A sas üzenete

 Írta: Puchla Norbert

I.

Ashawar városa az ashar földek déli részén terült el, Brachta-Dar szomszédságában. Rossz hírű város volt ez, ahol nem lehet tudni, hogy az alázattal kolduló utca embere mikor dönt úgy, hogy tőrrel veszi el azt, amit nemrég még lágy hangon kért. Ebben a sivatagi porfészekben hallomásból is alig ismerték a becsület fogalmát, az urak is becstelenek voltak, hát mit lehet elvárni az aljanéptől? Ám az urak mégis vaskézzel irányították a várost, így a káosz teljesen sosem szabadult el. Olyan környék hírében állt, ahol este, egyedül járkálni felért az öngyilkosággal, ám nappal is gyakran kellett az embernek a háta mögé néznie, főleg a szűk sikátorokban, ahol könnyen egy maréknyi rabló állhatta el a menekülőutat.

Itt történt egy reggelen, hogy az éppen szünetét töltő Aloysius, ki a város lándzsáshadának volt a kapitánya, fürge léptekkel szelte át a homokkal telített utcákat, hogy szomját és vágyait enyhítse a Brachta nevű fogadóban. A fogadó neve „Nagy Harcosnak” fordítható, ám ebben a putriban a férfiak legfőképp ivásban mérték össze harci tudásukat, ami néha-néha kocsmai verekedésbe torkollott. Ahogy az épület felé tartott, már a kocsmatulaj hangját hallotta kiszűrődni:

– Nem semmi ez az Idegen! Nem hittem volna, hogy mind megissza!

Mit sem törődve a kocsmáros szavaival, akit már évek óta gyűlölt, megindult a bejárathoz, amikor is távolról egy ifjú kiáltott neki:

– Várjon, Kapitány!

Aloysius megtorpant, látta, hogy az utca végéről egy fiatal hírnök szalad felé. Úgy döntött hát, hogy a kocsma előtt, a balkon alatt várja meg a legényt. Aloysius egy nemesi családból származott, megengedhette magának, hogy göndör haját és szakállát drága, illatos kenőcsökkel kenje, két fülét arany fülbevaló díszítette, és gyűrűkből sem szenvedett hiányt. Ám nem volt ő holmi díszkatona. Magára nagyon is adó gazemberként vált ismertté Ashawar városában, aki szereti éreztetni másokkal a hatalmát. Az ifjú hírnök, aki alig múlhatott tizenkilenc, lihegve állt meg a heves természetű kapitány előtt.

– Pihenj, katona – morogta Aloysius.

– Igyekszem, Uram! – fújta ki magát a legény.

– Szedd már a levegőt, taknyos! Fontos dolgom van.

– Elnézést, Uram! Az egész várost átszaladtam! – Felelte a hírnök a térdére támaszkodva.

– Na, mi hírt hoztál nekem? Bökd ki! – türelmetlenkedett Aloysius.

– A kalifa látni kívánja önt, Uram!

– Mikor!? – ragadta meg a hírnök vállát.

– Amint csak lehet!

– Hmm... tudod mit jelent ez? Valószínűleg előléptetéssel akar megjutalmazni hűséges szolgálataimért! Már alig várom, hogy az a sok irigy kutya bámuljon engem, amint az uralkodó...

Az, hogy mi lett volna a mondat vége, sosem derült ki, ugyanis ekkor az ashar földek szeszfajtáinak nagyja gyomorsavval keveredve landolt a kapitány feje búbján, összemocskolva haját, arcát és díszes páncélját.

Valaki lekiáltott a balkonról:

– Ó! Sajnálom, testvérem! – köhögte fel az ismeretlen. – Nem volt szándékos!

Aloysius próbálta lerázni magáról a sok szennyet és mocskot, aztán ráordított a fiatal legényre:

– Ne csak bámulj, te szerencsétlen! Hozz már ki egy vödör vizet, vagy lándzsára tűzlek azzal a fenti vademberrel együtt!

Amikor az ifjú odabent elmondta, mire kell a vödör víz, hatalmas röhögés támadt. Aloysius mérgében majdnem berohant, ám el tudta képzelni, hogyan fest külsője a mocsokban, és habár a pontos alakját nem is tudta maga elé álmodni, a szagát azt teljesen érezte. Amikor a legény kijött, a kapitány azonnal mosakodni kezdett, majd letépte díszes köpenyét, és azzal törölte magát. A hideg víz nem igazán nyugtatta le. Berontott az ajtón, és egyből a kocsmároshoz fordult. Öklével a pultra csapott.

– Ki az az állat, aki a balkonra nyíló szobát vette ki!?

– Nem idevalósi, kapitány uram... valami külhoni.

– Hogy hívják, te barom!?

– Nem árulta el a nevét, mi csak Idegennek és Vándornak szólítottuk, három napja van itt velünk. Valami zsoldosféle lehet. – A kocsmáros megpiszkálta vastag bajuszát.

– Ha még egyszer egy ilyesféle jöttmentnek adsz ki szobát, akkor a helyőrséggel vizsgáltatom át az egész kócerájt, megértetted, vénember!?

– Értettem – nézett haragosan a tulaj a kapitányra.

Aloysius nem késlekedett, felviharzott a lépcsőn. Jól ismerte a helyet, törzsvendég volt, bár nem sokan szerették, még azok se, akik pénzért bárkit szeretnek. Pontosan tudta, melyik ajtót keresi, ám zárva találta. Ököllel kezdte verni.

Az Idegen válaszolt:

– Fél perc, még befonja a hajam ez a szépség!

Aloysius mániákusként esett neki az ajtónak, ami végül megadta magát. Az idegen félmeztelenül fogadta bent, az örömlány, aki éppen az Idegen haját igazította, szintén hiányos öltözetben mutatkozott.

– Azt hiszem, kivételesen engem keresnek, na menj szépen – lökte meg lágyan az örömlányt a derekán az Idegen.

A vörös, sápadt bőrű lány, akit a származása miatt a legdrágábbként tartották számon ezen a helyen, megtorpant az ágy előtt, ahova az Idegen a ruháit ledobálta. Meglátott valamit csillogni, lehajolt érte, megnézte. Egy aprócska kék, díszes doboz volt. Aranymotívumokkal inkrusztálták, olyan tengeri lényeket ábrázolt, amiket a lány még sose látott.

A Idegen kuncsaftja ekkor odalépett hozzá, és közel hajolt az arcához.

– Nana, azzal nem játszunk.

Az ajtó felé irányította a fiatal lányt, majd búcsúként megpaskolta annak fenekét, aki ezután játékosan lépkedett kifelé.

Aloysius végignézte a jelenetet, most kezdte el csak vizsgálni az Idegent: látszott rajta, hogy egy ideje ashar vidéken tartózkodik, eléggé lebarnult a bőre, de egyértelműen világosabb fajta, mint az itteni lakosok. A haja sötét, oldalt és hátul kiborotválta, csak a feje búbján hagyta hosszúra, egész a lapockái közé ért a frissen font haja. Szakállat nem viselt. Fél fülét több darab fülbevaló díszítette. Valóban zsoldos lehetett, felsőtestét sebek és karcolások éktelenítették. Egymagas lehetett Aloysiussal, de pár évvel fiatalabb lehetett a kapitánytól. Ezután Aloysius pillantást vetett a földön heverő bőrszerelésre, amit bár civilizált kezek varrtak, de állati fogak és szőrme díszített. Akármilyen népcsoportba, akármilyen ország népei közé is próbálta behatárolni az Idegent, nem sikerült.

Ez lenne, aki megbecstelenített engem? Egy hazátlan, istentelen senki? Akit valószínűleg egy rozoga hintón szült meg a szajha anyja, miután egy zsoldoscsapat ment végig rajta? – gondolta Aloysius.

Ekkor az Idegen odalépett hozzá, szavai hozták vissza a gondolataiból a valóságba:

– Remélem, az ajtót te állod. – Ezzel kilépett az ajtókereten és megindult lefelé.

Aloysius utána kiáltott:

– Hová mész!? Nem végeztem veled!

– Ne haragudj, de muszáj ennem valamit, teljesen üres a gyomrom – válaszolta az Idegen a lépcsőről.

Aloysius nem hitte el az idegen pofátlanságát:

– Tudod te kivel beszélsz, te korcs!? – vetődött utána.

Az Idegen már leért a lépcsőn és a pultnál fizette ki a napi menüt, látszólag jóban volt a kocsmárossal, ahhoz képest, hogy csak három napja tartózkodott itt, ezután fogta magát és leült egy közeli asztalhoz. A kapitány nem sokkal később követte, majd megállt az asztala mellett, rátámaszkodott és gyilkos szemekkel méregette az Idegent.

– Szerezzek egy széket?

– Na ide figyelj te... te bestiák fattya! Nem tudom, kinek képzeled magad, ide masírozol a nevenincs országodból, vagy a Homályból, majd játszod az urat, és engem szégyenbe hozol!?

– Nézd, sajnálom, ami történt, de tényleg... Tegnap komoly párbajba keveredtem azzal a… kováccsal? – kérdezte magától az Idegen. – Sorba végig kellett innom az egész készletet, sajnos ez landolt rajtad, barátom.

– Barátodnak mersz szólítani!? Te civilizálatlan aljanép!

A kocsmáros ekkor jelent meg a tálcával, rajta több hatalmas combbal és kenyérrel, mellé egy nagy korsó mézsörrel.

– Ez már elég lesz a józanodáshoz, Idegen? – kérdezte nevetve a kocsmáros.

– Reméljük! – válaszolta a még sápadt Idegen, majd a kapitányra nézett. – Ülj le, meghívlak egy sörre békülés gyanánt!

Aloysius nem bírta tovább idegileg, felfordította az asztalt, az Idegen egy combot és a korsót szerencsére pont elkapott.

– Párbajra hívlak, te senkiházi! Keselyűknek fogom szétszórni a beleidet!

Ezzel a kapitány dühödten hagyta el a kocsmát. Az Idegen egy másik asztalhoz ült csóválva a fejét. Nem sokkal később a fiatal hírnök lépett be az ajtón, és ült le vele szembe.

– Te bosszantottad fel a kapitányt?

– Nagyon úgy néz ki. – Felelte, majd a sörébe ivott.

– El kell magyaráznom Ashawar párbajszabályait neked.

– Mondjad csak – rágcsálta a megmaradt combot.

– A kapitány és én összehívjuk a lándzsásokat, akik két sorban fognak fölállni az utca két szélén. Te és a kapitány középen csaptok össze, mindketten megálltok, előreléptek úgy, hogy a jobb lábatok egy vonalban legyen, ebből az állásból indul majd a támadás.

– Ti aztán a gyors kivégzés hívei vagytok.

– Így is mondhatjuk. Miután így felálltatok, a lándzsások elkezdik a földet ütni, majd egyenként elhalkulnak, amikor az utolsó is elhalkul az lesz a jel, akkor lehet a karddal lecsapni.

– Rendben kölyök, megértettem. Menj, hívd csak a lándzsásokat, hagyj megreggeliznem.

Miután a fiú is elhagyta a kocsmát, az Idegen egyedül maradt a poros helyiségben a kocsmárossal, aki elég hamar kihasználta az alkalmat, hogy pár szót váltson vele.

– Tudod, ki is ez a kapitány, Vándor?

– Ágyékkígyóm tudja – válaszolta unott hangon.

– Kérlek, Vándor! Ne káromold a Sorskígyót az Ashar földeken! Balsorsot hoz rád!

– Visszatérve a kapitányodra... – kortyolt a sörbe az Idegen.

– Aloysius, Ashawar lándzsásainak kapitánya. Egy kibírhatatlan gazfickó... de ne tévesszen meg a díszes külső, sajnos a patkány az egyik legjobb kardvívó és párbajozó a városban.

– Nem rajongsz túlságosan ezért az Aloysiusért, kedves kocsmáros Uram.

– A barátaimnak csak Faarthal.

– És? Barátok vagyunk, kedves Faarthal?

– Még lehetünk – pödörte meg a bajuszát az öreg.

– Jól jönnek a barátok ezen a kegyetlen vidéken – mosolyodott el. – Hallgatlak.

– Tudod... Ez az Aloysius korábban a város őrségénél szolgált, gyakran járt a magamfajták nyakára. Mindig talált valami kivetnivalót. Gondolom feltűnt, hogy nem csinálok ügyet a randalírozásaiból. Mondjuk úgy, hogy tud bizonyos dolgokat rólam, amiket jó lenne, ha nem tudna.

– Még egy nyomós ok, hogy megnyerjem a párbajt?

– Érted a célzást. – Közel hajolt az ismeretlen füléhez – Látom rajtad, hogy szereted a jánykáimat. Hát tudd meg, hogy Aloysius nem bánt velük túl szépen. Ha megölöd nekem, több hetet is nálam tölthetsz, teljesen ingyen, a ház vendége leszel.

Az Idegen bólintott:

– Hozz még egy adag reggelit.

Bajszos Faarthal ezzel megindult a konyha felé.

– Barátom! – szólt utána az Idegen.

– Igen, Vándor?

–  Oda küldöm majd, ahová való! – mosolyodott el az Idegen.

Körülbelül két óra telhetett el, míg a haragos Aloysius szinte az egész hadát a kocsma előtti utcába betuszkolta. Kiabálva parancsolta őket az utca egyik, majd másik feléhez, kardjával lóbálva a feje fölött. Kapitányi kardja alkarjának másfele lehetett hosszúságra. Amikor már mindenki elhelyezkedett, némán várakoztak.

Ajtó csapódott, az Idegen lépett ki, az állati fogakkal díszített bőrpáncéljához hasonlót még nem láttak, gallérját valamilyen szőrmével toldották meg, kardja mindenféle díszítést mellőzött, primitív megformálású kétkezes penge volt, melynek keresztvasa alig szélesebb, mint a pengéje és alig volt rövidebb, mint a hordozója. Még a lándzsát szorongató katonák se szívesen csaptak volna össze ezzel a pengével, egy pillanatra Aloysiust is kiverte a víz, ám végül nevetésben tört ki:

– Nem mondta el neked az ifjú a szabályokat? Egymás arcában fogunk állni, és te ezt a hóhérpallost hozod? Hogy tudnád azt a fémdarabot időben lerántani a hátadról!? Hát legyen... eddig is biztos voltam a győzelmemben, de nem hittem volna, hogy ennyire meg akarsz dögleni!

Az Idegen nem szólt, megállt az utca közepén. Aloysius felállt vele szemben, a párbajhoz híven kardját visszarakta a hüvelyébe, majd fél lábát előre helyezte, az Idegen is ekképp tett. Aloysius keresztbe nyúlt a derekán, és kezét a fegyver markolatára tette, az Idegen átnyúlt jobb kezével az azonos válla fölött, szintén megragadta a markolatot.

– Kezdjétek! – kiáltott fel a kapitány.

A lándzsások mind azonos pozíciót vettek fel. Lándzsájuk aljával először csak egy katona kezdte el a földet ütni, aztán csatlakozott még egy, majd még három, szép lassan az egész had dörömbölt. Az ablakokból kíváncsi lakók követték figyelemmel a történéseket. Egy anyuka a gyerekét tartotta, aki a fülét befogta a nagy hangzavarban, az anya a szemét takarta a fiának. A katonák lándzsáinak üteme egyesült, ugyanazt a ritmust vették fel, hatalmas port vertek már fel, ami a két párbajozó köré gyűlt, de ők csak egymást nézték továbbra is, a homok porát észre sem vették.

Aloysius megszólalt:

– Egy szúrás, és véget vetek az életednek, Idegen!

Az Idegen felelt:

– A lányokat is így félemlítetted meg?

Aloysius teljesen elsápadt. Nem értette, honnan tudhat bármit is. Összezavarodott. Gondolatai kitaszították a jelenből. A lándzsások nagyja ekkorra abbahagyta a talaj dobogtatását. Már csak tízen verték. Már csak öten. Hárman. Már csak egy. Az utolsó katona még tartotta a ritmust.

Az Idegen erősen Aloysius szemébe nézett, aki nem bírta tartani a szemkontaktust. Csend támadt. Aloysius gyorsan akart pengét rántani. Az Idegen az előre rakott lábán pördült meg, hatalmas lendülettel rúgta meg hátsó lábával a kapitányt, aki levegő nélkül csapódott a földre. A kardja elő sem került a hüvelyéből, amikor az Idegen pallosa dinnyeként hasította félbe a fejét.

A katonák, akiket kevésbé sokkolt kapitányuk gyors halála, azon tanakodtak, szabályszerű volt-e a támadás. Be kellett látniuk, hogy a testrészek használatát a párbajból sosem zárták ki.

II.

A méretes hintót katonák töltötték meg. A kocsis, pár lándzsás, pár városi őr, a hírnök, egy hulla félbehasított fejjel, amit ronggyal takartak le, és egy Idegen, aki a halottól elkobzott ékszereket vizsgálta. A gyűrűket csatos erszényébe rakta, az arany fülbevalókról letörölte a vért, az egyiket elrakta, a másikat a fülcimpája fölé tűzte be, majd mosolyogva kérdezett a katonáktól:

– Passzol?

A katonák egy része még mindig sokkos állapotban volt a párbaj kimenetele miatt, ám az egyikük felszólalt:

– A kapitányunk még ki sem hűlt, te meg itt gyalázod az emlékét?

– Nem én hívtam ki magamat párbajozni. Különben is, a párbaj az szent, akárki is vesz részt benne, ezért is nem szurkáltatok agyon a vékony pálcikáitokkal, és ezért nem a tömlöc felé tartunk, ha tippelnem kéne.

Nem sokkal rá a hírnök szólalt meg:

– Igazad van, Idegen. A város törvényei szerint párbajt nyertél, s még ha egy kapitány ellen is, akkor sem vethetünk tömlöcbe. Tudd meg, hogy a kalifa elé szállítunk.

– Minek? – köpte oda a kérdést a hírnöknek.

– Nos... Pontosan én sem tudom, az biztos, hogy Aloysius kapitányt valami titkos feladattal akarta megbízni az Urunk, de mivel belőle nem sok maradt, ezért azt parancsolta, hogy téged vigyünk helyette.

– Milyen titkos feladatról van szó?

– A titkos feladat, a nevéből adódóan, nos... titkos, ezért én nem tudok róla semmit – válaszolta a hírnök.

–  Hmm... Remélem ez a titkos feladat tartalmazza majd a kalifa feleségét. – Nézett végig az Idegen a katonákon.

Néma csend támadt, apró szuszogások az orrokból, elfojtott ajkakba haraptak a katonák, ketten a szájuk elé tették tenyerüket, míg végül a hintós beadta a derekát, és röhögve kezdte el csapkodni a combját. A többiek, akik eddig szúrós szemmel tekintettek az idegenre ismeretlen férfira, szép lassan mosolyra váltottak, páran könnyezve nevettek az Idegenen, aki olyan szabadon poénkodik uralkodójukon, ahogyan ők álmukban sem mernének.

– Nem tudom honnan jöttél, Idegen, de ilyen gazfickót, mint te, még soha nem láttunk errefelé! – vallotta be a hírnök mosolyogva.

– Azt gondolom! – válaszolta nevetve. – Ha esetleg nem véteti a fejem az uratok, akkor a jövőben leguríthatunk valamit!

– Úgy legyen! – egyeztek bele a katonák.

Valamivel később az Idegent sűrű folyosókon kísérte az ifjú hírnök, amiket dús növényzet tett változatossá, egy nagy ajtó előtt álltak meg, két magas, izmos lándzsás katona állt őrt, arcuk inkább emlékeztette az idegent valami bestiáriumi majomszörnyre, mintsem emberére. Az ajtó közepét egy óriási rovar aranyból faragott mása díszített, amit az Idegen szkarabeusznak nézett. Az ajtót a két torz arcú őr kinyitotta, mire a hírnök előresietett, majd mélyen hajolt meg uralkodója előtt, míg az Idegen lassan követte.

– Orolo, a Kígyóisten áldja a mi uralkodónkat, a hatalmas Delawar kalifát, ki lándzsájával...

– Elég lesz, fiú! – szakította félbe Delawar mély hangon, és arcához emelt valami fura formájú tárgyat, melynek füstjét szívta be. – Untatod a vendégünket, kapd össze magad, aztán takarodj a Homályba.

A fiú úgy tett, ahogy a kalifa utasította. Még utoljára odaszólt a vándornak, hogy hajoljon meg az uralkodója előtt. A trónhoz vezető hosszú lépcsősor előtt pár méterrel állt meg uralkodó felállt, és elindult lefelé. Delawar fehér tógát viselt, fejkendője a válláig ért, homlokát zöld, faragott kő díszítette. Masszív, magas férfi volt, nagy hasa alatt az öve ugyanolyan rovart imitált, mint amilyen a trónterem ajtaján is tetszelgett.

– Te nem hajolsz meg előttem, Idegen?

– Nem szokásom.

– És mit szólnál, ha ezért én fejedet venném, hogy aztán a te koponyádból szívjam a gilka füstjét? – kérdezte a kalifa kifejezéstelen ábrázattal.

– Akkor lehet, már nem lenne ideje másvalakit felkeresni a titkos küldetésével, Uram. – Az idegen élcelődve elmosolyodott.

Delawar oda állt az Idegen elé, egy fejjel magasabbról nézett le rá.

– Igazad lehet.

Az uraság a szemével jelezte, hogy járnak egyet, közben odanyújtotta neki a kétes eredetű tárgyat, hogy szívjon belőle. Az Idegen most látta, hogy valamiféle rovar kitinpáncélja lehet.

– Gilka – beleszívott. – Fuuuh... sose rossz... persze csak mérsékelten. Mi ez a nagyra nőtt bogár? Szkarabeusz?

– Hmm... Nem hallottál még Alim bogarairól?

– Úgy tudtam, azok ettől nagyobbak.

– Ez még nem szipolyozott elég manát ahhoz, hogy oly’ nagyra nőjön. De hidd el nekem, nem volt így se könnyű préda.

– Én is ejtettem el már pár érdekes vadat életemben.

– Az utolsó ugye Aloysius volt.

– Magának kereste a bajt a szerencsétlen. – Szívott újra a kitinpáncélba az Idegen.

– Az unokaöcsém volt. Mi van? Azon agyalsz, miért vagy még életben? Igen, a rokonom és a legkevésbé sem érdekel, amit tettél vele. Túl sok is van belőlük. Jól szolgált, de egy tökkelütött volt. Jó katona, hegyes karddal, tompa elmével. Félkész ember.

– Ezzel egyet tudok érteni.

– Látom rajtad, hogy a modoroddal és a barbár külsőddel ellentétben az eszed a helyén van. Ki vagy te, Idegen? Tudom, hogy másnak még nem árultad el a neved.

– A nevem Aeveryk.

– Honnan jöttél, Aeveryk? Mit keresel ashar földjein?

– Az, hogy honnan jöttem, nem számít, egy kalandor vagyok, vándor, zsoldos aki a világot járja, és kardjával keresi a kenyerét – mondta Aeveryk, közben a mosolya olyan volt, mint egy farkas vicsorgása.

– Hát legyen... Sehonnai Aeveryk. Egy küldetés miatt vagy itt, amit a nem rég elhalálozott, majd lassan díszes temetésben elbúcsúztatott unokaöcsémnek szántam. A szerencsétlent ezután hadnaggyá kellett volna tennem. Persze katonai tanácsadói irányították volna őt... politika, nem untatlak vele.

– Hálás vagyok, kalifa. – Bökte oda Aeveryk.

– Nem vagy idevalósi, tehát megkérdezem, hallottál Balchus városáról? – Az uralkodó egy díszpárnás kanapéra telepedett.

Aeveryk szembe ült vele, majd egy szolgálólány egy üveg jéghideg bort hozott be a két férfinak, és töltött mindkettejüknek.

– Valahol keleten? A nagy hegyek alatt?

– Mondom én, hogy vág az eszed! Tudod... Balchus fölött mindig is egy dinasztia uralkodott, az Amhereis ház. Halhatatlanok... legalábbis részben. Szóval ez a dinasztia tervezi elfoglalni a tőlünk északnyugatra elhelyezkedő Sharul városát, ezt szeretném megakadályozni.

– Pusztán hősiességből, gondolom.

– Tartsd meg a moralizálást magadnak. Orolo pikkelyeire, zsoldos vagy, azért ölsz, aki többet fizet. Itt vagy már egy ideje, te is láthatod, hogy sok a tolvaj, a becstelen, a szajha. Mindezek ellenére a város még egyben van. Ha azok ketten összecsapnak, a legtöbb üzleti útvonal és ügyfelem megsemmisül, ami káoszhoz vezetne itt, Ashawarban.

– Egy háborút kellene megakadályoznom?

– Úgy van.

– És kit kellene ezért levágnom?

– Háhá! Kit? Inkább mit?! Ez lenne a helyes kérdés. –  A kalifa arcán első ízben jelent meg valami érzelem.

Aeveryk értetlenül nézett az uralkodóra.

– Az Amhereis dinasztiának üzenethordóját kell megölnöd. Entrist, az éteri sast.

– Komolyan egy madárra kell a sivatagban vadásznom?

– Ez nem egy egyszerű sas, barátom. Egyesek szerint magasabb, mint én, varázslény, pár nap alatt átszeli neked az egész Ashama Birodalmat, ezért használják sürgős esetben üzenetek közvetítésére. A kémeim nehéz munka árán derítették ki, hogy ezt az átkozott madarat postagalambnak is használják, mert első sorban az impotens halhatatlanjait védi személyesen. Több héten át figyeltettem a nagy sivatag útvonalait, de semmi gyanúsat nem találtunk, de az üzengetés nem állt le. Biztos forrásból tudom, hogy a sas az Arany Skorpióknak hordja az üzeneteket, azok a haramiák meg majd szépen kiirtják Sharul vezetőit és főnemeseit, hogy aztán Balchus serege elfoglalja Sharult.

– És nekem kellene teveháton felkutatnom ezt a sasmadarat, ami pár nap alatt eljut a Skorpiókhoz?

– Nem! A Sorskígyó iróniája, hogy nemrég az egyik alattvalóm panaszlevelet kapott, amit egy szamár hozott neki a sivatagból. Egy vén remete küldte, aki arra panaszkodik, hogy a kecskéit egy óriásmadár ragadja el, és a tőle nem messze levő Halott Fa hegyéhez viszi. Halott Fa hegye… tudhattuk volna, egykor valamiféle kultusznak a szent hegye volt, biztosan duzzad ott még az éteri erő, ezért jár oda az az átokfajzat, de nem baj! Te ott fogsz rá várni.

– Miért nem küldesz oda egy egész csapatot?

– Nem egyszerű a hegyre feljutni, főleg nem egy csapattal, akik arról pofáznak, milyen jutalmat kapnak majd tőlem, közben meg magukra hívják a madárkánk figyelmét. Aloysius, mint mondtam, agyalágyult volt, de talán a legjobb katonám is egyben. Te pedig felülmúltad őt, Sehonnai Aeveryk.

– Megtisztelő, hogy rám gondoltál, kalifa! – nevetett fel Aeveryk.

– Még valami... a célod a sas üzenetének azonnali megsemmisítése, ezt ne felejtsd el. Semmiképpen nem juthat el azokhoz az átkozott Skorpiókhoz – kortyolt bele a hideg borba a Delawar.

– Értettem, főnök! Na de mi lesz a fizetségem?

– Zsoldosok... Gondolom a rang téged hidegen hagy.

– Így is lehet fogalmazni.

– Kapsz tőlem három tevét. Az egyiken te fogsz majd ülni, a másodikon bármelyik nő ebből a városból...

Aeveryk óvatosan takarta el a vigyort a szájáról, mert eszébe jutott a poén, amit a katonáknak mondott a hintón.

– a harmadikon annyi arany lesz, amennyit csak elbír.

– Legyen hát!

A két férfi kezet rázott, majd kiürítették kupáikat.

III.

A Nap sugarai lassacskán végigsimultak a végeláthatatlan dűnéken, fénnyel váltva fel az éjszaka sötétjét. Még egy óra és kibírhatatlan hőség lesz úrrá a Tethar homokrengetegén. A távolban egy teve bukkant fel, amin egy fehér fejkendős és köpenyes alak ült, karddal a hátán. Elszántsággal telt meg a szeme, de unta már magát a hosszú úton. Örült, hogy Delawar, Ashawar ura, kellő mennyiségű teli kulaccsal pakolta fel az alatta baktató állatot. A szájához emelte az egyik kulacsot, és jól meghúzta.

– Mikor ittam én utoljára ennyi vizet? – mosolyodott el a költői kérdésen. A teve nem felelt, pedig derék hátasnak bizonyult. – Lassan oda kellene már érnünk.

A teve egy termetes dombon menetelt felfelé, gazdája erősen fogta a nyerget, nagyot ütne a büszkeségén, ha lefordulna az állatról. Amikor a dombtetőre értek, végre meglátta a keresett hegyet.

– A Halott Fa hegye. Kétlem, hogy felvinnél oda, púpos barátom. Majd lent megvársz szépen.

A hegy lábánál leszállt a tevéről, egy árnyékos részt keresett neki, majd megsimogatta a fejét. Egy ördögi sikoltást hallottak, amire az állat és a gazdája is megmerevedett. A teve toporogni kezdett, fejével a gazdájához bújt, aki átkarolta a nyakát, és nyugtatni kezdte. Csakis a sas lehetett. Közel van. Aeveryk levette a köpenyét, majd a teve szemét bekötötte vele.

Nem messze egy nagyon szűkös ösvényt talált, nekivágott. A csizmája alatt kavicsok ropogtak, életnek semmi nyomát nem találta. Ahogy mászott felfelé elvesztette időérzékét, tudta, hogy már pár órája úton van. Már nem is sétált, hanem mászott, különböző formájú sziklákon kapaszkodott fel. Testi erőnlét hiányában könnyen a nyakát törhette volna, annyira szabálytalanok voltak a kitüremkedések. Izzadt, a Nap már rég az ég tetején ragyogott, pont a hátára tűzött, a bőrkabátja szinte sütötte a hátát. A következő szinten akárhogy is próbált fogást találni, nem járt sikerrel. Lába a hegy peremét érte, oldalazva lépegetett a sziklához simulva, addig ment így, amíg tudott, ám a szomszédos, hegyével kitüremkedő képződmény se rendelkezett semmilyen fogással.

Aeveryk vizsgálta a követ minden irányból, amennyire egyensúlya engedte. Felfigyelt egy vékony repedésre, csípőjéhez nyúlt, ahol a tőrét viselte. A tőr pengéjét próbálta a repedésbe illeszteni, különböző szögekből, de nagyon vékony volt, hát erővel kezdte betuszkolni, szerencséjére így a hegye nagy része végre a sziklában maradt. Csupán egy halhatatlant tisztelt, őt sem istenének tekintette, inkább mentorának, nem imádkozott hozzá, de azért babonaságból rá gondolt, amikor a késen felhúzta magát, hogy a penge ne törjön szilánkosra a súlya alatt. Bal kezét hamar a szikla tetejére dobta, a jobbal kirántotta a pengét, majd gyorsan a bal keze mellé tette. Amikor felhúzta magát, megnyugodott. Ezúttal sima terepre érkezett.

Szemközt egy barlangot pillantott meg. Elfáradt már, így az árnyékába sietett. Leült, megpihent, egyik kulacsát teljesen kiitta. Szétnézett a barlangban. Pár törött vázát talált. Letörölte őket, vörösalaposak voltak, fekete kacskaringózó kígyók díszítették őket. Biztos a Kígyóistennek mutattak a közelben áldozatot valamikor régen.

– Valahogy fel kellett jönniük ide.

Amikor már megelégelte a tétlenséget, szétnézett kint is. A barlang bal oldalán egy nagy sziklát talált, ám látta, hogy alatta törött, kőből faragott lépcsőfokok magasodnak. A sziklát meg tudta mászni, a mögötte levő lépcsőfokok a korukhoz képest jó állapotban voltak, hát elindult ezúttal gyalog felfelé. Az előző hegymászáshoz képest kifejezetten könnyen haladt. Amint lépdelt felfele egy újabb rémisztő sikoltás visszhangzott. Aeveryk megborzongva féltérdre dobta magát és a kardja markolatához nyúlt. Másodpercekkel később valami toccsanva landolt pár méterrel előtte a lépcsőn. Dühösen realizálta, hogy ez bizony a hátasának egyik hátsó lába, tehát a sas valóban a közelben tartózkodott. Ha a tevére felkötött kulacsokat sikerülne visszaszereznie, talán nem elképzelhetetlen, hogy gyalogszerrel is visszajutna. Ám a sas nem könnyítette meg a dolgokat.

– Ezért még megfizetsz, tollas  fattyú – morogta maga elé.

Ahogy haladt felfelé a lépcsőn egyre tisztábban hallotta a bőr és a hús tépésének hangját. Leguggolt és araszolva közelített hozzá. Már a hegytető közelében járt, amikor egy oválisan kialakított részhez ért, ahol a padlót márványból rakták ki. Aeveryk nem tudta, miféle zarándoklatokat tartottak itt még a halhatatlanok bukása előtt, és nem is kimondottan érdekelte. Figyelmét sokkal inkább a kör közepén táplálkozó fenevad kötötte le.

A lény háttal állt a férfinak, valószínűleg még nem vette észre. Előtte a szirten egy fekete, már rég elkorhadt fa állt, valószínűleg erről kapta a hegy a nevét. Az éteri szörnyeteg a feltépett púpból itta ki a vizet. Nagyobb volt egy embernél.

– De mohón iszol, te átkozott, fulladnál bele… sokat hajtottak, mi? Te dög!

Aeveryk meglepődve vette észre, hogy a lényre még egy vékonyabb páncélzatot is szereltek. Bőrből készült, mint az övé, ám pikkelyes kialakítású, vállain csatok tartották a törzséhez. A nyakán egymás végét takaró bőrlapokat tűztek össze, ennek hála a madár könnyen mozgathatta a fejét. A szárnyak voltak a legkevésbé védve, alighanem azért, hogy ne akadályozza a madarat a repülésben. A szörnyeteg bal lábához egy díszes fémhengert illesztettek, csakis ez lehetett az üzenet tárolója.

Aeveryk tudta, hogy hiába övé az első támadás, egy csapással nem végezhet a bestiával. Ha csak a tekercsért megy, és menekülőre fogja, sose jut le a hegyről élve egy ekkora ragadozóval az égen, hogy a városba való visszajutásról ne is beszéljen. Előhúzta hát a kardját a hüvelyéből, és óvatosan közelített a sas felé, majd, amikor a lény felkapta a fejét, lecsapott.

A szárny és a törzs találkozásánál érte a sast a csapás, a penge háromnegyede a testbe mélyedt, vér csurgott rajta végig. Egy újabb hatalmas sikoltás harsant, de a férfi ezúttal nem ijedt meg, mert ez a hang a fájdalomé volt. A szörny a sérült szárny irányába fordult a zsoldost és kardját ellökve magától, a férfi a vállán átbillenve landolt a földön. Entris megpillantotta támadóját, szeme mintha egy másodpercre elfehéredett volna, magas hangon rikoltott, verdesni kezdett, mire bal szárnyából vér spriccelt ki. A repülés most gyötrelmes lett volna számára, ezért kihúzta magát, és lépkedve közelítette a férfit, aki fél térden, védelmi állásban várta. És a szörny támadott.

Aeveryk hárította a karmos lábakat, ezután a sas a csőrére váltott mire ellenfele oldalra fordult ki, meglendítve a pengéjét. Ekképp belevágott a  lény bal oldalába, a páncél valamit védett, de a pengét teljesen nem állította meg. Aeveryk óvatosan elhátrált, de a szörny ismét követte. Ezúttal hamarabb ugrott fel, szárnyának verdesésével léglöketet keltett, megtaszította a férfit, és port szórt a szemébe.

A zsoldos reflexből emelte fel a kardját, amit a két izmos sasláb ragadott meg. Összegörnyedt a szörny súlya alatt, így az újabb csőrtámadás ezúttal végighasította a mellkasát és a hasát. Aeveryk felordított. Megtorolta az iménti találatot. A markolatot erősen tartotta, előre bukfencezve kiszabadította pengéjét a lábak alól, és a bestia mögé került. Ezúttal számított a sas megpördülésére, lehajolt, így a szárny a feje fölött suhant el, alulról vágott keresztbe, majd fentről lefelé, sas feje mellett landolt a vágás.

A találattól az éteri lény visított. Lábával rúgta el a zsoldost, aki szintén komolyan vérzett. A landolást követően hátra bukfencezett. Látta, hogy átvágta a szörny egyik csatját, így a páncél a törzsén ingataggá vált. Entris csapkodni kezdett, majd felemelkedett, valami megváltozott. A sötét szeme ezúttal teljesen fehérré változott, tollaiból valami fehér fény kezdett párologni.

– Hát valóban varázslény vagy, te rohadék!

Entris ezúttal akkorát sikoltott, hogy Aeveryk akaratlanul is fél kézzel a füléhez kapott, mire a madár olyan sebességgel lőtte ki magát, hogy alig tudta a kardját maga elé rántani. A sas végigvágta csőrével Aeveryk jobb vállát, majd egy szikla szélében landolt, csőre a kőzetbe vájt és beleragadt. A férfit felhergelte tulajdon vérének látványa, így habozás nélkül a csapdába esett madárhoz szaladt.

– Meg döglessz, te nyomorult!

Kardját a madár hátába döfte, ott, ahol a himbálózó páncél nem védte. Mivel sajgott már a válla és az egész felsőteste, a penge ezúttal nem szaladt mélyre.

Entris feleszmélt az újabb fájdalomtól. Kirántotta fejét a félbehasadt sziklából, melynek egy darabja a zsoldosra hullott, kiverve kardját a kezéből. A lény csőrével Aeveryk fejét célozta meg, aki oldalra lépett ki, majd ép kezével a hóna alá fogta a madár vaskos nyakát. Jobbjával tőrét rántotta elő, ám mielőtt a madárban kárt tehetett volna, a bestia szárnya vadul kezdte csapkodni a harcos vérző vállát.

Aeveryk a tőrt a válla fölé tartotta, így a sas több kárt kezdett okozni a szárnyának, mint a férfinak. Amikor Entris erre rájött, emelni kezdte a fejét, rést csinálva ezzel a bőrlapok között, Aeveryk pedig teljes erejéből vágta a nyakába a pengét.

A sas sikoltásai egyre rekedtebbek lettek, ahogy a zsoldos a csuklóját mozgatta, vér ömlött ki a kezére, ám a lény nyaka így is túl masszívnak találtatott. A tőr félbetört, a szörny pedig a fejével dobta át a zsoldost maga fölött, aki a hasán landolt. A kardja nem volt messze, érte nyúlt, ám amikor már fél lábára egyenesedett, a bestia a szárnyával felé csapott. Szerencséjére a teve teteme valamelyest felfogta a landolását, amiről aztán legurult.

Kimerült már mindkét fél. Entris ismét a levegőbe emelkedett, bár már nem csak a szárnyából áradt a vér. A szeme újra kifakult, a tollai felfénylettek.

Aeveryk felállt. Farkasszemet nézett ellenfelével. Jól tudta, mire számítson. A sikoltás ezúttal gyengébb volt, a tőr vége megtette a hatását, így most nem kapott a füléhez.

– Gyere csak! –  ordította.

Amikor az éteri szörnyeteg megindult, a férfi hátravágódott, de kardját fenntartotta, ami a kirobbanó sas mellkasát mélyen hasította. Az ütközés után a madár a kemény márványon landolt, feltörve azt. A férfi a hasára fordult, kardjának hegyét a márványpadlóra támasztotta, és szép lassan kezdett felállni. Azt hitte, nem fog sikerülni, de végül tántorogva kiegyenesedett. Köpött egy véreset, és káromkodott.

Éppen megindult volna a fekvő test felé, amikor az ordítva, csapkodva felkelt, és a halott fa előtt megállapodott. Entris soha nem volt ennyire a halál közelében, nem viselte jól ennek tudatát, ismét felszállt, ezúttal a halott fa előtt, rikoltása berekedt, vér spriccelt belőle, a páncélja összevissza himbálózott.

Aeveryknek elege volt már az egészből.

– Igen?! Akkor ezt kapd el!

Mint egy diszkoszvető, fordulatból hajította el a hatalmas kardot, ami átütötte az éteri lény mellkasát és a Halott Fához szegezte azt. A madár még vergődött, ám kínlódása szép lassan abbamaradt, nem adott ki hangot többet. A zsoldos előkapta a kulacsát, amiben még volt némi víz, ivott, majd a fejére öntötte, nehogy elájuljon. Botladozó léptekkel indult meg a sas tetem felé. Megragadta a kardját, majd kihúzta, a nagy test a padlóra zuhant. Kardjával levágta a fémcsatot, ami a madár lábához tartotta az üzenetet. Szenvedett, nem tudta meg éli-e a holnapot, ezért úgy döntött, elolvassa a papiruszt, ami miatt lehet az Életfolyamban köt ki.

– Hát ezért kellene meghalnom? Uralkodók hazugságai miatt?!

Az üzenetet ugyanis nem a gyilkos Skorpióknak, hanem Sharul uralkodójának, Jheffar kalifának szánták, és a minél hamarabb megszervezendő béketárgyalásokat sürgettették.

– Az a mocskos Delawar... haszontalan urak játékszere lettem... egyszer kerüljön elém... Az üzenet... Sharulba kell vinnem, mihamarabb! De hogyan?

Eszébe jutott valami. A teve irányába vetette magát, megkotorta felszerelésének ép részét. Előkapta a díszes kis dobozkát, amit korábban a fakó bőrű örömlány mohón vizsgált. Kinyitotta, egy csiszolatlan kristály volt benne, amit több hónapja kapott egy siila barátjától. Tudta, hogy mire jó. Begyógyíthatná vele a sérüléseit, éppen az ilyen krízishelyzetekre tartogatta. De ha meg is gyógyul, mennyi idő az út Sharulba? Gyalogszerrel talán oda sem ér soha.

Elgondolkozott. Egyetlen módon akadályozhatja meg a háborút. A papiruszt visszarakta a hengerbe, és elindult a tetem felé. Nem tudta, hogyan kell a követ használni, ösztönösen rogyott térdre, és mint aki imádságra zárja kezeit, úgy fogta közé a követ. Valami jót cselekedhet, emberek életét mentheti meg, nem érdekelte már a fizetség, hisz a holnapot se élheti meg, még egyszer valami jót akart tenni az életében, kerüljön utána akárhova is.

A kőből ekkor világoskék fény kezdett cikázni, s az egész köríves teret megvilágította, erők áramlottak, amiket ép ésszel Aeveryk fel se foghatott, sosem volt neki köze a mágiához. A sas sebei gyógyulásnak indultak, a tőr hegyét a metszett nyak kilökte magából. Entris felemelkedett a kavargó energiavonalak közepette, melyek kisvártatva az ő testébe áramoltak. A mágia hatásosnak bizonyult. Mire Entris visszaereszkedett a földre, a fények is visszaszorultak. Szemét szép lassan kinyitotta. Amikor felismerte az előtte levő férfit, fülsüketítőt visított, és támadásra készült.

– Várj! – kiáltott fel a férfi és eldobta a kardját. – A barátod vagyok! –  Fejet hajtott a magasztos élőlény előtt és odanyújtotta neki a papiruszt.

Entris kételkedve, megfontoltan közeledett a férfi felé, majd miután semmi rosszindulatot nem vélt felfedezni benne, csőrébe kapta az üzenetet.

Aeveryk feltartva mindkét kezét hátrálni kezdett.

– Vidd! Menj már, meg kell mentened egy várost!

A férfi a sebeihez kapott, majd a teve irányába indult, hogy vízhez jusson, ám a tetem előtt összerogyott és eszméletét vesztette. Entris hátat fordított, majd legyezni kezdett a szirt szélén, de nem indult el. Szárnyát összecsukta. Odament az elesett zsoldoshoz, karmai közé fogta, óvatosan, nehogy baja essen. Így indult el csőrében az üzenettel, ami egy város sorsát döntheti el, és markában azzal a személlyel, akivel pár perce még ősi ellenség gyanánt ádáz harcot vívtak életre-halálra.

IV.

Egy puha és kényelmes ágy, édes illat, különböző balzsamok a testén. Nem tudta hol van, de jól érezte magát. Pár napsugár tűzött csak be a sötét szobába, egy gyönyörű vékony teremtmény látta el a sebeit. Meghalt volna? Ez a túlvilág? Amikor egy lány csuklóját fogta meg jött rá, hogy még él, még ha nem is tudta elhinni. Sikoltás. A lány kiszaladt a szobából. A férfi utána akart rohanni, hisz nem akarta bántani, ekkor jött vissza a fájdalom a testébe.

– Hogy az a... hát tényleg élek?!

Végignézett a kötésein. Egy sétabotot talált az ágya mellett, óvatosan felegyenesedett, majd kiment a szobából. Balra tekintett, a lány, aki valamiféle ápoló lehetett, egy másik hölgy társaságában állt ott, nyugtatta őt, olyan volt, mint aki halottat látott. Ám amikor meglátták a férfit a bottal, realizálták, hogy nem egy szellemmel van dolguk, szép lassan aggódásuk mosolyra váltott. Aeveryk visszamosolygott. Szép barna bőrű és hosszú, fekete hajú hölgyemények voltak. A férfi felemelte kezét, hogy integessen nekik, ekkor érezte azt mit művelt a sas a vállával, hangosan felnyögött. A két hajadon huncut módon nevetni kezdett. Aeveryk farkas módjára mosolygott rájuk vissza:

– Nehogy felépülve kapjalak el titeket!

Egy kéz tapogatta meg hátulról a vállát.

– Azt a jó szajha anyádat!! –  fordult meg káromkodva.

– Bocsánat, uram! Samizar vagyok, Jheffar kalifa szolgálója. Kérem, jöjjön velem! Azt mondta beszélni szeretne Önnel, amint lehet.

– Orolo a lábam között! Ki az a Jheffar? – türelmetlenkedett Aeveryk.

A lányok a kezüket szájukra rakva, vihogva mentek el a folyosóról. Samizar a fogait csikorgatta:

– Nos öhm... Jheffar kalifa... Shalur városának ura. Kérem, ne káromolja a Sorskígyót, bal-

– Igen, tudom. Balsorsot hoz – vágta rá a férfi – Hogy kerülök én Sharulba? A másvilágon kéne szüzeket hajszolnom... vagy valami.

– Nos azt hiszem Ön él, még ha nem is teljesen néz ki élőnek, biztos Ön is olyan halhatatlan vagy mifene!

– Orolo farkát.

– Hogyan szólíthatom? – Nézett a férfira szúrós szemmel Samizar.

– Aeveryk.

– Jöjjön Aeveryk uram, elviszem az uralkodóhoz, csak szépen, az Ön tempójában.

– Nem terveztem szaladni, köszönöm.

Folyosókon mentek végig, látott mindenfélét, de nem tudott nagyon koncentrálni kiknek is köszönt, kik gratulálnak neki, vagy hogy miért. Végül egy boltíven haladtak át, ami egy tágas balkonra vezetett ki, ez volt a trónterem, az uralkodó innen nézte a várost a naplementében.

– Jheffar uram! Meghoztam az idegent, Aeveryk a becses neve!

– Köszönöm Samizar, elmehetsz!

Jheffar vékony, magas ember volt, hosszú szakállát aranyékszer fogta össze, azt piszkálgatta, amikor Aeverykhez lépett. Sötétkék turbánját aranyszínű vonalak díszítették.

– Tehát Aeveryk.

– Igen is, Jheffar kalifa. Remélem elnézi, hogy nem hajtok térdet.

– Elnézem fiam – mosolyodott el az uralkodó. –  Állítólag... valami módon neked hála, hogy nem háborúzunk.

– Igen, azt hiszem.

– Járjunk egyet, beszéljük meg, mi is történt.

– Ha nem baj, inkább leülnék.

– Hogyne – csettintett az uralkodó.

Két szolgáló jött ki, akik díszes díványt biztosítottak a két félnek. Aeveryk elmesélt mindent, nem köntörfalazott, hogy a sassal csapott össze, hogy akár miatta háború is kitörhetett volna. Őszintén beszélt, és bár a modora nyers volt, mégis volt benne valami úrias. Vagy egy órát töltöttek kint a levegőn, közben a szolgálók gyümölcsöket és italt hoztak ki nekik.

– Díjazom az őszinteségedet, Aeveryk. Pontosan tudod, hogy azt csinálunk veled, amit akarunk, de te mégsem fényezted magad, azt mondtad, ami történt. Az éteri sastól nyilván nem tudtuk pontosan megtudakolni, ki az a véres idegen, akit hozott nekünk.

– Ezért hagytak életben? Mert idehozott?

– Nem. Ez önmagában kevés lenne ahhoz, hogy ellássunk téged. Azért ápoltunk, mert ez az okos szörnyeteg, aki ismer pár szavat, azt írta le egy papiruszra, hogy „barát”.

– Nem semmi ez a madár – kortyolt bele kupájába Aeveryk.

– Itt maradhatsz nálunk, amíg akarsz.

– Hálás vagyok uram. Delawarral mi lesz?

– Politika...

– Merénylet?

– Még az is lehet... érdekelne a munka?

Aeveryk kiköpött egyet.

– Már elnézést!

– Megértem, fiam! –  nevetett az uralkodó.

– Legalább már tudom, miért azt a bogarat használja szimbólumául.

– Mert levadászott egyet Alim bogarai közül fiatal korában? –  kérdezte az uralkodó.

– Nem... hanem mert dagadt, és kavarja a szart.

Az uralkodó hahotázni kezdett a zsoldos őszinteségén.

– Így van! –  mondta bekönnyezve. –  Nem semmi egy kurafi vagy te, Aeveryk barátom.

– Köszönöm! –  vigyorgott Aeveryk.

– Azt hiszem jómagam felkeresem majd az Arany Skorpiókat, nem hagyhatom, hogy Delawar ezt megússza.

– Tegyen úgy. Akkor legalább visszamehetek majd Ashawar városába.

– Mi dolgod lenne ott ezek után?

– Pár hétig a vendége vagyok egy bordély tulajdonosának.

– Nem hiszlek el, te gazember! –  ivott a kupájából az uralkodó vigyorogva.

Ekkor arra lettek figyelmesek, hogy valami kitakarja a lemenő napot. Entris tartott sebesen a tágas balkon felé, majd landolt ott. A két férfi felállt. Aeveryk a botját fogva indult el a sas felé döcögve. Entris óvatosan nézte a férfit, fejét elfordítva, mint aki csodálkozik. A zsoldos megállt és kinyújtotta balját a varázslény felé, aki végül odament és a kezéhez nyomta a fejét.

– Nem semmi ez a szörnyeteg, mi? –  kérdezte a kalifa.

– Messze van ő a szörnyetegtől, ugye Entris?

Évekkel később a hegyet, amin ők ketten összecsaptak átnevezték, mert miután a párbaj helyszínére mások is eljutottak, csodálkozva látták, hogy az egykor halott fa kivirágzott, és sűrű fű és növényzet nőtt ki az erős márványlapokból.