Az igaz út apostola

Írta: Keverschán András

Az igazság fényét hordozom. Fényt gyújtok a birodalom összes lelkében. Eszköz vagyok, fáklya, melyről láng szökik a sötétségbe, vagy pusztító tűzvihar, hogy a felperzselt tarló hamvain az igazság magjai szökkenhessenek szárba. Pontosan tíz év telt el azóta, hogy Quidus Aviar, a Purgálók rendjének nagymestere, felesküdött a császár szolgálatára ezekkel a szavakkal.

Ezen idő alatt nagy utat járt be, és már csak egy eldugott falvacska volt hátra ahhoz, hogy lezárhasson egy újabb fejezetet hosszúra nyúlt szolgálatából. A Felhővárosok építése nemrég véget ért, így a lebegő földek fővárosa lehet majd az otthona, hogy onnan vigyázza mindazt, amit elért. Csak még ez a falu…

Hirtelen remegés futott át az egész testén, össze is csuklott volna, ha nincs előtte a fatörzs, hogy átölelhesse. A szíve veszettül kalapált, emlékeiben egy mondat kavargott: „Menj, ha menned kell”. Lassan itt az idő, indulnia kellene, de a lába nem mozdult, földbe gyökerezett. „Menj, ha menned kell”. Hányinger, szédülés, hidegrázás lett úrrá rajta. „Menj, ha menned kell”. Célja karnyújtásnyira, most nem adhatja fel, le kell győznie a testét átszövő gyengeséget! Érzelmei ólomsúlyként telepedtek rá. Kétségbeesetten kutatta a megoldást, végül rálelt: ha nem tud érzéketlenné válni, akkor egész testét elárasztja dühvel, a Halhatatlanok iránt érzett feneketlen gyűlölettel. Üvöltött, az ereiben nem is vér, hanem harag folyt immáron, elfojtva minden más érzést, kivéve egy mondatot: „Menj, ha menned kell”.

Tenyerét az ázott fatörzs repedezett kérgén pihentette, és nagyot szippantott a levegőből. A remegés megszűnt, visszakapta a testét, amit az imént elbitoroltak az érzelmei. Megnyugtatta az eső utáni friss, átható illat. Tekintete végül a kis település ködbe burkolódzó házain állapodott meg.

– Nagymester! Elindult egy csapat vadász – jelentette a háta mögül az egyik embere, akit az üvöltése vonzhatott a közelébe, de ahhoz már nem volt bátorsága, hogy rákérdezzen a történtekre.

– Elfogni őket! Tereljetek mindenkit a főtérre! – dörrent Quidus parancsa.

Az elmúlt években számtalan emberhez juttatta el az igazság mécslángját szerte a birodalomban, mégis ezt a falut hagyta utolsónak. Na, nem a kinézete miatt, az mind egy kaptafa volt, hanem valami másért. Valamiért, amivel szembe kellett néznie, mielőtt maga alatt hagyja a kontinenst, és a fellegek közé költözik.

Ónixfekete mellvértjén középre igazította az ibolyaszínnel derengő mana-fókuszt, a Zhilar birodalmi érdemkeresztet, majd fejébe nyomta az ezüstliliomokkal díszített, korom színű sisakját, és felpattant lovára. Csak akkor indult, mikor emberei már félkörívben felsorakoztatták a falu apraja-nagyját, pont úgy, ahogy parancsolta. Nem először látott ilyet. A rémült asszonyi tekintetek, a gyermekeket görcsösen markoló ujjak, a jajveszékelés, óbégatás és kérlelés nem hatottak rá. Elhamvasztotta őket a birodalom felé táplált hűsége és az istenek iránti gyűlölete, még mielőtt a szívéig hatolhattak volna.

Szilaj lova patájának ütemes kopogása kellő zenei aláfestést biztosított az érkezéséhez. Úgy vélte, a hatásos belépő nagyon is fontos; és ezzel mintha a hátasa is tisztában lett volna, mert megálláskor erélyeset dobbantott és orrlyukán forró párát fújt.

– Zhilar népe! – zengett Quidus mágiától felerősödött hangja. – Sokatok tán csak egy lovagot lát bennem, de mostantól tekintsetek rám úgy, mint prófétára, az igaz út hírnökére!  Tudatlanságotok védőpajzs haragom ellen, ezért nincs neheztelés a szívemben felétek. Azért vagyok itt, hogy eloszlassam a rátok telepedett homályt és a belétek ivódott rögeszméket. Azért vagyok itt, hogy végre szabadok lehessetek!

Az egyik vadász felé bökött:

– Te ott! Hova indultatok, és miért?

– Egy bestia kószált a falu szélén, nagyuram, azt próbáltuk elejteni – válaszolt remegő hangon a falusi.

Quidus varázsjeleket rótt a levegőbe, mire a semmiből megjelent mellette egy kardfogú vadállat.

– A fenevad csupán illúzió varázs, ne rémüljetek meg tőle – emelte fel a kezét Quidus. – Szükségem volt rá, hogy megértsétek az igazságot. Láttátok, ahogy ez a teremtmény a falu körül ólálkodott, ezért csapatot szerveztetek és összefogtatok ellene. Így történt, vadász?

– Igen, nagyuram!

– Nem tett semmit, csupán erősebb volt egy embernél. Önmagában hordozta a veszélyt, ti pedig nem akartatok kiszolgáltatottá válni, igaz?

– Igen, nagyúr! – vágta rá ismét a vadász.

– Mert ez az emberi természet, amit nem tagadhattok meg! A hamis istenek is pont ilyenek, mint ez a bestia! Erősebbek egy embernél, erősebbek egy csapatnál, és erősebbek egy egész városnál is, de ha egy birodalom fog össze ellenük, akkor véget ér az uralmuk! Véget ér a hajbókolás, a meghunyászkodás, a rimánkodás és a térden csúszva kérlelés! Az emberek a kezükbe vehetik a saját sorsukat!

A tigrishez hasonlatos lény parányonként elenyészett, eggyé vált a köddel.

– Istenkáromló! – kiáltott egy kócos hajú vén, szemében a dac tüze égett.

– Lefogni! – parancsolta Quidus.

A katonák két oldalról megragadták a csontos öreget, majd a nagymester elé vonszolták.

– Tudtam, hogy tiéd a szentély, paraszt! Égjen az a viskó! – bökött az ivóval szemközti építményre a nagymester.

Fáklyák repültek a tetőre, és hamar lángra kapott az épület.

– Jól véssétek eszetekbe, amit mondok, emberek! – mennydörögte Quidus, túlharsogva a lángok ropogását. – Eddig a napig voltatok csak tudatlanok! Ha újra szánalmas bálványokat imádtok a Halhatatlanok közül, és szentélyt emeltek nekik, akkor beterellek titeket oda, mint birkákat a karámba, és rátok gyújtom az egészet, hogy kínok közt égjetek halálra!

Elégedetten nyugtázta, hogy a félelem árnyékkarmai elérték a falusiak szívét. Na, nem azért, mert kegyetlen lett volna, hiszen kifejezetten humanistaként tekintett magára, hanem azért, mert jól tudta, hogy minden egyes félelemtől megdermedt szív megmenti tulajdonosa életét.

Nem akart vérontást, de egy percig se habozott volna lemészárolni ezeket az embereket, ha úgy hozza a szükség. Hiszen néha kíméletlennek kellett lennie az eszméért, a tervért, melyet egyedül ő és a császár ismert: elveszni az Őrzők szeme elől, majd mikor az előkészületek befejeződnek, bedönteni a mennyek kapuit.

A Halhatatlanok hívek nélkül vakokká válnak a birodalom vidékén, így Quidius tudta jól, hogy miután kipurgálta a bálványimádókat, csak arról kell majd gondoskodnia, hogy egy istenfélő se tehesse be a lábát a Felhővárosokba.

A Zhilar Birodalom utolsó szentélye is lángokban állt, csak az a bolond, szikár öreg vicsorgott a képébe.

– Tagadd meg Istenedet, és megkíméllek! – szólt kegyesen a nagymester.

– Soha! – vágott vissza a vénség.

Quidus valahol a szíve mélyén nagyon is örült, hogy az öreg ellenállt. A végtelenségig csalódott lett volna, ha nem így történik.

Intésére az egyik tisztje felpattant, és nemsokára egy aranyveretes szantálfa ládával tért vissza, amit felé nyújtott. A nagymester átvette, felnyitotta fedelét, majd kibugyolálta a láda belsejében lapuló kék bársonyba csavart háromágú csápos szerkezetet. A nyúlványok karmokban végződtek, melynek közepén bágyadtan ringatózott a cseppfolyós mana.

Quidus pontosan az ilyen alkalmakra tartogatta ezt a magiko-technokrata gépezetet, mely ugyan elfért egy apró ládában, de a technológia, amivel készült, a Zhilar Birodalom tudásának csúcsát jelentette. A működése egyszerű és hatékony volt: az ember hátára kellett szíjazni az eszközt, mire az első csáp a gerinc melletti idegdúcba fúrta magát, hogy aztán fájdalommal árassza el az áldozatot az ágyékától a nyakáig. A második csáp vékony tűnyelve a bőr alá szúródott, hogy az oda befecskendezett mana közvetlenül a fájdalomreceptorokra hatva okozhasson elviselhetetlen kínt. Mindez azonban még nem lett volna egyéb, mint egy hatásos kínokozó szerkezet. A felülmúlhatatlan hatékonyság a harmadik csápban rejlett, ez ugyanis az erekre tapadt rá, és megakadályozta a véráramlás lelassulását, nehogy a kibírhatatlan gyötrelmeket átélő szerencsétlen az ájulásba menekülhessen.

– Megtagadod-e az istened, paraszt? – kérdezte újra Quidus.

– Soha, de soha! Ő látja a szívem, és erőt ad, hogy kiálljam a hitem próbáját.

– Hát persze – csóválta a fejét Quidus, majd a szemével intett az embereinek, hogy helyezzék fel a kínokozó szerkezetet a bálványimádóra.

Az öreg szeme kigúvadt, ahogy a csápok a húsába martak, de nem üvöltött. Legalábbis akkor még nem. Amikor azonban Quidus aktiválta a gyötrelmek forrását, akkor a szikár vénség azonnal kétrét görnyedt, majd a földre dőlt a fájdalomtól. Magzatpózban rángatózott, nyakán ujjnyi vastagra dülledtek az erek, szeme pedig bevérzett az erőlködéstől.

Csaknem hét és fél perc – ennyi volt a leghosszabb idő, amit ember élve kiállt ebből a tortúrából.

Az öreg jól bírta, hisz csak a második perctől üvöltött, bár onnantól úgy, mint a fába szorult féreg.

– Hol van a te istened most? Miért nem segít rajtad? Nem látja, mit teszek veled? – kérdezte a szenvedőtől Quidus színpadiasan széttárt karokkal, majd az egyik falubéli felé intett. – Te ott, te vadász, imádkozz érte!

Három perc.

A falusi remegni kezdett a félelemtől, nem merte imára nyitni a száját.

– Imádkozz, vagy kettészellek a kardommal! – kiáltott rá Quidus.

– Halld meg imám, ó Kalliedra!

– Tovább! Tovább! – noszogatta Quidus.

– Kegyelmezz hű szolgádnak, és szabadítsd meg a szenvedéstől!

– Köszönjük! – tapsolt a nagymester. – Na, lássuk milyen hatása van ennek a szépen csengő imának!

Ezzel látványosan visszanézett a földön kapálódzó alakra, aki épp akkor vizelt maga alá.

– Úgy látom, barátom, hogy valamit elronthattál, hisz nem történik semmi! – fordult vissza Quidus a vadászhoz.

Négy perc.

– Esküszöm, nagyúr, hogy nem rontottam el az imát! – rimánkodott a vadász, szemével némán kegyelemért könyörögve.

– Hát persze, hogy nem rontottad el. De akkor mégis mi történhetett?

– Nem hallgatták meg, nagyúr!

A nagymester lassan összeütötte tenyerét, komótosan, kétszer.

– Bizony… bizony ez történt! Az első közületek, akinek felnyílt a szeme az igazságra. – Odasétált a vadászhoz, és megveregette a vállát, mire a falusi összerezzent.

Öt perc.

Quidus épp csak annyi időre inaktiválta az agónia szólamán játszó gépezetet, hogy a kínok közt tekergőző vén elméjében megjelenjen a kétségbeesett élni akarás, ezzel leheletnyi időt engedve a kérlelő szavaknak. De azok nem érkeztek. A vénség beszívta a szétharapott ajkáról lecsorgó vért, majd kiköpött.

Hat perc.

Quidus akaratlanul is végignézett magán, és érezte, ahogy elönti a harag: a Zhilar birodalmi érdemkeresztet véres köpet pettyezte. De nem rúgott, nem is ütött, tudta, hogy a fájdalom, amit okozhatna, elenyésző ahhoz képest, amit épp átél a makacs bálványimádó.

Felnevetett hát inkább, majd letörölte a mocskot magáról, és megnyalta azt.

– Erős vér, igazán erős vér – kacagott. – Magam is parasztok között nevelkedtem, de végül rányílt a szemem az igazságra, ahogy te is befogadod majd azt a szívedbe, vénség!

Hét perc.

Lassú remegés futott át rajta, ahogy a ki nem eresztett méreg szétáradt a testében. Sőt, valami táplálta is dühét… Az öreg! Ha így folytatja, még meghal, és azt Quidus nem akarta. Nem ölheti meg, mielőtt nem szembesül az igazsággal, őt nem. Ennyit egy élő ember sem bír elviselni! Add fel! Add fel! Add fel!

Nyolc perc.

– Tudom, hogy nehéz feladni azt, ami oly sokáig fogva tartott, de ne félj elengedni! – ordította, majd két kézzel rázni kezdte az erőtlenül vergődő testet.

– Tagadd meg! Tagadd meg! – Artikulálatlanul üvöltött, szemére fátyolt vont a vak düh. – Megtagadod-e szánalmas istenedet?

– Meg… megtagadom – hörögte a vénség, szeme üvegesen a semmibe meredt.

A nagymester ezt hallva leállította a magiko-tech gépezetet, de a harmadik csápot nem húzta ki az öreg vénájából, nehogy elájuljon. Azt akarta, hogy hallja, amit mond neki; letérdelt mellé, és a fülébe súgott.

– Őrzővé küzdöttem fel magam, majd a császár bizalmasává váltam, én, egy sehonnai parasztlegény. Lepellel borítottam be az egész birodalmat, hogy rejtve maradjon a Halhatatlanok előtt. Ez az egy falu volt a végső, mely kilógott alóla. Mostantól nem láthatják terveinket, de én beavatlak. Mikor hozzászoknak a vakságukhoz, és kevélységük álszent biztonságba ringatja őket, bedöntjük a mennyek kapuit, és letaszítjuk őket égi trónusukról. Megvan hozzá az akaratom, és tudom is, hogy honnan kaptam örökül…

Az öreg szeme kitisztult egy pillanatra, kínzója szemébe nézett, látszott rajta a szomorúsággal vegyült felismerés. Pillanattal később átfutott még valami a vonásain: megbocsájtás.

– Emlékszel, mit mondtál, mikor elhagytam a falut tizenhat évesen? Most én is ezt mondom, „Menj, ha menned kell”…  apa.

A nagymester gondolati parancsára lágyan kicsúszott a harmadik csáp is, és a bálványimádó meggyötört teste végleg feladta a küzdelmet.