Boissor átka

Írta: Solt Charles


✽✽✽✽✽


Végtelen mennyiségű legenda született Hamuföldeken, főként a Boissor felföldön átívelő kis hegység körül. A legenda úgy tartja, hogy az Érkezés előtti századik esztendő derekán egy halhatatlan telepedett meg a tárnák mélyén, de senki nem tudta ezt igazolni. Kezdetekben még, a bátorsággal vagy épp botorsággal felvértezett harcosok tucatjai indultak a barlang mélyére, de az idő múlásával a bátor jelentkezők száma igencsak megcsappant. Nem tudni olyanról, aki kijutott volna a Boissor mélyéről. Kraskeshben úgy beszélték az öregek, hogy ez egy átok. Aki oda belép, az már többé nem jön ki. Tia, Tecton és Jester ezen legendákon nőttek fel a kis közösségben, s csak egy cél lebegett mindhármuk előtt, hogy sikerüljön elhagyniuk azt a porfészket, mely börtönükként szolgál.

Tecton számára Tia jelentette a megváltást Kraskeshben. A harmincas éveiben járó szigorú tekintetű csodás teremtés angyalként viselkedett a közösségben. Mindenkin próbált segíteni, akin csak tudott. Tán a vöröshajú barbár épp ezért táplált iránta gyengéd érzelmeket. Nem csak a megjelenésével tudta elnyerni szívét, de a személyiségében is volt valami megmagyarázhatatlan.


✽✽✽✽✽


A késdobálóban mindig voltak olyan sarkok, ahol épp a piszkos ügyleteket intézték az itt élők. A félárnyékban könnyű volt csempészni úgy, hogy ne legyen feltűnő. Tisztességes munkából itt csak túlélni lehetett, vagy csak jótékonykodásnak minősült. Akárcsak Tia segítségnyújtása. Inkább kihasználás, mint igazán öröm. Joggal hívták a szegények félpokolnak, vagy purgatóriumnak Kraskesht. Az ivóban meredő szempárok fürkészve figyeltek mindig mindent. Az ember szinte érezte, ahogy a húsába váj és a lelkébe hatol az ivó mindent látó szeme.

Tecton és Tia a bejárathoz közel ültek. Úgy gondolták, hogy talán ez épp annyira forgalmas része a söntésnek, ahol az emberek vagy még nem figyelnek belépéskor, vagy már nem figyelnek kifelé menet.

Tecton bólintott Tiának, s tudta, hogy innen már nincs visszaút. Történjék bármi is, megvédi a lányt, és segíti ebben a kalandban. Másnap hajnalban az északi bejáratnál találkoztak, amely egyenes utat mutat a Boissor felföld irányába.

Tecton és Tia megfordultak. A kis közösség ekkortájt még nem szokott mozgolódni. Pontosan azért választották ezt az időt, mert tudták, hogy senki nem lesz még itt az indulásukkor. A széles utcán bódék húzódtak végig, ahol az emberek cserét cserére halmoztak, hogy valamiképp túléljenek.

✽✽✽✽✽


A barlang bejáratánál az ifjú hölgy meggyújtotta a fáklyát, és maga elé emelve nézett körül a bejáratnál. Jobbról Tecton, balról pedig Jester fogta őt védelmébe, ahogy beléptek a sötétségbe. Tia jól tudta, hogy mire vállalkozik, hisz ha tényleg él itt egy halhatatlan, akkor nem hagyja őrizetlenül az éterkövet. Pontosan ezért kérte meg Tectont, hogy jöjjön vele, ugyanis egy jól képzett harcost tudhatott a jobbján, viszont nem hagyta nyugodni az a tény, hogy valami nincs rendbe közte és Jester között.

A barlang falai nyirkosak voltak és lépésről lépésre egyre jobban érezték a hideg szorító ölelését. A földre hulló vízcseppek a vájat szélén kis patakokban csordogáltak és egyre mélyebbre vezetett az útjuk. A sötétség falakat emelt a szemük elé, s minden oldalról rabságba szorította őket. Minden bizodalmuk a fáklya életében és a hallásukban volt.

Tia a fáklyát először a jobb oldali járat felé tartotta, majd balra. Jól tudta, hogy amelyik irányból egy enyhe légmozgás is érzékelhető, az lesz a kijárat a túloldalon. Mivel érzékszerveivel abszolút nem tudta meghatározni, hogy merre menjenek tovább, így a láng mozgására hagyatkozott.

Egyre több üreg és fészek vette őket körül, ahogy haladtak előre a Boissor mélyén. Tecton egyre erősebben markolta kalapácsát megfontolt lépései közepette. Nyugalmát néhány guruló kavicsdarab zavarta meg, amely lábai között haladt el.

Az olajlámpa fénye egy lény alakját világította meg. Teste Jester feje fölé nyúlott és sziklákból épült fel.

Tecton maga mögé húzta Tiát, az olajlámpást pedig a kezébe nyomta. A kalapácsát maga elé húzva egy határozott mozdulattal átlépett Jesteren. A két lábon járó szikla lény támadásba lendült, s bal karjával felülről próbált meg lecsapni Tectonra. A “Hegyomlás” névre keresztelt férfi nem ijedt meg tőle, hisz alig volt kisebb a támadótól. Kalapácsát a feje fölé emelte és akár egy jó pajzs, megállította a szörny csapását fegyverének nyelével. A sziklák teremtménye másik kezével oldalról ütötte meg Tecton testét, aki a vájat falának csapódott.

Jester nem tudta mitévő legyen, lábai a földbe gyökereztek és már magában könyörgött, hogy ne kerüljön a pokolra. A lény szintén felülről próbált meg lecsapni rá, de pajzsát felemelve sikerült hárítania. Olyan erő sújtott rá, hogy térdre rogyott. Tecton kihasználta a pillanatot, a szájában összegyülemlett vért kiköpve kalapácsával egy hatalmas erejű ütést mért a sziklaszörny fejére. A feje darabokra hullott, majd az egész szörny egy ártalmatlan sziklahalommá vált.

Jester remegő térdei nem a bátorságáról tettek bizonyságot. A küzdelem után óvatosabban és megfontoltabban próbáltak meg továbbhaladni. Tecton újra magához vette az olajlámpást, amit Tia őrizgetett.

Tia nem örült ennek az ötletnek, ugyanis nagyon féltette a kraskeshi “Hegyomlást”. Nem örült volna, hogyha valami baja esik, de tudta jól, hogy így van a legtöbb esélyük a túlélésre. A fáklya lángja épp annyi fényt adott, hogy még látta Tecton hátát a barlangban. Az egyik pillanatban valami fura remegést éreztek a lábuk alatt, a fejük felett összegyűlt vízcseppek pedig esőt formálva hullottak le.

Tecton az egyensúlyát keresve fordult a társai felé, s próbált meg futásnak eredni, de az erősödő rengés sziklaomlást idézett előtt. A beomlott barlang teljes akadályt képezett közte és Jesterék között.


✽✽✽✽✽


Tecton összeroskadva ült a beomlott sziklák darabjain s nézte, ahogy a kialvó olajlámpás árnyéktáncot játszik a falakon. Reményekbe ringatta magát, s bizakodó volt, hogy a többiek el tudtak szaladni az omlás elől. Minden gondolata Tia köré fonódott, s az aggodalom kezdett úrrá lenni rajta. “Csak neki ne legyen baja…” – süvített körbe-körbe ez a mondat a fején. – “Ha a kijáratot megtalálják visszafelé, akkor nem eshet bajuk…”

Szemét összehúzva próbálta meg élesebben kivenni a barlang folytatásában lévő alakokat, de nem járt sikerrel. Az olajlámpás kialudt és a sötétség körbefonta testét. Az árnyak rátelepedtek a vállára, és úgy érezte, hogy a végtelen minden súlya elkezdi őt lenyomni. A teher oly hatalmassá vált, hogy kalapácsát elejtve térde rogyott, s a hátán végigfeszülő fájdalomtól felordított.

Tecton abban a pillanatban zuhant össze a földön, ahogy ez a mondat elért hozzá. Mintha kezek szorították volna testét az úthoz, s mozdulni sem engedték. Levegő után kapkodva próbálta meg jobbra balra szabadítani fejét, de olyan erős nyomás lett úrrá tarkóján, hogy esélye sem maradt. Karjain és lábain egy furcsa fonódást érzett, és teste elkezdett elemelkedni a földtől. A levegő egyre ritkább lett, és az utolsó érzése olyan volt, mintha kötelet szorítanának a nyaka köré.


✽✽✽✽✽


Jester magával rántotta a zokogó Tiát, s próbálta elkerülni a fejük felett omló mennyezet darabjait. A rengés nem enyhült, s ahogy rohantak előre, úgy omlott be mögöttük a járat egészen a kijáratig. Tia könnyeit törölgette, ahogy a leomlott sziklákat nézte, ahol korábban még egy hatalmas, sötétségbe vezető út volt.

Tia érzései kavarogtak. Csak önmagát tudta hibáztatni Tectonért, hisz ő kérte meg arra, hogy kísérje el egy ilyen veszélyes küldetésre. Minden bizonnyal a sors számára nem azt szánta, hogy elhagyhassa Kraskesht, hisz egy kisebb vagyon nélkül máshol szóba sem állnának vele. Gondolkodhatott volna érettebben, s akkor biztosan nem vág bele ilyen felelőtlenül. Lehet, hogy Jefenas igazat mondott, s tényleg van ott egy halhatatlan, de akkor az érinthetetlen is. Minden legenda beigazolódott és egy felbecsülhetetlen csoda, hogy Jesterrel megúszták alig néhány karcolással ezt az őrültséget. Tia valahol érezte, hogy Tecton még életben van, s idővel megnyugvásra lelhet ő is.


Visszaélés jelentése Bővebb információ