A kapitány és a navigátor

Egy Halhatatlanok történet
Írta: Györfi Ádám

A hűs tengeri szellő lágyan lengedezett Genoviomagus fölött, mely hatalmas kikötőjével, mérhetetlen flottájával és elképesztően mély kincstárával a Kalmárhadurak Ligájának egyik legfényesebben ragyogó ékköve volt. Házait a kereskedelemből befolyt tetemes összegeknek hála a legújabb építkezési divatok szerint újították fel, így az ember akárhová pillantott, mindenhol virágokkal szegélyezett erkélyeket, réz szélkakasokat és egyéb hivalkodó díszítéseket látott.

Micak Hollar, a Kékköpenyesek Rendjének frissen avatott varázslója, peckesen lépkedett végig a település zsibongó utcáin. A vállára vetett kék köpeny és a kezében tartott vékony fekete pálca utat nyitott neki a tömegben. A járókelők, ha nem is csodálkozva, de legalábbis érdeklődve néztek a fiatalember után, hiszen nem minden nap láthattak egyet a szomszédos Yrannon mágusai közül.

A barna hajú varázsló a kikötőbe tartott, ahol reményei szerint eddigi élete egyik legjobb utazása várt rá. Hiszen navigátornak választották a Liga egyik hajójára, és nem is akármelyikre! A legendás Urboros Genoviomagus leghíresebb hadigályája volt, kapitánya nevéhez pedig több győzelem fűződött, mint a Liga fél flottájához együttvéve.

Mikor Micak kiért a kikötőbe, egy pillanatra elbizonytalanodott, annyi dokkot és mólót látott, melyek mellett miriádnyi holk, bárka és karavella horgonyzott. Ráadásul, mivel nem volt éppen nagynak vagy testesnek mondható, nem látott túl messzire a matrózok és kalmárok feje fölött.

Nézelődés közben szeme megakadt egy cégéren, mely a kikötőmester irodáját hirdette. A téglából emelt épület előtt írnokok hada sercegtette pennáját, körülöttük mindenhol kérvényezők és intézők várták, hogy ügyeiket elbírálják.

– Én mondom, Morvak, hogy azokat a hajókat elsüllyesztették! Egy tengeri szörny rontott rájuk, a legnagyobb, amit valaha láttak, úgy hallottam. Nem maradt más utána, csak romok és lila hab! – pusmogta az egyik sorban álló.

– Kizárt dolog! – legyintett fölényesen egy másik kereskedő. – Samon da Morena elszegényedett az utóbbi időben, ezt mindenki tudja. Szerintem csak egy egyszerű biztosítási csalásról van szó. Megrendezte a hajók eltűnését, hogy aztán bezsebelje a pénzt a hadúri kincstártól.

– De egy teljes flottát nem lehet olyan egyszerűen eltűntetni a leltárakból! – erősködött tovább az előbbi kérvényező. – Ha úgy lenne, ahogy állítod, már újra feltűntek volna a hajói a kikötőben, csak épp más név alatt. De nem történt ilyesmi, mert azok a bárkák az óceán mélyén hevernek…

Micak érdeklődve hallgatta ezt a pletykálkodást, miközben elhaladt a kereskedők mellett, majd magabiztosan odaállt az egyik írnok elé, és ügyet sem vetve az emberek morgolódására megkopogtatta az asztalt. Az egyszerű zöld ruhát viselő férfi fel sem tekintett a papírból, mikor megszólalt:

– Várjon a sorára!

– Nem üzleti ügyben jöttem – válaszolta a varázsló.

– Akkor meg menjen innen. – Az írnok hangja meglehetősen egykedvű volt.

– Nem megyek. Yrannoni varázsló vagyok, és az Urboros…

Erre már megállt a penna sercegése, és a hivatalnok feltekintett az előtte heverő írásból.

– Az Urborost keresi, mi? Ha valóban szörnyeket akar kergetni, és hullámsírba akar veszni, akkor balra a második móló, az utolsó hajó lesz az.

A zöld ruhás férfi tintafoltos kezével a helyes irányba mutatott, majd folytatta tovább a Liga gépezetében betöltött munkáját. Micak odavetett valami köszönömfélét az embernek, és a megfelelő móló felé indult. Útközben elgondolkozott, hogy miért mondta az írnok azt, amit. Tekintve, hogy a hajónak milyen hírneve volt, bizonyára csak a rosszindulat beszélt belőle.

A varázsló befordult balról a második mólóra, és megpillantotta az Urborost a dokk végében. A hatalmas hajó kecses ívei művészi tökéletességet sugároztak. Főárboca az egekbe nyúlt, tetején Genoviomagus zöld alapon fehér lovas zászlója lengedezett a szélben. A két kisebb árbocán éppen lázasan dolgoztak a matrózok. A karakkból csak úgy áradt az erő, bár Micak egyelőre semmilyen fegyverzetet nem látott a fedélzeten. A hajó előtt halomban álltak a ládákba málházott készletek, zöldségek rekeszszámra, nagy hordókban rum és édesvíz, kétszersültek és még ki tudja milyen ellátmányok.

A mólóra vivő palló mellett egy fekete hajú ember álldogált a fedélzet korlátjának támaszkodva. Délceg alakján már messziről látszott, hogy nincs híján fizikai erőnek. Ahogy Micak közelebb ért, találkozott a tekintetük a középkorú férfival, mire amaz biccentett neki, ellökte magát a korláttól és lesétált a pallón.

Hajába már ősz szálak is vegyültek, szakállát szépen rendben tartotta. Egy fehér ing és egy királykék mellény volt rajta, oldalán ívelt kard lógott a hüvelyében. Bő nadrágja drapp színben pompázott, és fekete csizmát viselt. Kisugárzása uralkodói volt, tiszteletet parancsoló, de nem fölényes.

– Üdvözlöm, Micak! – nyújtotta nagy tenyerét a férfi. – Otto var Kaarius vagyok, az Urboros kapitánya. Köszöntöm a legénységem soraiban!

Az yrannoni elfogadta a felé nyújtott jobbot, és megrázta azt. Halványan emlékezett rá, hogy mintha már látta volna a férfit valahol, de abban biztos volt, hogy nem vele beszélt, mielőtt felvették volna az Urboros legénységébe.

– Enyém a megtiszteltetés, hogy engem választott.

Erre a kapitány csak nevetve horkantott egyet, majd megfordult és maga után intette a fiatalt. Csizmája alatt hangosan kopogott a fa, ahogy felment a pallón, és elindult a tat felé. A hajón nagy volt a nyüzsgés, mindenfelé matrózok siettek a dolguk után.

A tat kimagaslott a fedélzetből, így kétoldalt lépcsősor vezetett fel rá. A tövében hatalmas bőrhártyás dobok sorakoztak, de a zenész nem mutatkozott sehol. Fent a taton egy kisebb árboc ült a tér közepén, ami előtt a nagyméretű, kétkörös kormánykerék kapott helyet, míg az árboc tövében kisebb társaság beszélgetett.

Az egyik, egy trikornt és szürke tengerészkabátot viselő köpcös alak, aki háttal állt az érkezőknek, éppen nagy hanggal magyarázott valamit a teljesítményről. Őt egy teljes arcát eltakaró bőrmaszkot és páncéllemezekkel megerősített bőrkabátot hordó egyén hallgatta. Micak a mana ismerős duruzsolását érezte az utóbbi felől, ami valószínűleg a fickó hátára erősített, halkan búgó szerkezetből jött.

A köpcös hallgatóságának másik tagja viszont nagyon meglepte a varázslót. Egy több mint két méteres, vadkanfejű izomkolosszus állt előtte, egy az ulduri bestianépek tagjai közül. Zöldes bőrét több helyen dús fekete szőrzet fedte, míg szájából két méretes agyar kandikált ki. A kapitány közeledtére a beszélgetés abbamaradt, és mindannyian az érkezők felé fordultak.

– Kapitány! – szólalt meg a maszkos ember. – Ő lenne az új navigátorunk?

– Igen, Bors. Ő az. Micak, bemutatom a hajó tisztjeinek felét. Bors Lezek, ő a gépmester.

– És nem mellesleg gyakorló magiko–technikus. Örvendek, hogy egy félig–meddig kollégát köszönthetek a hajón – emelte magasba az ujját a maszkos.

Micaknak erősen kellett koncentrálnia, hogy értse a szavait, nem csak azért, mert a bőr sokat lefogott a hangjából, hanem azért is, mert erős vailani akcentussal beszélt.

– Lofrein Maphalas a kormányos, de vele már találkozott – mutatott a kapitány a köpcösre.

A kormányos megvakargatta többnapos borostáját, majd bal kezével leemelte sapkáját, miközben a jobbját nyújtotta.

– Van szerencsém újra, Hollar úr – mondta mesterkélt udvariaskodással.

– Örvendek, kormányos úr – válaszolta a varázsló kézrázás közben hasonló hangsúllyal.

– És végül, de nem utolsósorban Varacskos Steffan. Legalábbis mi így hívjuk. Még soha nem sikerült helyesen kiejtenem a valódi nevét. Ő a másodtiszt, valamint a harci dobos is.

– Üdv! – vetette oda kurtán a bestia.

A fiatal varázsló nem győzött álmélkodni a vadkanfejű izmain. A bestianépek közül nagy kevesen hagyták el Uldurt, és azok is leginkább erdőkben és mocsarakban húzták meg magukat. Erre itt áll vele szemtől szemben egy élő ulduri az igencsak idegenellenes északon! Pedig köztudott volt, hogy a bestiák utálják a Zhilar Birodalmat és a velük szövetségben álló népeket.

– Na, ne mereszd így a szemeid, fiam! Fogsz még elég csodát látni velünk – nevetett fel a Otto var Kaarius.

– Kapitány úr! – hangzott egy kiáltás a lépcső aljáról.

Egy sudár, ezüsthajú ember állt a fedélzeten matróznadrágban és lenből készült ingben. Miután felhívta magára a kapitány figyelmét, nem mondott semmit, csak a mólóra mutatott, mire a taton álló kis csoport a város felé nézett. Micak először nem látta, mi olyan érdekes a szárazföldön, de ekkor hirtelen előbukkant a tömegből egy Inkvizítor.

A jövevény kék köpönyege csak úgy lobogott utána, ahogy lendületes léptekkel haladt az Urboros felé. Hosszú barna haját varkocsba fogta össze a feje hátulján, középmagas termetével pedig nem nagyon tűnt ki a többi északi közül. Var Kaarius kapitány és három tisztje a feljárónál várták be a rosszhírű rend tagját, és bár nem próbálták megállítani, de Micak így is látta rajtuk, hogy nagyon feszültek.

– Morron Inkvizítor, minő megtiszteltetés! – hajolt meg mesterkélten var Kaarius. – Megint szektásokat keres?

– Hogy ráhibázott, kapitány! – válaszolta fölényeskedő hangon a hófehér páncélján zafír csillagot viselő Inkvizítor. – Nemrég újabb bejelentés érkezett arról, hogy maga szektatagokat rejteget az Urboroson. Át kell kutatnom a hajót!

Az Inkvizítor legyintő mozdulatot tett, hogy takarodjanak az útjából, de ezzel csak azt érte el, hogy Steffan közvetlenül elé állt.

– Kapitány, azonnal hívja vissza a csahos bestiáját! – morogta az Inkvizítor.

– Sajnálom, Morron, de nem engedhetem, hogy átkutassa a hajómat. Indulnom kell, és szorít az idő, a hadúr adta ki a parancsaimat – válaszolta Otto var Kaarius hideg, ellentmondást nem tűrő hangon. – Emellett az én hajóm, az én földem, az én szabályaim. Egyedül a legénységemnek és pillanatnyilag Genoviomagus hadurának tartozok felelősséggel, a maguk úgynevezett békefenntartóinak nem. Szóval megkérem, hogy fáradjon le a fedélzetről, mielőtt Steffan a tengerbe hajítja magát!

Micak, akárcsak az Inkvizítor, köpni–nyelni nem tudott. Soha nem látott példát rá, hogy valaki ellentmondjon Yrannon békehozóinak.

Morron keze ösztönösen a kardja felé rándult, és egy pillanatig úgy is nézett ki, hogy kész lekaszabolni Steffant, ám ekkor egy nyurga férfi sietett fel a pallón, aki ruhájának színei alapján szintént Yrannont szolgálta. Közelebb hajolt az Inkvizítorhoz, és pár mondatot suttogott a fülébe. Az yrannoni békehozónak összeszaladt a szemöldöke, majd bólintott.

– Akkor menjen csak, kapitány. Talán még látjuk egymást! – sziszegte Morron, azzal lecsörtetett a hajóról.

– Induljunk minél hamarabb! – vetette oda a kapitány a tisztjeinek, majd a tat felé indult.

A legénység időközben végzett a bepakolással, és mikor mindenki a fedélzeten volt, felharsant az indulásjelző kürt. A hajó oldalából evezők siklottak ki, amik ellökték az Urborost a stégtől. A matrózok lassan irányba állították a karakkot, majd a tat felől parancs érkezett a vitorlák kibontására. A fedélzeten mindenki mozgásba lendült, hogy elvégezze a feladatát. Micak csak állt egyhelyben, és csodálkozott azon a szakértelmen és összehangoltságon, amivel az Urboros legénysége dolgozott.

– Na, mi lesz, ifjú úr? Nem érünk rá egész nap! – kiáltott rá a varázslóra Lofrein kormányos. – Jöjjön ide, és kezdje el tervezni az utunkat a Négyszirt–kapuhoz!

Micak azonnal a hátsó árboc tövéhez rohant, majd hozzálátott a számára előkészített asztalnál a navigátori számításokhoz. A hajózási térképen megkereste a Tharrast és Enerithet elválasztó víztömegnek, a Fények Óceánjának, a középvonalát, majd felidézte geográfiai tanulmányait a Négyszirt–kapuról. Ez a képződmény gyakorlatilag hatalmas vízalatti hegyek felszín fölé kilógó csúcsaiból állt, amik nagyjából négyszöget alkottak.

Micak kezébe vette szextánsát, megállapította a nap helyzetét, majd jegyzeteket firkantott egy papirosra. Ezután fekete pálcáját maga elé tartotta, és varázsszavak mormolásával megidézte a környezetében áramló manát. A mágia ismerős érzésként suhant át a tagjain, hogy végül a botja tetején lévő csiszolt gömbben koncentrálódjon.

A mana segített Micaknak, hogy verőfényes nappal is tisztán lássa a csillagok állását, és így pontosan tájékozódhasson akkor is, ha felhős az ég. Kezével vaktában írt, miközben felfénylő szemét az égre vetette.

– Kész van, ifjú úr? – kérdezte hanyagul a kormányos.

Micakot a dobok ütemes zengése hozta vissza a mágia tájairól.

– Igen, kormányos úr. Két ötöd fordulat balra, majd egyenesen tovább!

– Igenis! – kiáltotta Lofrein, majd nagyot tekert a kétkörös kormánykereken, azután visszatekerte.

A hajó orra fordulni kezdett, a nap Micak háta mögül a mágus bal oldalára került. A feltámadó szél belekapott a vitorlákba, szélesre dagasztva őket. A hajó egyre jobban gyorsult, a szárazföld egyre távolodott.

Micak feladata egyelőre befejeződött, csak pár óra múlva kellett korrigációt végeznie az útvonalukon. Odasétált hát a kormányos mellé, és letekintett a főfedélzetre. A matrózok lassan végeztek az elindulás utáni feladataikkal. Varacskos Steffan széles, lengő ütésekkel verte a dobokat a hatalmas kezében lévő ütőkkel. A varázsló érezte ahogy a levegő és vele együtt az izmai megremegnek. Var Kaarius kapitány fel és alá járkált a hajón, ahol kellett, feladatot osztva, ahol kellett, segítve.

– Mondja, kormányos úr, miért megyünk a Négyszirt–kapuhoz? Mit keresünk pár csupasz sziklánál?

– Járt már valaha tengeren, ifjú úr?

– Meg kell vallanom, még soha – tárta szét a kezét Micak.

– Akkor figyelmeztetnem kell, hogy az óceán közepén nem lehet olyan jól elérni az Életfolyamot. A hajón vannak olyan szerkezetek, amik feltöltést igényelnek, és az ilyet jobb kint csinálni a tengeren, ahol kevesebb a kockázat.

– Minek kevesebb a kockázata? – húzta fel a szemöldökét a varázsló.

– Egyfelől Genoviomagusban, ha fel akarjuk tölteni a manakészleteinket, akkor fizetnünk kell. Ez értelemszerűen bevétel csökkentő tényező. Másrészről, bár az óceánokon nehéz manához jutni, Tharras és Enerith között félúton az óceánaljzaton egy hegység áll, ahol valósságal buzog felfelé az Életfolyam. És ez a mana sokkal jobb minőségű, mint amit általában a kontinensről gyűjtenénk be.

Micak sokatmondóan bólogatott, miközben a távolodó partot nézte.

•

Két nappal később hajnalban Otto var Kaarius a taton gyülekező tisztjeinek tartott eligazítást. Jobbjában a Genoviomagus urától kapott fényes bőrtokot szorongatta, benne a kalmárhadúr parancsaival, oldalán pedig ott függött ívelt kardja.

A hajó tisztjei, köztük a frissen érkezett navigátorral, izgatott csevegést folytattak, ami félbeszakadt, amint a kapitány odaért a körükhöz. Micak izgatottan várta élete első ilyen eseményét. Mindannyian érdeklődő tekintettel nézték, ahogy a kapitány felnyitotta a bőrtokot és kihúzott belőle egy pergament.

– Szép reggelt, uraim! Ismertetném feladatunkat, melyet Aleus Salema da Genoviomagus adott nekünk.

A kapitány kurtán biccentett, majd a pergament továbbadta a mellette ácsorgó Lofreinnek, és végignézett a tisztjein. Tekintete egy pillanatra elidőzött az ifjú navigátoron. Micak és Otto var Kaarius bólintottak egymásnak, majd a kapitány tovább haladt.

– A Fények Óceánjának egyik manavihara nemrég szétkergetett egy nagyobb kereskedő flottát, és a kalmárhadurak aggódnak az árujuk sorsáért. Mostanában egyre több hajó tűnik el errefelé, és egyre többen vélnek hatalmas tengeri szörnyeket látni a Fények Óceánján. Egyesek már egészen odáig mentek, hogy név szerint a Nagy Fehéret emlegetik.

Ez a kijelentés némelyekből kuncogást, másokból meghökkenést váltott ki.

– Ja, azt mondják, egy óriási kráken pusztítja el a hajókat, majd lila habot hagy maga után. Bah! Dajkamese! – suttogta a gépmester a mellette álló navigátornak és kormányosnak.

Micaknak erről eszébe jutott, hogy miről beszélgettek a kereskedők a mólón.

– Azért ne vedd félvállról az ilyet, Bors – válaszolta Lofrein. – Nem akarok azért hullámsírba menni, mert nem törődtünk a világ legnagyobb tengeri szörnyével. Magam is beszéltem már pár emberrel, akik látták a pusztítás nyomait. Én elhiszem, amit mondtak.

– Azért küldtek minket az ügy kivizsgálására, mert ez a hajó a legjobb, hogy elbánjon ezzel a problémával, mégha csak pár kalózt is üldözünk valójában – folytatta Otto var Kaarius. – A flotta a Kikötővárosokból hoz értékes árukat, amiket nem lenne szerencsés, ha elragadna a víz. Tehát minél előbb minél nagyobb területet kell bejárnunk, hogy gyorsan előkeríthessük őket. Miután elhagyjuk a Négyszirt–kaput, a lehető leggyorsabban kell mozognunk, ha a mindenféle tengeri söpredék előtt meg akarjuk találni a flotta hajóit. Van kérdés? – Var Kaarius újból körbehordozta a tekintetét.

– Kapitány! A járadékot attól még beszedjük, nem? – jelentkezett Jargal Mönkhbat.

Micak látta, hogy a kapitány elmosolyodik. Azt a reggeli beszélgetés során megtudta, hogy var Kaarius kedvelte a duwar pusztákról származó, barnabőrű, mokány vitorlamestert. Pragmatizmusa mindig segített a legénységnek, ha valami túl nagyba akarták vágni a fejszéjüket. Fekete haját lófarokba kötve hordta, mandulavágású szeme szinte természetellenesen acélkék volt. Kaftánja szülőföldjének, Brachta–Darnak, a divatját tükrözte. Ő és két honfitársa a pusztákon edzett szemükkel rendszerint a főárbóc tetején található megfigyelő kosárban tartózkodtak, és csupán étkezések alkalmával, meg egyéb szükségleteik teljesítésekor jöttek le onnan.

– Hát persze, Jargal, hogy beszedjük, hiszen miért védenénk őket máskülönben? – tárta szét nevetve a karját a kapitány.

Erre helyeslő mormogás futott végig a csoporton, egyedül Micak vágott meglepődött képet. A kapitány észrevette ezt, és odaszólt neki.

– Nem kell csodálkozni, Micak Hollar, végtére is privatérek volnánk, korzárok Genoviomagus zászlaja alatt.

A tisztek felnevettek azon, hogy a kapitány az újoncon köszörüli a nyelvét. A Micak mellett álló, hangosan röfögő Steffan barátságosan meglapogatta az ifjú hátát, bár ettől a varázsló majdnem orra esett.

– Ha nincs más, uraim, akkor mindenki lásson munkához! Legyen minden felkészítve, mire a kapuhoz érünk! – mondta var Kaarius, azzal elindult szokásos körútjára a hajón.

A tisztek szétszéledtek, ki–ki ment a saját helyére, hogy munkára fogja az immár ébredező legénységet. Lofrein átvette az éjjeli szolgálatos másodkormányostól a hajókereket, Jargal villámsebességgel mászni kezdett a kötélzeten felfelé, Varacskos Steffan pedig a dobjához sétált, és ütni kezdte az ébresztőt.

Micak még laposakat pislogott, ahogy a Nap már teljes terjedelmével felkelt a horizont mögül. A reggeli gyűlés után elvégezte a szükséges korrekciókat, és megadta a követendő irányt a kormányosnak. Ekkor azonban lépteket hallott maga mellett, majd Lofrein bődült el a háta mögött.

– Á, reggeli! A legjobbkor, Erendin, a legjobbkor!

A varázsló megfordult, és ugyanazt a férfit pillantotta meg, aki induláskor az Inkvizítorra figyelmeztette őket. Most, hogy közelebb voltak egymáshoz, Micaknak lehetősége nyílt jobban megfigyelni a másikat.

A matróz karcsú testén szálkás izmok sorakoztak, lábszárát és alkarját fedetlenül hagyta. Lábán egyszerű bőrcipőt viselt, ruhája pedig ugyanaz a tengerésznadrág és ing volt, mint legutóbb. Ezüstszínű haját egy bőrpánttal szorította le, keskeny arcán forradások látszottak, egy kemény élet jelei. És aztán ott volt a szeme. Micaknak elég volt egy pillantást vetnie a sugárzó kék szempárba, egyből tudta, hogy ki áll vele szemben Egy hígvérű Halhatatlan! A yrannoni testének összes izma megfeszült, hiszen a neveltetése és országának szokásai miatt mindig zavarban érezte magát egy Halhatatlan mellett.

Ám az Erendin névre hallgató matróz barátságosan mosolyogva nyújtott felé egy tál gőzölgő kását meg két szelet kétszersültet. Másik kezében egy tálcát tartott, amin még négy ugyanilyen adagot hozott.

– Jó étvágyat, navigátor!

– Kö…Köszönöm. – botlott meg Micak nyelve, ahogy elvette a felkínált ételt.

Erendin bólintott, majd a kormányosnak és a körülöttük dolgozó matrózoknak is kiosztotta a reggelijét. Mikor végzett, lerobogott a lépcsőn, és eltűnt a hajó gyomrában az újabb fejadagokért.

Micak bizalmatlanul megszagolta a kásáját, de annak kellemes illata volt, akárcsak a keksznek. A kétszersültet belemártogatta az ételbe, majd óvatosan megkóstolta, de az ízében sem talált semmi kivetnivalót.  A varázsló odasétált a kormányoshoz.

– Kormányos úr, a kapitány tudja, hogy egy hígvérű Halhatatlan szolgál a hajóján?

– Hogy tudja-e? – kérdezett vissza félig teli szájjal Lofrein. – Hiszen ő vette fel őket egytől egyig.

– Őket?

– Mit gondol, ifjú úr, miért pont uraságodat választottuk ki? Emlékezzen csak vissza, milyen kérdéseket tettem fel a jelentkezőknek!

Micakban felderengett a nap, mikor őt és jó néhány társát maguk elé kérették a mesterek. Yrannon mágusai bemutatták nekik Lofreint, aki tüzetesen kikérdezett mindenkit a legapróbb szokásairól is, miközben lázasan jegyzetelt. Micak furcsálta is, hogy mennyi érdeklődés irányult a Halhatatlanokkal, és egyéb idegenekkel való viszonyára. A fiatal mágiahasználónak soha nem akadt senkivel különösebb gondja, mindig is a békés együttélés híve volt, habár ezt a szemléletét nem sokan osztották Athreiától és Neiralistól északra. Most, hogy így végiggondolta, az jutott az eszébe, hogy valószínűleg pont ezért választotta őt var Kaarius: mert nem zárkózott el mereven a Halhatatlanoktól.

– Ki egyáltalán a kapitány? – buggyant ki a kérdés Micakból. – Az az érzésem, mintha évek óta ismerném, és barátok lennénk, miközben alig két napja tudjuk egymásról, hogy kicsoda a másik.

– Eleinte mind így voltunk ezzel – jegyezte meg Bors Lezek, ahogy felsétált a lépcsőn.

A gépmester kabátján lévő fémlemezek halkan csengetek, a testét körüllengő mana illata pedig azonnal megcsapta az yrannoni orrát.

– El sem hinnéd, Micak, mennyire szerencsés az, aki erre a hajóra kerül. Otto var Kaarius mindannyiunk apja. Odakint, a szárazföldön, senkik lennénk, vagy még annál is kevesebbek. Azt a megannyi kevertvérűt, aki itt szolgál, tűzzel-vassal üldöznék a Ligában vagy Yrannonban. Steffant rég levadászták volna, mint valami állatot. Jargal csak egy nomád lenne a sok közül, kik naponta esnek el Brachta–Dar pusztáin. Lofrein meg…

– Én egy kocsmában üldögélnék, és épp halálra innám magam – vágott közbe komoly hangon a kormányos. – Ifjú uraságod pedig valamelyik szakállas mágus talpát nyalhatná csak. Tisztogatná a könyvespolcokat és lombikokat egy szürke toronyban, messze minden kalandtól.

– És Ön, gépmester? – nézett bele Micak a két üveglencsébe, amiken keresztül a vailani kilátott a fejfedőjéből.

Bors Lezek kesztyűs kezével a maszkjához nyúlt, és lassan lehúzta azt a fejéről. Micak hátrahőkölt, ahogy meglátta a gépmester arcát. A pusztító manaáramlások ereje teljesen eltorzította a vailani bal orcáját. Micak látott már ilyet a Kékköpenyesek ispotályában, de ettől még ugyanúgy visszariadt a borzalmas sérülésektől. Bors halvány mosolyra húzta összeégett száját, majd visszavette a maszkot, és újból csak fojtva lehetett hallani a hangját.

– A kapitány a mi istenünk! Mindig a legkevesebb áldozatra törekszik a legnagyobb siker mellett. Kiváló stratéga, bátor bajtárs és igaz barát.

Micak szemével megkereste var Kaariust, aki jelenleg az orrban beszélt az ott lévő matrózoknak. Kezdte érteni, miért áll ki egységesen a legénység a vezetője mellett. Nagyszerű volt látni, hogy milyen erős közösséget alkotnak a tengerészek, élükön Otto var Kaariussal, ő azonban kicsit kívülállónak érezte magát yrannoni származása miatt.

– Honnan jött? – tette fel a következő kérdését a kormányosnak.

– Ezt senki sem tudja – vakarta meg a fejét Lofrein a trikornja alatt. – A neve alapján tharrasi, de úgy beszél, mint egy déli kereskedő Thargualról, olyan a kinézete, mint egy maeroninak, és a kardja a beszéd szerint egykor egy Rór lovagé volt.

A varázsló elképedve hallgatta ezt a rövid összefoglalót. A Kékköpenyesek Rendjében sokat tanítottak Nouros államairól, de a legtöbben soha nem hagyták el ilyen fiatalon még a tornyukat sem, nemhogy Yrannont, így most úgy érezte, mintha valósággal a nyakába szakadt volna a világ.

•

Estére az Urboros megérkezett a Négyszirt–kapuhoz. Lofrein óvatosan navigálta be a karakkot a vízből kimeredő négy szikla közé. Az orrnál a horgony hangos csattanással csapódott a vízbe, és egy enyhe rántás jelezte, mikor leért a fenékre.

A hajó valósággal megelevenedett, ahogy a sok tengerész elkezdte felhordani a fedélzetre a különösebbnél különösebb szerkezeteket. Az irányítást most Bors Lezek vette át, aki szakértő módon helyeztette el a nagy manatartályokat és a különböző ballisztákat, nyílvetőket, tűzköpőket a hajó oldalán, valamint a főfedélzet palánkja mentén. A gépmester körbejárta az összes masinát, a tartályokból csöveket vezetett a tengerbe, és biztos kézzel finomhangolta a kompozíciót.

– Töltésre felkészülni! – kiáltott fel, mikor végzett.

– Töltésre felkészülni! – zengett a parancs visszhangja az árbócok tetején lévő megfigyelőktől.

Lezek odasétált a legnagyobb tartályhoz, és meghúzott rajta egy nagy kart. A mechanikus szerkezetek pöfögve, zizegve életre keltek. A manatárolók lila fénnyel izzottak fel, ahogy elkezdték magukba szívni a hajó alatt lévő Életfolyam energiáját.

Micak csak ámult és bámult, hogy a magiko-technika milyen csodákra képes mágusok nélkül. A varázsló áthajolt a korláton, és tisztán érezte a mélyben lüktető manát. Ilyenkor fogta csak fel igazán, hogy mekkora eredményeket is ért el az emberi faj.

Alig két óra alatt a tartályok színültig teltek energiával. A fedélzetre felhozott arzenál szinte szikrázott, olyan magas töltöttséget értek el. A legénység visszahordta a hordószerű tárolókat a hajó gyomrába, és felkészültek az indulásra. Kibontották a megálló idejére behúzott vitorlákat, és felcsörlőzték a horgonyt.

– Navigátor! – hangzott fel var Kaarius dörgő hangja. – Keresse meg a flottát! Adja meg az útirányt! Bors! Készítsétek fel a motorokat!

•

Másfél nappal később megpillantották az első hajót az eltűnt kereskedő flottából. Először csak egy távoli pötty volt a déli horizonton, majd egyre nagyobb és nagyobb lett. A kapitány parancsot adott a manamotorok beindítására, így az Urboros a szél erejével együtt szinte száguldott a vízen. Micak már azon se csodálkozott volna, ha hirtelen felszállnak az égre, mint a zhilar felhőjárók.

A kereskedő hajó éppen egy másik, sérült, félig elsüllyedt gályáról rakodta át az árut. Körülötte a vízben millió fadarab és törmelék úszott, melyek legalább három másik hajóhoz tartozhattak egykoron. A hullámok tetején felpuffadt emberi testek lebegtek, körülöttük a szétzúzott gályák maradványaival. Minden olyannak tűnt, mintha egy vihar tépte volna darabokra a bárkákat, azonban a törmelékeket ragadós, nyálkás lila hab borította. Szörnyű látvány volt, Micak érezte, hogy felfordul a gyomra, és majdnem visszaadta a reggelijét.

– Jóságos Őrzők! – kiáltott fel Lofrein, mikor tudatosodott benne mit is lát. – Ez a Nagy Fehér műve!

Az Urboros a kereskedőhajó mellé navigált, majd átvetették a pallót, hogy a tisztek átmehessenek. Micak ott lépdelt közvetlenül var Kaarius mögött, amikor átkeltek a keskeny hídon.

A két kapitány kezet rázott, köszöntötték egymást, majd Otto var Kaarius egyből egy gyakorlatias kérdéssel fordult a kollégájához.

– Hány hajó semmisült meg? Hol a flottája többi része?

– Három bárkám veszett itt oda. A többi egy része nyugatra van innen, meg van egy csoport még délebbre, az athreiai vizeken, és mivel kifizettük a védelmi pénz előlegét Genoviomagusnak, elvárom, hogy segítsék összegyűjteni a hajóimat, és mielőbb a biztonságos partok közelébe kísérjenek! – A tharrasi kapitány egy tapasztalt kalmár magabiztosságával fenyegetőzött.

– Valóban kifizette, ám én csak a Liga felségvizein vagyok hajlandó kísérni Önöket.

– Hallatlan a viselkedése, var Kaarius! Szerződésünk van Genoviomagus urával, aki az Urborost jelölte ki a védelmünkre!

– Akkor nem, ha Athreia vizein úszkálnak. – A kapitány feltette a kezét. – Én megértem magát, a profitját és a szerződését is, de nem viszem a hajómat a határfolyótól délre eső tengerre.

– És miért nem? Hiszen az ön karakkja a legerősebb a Fények Óceánján, úgy hírlik.

Dermedt csend borult a tárgyalókra. Micak látta, hogy a távolnyugati kalmárok idegesek, hiszen a profitjuk forgott kockán. Ám var Kaarius arca ugyanolyan megnyerő maradt, amikor lassan és higgadtan újra beszélni kezdett.

– Azért, kedves kollégám, mert ha lehajóznék délre, pislogni sem lenne időm, és a fél athreiai flotta már a nyakamon is lenne. És vegye azt is figyelembe, hogy Ravenor a híresztelések szerint nemrég megölte a saját fivérét, és most rendkívül ingerlékeny. Egy Liga hadihajó felbukkanása a határain biztos felbőszítené. Ami hovatovább háborút is kirobbanthatna. Kereskedőhajókat nem fognak megtámadni a déliek.

– Akkor be kellene várnunk a többi hajót itt!

– Arról szó sem lehet! – vágott közbe Otto var Kaarius. –  Fejezzék be minél hamarabb a rakodást, és amint végeztek, már indulunk is vissza Genoviomagusba. Attól tartok, hogy a Nagy Fehér pusztította el ezeket a hajókat. Nehéz elhinni, tudom, de nagyon úgy tűnik, hogy hosszú évek óta újra portyázik az a szörny. Éppen ezért lenne fontos, hogy minél hamarabb visszatérjünk a szárazföld közelébe.

A kapitányok környezetében mindenki elnémult, csak a hajó oldalát csapkodó tenger hangjait lehetett hallani. Micak idefelé megismerte a legendát a hatalmas méretű mélytengeri szörnyről, amit sokan egy óriási, fehér krákennek írtak le, és ami a szóbeszéd szerint időről időre portyázni indult a Fények Óceánján. Beszélték, eddig még senki se élte túl a vele való találkozást.

– De a többiek?

– Tekintse úgy, hogy már halottak! Ha nem akar krákeneleség lenni, akkor nagyon gyorsan bontson vitorlát, és induljon keletnek! Megteszem, amit tudok. Pár mérföldre lemaradunk maguktól, és folyamatosan jelezni fogunk. De jegyezze meg, hogy a Nagy Fehérrel nem lehet packázni! Ha ezt a hármat elkapta, akkor keresni fogja a többit is!

A kereskedők vad bólogatással jelezték egyetértésüket, látszott rajtuk, hogy ők is a mihamarabbi indulás pártján állnak.

Fertályóra múlva az Urboros a kalmárhajó után indult. Micaknak folyamatosan kémlelnie kellett a messzeséget, és a mélységet. Lezek gépmester még egy manatartályt is hozott neki, hogy ha túlzottan kimerülne, legyen honnan erőt merítenie. Az ifjú mágus egyre nagyobb rejtélynek találta var Kaarius kapitányt, aki a tat végében bámulta a távolban eltűnő farvizet.

•

Napokkal és két összegyűjtött hajóval később kiáltás harsant a toronyárbócból.

– Inkvizítori bárka bal felől!

– Nocsak, úgy látszik, Morron nem várta meg, hogy visszatérjünk – nevetett fel Lofrein.

Micak ezt csak fél füllel hallotta, mert az Életfolyam segítségével most is a vizet pásztázta. És ekkor egy hatalmas test zavarta meg a manamezőt, úgy, mintha egy nagyerejű mágus berobbant volna az Életfolyam finom hálójába. Ráadásul ez a test feléjük közeledett.

– Kapitány! – üvöltött fel elkerekedő szemekkel Micak. – A kráken… A kráken mögöttünk van!

– Úszó test mögöttünk! – hangzott a kiáltás az árbóckosárból is.

A taton minden szem Otto var Kaariusra tapadt, de ő egyelőre csak csöndben, karba tett kézzel álldogált, és a kráken irányába nézett.

– Irány Morron Inkvizítor felé! – hangzott el végül a kapitány parancsa. – Lássuk, ki tudjuk–e játszani őket egymás ellen! Mindenki harcállásba!

Ekkor, alig pár száz méterre az Urboros mögött, kirobbant a vízből a Nagy Fehér Kráken, egy letűnt világ kegyetlen hátrahagyottja. Nyálkás testét az albínókra jellemző hóka bőr borította, tíz, több ember hosszúságú csápjával az ég felé hadonászott. Hatalmas feje két oldalán sötét gömbként meredezett a szeme.

A hajón enyhe rántás futott végig, ahogy Lezek gépmester egy utolsó löketet adott a motoroknak. A kettős kormánykeréknél ekkor már maga a kapitány állt, izmos kezével szilárdan fogva a fa fogantyúkat. Otto var Kaarius az inkvizítori hajó felé fordította az Urboros orrát, olyan pályára állítva a karakkot, hogy közvetlenül az ellenség mellett ússzanak el.

–Hadi zászlót felhúzni! – kiáltott fel var Kaarius az árbockosárban lévőknek. – Steffan a dobokhoz!

A hatalmas vadkanfejű bestia, aki eddig a tat falának dőlve a handzsárjával foglalkozott, most felegyenesedett, és a lépcsők között elhelyezkedő dobokhoz lépett. Két lapátkezével megmarkolta az ütőket, egy lassú ütemet kezdett ütni a bőrhártyákon. Fent a magasban a főárboc csúcsáról lekerült Genovimagus zöld lobogója, és helyét egy vérvörös zászló vette át, amin egy kitárt szárnyú fekete sas ékeskedett. Ennek a lobogónak akkora híre volt a Fények Óceánján, hogy sokan már a zászlót meglátva megfutamodtak, de Morron Inkvizítor természetesen nem rettent meg ennyitől.

Steffan egyre gyorsuló és bonyolódó ütemben verte a harci dobokat, miközben fentről a duwarok belekezdtek messzire hangzó torokénekükbe. A legénység közvetlenül Jargal Mönkhbat érkezése után szerette meg a déliek harci dalát, mivel a tenger messzire vitte a három pusztai nomád énekét, ami félelmet plántált ellenfeleik szívébe. A Micak érezte, hogy erő járja át a testét, ahogy fülébe kúsztak a Farkas Totemről, a Csillagfalóról szóló rigmusok. Jargal és társai nekik készített fémtölcsérekbe énekeltek, hogy hangjuk minél messzebb elérjen. A matrózok egyszerre vonyítottak fel, hallattak harci kiáltásokat, ahogy mindenki elfoglalta helyét a harchoz.

– Fegyverek készenlétben, kapitány! – lépett oda var Kaariushoz Bors Lezek, amikor a kapitány visszamászott a fedélzetre.

– Rendben, amint elfordultunk, teljes oldaltűz!

– Értettem! – mondta a vailani, majd eltűnt a hajó gyomrában.

A következő pillanatban a kapitány hirtelen oldalra rántotta a kormányt, keresztbe fordítva hajóját a két ellenség között.

– Minden üteggel tűz! – üvöltötte teli torokból.

Fa csapódott fához, ahogy több tíz lyuk nyílt meg a hajó oldalán, és feltekerték a fedélzeti ballisztákat. Micak a karakk oldalához szaladt, és elképedt a hajó testéből tüskeszerűen kimeredő acélcsöveken. A következő pillanatban Bors Lezek gépszörnyei okádni kezdték magukból a tüzet és a mágikus energiatölteteket. A fedélzeten kioldották a ballisztákat, és azok is útnak indították méteres, vashegyű lövedékeiket. A navigátornak meg kellett kapaszkodnia a korlátban, nehogy elessen a nagy rántástól, ahogy a mágikus lövegek, a balliszták és nyílvetők precíz lövéseket adtak le a krákenre és Morron Inkvizítor hajójára egyaránt. A tűzeső visszakényszerítette a szörnyet a víz alá, és az yrannoni hajó elejéből is nagy darabokat tépett ki. Pár félrement lövés nagy csattanással az óceánba csapódott, magas vízoszlopot lőve az ég felé.

A kapitány visszatekerte a kormányt, így újra az eredeti pályára álltak be. A távolság méterről méterre csökkent. Az Urboros tatjáról már tisztán ki lehetett venni Morron fehér páncélos alakját, ahogy haragvó fejjel nézte a feléje közeledő hajót.

– Micak! Hol van a szörny? – kiáltott hátra Otto var Kaarius

A navigátor visszaterelte elméjét a mágia síkjára, és kutatni kezdett a kráken után. Két pillanatba sem telt, és megtalálta.

– Lebukott a mélybe, de jön fel! És egyre gyorsabb!

– Bal oldali sortűzre felkészülni! – hangzott az újabb parancs.

Var Kaarius állított a kormányon, mikor a két hajó orra egyvonalba ért, hogy a lehető legközelebb menjenek el egymás mellett, de anélkül, hogy megcsáklyázhatnák őket az yrannoniak. A navigátor tisztán el tudta olvasni az inkvizítori hajó nagy betűkkel írt nevét: Eretnekek pörölye. Azt majd meglátjuk ki a pöröly és ki az üllő! – gondolta Micak.

Morron Inkvizítor kirántotta a kardját, és a hajója korlátjához rohant, miközben kötélért kiáltott. Ám már nem volt idejük átszállni, mert az Urboros bal oldala ekkor lángba borította és szétforgácsolta az Eretnekek pörölyének szerkezetét. A genoviomagusi hajó úgy suhant tovább, mintha mi sem történt volna. Otto var Kaarius visszanézett, és látta, ahogy Morron kormos arccal tápászkodik fel a káoszba fulladó fedélzeten.

– Kaarius! Ezért meglakolsz! – Az Inkvizítor méreggel teli hangja túlharsogta még a tűzben pattogó hajógerendákat is.

– Közeledik! – üvöltött Micak.

Az Urboroson minden szem a hajó mögé szegeződött, miközben a motor és az összes vitorla egyre csak gyorsította a karakkot. Az Eretnekek pörölye lassan fordulni kezdett feléjük, de a sérülése nem tett lehetővé semmilyen gyors manővert.

Egy percig minden csendes volt, csak az yrannoni matrózok kiáltozása zengett a víztükör fölött. Majd sápadt csápok csapódtak ki az óceánból, és fogták közre a lángoló hajót. Aztán a mélyből felemelkedett az óriási, kocsonyás fej is. A Nagy Fehér sötét, világtalan szeme az immár kétségbeesett yrannoniakra szegeződött.

A kapitány visszaadta a kormányt Lofreinnek, és Micakkal egyetemben a hátsó korláthoz sietett. A távolodó yrannoni hajó egyre jobban süllyedt, ahogy a mélytengeri szörny lenyomta a súlyával, de Micak azt még így is láthatta, ahogy Morron kardját lengetve ráront a kráken csápjaira.

– Legalább bátran néz szembe a véggel – sóhajtott var Kaarius Micak mellett.

Innentől egy dolga volt az Urborosnak, minél gyorsabban haladni, amíg a Nagy Fehér Kráken a zsákmányával van elfoglalva. Az karakk teljes sebességgel távolodott a lángoló hajótól és a rettegett szörnytől.

Órákkal később nem maradt semmi az óceán vizén, csak roncsok, és rengeteg manától lüktető, lila hab.

•

– Otto var Kaarius kapitány! – A kancellár hangja betöltötte Genoviomagus nagytermét. – Ön és tiszttársai sikertelenül próbálták kikötőnkbe kísérni a kereskedő flottát. A kár, mely Genoviomagus fenséges urát, Aleus Salemát, érte, oly nagy, amennyi pénzt eddigi szolgálataik sem hoztak még dicső városunknak.

Micak el nem tudta képzelni, hogy mi lenne ennyire értékes, így magában csak legyintett erre a túlzásra.

– Nem elég, hogy a flotta alig egyharmadával tértek vissza, de még ahhoz is van bátorságuk, hogy a pusztítást ráfogják egy mondabeli tengeri szörnyre!

– A kereskedők megerősítik a szavaimat – vágott közbe Otto var Kaarius. – Ők is látták, mire képes a kráken.

- Ha nagyon ragaszkodik ehhez a meséhez, akkor bűnei lajstromához hozzávesszük egy szövetséges yrannoni gálya megtámadását és cserben hagyását is!

A kancellár arrogáns stílusa igencsak bosszantotta az Urboros navigátorát, hiszen mindent megtettek, amit csak lehetett, és a férfi így hálálta ezt meg.

– Fenséges urunk, Aleus Salema da Genoviomagus, úgy határozott, hogy azonnali hatállyal felbontja Önnel a szerződését, és nem tart igényt további szolgálataira. Estig kapnak időt, hogy elhagyják városunkat!

Otto var Kaarius nem szólt semmit, csak hátat fordított a hálátlan Kalmárhadúr ölebének, és kisétált a csarnokból tisztjei társaságában. A kékköpenyes navigátor nem maradt el a kapitánytól. Mikor kiértek a teremből, Micak közelebb hajolt a feletteséhez.

– És most mit fogunk majd csinálni, kapitány? – kérdezte kíváncsian.

– Amit csak akarunk, fiam – válaszolta egy apró mosollyal var Kaarius. – Mostantól a magunk urai vagyunk.

•

Eközben sok–sok tengeri mérfölddel délebbre a lágyan ringatózó tenger egy kiszipolyozott testet mosott a partra. Barna haja a lila habtól lucskosan tapadt a fejére, míg testét egy tépett bőrruha és egy szakadt köpeny takarta csupán. A férfi percekig feküdt a nedves homokon, mire légzése elég erős lett ahhoz, hogy a mozgáshoz elegendő levegővel lássa el szervezetét.

Az inkvizítori páncéljától megfosztott Morron testét fájdalom szabdalta, de nem törődött vele. Szemében furcsa, természetellenes fény égett. Lassan ülő helyzetbe tornázta magát, felmérte a környezetét, és a szikes növényzetből megállapította, hogy valószínűleg még a Liga déli határát jelző folyótól északra lehet. Elégedetten biccentett, majd szippantott egy adagot az Életfolyamból, hogy némi erőre tehessen szert.

– Menekülj csak, kapitány, menekülj! – acsarogta. –  Úgyis elkaplak, és a szeretett halhatatlanjaid után küldelek a feledésbe! – Hangja olyan mélyen szólt, hogy csak úgy rezgett körülötte a levegő.

Morron Inkvizítor nyögve feltápászkodott, és rohanva, mint valami kopó, elindult a part mentén, hogy felhajtsa a vadat: Otto var Kaariust.