A Királynő

Írta: Kéri Nikolett

1.

Halál és születés, az élet körforgása. Aki megszületik, egyszer meg is hal, csak nem mindegy, hogy milyen módon. Harc közben, dicsőséget szerezve vagy csendben elmúlva öregségben. Az Afui klán, mely Uldur déli vidékein portyázott, nem a békés halált vágyta. Úgy tartották, hogy lelkük csak akkor válhat teljesen eggyé a szellemekkel, ha dicső, hősi halált halnak.

De most nem a halálnak volt itt az ideje, hanem a születésnek. A tiszta lapnak, mely oly ártatlan és fehér, mint a gyapjú, és mely oly sok lehetőséget kínál.

A hatalmas máglya az ég talpát nyaldosta ezernyi nyelvével, miközben füstje a törzsi dallal együtt messze szállt, hogy hirdesse az Afui klán örömét. A karaván kifosztásának diadala most egy sokkal hatalmasabb dolog hátterébe szorult. Néhány év után ma végre új taggal fog bővülni a klán. Ráadásul nem is akárkiével. A vezetőnek fog unokája születni.

Már csak azért is kiemelkedő esemény ez, mert Uldurban nem sokan érik meg, hogy meglássák az unokájukat. Egykor erejükért cserébe az életük hosszával kellett fizetniük. De hát mindennek megvan a maga ára!

A bőrsátorból kiszűrődő hangok még inkább fokozták az előtte várakozó apa és fia feszültségét. Ahogy telt az idő, úgy vált minden perc egyre elviselhetetlenebbé.

A fiatalabb hiénaember sokszínű karkötőit tekergette csuklóján, miközben fel-alá járkált várva, hogy végre véget érjen a szülés. Fekete rongyos ruháját a hűvös esti szél csapkodta ide-oda. Olykor a bejárat felé kapta fejét idegesen, és ahogy megfeszültek izmai a pettyes bundája alatt, úgy tűnt, azonnal be fog rontani a sátorba.

– Adric, fiam, megértem, hogy ideges vagy – hangzott a törzsfőnök mélytónusú hangja, hogy megnyugtassa fiát –, de Kisi erős asszony, nem kell ennyire féltened.

– Anyám is erős asszony volt – mordult a fiú ingerülten apjára, de amint elhagyták a szavak száját, máris megbánva fordította el fejét.

Kataachi mélyet sóhajtott, ahogy megereszkedett bozontos válla. Büszke testtartása meggörnyedt, és egy pillanatra az elvesztés mély fájdalma tükröződött állatias fekete szemében. Biztosan nem várt ilyesfajta támadást fiától, de ennek ellenére nem tűnt megbántottnak.

Ardic bocsánatot akart kérni, amiért ilyen tiszteletlen volt, hisz anyja elvesztése leginkább apját, és nem őt viselte meg, de mielőtt megszólalhatott volna, a tűz mellől hangos hiéna kacagást hozott a szél, majd egy meggörnyedt alak lépett elő két sátor közül. Feléjük sietett hatalmas csontokkal díszített botjára támaszkodva.

Az öreg hiéna zömök, durvaszőrű mellkasán kisebb-nagyobb fogakból készített láncai lógtak, miközben temérdek csatában szerzett sebhelye messziről hirdette, hogy veszélyes bestiával lesz dolga annak, aki felbőszíti. Az egyik legfigyelemreméltóbb sebhely az arcát ért sérülés volt, amely egyik szeme világától is megfosztotta. Ködfehér szemébe nézve még a legbátrabbak lába is megremegett.

– Látomásom volt! – lépett Adric és a klánfőnök elé a bestia, izgatottságát nem is leplezve.

A két férfi feszülten figyelt az öregre. Tudták, ha Makafui, az Afui klán sámánja álmot lát, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A hatalmas földszellemek legtöbbször általa közölték mondandójukat.

– Mit láttál? – sürgette a vezető, de fekete lapátfüle a sátor irányába fordult.

– Dicsőséget. Megnyert csatákat és térdelő klánokat. A születendő gyermek hatalmas vezető lesz!

Kaatachi állatias szája büszke mosolyra húzódott, de ekkor a bőrsátor bejáratát eltakaró kelmét félrehúzták, és az egyik bába beinvitálta a férfiakat a gyertyákkal megvilágított helyiségbe.

Odabent az izzadság és a vér szagának egyvelege kavargott, de ez most más volt, mint a csaták vagy a fosztogatások után maradt bűz, hiszen halál és erőszak helyett egy zsenge élet érkezését hirdette.

Kisi az állati szőrből készített takarók között feküdt, mellkasán újszülött gyermekével. Hosszú, vörös árnyalatú sörénye izzadtan tapad csupasz homlokára. Néhány gyengéd nyögéssel és egy fáradt mosollyal üdvözölte a sátorba lépő férfiakat.

– Nézzétek családunk új tagját – intette közelebb férjét, apját és apósát fekete szőrös kezével, amin Adricéhoz hasonló karkötők csüngtek, jelezve elkötelezettségét.

Adric párja fekhelye mellé térdelt, hogy meglesse a kis jövevényt, akiről apósa az imént oly izgatottan jövendölte, hogy hatalmas vezetője lesz klánjuknak. A pöttöm, fekete szőrű gyermek hatalmasat ásított, kivillantva apró tűhegyes fogait, majd békésen folytatta a szopizást. A legtöbb újszülöttel ellentétben neki nem csak néhány állatias vonása volt, egész testében hiénává vált. Mintha a hatalmas erővel bíró apja kicsinyített mását nézte volna. Ennek ellenére éppoly törékenynek tűnt, mint minden más újszülött, akit a széltől is óvni kell.

– Kitaláltátok már a nevét? – kérdezte Kaatachi, ezzel kizökkentve fiát a mélázásból.

– Arra gondoltam, hogy a hagyományainkat követve elnevezhetnénk a születési napjáról Adjonak – javasolta Kisi, miközben férjére tekintett megerősítésért.

A sárgás bundájú férfi bólintott, de az öreg sámán szava rútul belerondított a harmonikus megegyezésbe.

– Fiam, hát nem az imént mondtam el nektek a látomásom? Ez a gyermek hatalmas vezető lesz! Nem adhattok neki ilyen közönséges nevet – sandított a törzsfőnökre.

A másik öreg eltűnődve a sámán szavain karmos ujjával végig simított állán, és biccentett.

– Igazad van. Az Adjo nem egy vezetőhöz illő név.

– Mit szóltok helyette a Yafeuhoz? – vetette fel Makafui némi gondolkodás után.

Persze Adric sejtette, hogy a látszattal ellentétben a ravasz öreg egy percet sem töprengett ezen a javaslaton. Már jóval azelőtt tudta, milyen nevet akar adni az unokájának, hogy az megszületett volna. Bár szerette asszonyát, azzal is tisztában volt, hogy nem véletlenül kellett épp a sámán lányát elvennie. Ő volt a legesélyesebb arra, hogy elfoglalja apja után a klánfőnöki széket, ahogy majd a fia utána.

Lehet, hogy a határtalan manahasználat megfosztotta őket jó néhány értékes évtől, de azzal is tisztában volt, hogy a klánokban a sámánok éltek a legtovább, mivel ők ritkán vettek részt a fosztogatásokban. Bár a legnagyobb tiszteletnek örvendtek, de a döntő szó mindig a vezetőé volt, és ha Makafui csak fele annyira vágyakozott azután a hatalom után, mint ahogy sejteni vélte, akkor mindent meg fog tenni azért, hogy az unokáját a trónhoz, és ezzel saját magát a hatalomhoz segítse.

– Yafeu? – ismételte Kaatachi. – Nem is rossz! Egy bátor és erős férfi! – csapta össze tenyerét lelkesen. – Tökéletes hangzás és jelentés egy ilyen különleges gyermeknek. Mit gondoltok? – pillantott a fiatalokra.

Adric orrlyuka egyenletesen tágult és szűkült, igyekezett nem kimutatni az érzéseit. Egy gyors pillantást váltott Kisivel, aki ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint ő, de ismerve feleségét tudta, hogy lelke mélyén épp úgy fortyog. De tűrtek. Az idősek iránti tiszteletből, és a klánon belüli béke érdekében egy szerény főhajtással jelezték, hogy elfogadják a névválasztást.

Odakint elhalt a zene, és hangos moraj támadt. Alig egy pillanat múlva egy katona érkezett hiéna futtában.

– Mi ez a hangzavar? – förmedt rá a sámán.

– Kaatachi főnök, megtámadtak a kutyák!

A sátorban lévők egyszerre mordultak fel.

A vadkutyák puszta említése is elég volt ahhoz, hogy felálljon hátukon a szőr. Ezek a bosszantó dögök ráadásul mindig a legrosszabbkor jelentek meg. Mintha minden egyes alkalommal tudták volna, mikor a legsebezhetőbbek.

– Atyám, veled tartok! – ajánlkozott Adric.

– Nem! Ti maradjatok itt, és óvjátok a gyermeket meg az anyját! – adta parancsba a vezető, majd elsietett, hogy belevesse magát a táborban folyó küzdelembe.

Adric rövid, bozontos farka idegesen meglendült, majd mintha meg sem hallotta volna apja utasítását, sietős léptekkel igyekezett utána. A sátor bejáratánál járt már, mikor felesége fájdalmas üvöltése, mint lovat a gyeplő rántotta vissza. Elkerekedett, sötét szemében a gyertyák fényei jártak aggódó táncot, ahogy asszonyára pillantott.

– Mi a baja? – vonta kérdőre Makafui a bábát, aki maga sem értette.

A nő Kisihez sietve megtapogatta az asszony hasát, aztán döbbenten közölte.

– Van még egy gyermek. Eddig nem éreztem, mert sokkal kisebb, mint a fiú, de van még egy baba. Ikrek.

Kisi ismét felüvöltött fájdalomtól eltorzult hangon.

– Most nem mehetsz el! – mordult Adricra a sámán.

De addigra már ő is tisztában volt vele. Akármennyire is az apja oldalán akart állni a harcban, a párjának és a gyermekeinek nagyobb szükségük volt rá itt és most.

Adric és Makafui harcra készen megállt a sátor bejáratának két oldalán, úgy hallgatták végig a szülést.

Némi erőlködés után a bába végül kiemelte a síró kisdedet. Hegyes fogával elharapta a köldökzsinórt, közölte mindenkivel, hogy az újszülött egy kislány, és miután bebugyolálta a csecsemőt, az anyja mellére fektette ezt is.

Míg a második szülés is lezajlott, odakint szép lassan elhalt a hangzavar, és helyette nyomasztó csönd telepedett a táborra, de a két férfinak ez most fel sem tűnt. A prédát bekerítő vadászokra jellemző nesztelen léptekkel közeledtek a meglepetés jövevény felé, hogy meglessék a másik dedet is.

– Ez meg mi? – tántorodott hátra Makafui meglepetten. Hangja rosszat sejtetően csengett a csendben. – Ez a gyerek úgy néz ki, mint egy ember – vicsorgott rá barátságtalanul. – Ez határozottan rossz ómen. Azonnal meg kell ölni, hogy ne hozzon ránk balszerencsét.

A sámán karmos kezével már nyúlt is a csecsemőért, hogy feltépje a torkát, de Adric megelőzte, és felkapta a gyermekét Kisi melléről.

– Lehet, hogy jobban hasonlít egy emberre, de attól még hozzánk tartozik. A mi vérünk folyik az ereiben, és amúgy sem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk egy új tagot – jelentette ki határozottan, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le Makafuiról. –  Már így is csak negyed annyian vagyunk, mint pár évtizede, és a számunk minden egyes csatával csak csökken. Az emberek nem hálnak klánunk fiaival és lányaival, mert a szemükben szörnyetegek vagyunk. Bestiának neveznek minket. És csak azért, mert a lányomnak nincsenek állatias vonásai, még nem hoz ránk szerencsétlenséget.

A sámán kivillantotta sárgás fogait, melyek közül néhány már megcsorbult és letört a csaták során, ezzel világosan kifejezve nemtetszését. Szóvá tenni viszont már nem tudta a szerinte tiszteletlenséget, mert egy vértől mocskos társuk lépett sietve a sátorba.

– Sámán, Adric, gyertek azonnal! A vezető súlyosan megsérült.

A klánfőnök hajléka a tábor közepén helyezkedett el. A legnagyobb sátor volt mind közül, most mégis annyira szűknek tűnt, hogy még egy fűszálat is nehéz lett volna leejteni benne. Adric hitetlenkedve állt apja holtteste fölött, még mindig kislányát tartva karjában, míg a fekvőhely másik oldalán Makafui ténykedett. Csontokkal díszített botjáról emberi koponya lógott, melynek szájából, orrából és szeméből ködfehér tömjén füstölgött. A test fölött lengetve az ősi nyelven kántált a földszellemeket kérve, hogy fogadják be maguk közé Kaatachi törzsfőnök távozó lelkét. Körülöttük a férfiak és a nők hangosan siratták, ahogy a sátron túl is azok, akik már nem fértek be.

Miután a sámán befejezte a szertartást, megköszörülte a torkát, majd vádlón Adric újszülött kislányára mutatott.

– Ez a gyermek az oka mindannak, ami ma itt történt. Miatta sújtottak le ránk az égiek! Az egyik megváltást, míg a másik sorscsapást hoz ránk. Ennek a gyermeknek ma meg kell halnia, hogy letéphessük magunkról a szerencsétlenség béklyóját! Ezt az áldozatot meg kell hoznunk!

Adricot meglepte a hirtelen ért támadás. Nem számított rá, hogy a temetési szertartást ilyen önös célra fogja felhasználni apósa. Ráadásul a saját unokája ellen! Ami pedig még jobban meglepte, az a klán reakciója volt. A hatásos beszédet követően többen azonnal a sámán oldalára álltak, és a gyermek halálát követelték annak ellenére, hogy semmi értelme nem volt. Adric eddig mindig meghúzta magát és apja döntései mögé bújt, de az apja most már nem élt. A saját lábára kellett állnia, és ha ez azzal jár, hogy ki kell vívnia a többiek haragját, hát megküzd velük!

– Apám teste még ki sem hűlt, de ti máris egy másik véráldozatot hoznátok? Nem fogom hagyni, hogy a gyermekemhez érjetek csak azért, mert nem született szellemi erővel. Egykor a mi őseink is éppúgy néztek ki, mint akiket most megvettek. Ne feledjétek, hogy az irhánk alatt mi is emberek vagyunk, és csak a természetszellemünknek köszönhetjük, hogy sikerült ilyen erőssé válnunk!

– Ha magunk mellett tartjuk a gyereket, a rossz energiája pusztulást fog hozni ránk! – makacskodott Makafui. –  Tedd a kötelességed, és áldozd fel az istenek oltárán, hogy ne érjen minket balsors.

– Nem épp te mondtad, hogy a gyermekem hatalmas vezető lesz?

– Így van! Yafeu, a fiad – hördült fel az öreg.

– Tévedés. Azt mondtad a gyermekem, de azt nem, hogy melyik. A látomásod nem tért ki a nemére. Ahogy arról sem beszéltél, hogy az egyiküket fel kell majd áldoznom a másik sikeréért.

Az eddig görnyedt hátú Makafui most vicsorogva kihúzta magát.

– Klánunk sámánja vagyok! Hogy mersz szembeszállni velem és a szellemekkel?

– Ha a szellemek valóban parancsba adták volna a gyermekem feláldozását, nem szólnék most egy szót sem. De amit te javasolsz, az nem az ő akaratuk, csakis a tiéd. Ha el akarod venni az életét, előbb az én véremet kell ontanod – vicsorgott rá.

A két férfi szeme szikrákat szórt, miközben egyre vadabbul morogtak.

– Én majd végzek veled! – lépett elő a tömegből egy félfülű harcos. – És ezzel együtt elfoglalom a törzsfő megüresedett posztját is!

A vezető halála mindenkor káoszt hozott a klán életébe. Az elhunyt testét a harmadik napon volt szokás elégetni, az égő máglya mellett pedig a halott utódját is felavatták. Csakhogy az a három nap sosem telt békésen, hiszen sok kihívót kellet a leendő vezetőnek legyőznie, hogy végül mindenki tiszteletét kivívva a fejére kerülhessen a csontkorona.

A tömeg a sátron kívül kört alkotott. Adric a mellette álló legbizalmasabb barátja kezébe nyomta az alvó porontyot, majd a tűz által megvilágított kör belsejébe lépett. Maga a vezetői szék nem vonzotta, még akkor sem, ha őt tartották rá a legesélyesebbnek, éppen ezért mindig is tartott ettől a résztől. De most már volt oka harcolni. Nem a csontkoronáért szállt ringbe, hanem a kislánya életéért.

A tömeg egyszerre zúgott föl, ahogy a két fél összecsapott. A hiénaemberek izgatott kacagó hangja hol morgássá, hol örömujjongássá változott.

Az Afui klán élete egy sorsfordító pillanathoz érkezett.

2.

A napokból hetek, a hetekből hónapok, a hónapokból évek lettek, miközben az új törzsfőnök vezetése alatt a klán is megerősödött.

Az Uldur déli részén elterülő szavannákra ismét beköszöntött a száraz évszak. A csapadék megritkult, a tavak és a folyók, melyek az itt élő csordák és nomádok vízigényét kiszolgálták lassan apadni kezdtek, míg ki nem száradtak. Ahogy az állatok számára, úgy az Afui klán számára is elkezdődött a vándorlás időszaka. Az észak-nyugatabbra fekvő hegyes-völgyes területeken a hőség sokkal elviselhetőbb volt, de ami még ennél is fontosabb volt az a beinduló kereskedelem. A néhány hónapos kényszerpihenő után a klán végre újból élezhette körmét és fogát, hogy zsákmányt szerezni induljon.

A magas, lombhullató fák árnyékában átláthatatlan, dús aljnövényzet növekedett. A fák ágairól vaskos indák csüngtek, mintha csak hosszú hajat növesztettek volna. Aki egyszer megtanulta, hogyan rejtse el a szagát, az képes volt láthatatlanná válni ezen a vidéken. És ez volt, akinek nagyon is jól jött. Főleg, ha olyanok elől kellett elbújnia, akiknek kiváló volt a szaglása.

Levél zörrent, majd ijedt madarak röptének zaja törte meg az erdő csöndjét. Úgy csapkodták szárnyaikat, mintha az életükért repültek volna. Nesztelen léptek közeledtek, majd megzörrent egy újabb bozótos, mintha csak a szél cirógatta volna meg leveleit. Morowa viszont tudta, hogy nem a szél játszik velük, hanem a baj, akiknek közeléből a madarak is sietősen távoztak. A lány, hogy nyugtassa idegeit, mélyet lélegzett, majd hangtalanul kifújta.

Egy újabb ág reccsent, mire a közeledők felmordultak. Újabb madarak hagyták el sietősen a terepet. Nem az, amit ők oly lelkesen kerestek.

– Morowa? Morowa? Hova tűntél? – törte meg végül a csendet, negédesen szólongatva leendő prédáját az egyik.

– Gyere elő, nem kell félned, nem fogunk bántani… – csatlakozott hozzá társa is.

– Nagyon – tette hozzá halkabban az első, majd mindketten felvihogtak.

Morowa viszont nem adott életjelet. Ahogy megtanulta az elmúlt tizenöt évben, csak csendben meghúzódott egy bokorban, fán vagy a mögött, míg meg nem unták a keresését és új elfoglaltság után nem indultak. Kiismerte már ezeket a kölyköket, és nem szívesen futott velük össze felnőtt felügyelet nélkül. Az elmúlt évek alatt nem kevés törést és sebhelyet hagytak a testén. Ha valakikben, hát bennük tényleg nem lehetett megbízni.

– Nem is értem, hogy adhatta neked apád a királynő nevet! Jobban illene rád a Yebeow. Elvégre senki sem akart téged! – nevettek újfent.

Bár kezdetben ezek a piszkálódások hamar feldühítették és vakmerővé tették, mostanra megedződött, és inkább kerülte a szemtől szembeni harcot velük. – Ágsuhogás hallatszott, majd fájdalmas üvöltés, ami aztán szitkozódásba csapott. – De ez nem jelentette azt, hogy nem állt bosszút önmagáért. Ha már más nem tette meg érte.

A nyugati vándorlásban két dolgot élvezett a legjobban. Elsőként, hogy ezen az erdős vidéken könnyedén csapdába csalhatta az ostoba zaklatóit, másodszor pedig, hogy a fák takarásában észrevétlenül követhette a klán harcosait.

Morowa előmászott a rejtekhelyéről, és a két külön ágról csüngő közel kétméteres alakot figyelte, miközben magában kuncogott. Nem az első eset volt, hogy ugyanabba a csapdába estek. Sosem tanultak a hibáikból.

Bár a földszellemek nem áldották meg az Afui klán totemállatának erejével, de legalább a józan paraszti észt nem sajnálták tőle.

– Várj míg a kezem közé kerülsz, mert akkor széttéplek! – üvöltötte egyik öklét rázva, másikkal meg a derekára tekert ócska rongyát igazgatva, hogy takarja azt a bizonyos testrészét, a sárga bundás Adjo.

– Ahhoz előbb le kell jutnod– vágott vissza mosolyogva Morowa.

Rosszakarói felmordultak, majd a barnaszőrű Kojo némi erőlködés után felhúzta izmos testét, hogy karmával kiszabadítsa a lábát. Csakhogy a hiénát fogva tartó inda ahelyett, hogy megadta volna magát, csak szikrákat szórt a levegőbe. Kojo akárhogy is próbálkozott, a fortélyos csapda csak nem eresztette.

– Attól tartok le kell rágnod a lábad, hogy lejuss onnan – pimaszkodott tovább a lány, óvatosan közelebb lépve.

Eddig tartott tőle, hogy a fémből sodort kötél, amit egy karavántáborból csent, hamar elszakad, de úgy tűnt, nem fog rajta a karom vagy a fog.

– De még ha ki is tudnád szabadítani a lábad, legalább tizenöt métert kellene zuhannod, hogy földet érj. Könnyen a nyakadat törheted. Azt javaslom, várjátok meg míg megtalál valaki, és biztonságosan le nem ereszt.

Azzal sarkon fordult, mint aki jól végezte dolgát, és jókedvűen szökdécselve igyekezett elhagyni a helyszínt.

Alig jutott pár méterrel távolabb, mikor hangos ropogás visszhangzott az erdőben, amit egy tompa puffanás követett.

Morowa szíve a torkába ugrott, ahogy válla fölött visszanézve egy testes alakot látott felemelkedni a felvert porból. Szeme sárgán villant, miközben vicsorgó pofával felé vetette magát immáron mind a négy végtagján. Nem volt ideje egy újabb agyafúrt tervet kieszelni. Az adrenalin bombaként lövellt szét testében, és a következő pillanatban már az életéért futott az őt üldözőbe vevő hatalmas barna szörny elől.

A dühöngő Kojo fogát csattogtatva próbálta csontját törni vagy húsdarabokat kiharapni belőle. Csak a szerencséjének meg a sűrű aljnövényzetnek köszönhette, hogy az utolsó pillanatban sikerült kitérnie üldözője elől, akinek így nem sikerült belemélyesztenie fogsorát semmilyen testrészébe. A szavannán erre esélye sem lett volna.

Ahogy nekiiramodott, esze ágában sem volt újból hátranézni. Igyekezett arra összpontosítani, hogy remegő lábából nehogy kifusson az erő, miközben próbált úrrá lenni a gerince mentén felkúszó jeges rémületen, mely meg akarta fosztani gondolkodóképességétől. Gyorsan ki kellett találnia, hogyan fékezze meg az eszét vesztett bestiát, mielőtt az életét venné.

A tábor messze volt, a fáramászáshoz pedig kevés volt a köztük lévő távolság. Akármilyen gyorsan futott, Kojo ruganyos mozgásával könnyen a sarkában maradt. Minden egyes másodperccel egyre forróbbnak érezte a bűzös leheletét hátán. Nem sok esélye maradt, vagyis csak egy. Nem messze egy folyó zúgott sebesen le a hegyről. A hiénák pedig nem kifejezetten szerettek úszni. Ha eléri a folyót, biztosan megmenekül!

Morowa már nem kapott levegőt. Érezte ahogy tüdeje a túlerőltetéstől sípol és könyörög egy kis oxigénért, de nem állhatott meg. Csak arra a pár lépésre igyekezett koncentrálni, ami még hátramaradt a megmeneküléshez.

Öt…négy…három…kettő…

Éles fájdalom hasított a hátába, mire felsikoltott. Elvesztette az egyensúlyát és előre bukott, majd hirtelen eltűnt alóla a talaj, és a folyó vájta meredek szikláról a mélybe zuhant. Még fel sem fogta, hogy mi történt vele, mikor becsapódott a vízbe, kipréselve tüdejéből a maradék levegőt is. A fájdalomtól üvölteni akart, de a folyó sodrása maga alá gyűrte, és így csak vizet nyelt. Pánikba esve próbált a felszínre keveredni, de az ár túl gyorsan vonszolta magával, ide-oda csapkodva a mederben megbújó hatalmas szikláknak. A folyó úgy tartotta markában a fuldokló Morowát, mint óriáskígyó az áldozatát, míg a lány el nem ájult.

Kojo dühösen elbődült látva, hogy kicsúszott a karmai közül a szemtelen simabőrű. Farka ide-oda ficánkolt, mintha táncot járt volna az izgatottan dübörgő szíve ritmusára, miközben indulatában maga is fel-alá járkált a parton. Sötét foltos, vastag szőre alatt pattanásig feszült izmokkal várta, hogy meglássa a víz felszínére jönni a lányt, hogy aztán ő maga is utána ugorhasson, még ha cseppet sem szívlelte a vizet. Móresre akarta tanítani, hogy egyszer s mindenkorra beleverje a lány fejébe, hol a helye a klán hierarchiájában.

– Ha ez kiderül, nekünk annyi! – ugrott mellé Adjo, ő is a lányt keresve. Csak teljesen más célból, mint barátja. – A klánfőnök elevenen fog megnyúzni és a koponyánkat a tábor bejáratánál fogja karóba húzni.

– Fogd be a szád! – mart bele társa bőrébe éles metszőfogával Kojo. – Se te, se én nem láttuk ma Morowát – morogta fenyegetőn. – Amíg tartod a szád, addig senki feje nem lesz kitűzve.

– És ha visszajön? – húzta be nyakát Adjo, tartva a következő harapástól.

– Gondolod, hogy egy ekkora esést egy erőtlen ember túlél? De még ha valamilyen csodával határos módon túl is éli, a folyóban hánykolódva semmi esélye az éles sziklákkal szemben. Mire leér a hegyről, a testéből már csak pép marad a halaknak. Sosem fogjuk viszontlátni. Igyekezzünk vissza, hogy még a horda előtt visszaérjünk.

3.

Uldurtól északra kopár hegyek és kietlen síkságok terültek el ameddig csak a szem ellátott. A Hamuföldeken fullasztó volt a meleg, de ami még fullasztóbb volt az a felvert por, ami sehol sem ült le.

Egy újabb vihar közeledett. Már messziről hallani lehetett a tomboló szél morajlását, ami nem pusztán fákat csavart – már ha lettek volna ezen a vidéken –, de a hegyeket is képes volt megtépázni. A viharok egyik legpusztítóbbika közeledett, ami a Világégés óta hátramaradt örökségül az egykor itt lakókra. Akit utolért egy ilyen szörnyeteg a szabadban, annak nem sok esélye maradt a túlélésre.

Csak két féle ember nem félt tőle, a halott és aki épp a vesztébe rohant. De voltak, akik épp ezeket a szörnyeket keresték és követték, dacolva a zsigereikben szűnni nem akaró félelemmel. A kiszámíthatatlan forgó fergeteg pillanatok alatt képes volt minden előjel nélkül irányt változtatni, és elnyelni, aki büszkévé és óvatlanná vált. A vihart tisztelni kellett, és akkor talán megkímélte a követőit. Abból pedig akadt néhány. Mert sokszor az emberek még az életüket is képesek voltak kockára tenni, csak hogy elérjék a sikert, a vagyont vagy hogy épp megnöveljék életük hosszát. Jó pár szerencsevadászt vonzott a Felső Síkról származó csodálatos kristályok szóbeszéde.

A fekete tornádó átmérője több kilométeresre nyúlt, benne és körülötte ezerszámra cikáztak a lila villámok.

– Felénk fordul – üvöltötte hatalmas pormaszkja mögül a fekete csuklyás lány. Ruháját a szél vadul szaggatta. Alatta ónix szőrű lova, mintha csak egyetértene vele, izgatottan felhorkantott. – Nem fogjuk tudni megkerülni, keresnünk kell valami rejtekhelyet.

Az aranyszőrű telivéren ülő fehér ruhás társa lecsúszott a nyeregből, majd féltérdre ereszkedve némi port markolt föl, aztán hagyta, hogy az kifolyjon az ujjai között. A legtöbb szerencsevadásszal ellentétben ő egész jól ismerte ezeket a viharokat. Volt is ideje tanulmányozni őket. Több emberöltőnyi.

És úgy tűnt, társa is ráérzett a mana ritmusára az elmúlt évek alatt. Igaza volt! A homok vadul kavarogni kezdett a szélben, vagyis máshogy fújt, mint korábban. Ez pedig valóban azt jelentette, hogy a vihar irányt váltott.

Visszahúzta magát a nyeregbe, majd kelet felé mutatott.

– Keleten, két mérföldre innen láttam egy dombba vájt fedezék bejáratát.

– Akkor irány kelet! – bólintott a lány, majd vágtába ugrották lovaikat.

Nem sok idejük maradt, hogy elérjék a menedéket, mivel a tornádó olyan hihetetlen sebességgel közeledett, hogy a futásra tenyésztett leggyorsabb lovak sem vehették fel vele a versenyt.

A levegő forrósodott, egyre koncentráltabbá vált. A széllökések hol föntről, hol alulról támadtak, ezzel sokszor kibillentve egyensúlyából a lovat és lovasát. Egyre nehezebb volt a nyeregben maradni. A lovasok közelebb hajoltak hátasuk nyakához, miközben folyamatosan ösztönözték őket a még gyorsabb vágtára. Csakhogy a lovak nem szándékosan lassítottak, hisz ők is érezték a veszélyt, és szívük szerint már rég eliszkoltak volna. A szemből érkező légnyomás tolta őket egyre jobban a tornádó felé.

Már látni lehetett az óvóhely bejáratát, mikor a lány karján és a lova testén hirtelen égnek meredt a szőr. Pillanatokkal később egy fénycsóva csapott az állat elé, elvakítva mindkettőjüket, amit azonnal dobhártyaszaggató mennydörgés követett. A lovas oldalra rántotta ugyan a kantár szárát, de már rég elkésett vele. Hátasa megbotlott, és a lány csak fehér ruhás társa gyors reakciójának köszönhette, hogy nem szegte nyakát az állattal együtt. A férfi az utolsó pillanatban kinyúlt érte, elkapta a karját és átrántotta a saját lovára, ezzel megmentve az életét.

– A kaput! – próbálta túlüvölteni a szél zúgását a fekete ruhás szerencsevadász, miközben az állat hátán keresztbe fekve hánykolódott ügyetlenül.

A fehérköpenyes kezét fény árasztotta el, mire az óvóhely ajtaja felemelkedett, de épp csak annyira, hogy átférhessenek alatta. A súlyos páncélajtó visszazuhant a földre mögöttük, kizárva a manaförgeteget és minden fényt. Ezután a hangzavar után a csönd már-már kellemetlennek hatott.

Szerencsétlen agyonhajszolt ló a földre roskadt a kimerültségtől. Tüdeje sípolt a sok portól, amit az elmúlt pár perc alatt lélegzett be. Bár szívós hátasnak tenyésztették, hogy kibírja ezt a sok viszontagságot, most mégis kérdésessé vált az életben maradása.

Lovasainak viszont nem ezen járt az esze, szinte egyszerre tépték le fejükről a pormaszkot és lélegeztek mélyeket a hűvös levegőből, hálát adva a szerencséjüknek, amiért még időben el tudták érni a menedékhelyet.

A fekete ruhás a ló mellé csúszott, miközben azon morfondírozott, mennyivel veszélyesebb ez a munka, mint ahogy Yaw lefestette neki.

Alig telt el pár lélegzetvételnyi idő hirtelen fény vakította el őket, és egy kattanás hallatszott. Ismerős volt ez a hang. Kibiztosítottak egy fegyvert. Nyilván azt, aminek lámpája az arcukba világított.

– Hogy az enyészetbe sikerült bejutnotok? – morogta egy férfihang.

Kezek ragadták meg ruhájukat és míg az egyiket le-, addig a másikat felráncigálták. A lány felmordult, de társa lágy érintése nyugalomra intette.

– Nem bajt keresni jöttünk… – kezdett volna Yaw a magyarázkodásba, de a fegyver vége könyörtelenül lecsapott rá, félbeszakítva mondandóját.

A lány megpróbált társa segítségére sietni, de a mögötte álló őt sem kímélte. Teste elnehezült, miközben tompa puffanással földet ért.

Először sötét volt, vaksötét, de aztán színes hullámzó fény jelent meg a kristálytiszta tó fölött, bevilágítva a barlangot. Falai magasan fölé tornyosultak. Ismerős volt a hely. A barlang! Már hét év telt el azóta, de még mindig tisztán emlékezett arra a barlangra, ahova a folyó sodorta, és ami egy új élet előtt nyitott ajtót számára. A lábánál apró világító gombalények jelentek meg. Próbáltak felkapaszkodni a ruháján, hogy feljebb jussanak. Először még félre tudta söpörni őket, de egyre többen és többen érkeztek. Érthetetlen nyelvükön kántáltak valamit, miközben ellepték a testét, hogy már mozdulni sem bírt. Üvölteni akart, de még a szájába is belemásztak. Levegőért kapkodott. Fulladozott. Pánik járta át. Nem is! Ez valami sokkal elemibb volt. Valami, ami minden alkalommal elöntötte a testét, valahányszor menekülnie kellett az őt üldöző hiénák elől. Ez a vágy megrészegítette, és egyre többször és többször akarta átélni, ahogy átzubog minden porcikáján.

A kántálás felerősödött és végre megértette mit mondanak a gombalények.

– Rágj, Morowa! Rágj!

És ő rágni kezdte őket.

Éles fájdalom szakította ki az álomból. Az álomból, aminek nagy része emlék volt. Lüktetett a gyomra és a tarkója is, de nem csak a fegyver okozta sérülésnek köszönhetően, hanem az ereit mardosó éhség miatt is. Hét évvel ezelőtt, mikor először gyilkolt, hogy életben maradhasson, nem gondolta, hogy pont azok a kis lények fogják ilyen mértékben felforgatni az életét.

– Ébredj hercegnőm – rántotta hátra egy idegen férfi Morowa fejét a hajánál fogva, majd miután egymás szemébe néztek, vissza lökte a földre.

Míg eszméletlenek voltak, jó erősen megkötözték őket. Ha lett volna fegyvere sem vette volna hasznát.

A lány egy kivilágított terem közepén, egy kerítéssel körbevett harctéren találta magát. Mellette Yaw térdelt álmosan figyelve a teremben ácsorgó banditákat. Morowa is féltérdre küzdötte magát, de amint felállni készült a mögötte álló férfi visszanyomta a földre. Épp felmordulni készült, mikor az árnyékból egy félszemű és beesett arcú férfi lépett elő, kezében vadászkést forgatva.

– Rossz helyre tévedtetek, fiatalok!

Arcán gúnyos mosoly jelent meg, ahogy közeledett. A többiek szó nélkül engedtek utat neki. Belépett a körringbe, majd megállt úgy egylépésnyi távolságra a foglyoktól.

– Ez itt a mi területünk, és egyetlen egyszerű szabályt követünk: ami megtetszik, azt elvesszük – hajolt Morowa fölé. Megragadta állánál fogva a lányt és felemelte fejét, hogy jobban szemügyre vehesse a vonásait, majd ismét elmosolyodott. Tetszett neki, amit látott. – Ritkán tér be hozzánk ilyen csinos, fiatal nő. Biztos vagyok benne, hogy jól fogunk szórakozni.

Morowa dacosan felszegte a fejét. Az ilyen hangzatos bevezetők nem ijesztették meg. Többször nézett már szembe a halállal, és ahhoz, hogy megijedjen ennél sokkalta több kellett. Ráadásul itt volt vele Yaw is, aki még gúzsba kötve is olyan tiszteletet árasztott magából, hogy a földalatti patkányok alig mertek a közelébe menni.

A vezér most a fehér ruhás férfi felé fordult. Kisöpörte társa izzadságtól nedves haját az arcából, majd keze megpihent a Yaw fülében csüngő, tejfehér kőből csiszolt fülbevalón. Onnan a férfi nyakára vándorolt a tekintete, ahol hasonló kövekből font nyakláncot vélt felfedezni. Az ügyes rabló kéz gyorsan megszabadította Yawot a csecsebecséktől, aki szó nélkül hagyta, hogy elvegyék tőle évszázadok munkájának gyümölcsét.

– Úgy tűnik egész jó bőrben vagy – folytatta a vezér, miközben zsebre tette az ékszereket. – Mi lenne, ha veled is elszórakoznánk, csak kicsit másképp, mint a barátnőddel? Ki szeretne megküzdeni vele? – fordult az emberei felé.

Közel negyvenen lehettek a helységben. Többségük rosszarcú, ádáz kinézetű gonosztevő volt, akiket száműztek a környező országokból kegyetlen tetteik miatt, míg végül itt kötöttek ki. Különböző bandákba verődtek, és ha nem épp fosztogattak, akkor egymás ellen harcoltak. Morowáék találkoztak már ilyen mihasznákkal korábban is. A legtöbben azt képzelték, hogy legyőzhetetlenek, egészen addig, míg szembe nem néztek egy halhatatlan haragjával.

Többen is előléptek a vezér felhívására, de a leggyorsabb egy két pengét hátára csatolt, húzott szemű férfi volt. Arcát tetoválások, különféle bőrbe szúrt ékszerek és hegek díszítették, haját kétoldalt leborotválta, maradék tincseit pedig szorosan hátra fonta. Bőrpáncélja kissé hiányosnak tűnt, mivel pont hogy a létfontosságú szerveit nem védte.

A vezér engedélyt adva bólintott neki, majd a foglyokat őrző katonáknak is. Az egyik felrángatta Morowát, míg a másik egy újabbat sózott Yaw tarkójára, aki a földre zuhant. Míg eloldozták a fehér köpenyest és átadták a dupla pengésnek a ringet, addig Morowa helyet kapott a vezér széke előtt a földön. Páholyból nézhette végig a csatát, aminek amúgy is tudta már a végkimenetelét.

Egy vöröshajú kardot dobott Yawnak, de ő nem nyúlt érte.

– Mint említettem, nem bajt keresni jöttünk– emelkedett föl.

Fenyegetően tornyosult ellenfele fölé. Persze Morowa tudta, hogy ez is csak egy trükk. Yaw nem szeretett harcolni, inkább igyekezett megfélemlíteni ellenfelét, aminek egyik módja volt az az illúzió, amivel megnövelte a magasságát. Úgy tudta alakítani testét, mint kézműves a nedves agyagot. A taktika ezúttal azonban nem vált be. Yaw ellenfele azonnal előhúzta egyik kardját, és úgy kezdett járkálni, mint a türelmetlen ragadozók.

– Ha most elengedtek minket, senkinek sem esik bántódása – folytatta nyugodt hangon.

A gazfickók hangosan felnevettek. Végül is elég ostobán hangzott a jelenlegi felállásban egy ilyen kijelentés.

A bandita nem várt tovább. Meglendítette kardját, gondolván, hogy gyorsan fejét veszi a pökhendi ficsúrnak, de Yaw könnyedén kitért előle, így a kard csak a levegőt kaszabolta. A férfi ismét támadásba lendült, de újból elvétette. Egyre idegesebb lett, miközben a tömeg fütyült és óbégatott. Harmadszorra is támadt, de most Yaw nem tért ki. Hihetetlen sebességgel elkapta a férfi karját és kicsavarta belőle a kardot, majd rászegezte. Egyszerre volt fenséges, mégis leereszkedő. Mintha épp csak egy tanítványát oktatta volna vívni.

– Hogy a bestiák vigyenek el! – ugrott fel székéből meglepve a vezér.

Yaw elhajította a kardot, és hátrált néhány lépést. Úgy tűnt, mégiscsak élvezi ezt a kis közjátékot, noha nem az ő élvezetére szervezték. A tetovált képű elfintorodott, majd a földre köpött, és előhúzta másik kardját is. Ha eddig nem is gondolt komolyan erre a párbajra, most már minden bizonnyal. Egy újabb sor tánclépés következett, de sehogy sem sikerült közelebb kerülnie Yawhoz, akinek még csak fegyvere sem volt.

– Igaz is kapitány, a bestiákról jut eszembe! – hajolt közelebb a vezérhez egyik alárendeltje. – Az a hír járja, hogy a Hétfivérek újabban bestiákra vadásznak. Megnőtt a feketepiaci kereslet az élő egyedekre.

Morowát felmordult hallva a szerencsevadász szavait.

– Talán nekünk is vállalkozást kéne váltanunk – tette hozzá a férfi.

A vezér csak legyintett, hogy elhessegesse a zavaró pletykálkodót. Jobban izgatta a ketrecharc, semmint a bestiákról szőtt mesék. Morowa viszont szívesebben hallgatta volna a hórihorgas orrút. Ha a családja veszélyben van, arról illene tudnia és közölnie is velük. Még ha a többség nem is bánt vele túl szívélyesen.

Egyre többen álltak fel, hogy beléphessenek a ringbe és csapatostul támadhassanak Yawra. Szinte izzott az izzadságtól és tesztoszterontól bűzös levegő. Morowa viszont kezdte unni, hogy csak ücsörög és őket nézi. Szívesen lépett volna a tettek mezejére és verte volna ki a rothadó szagúból az információkat.

– Még meddig akarsz velük szórakozni? Csak nyírd ki mindegyiket és menjünk! – ordította oda társának, amivel sokak figyelmét magára vonta.

– Minden élet értékes – válaszolt a férfi egy újabb kitérést követően, majd álszentül elvigyorodott.

– Ez elég viccesen hangzik annak a szájából, aki miután megettem azt az ősi lényt, csak annyit mondott: egészségedre – morogta az orra alatt a lány.

– Hogy mit mondasz? – ragadta meg a hajánál fogva a vezér.

Ez volt a végszó! Morowa türelme elfogyott.

A testében megtelepedett gombaspórákból kikelt fonalak, amik behálózták vérereit, felragyogtak, ahogy a manát áramoltatni kezdték testében. Az ősi lények, amiket az éhségtől elborult elmével elfogyasztott a barlangban, átalakították a testét és egyúttal megnyitották előtte az utat a mana használatához.

Pillanatok alatt megszívta magát manával, és átcsoportosította izmaiba, ez viszont azzal járt, hogy végtagjai eldeformálódtak és a klánjáéhoz hasonló hiéna szerű beleket tépázó karokká változtak. A biztosnak hitt kötél játszi könnyedséggel szakadt le róla. A vezér dermedten állt a torz külsőt magára öltő lány előtt. Morowa megragadta a haját markoló kezet, majd darabokra roppantotta. A férfi felüvöltött fájdalmában, amire az őrjöngő tömegből többen is felfigyeltek.

A rablóbanda ezen a ponton két részre szakadt. Egy részük Yawot akarta mindenáron halva látni, a többiek pedig Morowát.

Valahol eldördült egy fegyver. Az apró manalövedék sebesen süvített a lány felé, aki úgy vágta a siránkozó vezért a csőcselék közé, mint egy élettelen rongybabát. A férfi teste sokakat letarolt, és az energia lövedéket is felfogta. Míg az emberek próbáltak feltápászkodni, nem várt tétlenül. El kellett kapnia a horgas orrút, de előtte még el kellett intéznie azokat, akik sérülést okozhattak Yawnak.

Nehéznek tűnő teste ruganyosan mozgott, így néhány pillanat alatt a fegyveres előtt termett. A férfi kezében megremegett a fegyver. Úgy tűnt, még sosem találkozott bestiával, és többször már nem is fog. Morowa elkapta a puska csövét és visszahajlította. A fegyver besült. Ki kapta a férfi kezéből és lendületet véve fejbe verte a végével. A koponya nagyot reccsent, a férfi pedig mozdulatlanul a földre zuhant.

A következő pillanatban több bátor jelentkező támadt egyszerre, de mind hasonlóképpen végezte.

Yaw sem tétlenkedett. Amint Morowa hadiállapotot hirdetett a teremben lévők ellen, ő is komolyabbra vette a figurát. A rablóvezér zsebében felfénylettek a lopott ékszerek, majd Yaw teste halványan ragyogni kezdett. Szemében, mint a hold fénye izzott fel az éter. Néhányan ugyan megtorpantak, de a legtöbbeknek annyira eszét vette a vérszomj, hogy fel sem fogták, kivel állnak szemben. A természet-szellem kifelé fordította tenyerét, és egy lökéshullámmal kisöpörte a ringbe tért banditákat. Aki ezek után sem tért jobb belátásra, arra pedig egy sor villámot szórt.

Egy sötét sarokban tiszta ciklámen fény villant, majd éles robajjal kilövellt Morowa felé. A lánynak nem maradt ideje kitérni, nem mintha szándékában állt volna. Mióta szimbiózisban élt a gomba lények spóráival, nem volt szüksége védelemre a manalövedékek ellen. Az a néhány hét, amit a barlangban töltött velük, bepillantást engedett számára, hogyan képesek ezek az ősi lények csupán vízből és a tiszta mana elnyeléséből fenntartani magukat. Az ereiben szétágazó gombafonalak ugyanígy képesek voltak elnyelni és átalakítani minden fajta sérülés nélkül a legtöbb mana koncentrátumot.

A fénygömb mellkason találta, majd szikrázva eltűnt. Morowa erei még perzselőbben felizzottak.

A lány gúnyos mosolyra húzta szája szélét, látva a támadója szemében felderengő rettegést, de nem hagyta, hogy kiteljesedjen. Két ugrással a fegyveres mellett termett, majd a nyakánál fogva felemelte és a földhöz csapta. Csak egyszer nyekkent a vékony alak, mikor kilehelte utolsó leheletét.

A csata hamar eldőlt. Hiába voltak ezek az emberek veszélyes bűnözők, vagy épp csak számkivetettek, sem Morowával, sem Yawval nem vehették fel a versenyt.

– Nem tudtad volna még egy kicsit türtőztetni magad? – lépett a lány mellé társa, aki a visszaszerzett ékszereit biggyesztette épp magára.

– Nem érek rá ezzel foglalkozni, meg kell találnom a horgas orrút – hagyta figyelmen kívül a férfi megjegyzését.

– Kezdesz elszemtelenedni kis bestia. Ha nem léptél volna közbe, engem itt most istenként tisztelnének – mímelt sértődést.

– Akkor viselkedj az istenekhez méltón, és ne játszadozz velük, mint macska az egérrel! – mordult fel Morowa.

Ma amúgy sem volt kedves hangulatában, az utolsó csepp békéjét pedig az az alak vette el, aki a kérdéseire választ adhatott.

Yaw derűs kedvét viszont nem lehetett efféle nyers szavakkal elvenni. Hangtalanul követte a fekete köpenybe burkolózott hiéna testű bestiát, hogy ő is kielégítse kíváncsiságát.     

A teremben, aki nem holtan, az eszméletlenül vagy törött testrészekkel fetrengett a padlón. Morowa elsietett mellettük az egyik folyosó irányába, amerre a banditát távozni látta. Emlékezett a férfi ocsmány bűzére, így csak azt kellett követnie. Tucatnyi kabinajtó mellett siettek el, melyek közül némelyik tárva nyitva állt, míg mások kulcsra zárva. A szag egy újabb folyosóra vezette őket, majd egy másikra. Végül Morowa megtorpant az egyik előtt. Az acélajtó emberi szemmel betörhetetlennek tűnt. Szerencséjére nem emberi ököllel kellett átküzdenie magát rajta.

Morowa testében ismét felbuzogott a mana, és egy hatalmas csapással behorpasztotta az ajtót. Másik kettő után pedig már bent állt.

– Hogy a manafalók szipolyozzanak ki! – suhintott a lány felé a bandita egy bárddal. Nem akarta könnyen adni az életét.

Morowát viszont nem érte váratlanul a támadás. Megragadta egyik karmos mancsával a férfi fegyvert forgató kezét, másikkal pedig a nyakát, majd megemelte a kabinfalának nyomva.

– Most pedig ideje elbeszélgetnünk – vicsorgott rá.

– Ne ölj meg! Ne ölj meg! – könyörgött a férfi.

– Mindaddig, amíg elmondod, amit tudni akarok, nem esik bántódásod. Szóval ki vele! Kik vadásznak a bestiákra? Mi az a feketepiac, és hogyan találom meg? Mindent tudni akarok!

Az ijedt képű bandita vadul bólogatott, mire a bestia elengedte. A férfi megdörzsölte megnyomorgatott nyakát, majd megköszörülte torkát, végül készségesen beszélni kezdett.

– Van egy klán innen délnyugatra, akik úgy hívják magukat, hogy a Hétfivérek. Főként hidegvérű gyilkosokból és orvvadászokból áll, elvetemült egy banda, nem úgy, mint a mi kis barátságos klánunk.

Yaw nem bírta visszatartani a nevetését, kitört belőle a „barátságost” hallva. Morowa megsemmisítő pillantást vetett rá, mire a halhatatlan komolyságot színlelve megköszörülte torkát, és némán mutogatott, hogy folytassák csak a beszélgetést, ő ugyan ott sincs.

– Úgy hallottam ők és még pár másik összefogott, hogy élve ejtsenek el bestiákat.

– Miért?

– Azt nem tudom.

Morowa veszélyesen kivillantotta éles fogait.

– Tényleg nem tudom! Csak annyit, hogy sokat fizetnek értük. Teljesen mindegy milyen klánhoz tartozik, az a lényeg, hogy életben legyen. De azt hiszem – halkította le hangját a horgas orrú, mintha attól tartana, hogy valaki más is meghallja a beszélgetésüket –, hogy kísérleteznek rajtuk. Úgy egy hónapja, mikor a piacon jártam, láttam ahogy egy felszabdalt bestia testet hoztak ki egy hátsó teremből.

– Hol ez a piac?

– Egy romvárosban tartják Uldur, Vailan és az Ashama birodalom peremén. Nehezen lehet megtalálni, és annál is nehezebben lehet bejutni.

– Hogyan juthatok be?

– Mivel a feketepiac egy olyan hely, ahol ritka, felbecsülhetetlen, vagy épp illegális dolgokat vehet az, akinek sok pénze van, éppen ezért a Hamuföldek lakóinak ritkán nyílik lehetősége belépni oda. De jó emberrel hozott össze a sors, kedveském.

A napszítta hajú férfi kotorászni kezdett a belső zsebében, majd egy kerek, lyukacsos korongot vett elő, és felmutatta.

– Ezzel a kulccsal itt. De ha életben akarsz maradni, én nem javasolnám, hogy oda menj – pillantott végig a lány megváltozott testén. – A világ egyik legjobban őrzött helye. Lehet, hogy tárt karokkal fogadnának, de el biztos nem engednének élve.

– Tudom, hogy ti emberek azt képzelitek, hogy ostoba állatok vagyunk, akiket csak az ösztöneik hajtanak, de talán még emlékszel, milyen bőrben kerültem a vezéred elé – mosolyodott el a lány. – Szó nélkül be fognak engedni.

– Feltéve, ha jó időben mész.

Morowa szemöldöke homlokára szökött.

– Csak negyedévente, holdfogyatkozáskor, az éj leple alatt nyitják meg a kívülállók előtt az ajtókat. És csak akkor tudsz bejutni, ha ezt a kulcsot a megfelelő lyukba helyezed. Máskülönben csak a felszínen fogsz kószálni.

A horgas orrú büszkén kihúzta magát. Talán dicsérő szavakra, vagy valamiféle segítségkérésre várt a lánytól, de azzal Morowa nem szolgálhatott. Ellenben egy óvatlan pillanatában lecsapott a fickóra, és kirántotta belét a hasüregén keresztül.

Yaw viszolyogva fordult ki az ajtón. Nem szívlelte az ilyesfajta kivégzéseket.

Miközben a férfi gyors haláltusáját figyelte a lány, megszületett a terve is! Visszatér az Afui klánhoz, hogy figyelmeztesse őket a közelgő veszélyre, és kideríti, kik fizetnek a bestiákért, majd kipusztítja még az írmagjukat is. Kivette a férfi kezéből a korongot és a nyakába akasztotta egy madzaggal, majd Yaw után indult.

Egy kis ideig némán sétáltak egymás mellett a kijárat felé igyekezve, végül a férfi törte meg a csendet.

– Nem azt ígérted neki, hogy nem ölöd meg? – ráncolta homlokát.

– Hagytam volna életben, hogy figyelmeztesse őket? – mordult fel a lány.

– Nem, de mondjuk lehet jól jött volna, hogy megtaláljuk a feketepiac helyszínét és a kulcslyukat.

– Valamiről megfeledkezel.

– Igen? És mi lenne az?

Morowa sötét orrára mutatott.

Ezzel az érvvel nehéz lett volna vitába szállni, elvégre ő is azért társult vele, mert bármit képes volt kiszagolni, mikor bestiává vált.

Pár perc séta után végül sikeresen visszataláltak a kiindulási ponthoz. Az aranyfényű ló boldogan horkantva üdvözölte gazdáit.

– És akkor most? Mi a terv? – tette föl a benne motoszkáló kérdést Yaw, miközben felemelkedett a fémajtó.

Fullasztó meleg és por tódult be a menedékre. Odakint épp vérvörösre festette a tájat a hanyatló nap fénye.

– Visszatérek a klánomhoz – válaszolta Morowa, majd minden további magyarázat nélkül kilépett a kapun.

– Egyedül?

– Az attól függ. Akarsz csatlakozni?

A férfi ajka vidám mosolyra húzódott.

– A kaland, az mindenhol kaland! – tárta szét karját, majd a lovát vezetve Morowa után sietett.