Boissor átka
Írta: Solt Charles
Remélem fáklyát hoztatok!
Ugyan már, Jester! Te is tudod, hogy mi felkészültek vagyunk. - próbálta Tia nyugtatni kellemes hangjával a fiatal harcost.
Szent Fervor! - vágott közbe Tecton. Kalapácsát a földre engedve állt a bejárat előtt, s köpött egy nagyot a tenyerébe. - Indulhatunk?
Az imádkozás nem segít! - húzta a száját Jester, miközben alkarjához erősítette pajzsát és kivonta édesapja örökségét, a Lidérchasítót.
Hjaj már, elég! - forgatta a szemét Tia, s megindult a sötétség felé.
✽✽✽✽✽
Végtelen mennyiségű legenda született Hamuföldeken, főként a Boissor felföldön átívelő kis hegység körül. A legenda úgy tartja, hogy az Érkezés előtti századik esztendő derekán egy halhatatlan telepedett meg a tárnák mélyén, de senki nem tudta ezt igazolni. Kezdetekben még, a bátorsággal vagy épp botorsággal felvértezett harcosok tucatjai indultak a barlang mélyére, de az idő múlásával a bátor jelentkezők száma igencsak megcsappant. Nem tudni olyanról, aki kijutott volna a Boissor mélyéről. Kraskeshben úgy beszélték az öregek, hogy ez egy átok. Aki oda belép, az már többé nem jön ki. Tia, Tecton és Jester ezen legendákon nőttek fel a kis közösségben, s csak egy cél lebegett mindhármuk előtt, hogy sikerüljön elhagyniuk azt a porfészket, mely börtönükként szolgál.
Tecton! - kiáltott a férfi után Tia, mikor meglátta őt az ivó melletti sikátorból kilépni. - Várj meg! - szapora lépésekkel közelített Tecton felé, s alig bírta levenni róla a szemét. A közösségben joggal hívták a fiatal férfit hegyomlásnak, hisz két három embert is elbírt a vállán, ha épp arról volt szó. Hosszú vörös haját összefogva hordta és a szakállát kis színes fagyűrűk díszítették.
Nem bírsz leszakadni rólam! - szólalt fel mosolyogva Tecton, miközben leengedte válláról a szövetzsákot a földre.
Tecton számára Tia jelentette a megváltást Kraskeshben. A harmincas éveiben járó szigorú tekintetű csodás teremtés angyalként viselkedett a közösségben. Mindenkin próbált segíteni, akin csak tudott. Tán a vöröshajú barbár épp ezért táplált iránta gyengéd érzelmeket. Nem csak a megjelenésével tudta elnyerni szívét, de a személyiségében is volt valami megmagyarázhatatlan.
Kitaláltam valamit! - halkan szólt hozzá a lány, mikor mellélépett.
Abból semmi jó nem sülhet ki! - nevetett fel Tecton.
Bolond! Inkább gyere velem… - fogta meg a kezét Tia és magával húzta az ivó felé.
✽✽✽✽✽
A késdobálóban mindig voltak olyan sarkok, ahol épp a piszkos ügyleteket intézték az itt élők. A félárnyékban könnyű volt csempészni úgy, hogy ne legyen feltűnő. Tisztességes munkából itt csak túlélni lehetett, vagy csak jótékonykodásnak minősült. Akárcsak Tia segítségnyújtása. Inkább kihasználás, mint igazán öröm. Joggal hívták a szegények félpokolnak, vagy purgatóriumnak Kraskesht. Az ivóban meredő szempárok fürkészve figyeltek mindig mindent. Az ember szinte érezte, ahogy a húsába váj és a lelkébe hatol az ivó mindent látó szeme.
Tecton és Tia a bejárathoz közel ültek. Úgy gondolták, hogy talán ez épp annyira forgalmas része a söntésnek, ahol az emberek vagy még nem figyelnek belépéskor, vagy már nem figyelnek kifelé menet.
Tegnap az öreg vaknál voltam, aki az alsó ároknál lakik, tudod…
Jefenasnál? - kérdezett vissza Tecton. - Nem csak vak, de még a fülei is megvannak csonkítva.
Igen, nála! - hajolt közelebb Tia. - Arról mesélt, hogy egyszer valaki kiszabadult a Boissor mélyéről.
Lehetetlen! - nyílt nagyra a szeme a barbár kinézetű férfinak.
Néhány évvel ezelőtt sötétedéskor egy ifjú futott be Kraskeshba az északi bejáratnál. Állítólag számtalan sebből vérzett, mintha egy szörnyeteg szájából mászott volna ki. Az akkor ott élők odaléptek hozzá, hogy segítsenek, de már késő volt…
Elvérzett?
Valószínű! Jefenas azt állítja, hogy ő lépett oda a fiúhoz, mikor összeesett és még annyit mondott neki, hogy “Éterkő!”, s kezével a felföld felé mutatott.
Te ezt el is hiszed? - kételkedve pillantott Tiára.
Figyelj! Amióta ismerjük egymást, szeretnénk innen eltűnni nem?
Igen! - helyeselt Tecton.
Ha az tényleg egy éterkő a barlang mélyén, akkor az lehet számunkra a belépő egy jobb világba. - szorította meg a férfi karját Tia és Tecton látta a szemében azt a ragyogást, amit már nagyon rég nem látott. Egy eltökélt ember nézett rá, aki tényleg szeretne változtatni.
S mit vársz tőlem? Vagy ez nem is kérdés? - kanyarodott egy kis mosoly az arcára, miközben elbódult a lány mámorító tekintetétől.
Menjünk le, hozzuk fel azt a kristályt és kezdjünk magunkkal végre valamit!
Tecton bólintott Tiának, s tudta, hogy innen már nincs visszaút. Történjék bármi is, megvédi a lányt, és segíti ebben a kalandban. Másnap hajnalban az északi bejáratnál találkoztak, amely egyenes utat mutat a Boissor felföld irányába.
Mire az égre felkúszik a nap, ott is leszünk! - motiválta magát Tecton.
Biztos?! - szólalt fel egy hang mögöttük.
Tecton és Tia megfordultak. A kis közösség ekkortájt még nem szokott mozgolódni. Pontosan azért választották ezt az időt, mert tudták, hogy senki nem lesz még itt az indulásukkor. A széles utcán bódék húzódtak végig, ahol az emberek cserét cserére halmoztak, hogy valamiképp túléljenek.
A kőfaragó viskója felől jött a hang. - mutatott arra Tecton, majd válláról leemelte csata-kalapácsát és odaszólt. - Ki vagy? Mit akarsz?
Nem vagy elég óvatos, öreg barátom! - lépett ki egy férfi a viskó mögül. Vastag bőr öltözéke és páncélból készült kesztyűje harcos múltra utalt. Hátára pajzs erősítve, s bíborvörös tokban pihent kardja az oldalához erősítve. Tecton számára ismerős volt a tekintete, de csak félve mert rákérdezni…
Jester?!
Pontosan! Lassan már húsz esztendeje, hogy nem találkoztunk! - közeledett feléjük nevetgélve, széttárt karokkal. - Nah gyere ölelj meg!
Én…! Öhm… - Tecton mozdulni sem tudott. A csodálkozástól úgy lebénult a teste, hogy egy sivatagi homokvihar sem tudta volna őt arrébb mozdítani.
Te ki vagy?! - vonta kérdőre Jestert Tia összefont karokkal és szúrós tekintettel.
Nyugalom Hölgyem! Elnézést, hogy nem kegyeddel foglalkoztam először! A nevem Jester, csak Jester! - hajolt meg a hölgy előtt, mint egy igazi úr. - Tecton egy régi barátja!
Örülök, de nekünk most dolgunk van, szóval…
Szóval, igen! - dörzsölte meg az állát Jester. - Nem vagytok valami óvatosak, ugyanis az információ még hozzám is eljutott arról, amit tegnap az ivóban beszéltetek, s nem csak az én érdeklődésemet keltette fel. - tette hátra a kezét ártatlanul a férfi, miközben toporzékolt egyhelyben, mint egy kisgyermek.
Mit akarsz? - szegezte a kérdést felé Tia.
Csak veletek menni és kijutni Hamuföldekről… Gondolom jól jönne még egy segítő társ a tárnák mélyén. – kacsintott Tectonra.
Mit gondolsz róla? – nézett Tia a mellette álló barbár külsejű kolosszusra. Tecton arcán látható volt az idegesség, és meredten nézte az előtte álló siheder kinézetű férfit.
Tecton! - szólította ismét. - Mit gondolsz?
Persze! Bocsánat! - bólintott határozottan. - Mindig jól jön a segítség.
✽✽✽✽✽
Remélem fáklyát hoztatok!
Ugyan már Jester! Felkészültek vagyunk! - próbált fölényesen szólni.
Szent Fervor! - vágott közbe Tecton. Kalapácsát a földre engedve állt meg a bejárat előtt, s köpött egy nagyot a tenyerébe. - Indulhatunk?
Az imádkozás nem segít! - húzta a száját Jester, miközben felerősítette pajzsát az alkarjához és kivonta édesapja örökségét, a Lidérchasítót.
Hjaj már, elég! - forgatta a szemét Tia, s megindult a sötétség felé.
A barlang bejáratánál az ifjú hölgy meggyújtotta a fáklyát, és maga elé emelve nézett körül a bejáratnál. Jobbról Tecton, balról pedig Jester fogta őt védelmébe, ahogy beléptek a sötétségbe. Tia jól tudta, hogy mire vállalkozik, hisz ha tényleg él itt egy halhatatlan, akkor nem hagyja őrizetlenül az éterkövet. Pontosan ezért kérte meg Tectont, hogy jöjjön vele, ugyanis egy jól képzett harcost tudhatott a jobbján, viszont nem hagyta nyugodni az a tény, hogy valami nincs rendbe közte és Jester között.
A barlang falai nyirkosak voltak és lépésről lépésre egyre jobban érezték a hideg szorító ölelését. A földre hulló vízcseppek a vájat szélén kis patakokban csordogáltak és egyre mélyebbre vezetett az útjuk. A sötétség falakat emelt a szemük elé, s minden oldalról rabságba szorította őket. Minden bizodalmuk a fáklya életében és a hallásukban volt.
Elágazás! - suttogott Tia és megállt.
Ezt hogy érted? - kérdezte tőle Jester, majd közelebb lépett hozzá.
Nézd! Jobbra is vezet egy út és balra is… - mutatott ki két oldalra a fáklyával Tia.
Melyik legyen? - halk szavakkal sóhajtott Tecton.
Tia a fáklyát először a jobb oldali járat felé tartotta, majd balra. Jól tudta, hogy amelyik irányból egy enyhe légmozgás is érzékelhető, az lesz a kijárat a túloldalon. Mivel érzékszerveivel abszolút nem tudta meghatározni, hogy merre menjenek tovább, így a láng mozgására hagyatkozott.
Balra! - jelentette ki Tia határozottan.
Miért vagy ebbe olyan biztos? - kérdezte szemöldökét felhúzva Jester.
Nézd meg a láng mozgását. Ha elfordulok a másik felé, akkor a láng elkezd felém mozogni, tehát onnan van valamennyi légmozgás. Az lesz a kijárat…
Akkor pont oda kéne menni, nem? - értetlenkedett Jester.
Nem! - vágott közbe Tecton. – Az, amit keresünk nem a kijárat felé lesz, hanem egy eldugott helyen valahol. Tehát a zsákutcákat, az üregeket és az ahhoz hasonló helyeket kell keresnünk idelent.
Pontosan! – helyeselt Tia és mosolyogva megérintette a vállát.
Értem én, de… Mi történik akkor, ha valamilyen óriási pókkal találkozunk? Vagy egy gigantikus denevér-fajzattal? – kérdezősködött pánikolva Jester.
Akkor, öreg barátom, hasznát fogod venni a Lidérchasítónak! – nézett rá szúrós szemmel Tecton, majd a vállánál fogva előbbre lökte. – Haladjunk! – morogta, majd a zsákjából elővette olajlámpását, amelyet meggyújtottak a fáklyáról. – Így egy kicsit jobban látunk.
Egyre több üreg és fészek vette őket körül, ahogy haladtak előre a Boissor mélyén. Tecton egyre erősebben markolta kalapácsát megfontolt lépései közepette. Nyugalmát néhány guruló kavicsdarab zavarta meg, amely lábai között haladt el.
Ne haragudj, én voltam! – próbálta oldani a feszültséget Jester.
Ssssss…! – mordult rá Tecton. – Itt már, nem olyan… - akadt el a szava amikor hátrafordult.
Az olajlámpa fénye egy lény alakját világította meg. Teste Jester feje fölé nyúlott és sziklákból épült fel.
Mi történt?... – gyanútlanul fordult meg Jester, majd hirtelen tolatni kezdett Tia felé, de egy apró kőben elesett. – Egy kőóriás! – sikoltott fel lányos hangon, s földön próbált meg menedéket találni.
Tecton maga mögé húzta Tiát, az olajlámpást pedig a kezébe nyomta. A kalapácsát maga elé húzva egy határozott mozdulattal átlépett Jesteren. A két lábon járó szikla lény támadásba lendült, s bal karjával felülről próbált meg lecsapni Tectonra. A “Hegyomlás” névre keresztelt férfi nem ijedt meg tőle, hisz alig volt kisebb a támadótól. Kalapácsát a feje fölé emelte és akár egy jó pajzs, megállította a szörny csapását fegyverének nyelével. A sziklák teremtménye másik kezével oldalról ütötte meg Tecton testét, aki a vájat falának csapódott.
Menj! Csinálj valamit! - emelte fel Jestert Tia a ruhájánál fogva és lökte közelebb a harcolókhoz.
Én … Én… - remegett a hangja, s látta hogy a szikla szörny felé fordul.
Jester nem tudta mitévő legyen, lábai a földbe gyökereztek és már magában könyörgött, hogy ne kerüljön a pokolra. A lény szintén felülről próbált meg lecsapni rá, de pajzsát felemelve sikerült hárítania. Olyan erő sújtott rá, hogy térdre rogyott. Tecton kihasználta a pillanatot, a szájában összegyülemlett vért kiköpve kalapácsával egy hatalmas erejű ütést mért a sziklaszörny fejére. A feje darabokra hullott, majd az egész szörny egy ártalmatlan sziklahalommá vált.
Jól vagytok? – futott oda hozzájuk Tia.
Igen! – köpött még egyet Tecton. – Kiváló elterelés volt Jester!
Tiának köszönd! – tápászkodott fel a földről a férfi ruháját igazgatva. – Mi volt ez?
Tecton? – nézett kérdőn a kalapácsán támaszkodó férfira, miközben rugdosta szét a sziklákat maga körül.
Egy lény, egy valami. Nem tudom a nevét, csak hallottam már róla. – vette vállára a kalapácsát Tecton. – Állítólag valamilyen szellemi erő irányítja ezeket a lényeket. Szikla őröknek is nevezhetjük őket. Azt beszélik, hogy a halhatatlanok képesek irányítani a körülöttük lévő dolgokat. Gondolom ez is az ő egyik teremtménye.
Ez is? – akadt fenn Jester. – Lehet még több is?
Sokkal több… - nyugtatta Tia.
Jester remegő térdei nem a bátorságáról tettek bizonyságot. A küzdelem után óvatosabban és megfontoltabban próbáltak meg továbbhaladni. Tecton újra magához vette az olajlámpást, amit Tia őrizgetett.
Én megyek előre! – szólalt fel Tecton. – Jester! Vigyázz Tiára… Négy lépéssel mögöttem haladtok, hogy ha valami meglepetés ér minket, akkor így nem egyszerre tör ránk, mint az imént. – elmélkedett, majd elindult előre.
Tia nem örült ennek az ötletnek, ugyanis nagyon féltette a kraskeshi “Hegyomlást”. Nem örült volna, hogyha valami baja esik, de tudta jól, hogy így van a legtöbb esélyük a túlélésre. A fáklya lángja épp annyi fényt adott, hogy még látta Tecton hátát a barlangban. Az egyik pillanatban valami fura remegést éreztek a lábuk alatt, a fejük felett összegyűlt vízcseppek pedig esőt formálva hullottak le.
Mi történik? – pánikolt Jester, miközben egyik kezével megtámasztotta a falat, nehogy elessen.
Földrengés?! – kiáltott fel Tecton.
Tecton az egyensúlyát keresve fordult a társai felé, s próbált meg futásnak eredni, de az erősödő rengés sziklaomlást idézett előtt. A beomlott barlang teljes akadályt képezett közte és Jesterék között.
Tia! Jester! – ordított kétségbeesve Tecton, miközben próbálta a beomló részeket maga elől elemelni. – Meneküljetek! Fussatok! – üvöltött torkaszakadtából.
✽✽✽✽✽
Tecton összeroskadva ült a beomlott sziklák darabjain s nézte, ahogy a kialvó olajlámpás árnyéktáncot játszik a falakon. Reményekbe ringatta magát, s bizakodó volt, hogy a többiek el tudtak szaladni az omlás elől. Minden gondolata Tia köré fonódott, s az aggodalom kezdett úrrá lenni rajta. “Csak neki ne legyen baja…” – süvített körbe-körbe ez a mondat a fején. – “Ha a kijáratot megtalálják visszafelé, akkor nem eshet bajuk…”
Nem esik bántódásuk… - szólott valaki a sötétben Tectonhoz.
Ki az? Hol vagy? – állt fel a sziklákról a kalapácsát szorongatva, de a pislákoló fényjátékban már nagyon rosszul látott.
Szemét összehúzva próbálta meg élesebben kivenni a barlang folytatásában lévő alakokat, de nem járt sikerrel. Az olajlámpás kialudt és a sötétség körbefonta testét. Az árnyak rátelepedtek a vállára, és úgy érezte, hogy a végtelen minden súlya elkezdi őt lenyomni. A teher oly hatalmassá vált, hogy kalapácsát elejtve térde rogyott, s a hátán végigfeszülő fájdalomtól felordított.
Senki nem hallja! - ért el hozzá a hang ismét.
Mit…akarsz?... - nyöszörgött Tecton.
Téged!
Tecton abban a pillanatban zuhant össze a földön, ahogy ez a mondat elért hozzá. Mintha kezek szorították volna testét az úthoz, s mozdulni sem engedték. Levegő után kapkodva próbálta meg jobbra balra szabadítani fejét, de olyan erős nyomás lett úrrá tarkóján, hogy esélye sem maradt. Karjain és lábain egy furcsa fonódást érzett, és teste elkezdett elemelkedni a földtől. A levegő egyre ritkább lett, és az utolsó érzése olyan volt, mintha kötelet szorítanának a nyaka köré.
✽✽✽✽✽
Tecton! Ne!... - üvöltött Tia, miközben lépkedett hátrafelé a beomló sziklák elől.
Nem tehetsz semmit!… - ragadta meg a kezét Jester, s lába alatt még mindig érezte, hogy a rengés nem akar enyhülni. - Menekülnünk kell! A kijárathoz gyorsan, különben mi is itt ragadunk.
Jester magával rántotta a zokogó Tiát, s próbálta elkerülni a fejük felett omló mennyezet darabjait. A rengés nem enyhült, s ahogy rohantak előre, úgy omlott be mögöttük a járat egészen a kijáratig. Tia könnyeit törölgette, ahogy a leomlott sziklákat nézte, ahol korábban még egy hatalmas, sötétségbe vezető út volt.
Ez nem véletlen volt! - mondta zokogva, s fordított hátat a barlang bejáratának.
Ezt hogy érted?
Úgy, hogy túl közel voltunk a célhoz! Csak magától egy ekkora bányaomlás nem következik be.
Nem tudom, de én örülök, hogy ép bőrrel megúsztuk… - porolta le ruháját Jester, mint aki jól végezte dolgát.
De Tecton nem! - kisírt szemekkel rontott rá Tia, az elégedett férfira, s mellkasát megtámasztva lökte őt a földre. - Neki most itt kéne lennie! - üvöltötte. - Az egész az én hibám… - fakadt ki belőle újra a zokogás ahogy térdre rogyott.
Nem a te hibád, önként vállalta, hogy elkísér téged… - tápászkodott fel a földről Jester, majd újra elkezdte leporolni magát. - Gyere! Menjünk! - lépett a térdelő nő mellé, majd felsegítette.
Tia érzései kavarogtak. Csak önmagát tudta hibáztatni Tectonért, hisz ő kérte meg arra, hogy kísérje el egy ilyen veszélyes küldetésre. Minden bizonnyal a sors számára nem azt szánta, hogy elhagyhassa Kraskesht, hisz egy kisebb vagyon nélkül máshol szóba sem állnának vele. Gondolkodhatott volna érettebben, s akkor biztosan nem vág bele ilyen felelőtlenül. Lehet, hogy Jefenas igazat mondott, s tényleg van ott egy halhatatlan, de akkor az érinthetetlen is. Minden legenda beigazolódott és egy felbecsülhetetlen csoda, hogy Jesterrel megúszták alig néhány karcolással ezt az őrültséget. Tia valahol érezte, hogy Tecton még életben van, s idővel megnyugvásra lelhet ő is.