkékben álló madárfejű istenszobrokat. Alain az oldalára akasztotta a gömböt, és megindult a palota belseje felé, azonban mindenhol csak üres termeket talált. A mennyezetet megtámasztó oszlopok díszítése már régen semmivé válhatott, az értékes, arannyal és ezüsttel futtatott tányérok és serlegek pedig darabokban hevertek a padlón. A zhilar fosztogatók semmit sem hagytak, mindent elhurcoltak, mielőtt a Világégés során beáramló mana letépte volna a tér ezen darabját a Felső Síkok maradékáról. Alain újabb és újabb termeket nézett át, de sehol sem lelte a beígért kincs nyomát.

Már csak egy célja maradt: megtalálni Alectust. A palota központi termébe a kazettás mennyezetbe vágott tetőablakokon át beáradt a darabokra tört világ szürkés derengése, kirajzolva egy magas támlájú, díszes trón körvonalait. Alain egy pillantást se vetett rá, hanem a lefelé vezető csigalépcső felé vette az irányt. Egy vándor bakancsnyomait látta a porban. Tudta, hogy a navigátor lent fogja várni.

A fürkész maga elé emelte a számszeríját, és lassan lelopakodott a kőlépcsőn, kínosan ügyelve arra, hogy bőrcsizmája ne csikorduljon meg a fokokon. Szíve vadul dobogott, de az elméjébe hatoló különös zene ezt is túlharsogta.

Már csak három lépcsőfok volt hátra, mikor meglátta Alectust. A hórihorgas, sovány férfi egy kitárt szárnyú sólymot ábrázoló oltár előtt állt, és a kezében tartott könyv fölé hajolt. Mellkasát érő vörös szakállának fürtjei, amiket bronzgyűrűkkel fogott össze, az iromány lapjai fölé lógtak.

– Hallak ám, fürkész – szólalt meg kisvártatva a navigátor. – Sejthettem volna, hogy követni fogsz. A véred elég erős, hogy idáig vezessen. Láttam a szemed villanásából, mikor először beszéltem nektek erről a helyről. És éreztem a vágyat, hogy eljuss ide. Bármennyire is tagadod, az üldözésem csak egy ind...

Alain szó nélkül kilőtt egy nyílvesszőt a férfi térdhajlata felé. Alectus megfordult, és felemelte a tenyerét. Sovány arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, mikor a feltámadó szél megakasztotta a nyíl röptét, és a földre lökte a lövedéket.

– Azonnal eltakarodsz az oltártól, és hazaviszel minket! – parancsolt rá Alain. – És még diplomatikus vagyok!

A navigátor ezt hallva elmosolyodott.

– Én már itthon vagyok – felelte, és előrelépett. – Az örökségem, amit innen hoztam, visszahívott ide. Ne tagadd, ez csábított téged is a mozaikokra! Talán eleve ezért léptél a mozaikvándorok útjára. Így vagy úgy, de a hívás végül ide vezetett téged is, azokba a termekbe, amiket annak idején az őseim – gúnyosan elvigyorodott –, az őseink emeltek.

A vagyon és a hírnév indított el ezen az úton. És Celtius, aki nélkül a narsbergi alsóvárosban végeztem volna, egy késsel a hátamban. Ez vezetett ide, és nem az, ami a fejedet is megzavarta – gondolta Alain, feljebb emelve a számszeríját. A nyílvessző acélhegye így egyenesen Alectus szívére mutatott.

– Eddig voltam diplomatikus! Vagy velem jössz, vagy magam után vonszollak!

– Nyílvesszők már megint? – felelte a navigátor. Kérdése vitrioltól csöpögött. – Mik azok az én erőmhöz képest?

– Valamelyik csak talál – sziszegte Alain dühösen.

Kint feljajgatott a szél, és fémes csattanással megdördült az ég. A manavihar kavarta förgeteg egyre közeledett hozzájuk.

–  Nem úgy hallom, mintha sok időd lenne – jegyezte meg Alectus. – Inkább te add meg magad! Hagyd a romok között kutakodást, és ne a régmúlt csontjairól rágd le a megmaradt húst! Az őrzők vére a te ereidben is ott folyik. Érzed te is, ahogy egyre jobban lángol az éter? Én érzem, ahogy egyre csak növekszik és növekszik a tűz. Az Elsőszülöttek ereje ez, ami csak arra vár, hogy kitörhessen, hogy elhamvaszthassa a csont és a hús börtönét és…

– Vegyük úgy, hogy végighallgattam ezt a sületlenséget. – felelte Alain. – Most ugorjunk ahhoz a részhez, hogy hazaviszel engem, Maeldort és Celtiust is. Aztán felőlem vissza is jöhetsz megrohadni, ha úgy tetszik.

– Nem mehettek el – vont vállat Alectus. – Ez a palota már évszázadok óta itt van, de nem éppen lakatlan. Voltak halhatatlanok, akik Nourosra menekültek a Világégés elől. Voltak esküszegők, akik eladták magukat a zhilaroknak cserébe a szolgaságért. És voltak azok, akik nem akarták elhagyni a Felsőbb Síkokat. Elrejtőztek a mozaikokon, a romok között, mint ahogy itt is. És vért kívánnak fizetségül.

Alain szinte látta maga előtt Celtius vérben heverő testét és a mellette virrasztó Maeldort. Azonnal felemelte számszeríját, és egy újabb lövedéket lőtt ki a halhatatlanvérű szíve felé. Az dühösen legyintett egyet, félrelökve a felé száguldó nyilat.

– Visszaélsz a vendégszeretetemmel, fürkész!

– Áldozatoknak voltunk csak jók! – üvöltötte Alain, és három lépcsőfokot ugrott vissza a csigalépcsőn, aztán egy dobótőrt hajított a navigátor felé. Az felsóhajtott, és a homlokát ráncolva elhajolt a felé pörgő kés útjából.

– Alain, én meg eddig voltam diplomatikus – mondta, majd felemelte a kezét.

A fürkész érezte, hogy egy óriási, láthatatlan marok ujjai szorulnak a teste köré, a következő pillanatban pedig a márványpadlótól is elemelte ez az erő. Minden levegő kiszorult a tüdejéből, ahogy a hirtelen támadt éterlöket az oltárhoz szorította.

– Ennek a mozaikdarabnak az ura olyan rejtett tanokat ismer, melyekre szükségem van, hogy segítsek meggyógyítani ezt a világot! Ez megéri a véretek minden cseppjét – közölte vele Alectus, majd közelebb lépett hozzá.

Bal kezét felemelve tartotta, míg jobbjában egy karcsú áldozótőr csillant. Alain szétvetett karokkal és lábakkal vergődött az oltáron, de nem tudott szabadulni.

– Az Elsőszülöttek látták, mit tettek a birodalmukkal. És látták, hogy mivé lettek a leszármazottaik – suttogta a navigátor, ahogy Alain fölé magasodott. – Olyanok, akik elárulták az örökségüket azzal, hogy a halandók között bujkálnak, vagy kinyitották nekik az istenek birodalmának kapuit. Ezért úgy döntöttek, hogy letörlik az asztalt, és újrakezdenek mindent. És mi kaptuk küldetésül, hogy segítsünk meggyújtani a tüzet. Így vagy úgy, de ebben segíteni fogsz nekem, még ha félsz is magadtól – mondta őrült vidámsággal a hangjában, miközben a tőrével vágást ejtett a fürkész csuklóján, amiből vér serkent. A navigátor az orrához emelte, és megszagolta a pengére kenődött vért, majd elégedetten biccentett.

– Érezni az étert – jelentette ki, aztán lenézett az oltáron heverő fürkészre. – Talán elég lesz pár korty neki. – Ezzel az oltár fölé magasodó, félig sötétben rejtőző szobor felé fordult. Alain csak a fáklyák fényében látta, hogy a domborműre faragott sasfejű alakot ábrázolja.

– Üdvözöllek Mordelius, az eget átszelő madarak királya! Nézd, nagyuram, milyen ínyencfalatot hoztam az asztalodra!

A szobor ekkor megmozdult, és fekete karmos lábain a fáklyák fénykörébe lépett. Sólyomfeje acélszürke, kampós csőrben végződött. Szemüregéből félelmetesen emberi, aranysárga szempár meredt az áldozatára. Széles mellkasát és izmos hasát aranysárga, rövid prém takarta, hátából tépett, sötét szárnyak sarjadtak. Alain tátott szájjal figyelte, ahogy Alectus félreállt a torz alak útjából, aki közelebb hajolt a fürkészhez.

– Te tényleg bolond vagy! Mit akarsz te ettől? – kérdezte rémülten, és próbált megszabadulni a kötelékeitől.

A lény felmászott az oltárra, és megszaglászta a férfi sebén csillogó vért, aztán belekortyolt. Alain nem tudta elrejteni viszolygását. Nem volt képes a rapírjáért nyúlni, és a számszeríja is kiesett a kezéből. Fegyvertelen volt. Szinte már érezte, ahogy az elbukott halhatatlan, akinek az ősidőkben ezrek és ezrek áldoztak, feltépi a torkát, hogy kiigya a vérét, aztán egy ökölcsapással átüti bordái ketrecét, hogy felfalhassa szívét.

– Hogy segítsen leszámolni a zhilarokkal és visszahozni a fényt Nourusra! – mondta Alectus, aki őszinte hittel figyelte, ahogy Mordelius úgy méregeti az oltárhoz szegezett mozaikvándort, mint a véreb az elé vetett húst. –  De te ezt úgyse értheted, hisz eldobtad magadtól azt, ami az ereidben kering. Nem akarod meghallani a dalt, ami benned szól, és válaszol az éter harmóniájára. Mert neked fontosabb az, hogy a nálad sokkal nemesebb őseid romjait fosztogasd, és a kincsekből lerészegedj valamelyik sikátorban. Mert ember akarsz lenni! Tessék, teljesül a vágyad. Emberként fogsz meghalni, egy nálad nagyobb erő hasznára.

– Nem hallod magad? – kérdezte Alain, ahogy a szörnyeteg fémcsőre és emberi szeme betöltötték a férfi látóterét. A rém tekintetében éhség csillant.

– Halott vért akartam hozni égnek királya, de mint láthatod, élő van itt az asztalodon. Hatalommal teli, ami megerősít téged. – kántálta szertartásosan Alectus meg se hallva Alaint.

Itt fogok meghalni. A morgószellemek egyék meg – zakatoltak a gondolatok a fürkész fejében. Az utolsó mozaikom ez. Végigjártam az utam. Csak remélem, semmi sem igaz a húst lerágó férgekből, és megúszom az örökké égő lángokkal.

Ekkor újra hallotta az éter dalát, amely úgy zengett, mint egy ezüsthúros lant.

Nem tudok megszabadulni innen – hazudta magának. Azonban a dal a lelke mélyén, amit éveken át nem akart meghallani, nem hazudott.

Abban a pillanatban, mikor a Legendák korának ősi bestiaistene felemelte karmos mancsát, hogy felhasítsa torkát és a vérét vegye, Alain hagyta, hogy a félelem játszani kezdjen lelkének ezüst húrjain.

Szeméből és szájából kicsapó éles, fehér fény szaggatta szét a sötétséget. Az éter lángjai betöltötték a szentélyt. A plafont tartó oszlopok, az oltár, a csigalépcsők körvonalai elolvadtak az éterlángokban, Mordelius pedig nem emberi hangon visított fel, és vált semmivé az éter átható fényében. Alain szeme elé lángoló függöny ereszkedett, ezen keresztül látta, ahogy Alectus megpróbál elugrani a robbanás elől, de a szétáradó lángok elérték. A hideg kín szétömlött az izmaiban, mintha el akarná emészteni, mikor átható robajjal egy vakító éter oszlop csapott fel gejzírként, lyukat tört a belső szentély falába. Aztán a lángok lecsillapodtak, és a palotára csönd ereszkedett.

Alain lassan felült, ahogy sajgó tagjai engedték, és lecsusszant az oltárról.

Lehet ez a nap ennél is rosszabb? – kérdezte magától, miközben felvette a fekete csomót, ami valaha a számszeríja volt. Megrázta a fejét, és körbepillantott. A falak feketére perzselődtek, a csigalépcső aljában egy alaktalan rongycsomó hevert. Mordeliusnak már nyoma sem volt, teste feloldódott az éterrobbanásban, és nem maradt utána semmi, ami a torz létezésére emlékeztethette volna a világot. Aztán a következő pillanatban valaki felköhögött, és a rongycsomó megmozdult.

– Te is közénk tartozol. Hozzám hasonlatos vagy – hallotta a fürkész Alectus gyenge hangját a rongyok alól, miközben megpróbált felállni. A navigátor szakálla és haja leperzselődött, arcának bal oldalán az égett hús alól fekete koponyacsontok törtek elő. Alain összehúzta az orrát, mikor megérezte a férfi sebeinek bűzét.

– Hát inkább nem. Én nem úgy nézek ki. mint a rostélyon felejtett sült– mondta a mozaikvándor. – Bocsáss meg. Azt legalább meg tudod enni.

– Az előbb öltél meg egy istent. Tudtam, hogy megvannak benned a lehetőségek.

Alain kifújta a levegőt, majd megfordult, és egy elegáns szúrással a halhatatlanvérű szívébe mártotta a rapírját. Alectus egyetlen ép szeme döbbenten guvadt elő.

– Akkor gondolom, ez se lepett meg – mondta Alain, majd kihúzta a navigátorból a fegyverét, és letörölte róla az isteni vért. – Ember vagyok, és inkább kössenek fel a keresztúton, mint hogy ezen a homályverte pusztaságon dögöljek meg. Itt nem lehet élni. Itt nincsenek kocsmák. Itt nem lehet pénz költeni. Ezt itt már lehet meggyógyítani.

Elindult a csigalépcső felé, de megállt, mikor Alectus utána kiáltott.

– Nem fogsz nélkülem visszajutni – kacagott fel a legyőzött navigátor, aki talán mégsem volt olyan hígvérű, ha egy szívdöfés után még képes volt beszélni.

Alain megvonta a vállát. Ha ő maga is képes volna hasonlóra, akkor sem fogja kipróbálni. Az éter egy biztonságos ösvényről, és az ösvény végében egy kapuról énekelt az elméjében.

– Tudom a járást, hisz félig-meddig idevalósi vagyok. Megtalálom a kaput. Te meg maradj itt és kísértd csak ezeket a romokat – felelte. – Ha megtudom, hogy visszajutottál az alsó síkokra, akkor megkereslek, és behajtom rajtad a számszeríjam árát.

Ezzel hátat fordított Alectusnak, és felsántikált a csigalépcsőn. Kilépett a kapun, és elindult arra a helyre, ahol Maeldort hagyta. Útközben figyelmesen hallgatta az éter halk dúdolását, majd felnézett a közelgő vihar felhőtornyaira. Bíbor villám villant, ami egy pillanatra valamit megvilágított a felhőben. Egy emberi alakot, aki roppant karjaiban egy kalapácsot tartott. A felleg újra sötétségbe borult...

Az Utódok ideje eljött. Az Utódok hazatérnek, mikor az Elfeledettek felébrednek.

Alain megrázta a fejét. Csak a villám csalta meg.

Ember vagyok, és ez sose volt az otthonom – válaszolt a dallamnak. Nagyobb vihar közeleg, de nem fogom megvárni.

A válasz egy hangtalan kacaj volt.