A túlélő

Írta: Szöllösi Kristóf

Geren épp egy száraz pontot keresett a Veszejtő mocsár latyakos talaján, hogy legyen hová lefeküdnie, mikor Valyra előlépett az éjszaka sötétjéből. A haldokló tábortűz utolsó lángnyelvei reszketeg fénnyel világították csak meg az inkvizítorok fehér vértjét és kék köpenyét viselő nő vonásait, de a brutális sebeit így is könnyen ki lehetett venni. A jövevény arcának bal felén fagyott görcsbe rándult a hús egy régi égési sérülés nyomán, Geren figyelmét azonban nem ez a heg kötötte le, hiszen láthatta már épp elégszer, hanem Valyra feltépett hasa, összemarcangolt combja, leszakadt bal kézfeje, és az a mély, cakkos szélű vágás, mely egykori mentorának egyik fülétől a másikig húzódott.

– Undorító idő ez Halhatatlanok kergetésére – jegyezte meg gurgulázó hangon az átvágott torkú inkvizítor, miközben helyet foglalt egy kidőlt és félig szétrohadt fatörzsön. – Csak a legelhivatottabbak indulnak portyázni ilyenkor. Vagy a legostobábbak.

Halott mentora felbukkanása ugyanolyan jeges zuhanyként hatott Gerenre, mint amikor először látta a nőt azután, hogy az végleg eltűnt egy különösen kockázatos megbízatás során. A fiatal férfi szíve egy pillanat alatt a torkába ugrott, gondolatai megfagytak, a tarkóján pedig vékony patakban kezdett csurogni a jeges izzadtság. Mindent megtett, hogy ne nézzen a kísértet toroksebére és a szétmetélt hús mélyéről kikandikáló nyelőcsőre, de a lelke mélyén lakozó morbid kíváncsiság újra és újra visszavezette a tekintetét a vágásra.

– Mi az, miért meredsz így rám? Talán már fel se ismersz? Alig egy éve fekszem a sírban, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy elfelejts? – Valyra olyan széles vigyorra húzta a száját, amit életében soha nem engedett volna meg magának.

– Te... Te halott vagy! – Geren szíve szerint kiabált volna a hullával, de reszkető hangszálaitól csak elfúló nyüszítésre futotta. – Elnyelt az ősvadon, mikor Gilleronban portyáztál!

– Mert te nem voltál ott, hogy segítsél nekem, nem igaz?

Valyra szavai mélyebbre vágtak, mint a legélesebb daleroni penge, hiszen kimondták azt, ami Geren szívét is rágta az elmúlt hónapokban, és ami miatt gondolkodás nélkül jelentkezett minden veszélyes megbízásra, amivel az Yrannoni Inkvizíció vezetői csak elő tudtak állni.

Lelke mélyén jól tudta, hogy Valyra miatta halt meg. Mialatt mentora a gilleroni ősvadonban kutatott egy különösen veszélyes Halhatatlan után, addig ő az ispotályban hevert magatehetetlenül, brutális gyomorrontással. Ha nem betegszik le, ha ő is ott lett volna Valyra oldalán azon a végzetes küldetésen, akkor a nő túlélte volna a megbízatását, ebben szilárdan hitt. De túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy megvédje mentorát, aki egy új élettel ajándékozta meg oly sok évvel ezelőtt, mikor megszöktette Neiralisból.

– Hagyd csak, részemről nincs harag - legyintett az átvágott torkú inkvizítor. – A hullákért kár könnycseppet ejteni, a vitában meg mindig annak van igaza, aki a végén életben marad.

Ez a szenvtelen kijelentés már sokkal jobban illett a nőhöz, mint a torz mosolygás vagy az alattomos utalgatás. Sokan még egy inkvizítorhoz mérten is szívtelennek tartották Valyrát az ehhez hasonló megszólalásai miatt, Geren azonban nem osztotta a véleményüket. Hiszen egy szívtelen ember nem kockáztatta volna az életét azért, hogy Liseum központi erődjébe betörve kiszabadítson egy halom manaérzékeny gyereket a Lángszövők hírhedt barakkjaiból. Egy szívtelen ember nem vette volna őt a szárnyai alá, hogy inkvizítort neveljen belőle, mikor a rendben a legtöbben azon a véleményen voltak, hogy túl jámbor ehhez a szakmához. Nem, Valyra egyáltalán nem volt szívtelen. Praktikus és messzemenőleg gyakorlatias, az biztos, de szívtelen az soha.

– Miért jöttél? – Geren akárhogy próbálta összeszedni magát, a gondolatai lomhán kavarogtak a fejében, mintha olvadt viaszban úszkálnának. – Csak azért, hogy újra emlékeztess a kudarcomra?

– Arra semmi szükség, ostorozod te magad épp eleget. – Valyra nagyot nyújtózott, majd felállt a farönkről, és lassú, ráérős léptekkel megindult vissza a láp sötétjébe. – Én csak figyelmeztetni akartalak, nehogy ismét elkövesd életed legnagyobb hibáját.

– Tessék? – Geren elképesztően ostobának érezte magát, de fogalma sem volt, mire akar utalni a másik.

– Werrát hol hagytad?

A félelem jeges ujjai egy pillanat alatt markukba kapták Geren szívét. Érezte, ahogy a mérhetetlen, szurokfekete pánik, ami legutóbb akkor tört rá, mikor meghallotta Valyra eltűnésének hírét, lassan újra megmérgezi az elméjét.

– Az nem lehet! Werra az Ősi Vér rejtekhelyén van, messze minden veszélytől.

– Biztos? – A másik inkvizítor csak ennyit kérdezett, majd örökre elnyelte a sötétség.

Geren maga se tudta, erre mit felelhetne. Hiszen létezett egyáltalán biztonságos hely a Maeroni hercegségek területén, mióta kitört az az átokverte viszály? Werra persze képzett mágus és megveszekedett harcos volt, de ez nem jelentett semmit. Veszélyes célpontokat üldöztek, a di Messer család tagjait, akik az yrannoni kémek szerint egy Halhatatlan közvetlen leszármazottjai voltak, és akik állítólag már több tucatnyi inkvizítort intéztek el az elmúlt pár évben, hogy aztán minden egyes portyájuk után felszívódjanak ebben az átkozott lápban. Jól tudta, hogy egy ilyen küldetésnek milyen veszélyei lehetnek, mégis magára hagyta Werrát az Ősi Vér rendjének tagjaival, hogy egyedül kutassa át a Veszejtő mocsárt a di Messerek után! Micsoda ostobaságot csinált már megint!

Geren szíve egyre hevesebben és hevesebben dobogott, agyában egyre gyorsabban és gyorsabban váltották egymást a kétségbeesett gondolatok. Szinte már látta maga előtt Werra holttestét, felnyitott torkát, kifolyt beleit és levágott végtagjait, érezte a mocsár dögszagával keveredő vérének a bűzét, hallotta az utolsó, kétségbeesett kiáltását, amivel őt hívja mindhiába, aztán…

Aztán verejtékben úszva ébredt, szorosan a tábortűz parazsa mellé kuporodva, egyik kezében a kardjával, a másikban azzal a száraz kenyérvéggel, ami szegényes vacsorájából megmaradt, mielőtt rátört volna a rémálom.

Mert csak ennyi volt az egész. Egy lidérces látomás, ami Valyra eltűnése óta kínozta, és a jelek szerint ide, a Veszejtő mocsár legmélyére is követte. Az elmúlt hónapok során már megtanult együttélni mentora szellemével, és az esetek nagy többségében az ébredés után egyből el is felejtette, amit hallott tőle. Most azonban volt valami Valyra mondandójában, ami nem hagyta nyugodni. Veszélyes terepen jártak, és veszélyes prédát üldöztek, így könnyen előfordulhatott, hogy a rémálmának ezúttal némi igazságtartalma is volt. Ki tudja, a tudatalattija talán észrevett valami árulkodó jelet a napok óta tartó felderítőútja során, és így próbálta a tudomására hozni. Persze az is lehet, hogy mindez csak hagymázas képzelgés, de jobb nem kockáztatni!

Geren feltápászkodott a latyakos földről, magához vette szegényes holmiját, majd az esti égre pillantva betájolta magát, és megindult az Ősi Vér rendjének rejtekhelye felé. Úgy számolta, egész éjszaka kutyagolnia kell majd, hogy elérjen addig, de ez most nem számított. Csak arra tudott gondolni, hogy nem engedheti meg, hogy a balsors Valyra után Werrát is elragadja tőle…

***

Az Ősi Vér rendje egy rég elhagyatott parasztházban vert tanyát, mélyen a Veszejtő mocsár szívében. Geren apró vadászösvények és korhadt cölöpökkel jelölt gyalogutak kusza hálója mentén kutyagolt egész éjszaka, miközben hol bokáig, hol combközépig merült a bűzös iszapba, de ez se törte meg a lendületét. Álmos volt, fáradt, éhes és szomjas, de hajtotta előre a tudat, hogy lehet, Werrának szüksége van rá.

Aztán a hajlott törzsű, göcsörtös fák között kanyargó csapás kiszélesedett, ő pedig napok óta először megpillantotta a düledező épületet, ahol Werra lapult, maeroni szövetségeseikkel együtt. A parasztház zsúpfedelének a java már évekkel ezelőtt beszakadt, a bejárati ajtaja megvetemedett, míg a falai össze-vissza dőltek, de Geren így is egyből kiszúrta, hogy itt valami nincs rendben. Most már nem csak a természet pusztításának a nyomait látta: a nyomorúságos viskóban nem is olyan rég csata dúlt, ezt a lelke legmélyén érezte.

Kimerült izmaira fittyet hányva futólépésben tette meg a bejáratig hátralévő néhány tucat métert, és a ház belsejébe már kivont karddal rontott be. Egyből látta, hogy félelme nem volt alaptalan. Az épület egyetlen hatalmas, közös helyisége még szegényes, de tiszta hálószobának volt berendezve, mikor elindult a magányos felderítőútjára, most azonban inkább tűnt csatamezőnek, mint bármi másnak.

Akárhová nézett, mindenhonnan üveges tekintetek meredtek vissza rá. Halott rendtagok hevertek a földön, az ágyként használt szalmazsákokon és a parasztház hátsó kijáratához vezető küszöbön egyaránt. Arcvonásaikra örök grimaszként fagyott a félelem, a legtöbbnek még csak fegyver sem volt a keze ügyében. Akárkik rontottak rájuk, olyan halkan és gyorsan csinálták, hogy célpontjaiknak felocsúdni se volt idejük. Ráadásul a támadók a kardhoz is értettek: a legtöbb rendtagot egyetlen tiszta vágással intézték el, felnyitva a torkukat, átszúrva a szívüket vagy lecsapva a fejüket.

De hol van Werra? Az nem lehet, hogy ő is halott! Őt nem intézhették el ilyen egyszerűen! A lánnyal együtt nőttek fel Valyra szárnyai alatt, és együtt léptek be az inkvizítorok közé is, így Geren első kézből tudta, hogy a másik milyen remek harcos. Olyan nincs, hogy itt vágták le, ebben az átokverte maeroni mocsárban, távol mindentől és mindenkitől, akinek és aminek a védelmére felesküdött, mikor magára öltötte a fehér páncélt!

Geren szíve a torkában dobogott, miközben végigjárta a szobát, és minden hullának alaposan megnézte a fejét. Rémülete csak akkor csitult egy kicsit, mikor Werra vonásai sehonnan sem köszöntek rá. De akkor mégis hol lehet a lány? Vett egy mély levegőt, próbálta elcsitítani a lelkét marcangoló kétségbeesést, majd nekilátott, hogy újra felmérje a halottakat, ezúttal már alaposabban. A legtöbb áldozat az Ősi Vér rendjének tagjai közül került ki: a nevét egyiküknek sem tudta, de az arcukat azért felismerte. Hevert azonban a helyiségben egy rejtélyes kölyök is, egy pelyhedző állú siheder, aki nem rémlett neki sehonnan.

Lehet, hogy a támadókhoz tartozott, akik hátrahagyták a hulláját? Elvégre barbár vidéken jártak, ostoba bálványimádók között, akik még akkor sem hagytak fel az úgynevezett isteneik imádatával, mikor a zhilarok legyőzték azokat. Az ilyenektől minden kitellett, ahogy azt Geren is láthatta, mióta a viszály sújtotta vidéket járta, így már azon se lepődött volna meg, ha kiderül, hogy a helyiek a saját halottaiknak sem adják meg a méltó temetés tisztességét.

Pedig a fiatal legény a kora ellenére keményen küzdhetett: testét számtalan zúzódás és vágás borította, körmeit letépték, és az egyik szemét is kinyomták, mire végül le tudták gyűrni. A legkevesebb, amit megérdemelt volna, egy méltó sír volt. Geren végigmérte a siheder ruházatát, és egyből megtalálta, amit keresett: a fiú tunikájának elején egy széttárt szárnyú sólymot ábrázoló címer díszelgett.

A di Messerek motívuma! Azok a halhatatlanvérű kutyák lecsaptak a rejtekhelyre, amíg ő a Veszejtő mocsárt járta a nyomaik után kutatva. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, a jelek szerint Werrát is foglyul ejtették a rajtaütés során. Geren elképzelni sem merte, mit művelhetnek azok a brutális barbárok a lánnyal most, hogy élve került a kezük közé.

Azt már nem! Valyrát nem tudta megvédeni, de még egyszer nem fog kudarcot vallani! A hullák vére még nem alvadt meg teljesen, tökéletesen jelezve, hogy a legrosszabb esetben is csak pár óra telhetett el a rajtaütés óta. Még bőven maradt ideje cselekedni!

Geren szívében szilaj elhatározással lépett ki a romos rejtekhelyről, majd elméjét elcsitította és Nouros életfolyamának lüktetésére hangolta. A mindenhol jelenlévő mana egy pillanat alatt átmosta a testét és felerősítette az érzékeit. A mocsár bűze késként vágott az orrába, míg a környéken repkedő rovarok zümmögése kalapácsként verte a fülét, őt azonban nem érdekelték az ilyen apró kellemetlenségek. Ehelyett tekintetét a földre szegezte, és elkezdte lassan, módszeresen körbejárni az egykori parasztházat.

Nem kellett sokáig keresgélnie: már pár lépés után kiszúrta, hogy a főbejárattól csizmanyomok vezetnek a láp mélye felé, egyenes, határozott vonalban. Ráadásul, ha ez nem lett volna elég, a sárba mélyedő cipőtalpak lenyomata mellett vércseppek virítottak a latyakos talajon. Ez lesz az! A támadók a nyomaik javát eltüntették ugyan, de egyvalaki közülük nem volt olyan elővigyázatos, mint társai. Gerennek pedig nem is kellett ennél több, hogy utánuk eredjen.

Ezúttal máshogy fog alakulni minden. Ezúttal nem hagyja cserben a bajtársát! Az ifjú szívét elöntötte a tettvágy és az elszántság, ahogy gondolkodás nélkül megindult a Veszejtő mocsár mélye felé.

***

A támadók lábnyomait követni a lápon át gyerekjátéknak bizonyult, annyira, hogy Geren az első pár száz méter után az érzékeit kiélesítő varázslatot is hagyta a semmibe enyészni. Nem engedte azonban, hogy a feladat egyszerűsége a biztonság hamis illúziójába ringassa. Jól tudta, hogy a csizma látványos lenyomatai akár csapdához is vezethetnek, így karddal a kezében és élénken cikázó tekintettel haladt előre. És bár papíron egyre mélyebbre és mélyebbre kellett volna kerülnie az ingoványban, azt vette észre, hogy ennek pont az ellenkezője történik. A korhadt fák lassan sudár, életerős példányoknak adták át a helyüket, a talajt latyak helyett ritkás fű borította már, a szúnyogok és egyéb rovarok zúgását pedig madarak tétova, de egyre csak erősödő trillázása szorította a háttérbe.

A Veszejtő mocsár mélyén egy apró dombocska emelkedett ki a vizenyős talajból, és a lábnyomok pont ennek a földhányásnak a tetejére vezettek, ahol egy szerény, de takaros udvarház magasodott ki a földből. Az épület vaskos falai, lőrésszerű ablakai és gondosan megvasalt bejárata mind arra utalt, hogy az itt lakók értékelik a biztonságot, a homlokzaton pedig egy széttárt szárnyú sólymot ábrázoló címer díszelgett, pont olyan, mint ami a rejtekhelyen talált fiú mellkasán is volt.

A di Messer birtok! Geren szája még a cudar körülmények ellenére is elégedett vigyorra húzódott. Nagyon úgy nézett ki, hogy sikerült két legyet ütnie egy csapással. Nemcsak Werrát szabadíthatja ki, de egyben levághatja azokat a halhatatlanvérű kutyákat is, akik ellen a Nagymesterek ideküldték, és akik után a teljes mocsárt átkutatta az elmúlt pár napban.

De hol vannak az őrök? Az épület inkább tűnt erődnek, mintsem egyszerű udvarháznak, de Geren ennek ellenére sem látott fegyvereseket a környékén. Nem lapult egyetlen őrszem sem a tetőn, nem álltak készenlétben íjászok az ablakok mögött, még csak a bejárat előtt sem strázsált senki. Létezik, hogy elvonultak mind a viszályban harcolni? De akkor mégis ki mészárolta le az Ősi Vér rendjének tagjait?

Ha nincsenek itt, hát nincsenek. Most nem ér rá ilyesmin gondolkodni. Hiszen ki tudja, mit művelnek Werrával az udvarház falai között, amíg ő azon tanakodik, hogy miért nem őrzi senki a bejáratot, ahelyett, hogy kihasználná a szerencséjét, és észrevétlenül besurranna!

Megacélozta hát a szívét, még egyszer, utoljára körbelesett fegyveresek után kutatva, majd megindult a főbejárat felé. Óvatosan vágott át az épületet körülölelő mezőn, a legkisebb neszre is összerezzenve, azonban elővigyázatossága hiábavalónak bizonyul: senki se vette észre, miben mesterkedik.

A reménytelenek nyugalmával lökte be a kétszárnyú ajtót, mikor odaért a bejárathoz, azonban legnagyobb meglepetésére a vassal megerősített fa engedett. Először azt hitte, a helyiek voltak olyan hanyagok, hogy nem zárkóztak be, de aztán észrevette, hogy az egyik szárny eldeformálódott, a földön pedig faforgácsok hevertek. Ezt az ajtót felfeszítették.

– Mi a fene? – nyögte ki döbbenten Geren, jobb híján magának.

Akárhogy gondolkodott, nem tudta hová tenni ezt a fejleményt, és a zavara csak tovább fokozódott, mikor az épületbe belépve meglátta, mi vár rá odabent.

A hatalmas, kétszárnyú ajtó egy belső udvarra nyílt, ami gondosan karbantartott lugasával, márványból készült szobraival és hangulatos kerengőjével egykor idilli hely lehetett, most azonban valósággal tocsogott a vérben. Az ifjú inkvizítor akármerre nézett, mindenhol levágott cselédeket és megcsonkított őröket látott, akiket pont ugyanazzal a kíméletlen precizitással mészároltak le, mint az Ősi Vér rendjének tagjait.

Ez meg hogy lehet? Létezik, hogy nem a di Messer pribékek ütöttek rajta a rejtekhelyükön, hanem a környéket fosztogató szabadcsapatok egyike, akik aztán ezt az udvarházat is feldúlták? Geren a felderítőútja során több pletykát is hallott arról, hogy Rowani Sarlósokat láttak a közelben, belőlük pedig ki is nézte volna, hogy ilyen véres munkát végeznek, ha másért nem, hát az ölés puszta élvezetéért. De ez nem magyarázná meg Werra hiányát. Elvégre a sarlósok sosem ejtettek foglyokat fosztogatás közben, meg aztán vérszomj ide vagy oda, egy yrannoni inkvizítorra csak nem mernének pengét emelni…

Geren óvatosan közelebb araszolt a hullákhoz. Testét elöntötte az adrenalin, érzékei kiélesedtek, pupillája hatalmasra tágult, és bár szíve vadul vágtázott a mellkasában, a kezében egy pillanatra sem remegett meg a kard. Ismerte és szerette ezt az érzést. A veszély közvetlen közelségét, a vérontásra való várakozás utolsó pillanatát, ami kiölt minden kételyt az emberből, és ami felkészítette rá, hogy valaki hamarosan meg fog halni.

Az árny balkéz felől robbant ki az udvarra, és már a nyakán is volt. Geren szinte gondolkodás nélkül, reflexből lendítette meg a pengéjét, és csak az utolsó pillanatban tudta megállítani a fényes acélt, mielőtt az húsba mart volna.

Nem egy vérszomjas bálványimádó állt ugyanis előtte, hanem egy nagyjából tizennégy éves, félelemtől tágra nyílt szemű lány, aki széttárt szárnyú sólyommal díszített ruhái alapján az egyik di Messer sarj lehetett. De valami nem stimmelt itt. Geren akárhogy nézte, nem tudta az erős Halhatatlan vérvonal jeleit felfedezni a másik rozsdavörös haján, barna szemén vagy pattanásos képén. Nem egy Yrannonra veszélyes éterformáló állt előtte, csak egy rémült, legrosszabb esetben is hígvérű kamasz, akinek a gyerekkora alighanem félelmetes gyorsasággal ért véget, mikor kitört a Maeroni viszály.

– Kérlek… – hebegte a lány, újra és újra a háta mögé sandítva. – Vigyél el innen! Mindjárt utolér!

Geren már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mégis ki éri mindjárt utol a di Messer gyereket, mikor az egyik közeli ajtó felcsapódott, és Werra lépett ki a kerengőre, kezében vérrel szennyezett kardjával. Az alacsony inkvizítor fejét kék csuklya takarta, ami alól csak néhány rövid, szőke hajtincse lógott ki, azonban ez sem tudta elrejteni elégedetten csillogó szemét és torz mosolyra húzódó száját. Geren jól ismerte ezt az arckifejezést: a lány akkor vágott ilyen fejet, amikor különösképp belemelegedett a bálványimádók mészárlásába.

– Á, Geren, látom, csak visszaértél a kirándulásból! – Werra hangja reszelősen csengett, ahogy megindult feléjük a kertben. – De attól tartok, feleslegesen fáradtál. Alighogy elmentél, sikerült elkapnunk egy di Messer patkányt, aki nemrég meg is tört, és elárult mindent, amit ezekről a fattyakról tudnom kellett.

Gerent valósággal fejbe vágta a felismerés. Az a kölyök a malomban azzal a rengeteg sebbel. Nem a kegyetlen közelharc nyomait látta rajta, hanem Werra szakértő vallatásáét… De akkor mégis ki végzett az Ősi Vér rendjével?

– Ez valami félreértés lesz, a kémeink hibája – nyögte ki végül, mikor megtalálta a hangját, bár szavai esetlenül csengtek az ő fülében is. – Ezek csak hígvérűek, nem egy Halhatatlan közvetlen leszármazottjai. Nem írthatod ki őket, mintha valami veszélyes szekta tagjai lennének!

– Na igen. Ezt mondták azok az átokverte kultisták is, miután a kölyök eldalolta a teljes családfáját – vont vállat a másik inkvizítor, ahogy közelebb és közelebb araszolt. – Ragaszkodtak hozzá, hogy egy kis Halhatatlan vér miatt nem kéne végezni az összes di Messerrel, mert mégiscsak maeroni nemesek, akik sose ágáltak túlságosan Quoronia újrateremtése ellen. Hogy azokból az átokverte ostobákból is most törtek elő a hazafias érzelmek, mi? De ne aggódj, már helyrehoztam mindent. Vagyis hogy – Werra tekintete a rémült lány felé villant –, majdnem mindent.

Geren körül tótágast állt a világ, ahogy az agya próbálta feldolgozni azt a sok apró részletet, ami az elmúlt percekben szakadt a nyakába. A kémeik hatalmasat tévedtek: a hírhedt di Messer klán valójában nem volt több, mint hígvérűek gyülekezete, akik valószínűleg sosem emeltek kezet egyetlen yrannonira se, és akikre még az Ősi Vér rendje se akart lesújtani, pedig ők aztán gyűlöltek mindenkit, akinek köze volt a Halhatatlanokhoz, főleg a viszály kitörése óta. Werra meg, mikor látta, hogy a szövetségeseik nem állnak kötélnek, egyszerűen levágta őket, majd egyedül folytatta a hentesmunkát itt, az udvarházban.

– Mégis mire vársz? – kiáltott rá a lány. – Véggel azzal a szerencsétlennel, vagy állj félre az útból, hogy én tehessem meg, csak fejezzük már be! Megőrülök, ha a kelleténél egy perccel tovább kell szívnom ennek az átokverte mocsárnak a bűzét.

Geren azonban nem mozdult, és szíve mélyén meglepődve tapasztalta, hogy nem is akar mozdulni. Elvégre nem erre esküdtek fel, mikor az inkvizítorok sorai közé léptek. Ő legalábbis biztos nem. Az ártatlanok védelme, Yrannon érdekeinek képviselete és a veszélyes Halhatatlan szekták levadászása. Így szólt a feladatuk, ebbe pedig akárhogy nézte, nem tartozott bele a hígvérűek kardélre hányása.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan, Werra – szólalt meg végül jóval határozottabban, mint ahogy érezte magát. – A kémek tévedtek, ennyi az egész. Ezek nem Yrannon ellenségei, csak egyszerű hígvérűek. Ne szennyezzük velük a lelkiismeretünket, álljunk le a mészárlással!

– Még mit nem! Hígvérűek vagy sem, ezek a férgek a Halhatatlanok leszármazottjai és a normális emberek ellenségei! Bálványimádó senkiháziak, ostoba barbárok mind! – Werra valósággal köpte a szavakat, még az arca is kipirult az indulattól. – Ha engem kérdezel, addig kell vadászni őket, amíg athreai védelmezőik rá nem jönnek, hogy békés módszerekkel nem lehet véget vetni a viszálynak, és vérbe nem fojtják a Maeron vidékét. Utána már sokkal nehezebb lesz úgy tenni, mintha azok a quor imádó szerencsétlenek végeztek volna velük. Most pedig félre az utamból!

– Nem.

Egyetlen apró, egyszerű szó volt ez csupán, mégis megült a levegőben, ott maradt kettőjük között, mint egy elbonthatatlan, áthatolhatatlan fal.

– Hogy micsoda? – Werra hangja ijesztően nyugodtan csengett a korábbi kirohanásához képest.

– Nem hagyom, hogy folytasd a mészárlást – jelentette ki Geren, dacosan felszegve az állát. – A fenébe is, Werra, inkvizítorok vagyunk, nem hóhérok!

– Attól tartok, fogalmad sincs, miről szól az inkvizítori lét – replikázott Werra, aki a di Messer lány helyett már Gerenre szegezte a pengéjét.

– Úgy hiszem, kettőnk közül én tudom csak igazán – sziszegte válaszul az ifjú, megvetve a lábát és védekezően maga elé emelve a kardját, készen az összecsapásra.

Jól tudta, hogy ebből az udvarházból csak egyikük fog élve kisétálni, de nem is bánta ezt olyan nagyon. Elvégre ahogy Valyra mondta a rémálmában, a vitában mindig annak van igaza, aki a végén életben marad.