Deres
látomás
Egy
Halhatatlanok történet
Írta:
Györfi Ádám
Alectus, mondhatni csöbörből–vödörbe esett azzal, hogy pont a Fények Óceánjának egyik leghíresebb hajójára futott fel. A vörös szakállas férfit egy székre ültették, miközben napcserzette arcú matrózok vették körbe. Alectus hálát érzett azért, hogy a nagydarab ulduri bestia valahol a háta mögött állt, így nem kellett néznie busa fejét. De nem volt sokkal nyugodtabb, ugyanis három igen eltökélt alak volt a vallatója.
A sakálfejes medált viselő alak cseppet sem volt olyan nyugodt, mint két társa. Fel és alá járkált előtte, és szúrós szemét le nem vette Alectusról, akit alig egy órája még futva üldözött.
- Nem mondanám, hogy meggyőztél bitang. Ha ez a navigátor nem néz rá az elmédre, egy szavadat sem hinném. Amit Micak Hollar mondott vagy azt jelenti, hogy igazat mondasz, vagy csak meg tudsz téveszteni még egy kékköpenyest is.
- De én esküszöm… – kezdett bele Alectus újfent a védekezésbe, de Jarek Hrabarics, a Sakálfejűek kapitánya beléfojtotta a szót.
- Nem érdekel az esküdözésed. Dhalar egyértelmű parancsokat adott nekem. Elkapni és Wadarevoba vinni azt, aki felelős a borzalmakért. Meg kell mondanom, valóban egy halhatatlanvérűre számítottam, nem egy sima emberre. És van egy olyan sejtésem, hogy hiába vinnélek a halál Őrzőjének színe elé, nem tudnál lényeges tudással szolgálni arról, ki lehet a rejtélyes halhatatlan. Részemről, kapitány ennyi volt. – fordult a magas rawadari zsoldos az ősz hajú Otto var Kaariushoz. – Nem látom értelmét magammal hurcolni ezt a bitangot, mellesleg…
Mondatát egy rohanva érkező páncélos gyalogos szakította félbe, aki pergő nyelvvel kezdett beszélni:
- Hrabarics kapitány, látták a keresett egyént, az amfiteátrumnál úgy tíz perce.
- Engedelmükkel, uraim. – suhant át megannyi érzelem Jarek arcán, majd a zsoldos ugyanúgy futva távozott a hajóról, mint ahogy érkezett.
A kapitány komótosan feltápászkodott arról az ülésről, melyen eddig helyet foglalt, megropogtatta elgémberedett tagjait, majd odasétált a karakk korlátjához. A város felől még mindig kiáltások hangját sodorta a kikötő felé a szél. Otto var Kaarius megsimogatta immáron hófehér szakállát, és elgondolkozva sóhajtott.
- Igazán érdekes, amit előadtál nekünk, és a navigátorom is megerősítette a mondandódat. Így nincs jogom téged itt tartani.
Ekkor a kapitány hirtelen megfordult, és odasétált Alectus elé, és bal kezét rátette különös ívű kardjára.
- Amennyiben megtudom, hogy mégis közöd volt ezekhez az eseményekhez, jegyezd meg, megtalállak. Küzdöttem én már krákenekkel, inkvizítorokkal, kalózokkal és halhatatlanvérűekkel is. Egy közönséges ember nem fog problémát okozni. Érthető, Alectus, aki átkelt a Homályföldön?
Alectust szinte átdöfte a kapitány átható tekintete. A zhilar határőrzőkéhez hasonló ruhája csatakos volt az izzadságtól. Fáradt idegrendszere éppen annyit engedélyezett a testének, hogy erőtlenül bólogasson párat. Otto var Kaarius bólintott, intett a tengerészeinek, majd félreállt a rab útjából. Mikor Alectus nem indult egy széles kézmozdulattal a hajót a parttal összekötő pallóra mutatott. A vörös hajú ember óvatosan felegyenesedett, majd reszketeg léptekkel elment a korlátig. Onnan még egyszer visszanézett a sokat látott arcokra, majd ő is futásnak eredt. Nem tudta hová, nem tudta merre, csak el onnan minél messzebbre.
Köd. Furcsa fehér köd. Alectus nem igazán tudta, hova is került, vagy még inkább hogyan került oda, ahol éppen volt. A vastag fehér leplen néha fénypászmák vágtak át, megvilágítva egy–egy homályos sziluettet. Egy fa, egy nagy szikla, valami furcsa szörnyféle alak, melyek a Felső Síkok széttöredezett mozaikjainak miriádján megtalálhatóak. Majd a felhőfüggönyön arcok villantak föl, de nem társult hozzájuk név vagy emlék. Harc hangjai szűrődtek át a levegőn, fegyverek csattogása, számszeríjak pengése, különböző lények artikulálatlan üvöltése.
Alectus felült az eddigi fekvő helyzetéből. Olybá tetszett neki, mintha egy alig arasznyi mély vízben feküdt volna eddig, ám nagyon furcsának találta, hogy a ruhája teljesen száraz volt. Kezével megpróbált merni a vízszerű matériából, de az mintha átsuhant volna a kezén.
- Hát ím, elérkezett az óra! – egy földrengés szerű hang dübörgött át a férfi minden porcikáján.
- Ki az?
- Az, hogy ki vagyok, nem lényeg. Alectus, Bortacus fia. Az a fontos, hogy végre itt vagy.
- Mit akarsz tőlem? – Alectus cseppet sem volt, boldog, hogy nem látja az ellenfelét.
Válasz helyett egy láthatatlan erő visszalökte a vízszerű anyagba, majd a ködön keresztül képek sora kezdett el felsejleni előtte.
Először csak halványan, mintha felszakadozna a köd, a fehér függöny sötétedni kezdett. A sötétedő háttéren vonalak rajzolódtak ki. Alectus nagyon sokáig nem talált összefüggést a kacskaringós alakzatok között, aztán derült égből villámcsapásként kitisztult a vízió. A férfi látomásában egy fagyott sárral és szegényes fűcsomókkal teli rét jelent meg. Az ég szürke volt, akárcsak a horizontot beborító füstfelhő, a Nap sápadt tárcsája csak épphogy átütött a föld fölött lebegő fátylon. A magasból a korcs hópelyhek hullottak összetapadt hamu szemcsék társaságában. A távolban egy magasabb domb uralta a látképet, melynek a tetejét már fehér lepel borította. Egy alacsony fapalánk vont koronát a deres domb fejére, mely egy települést vett körbe.
Alectus körül hirtelen forgott egyet a jelenés, és a következő pillanatban, mintha maga is a tájon termett volna. Lenézett a kezére, melyeken most lovagi páncélkesztyűk csillogtak. Alectus egész testét jó minőségű vért borította, mellén egy ismeretlen család címere díszelgett, míg a fején egy zárt, rostélyos sisak volt. Oldalán jó másfélméteres fattyúkard lógott, csak arra várva, hogy belekóstolhasson az ellenfeleibe. A férfi mellett különféle lobogók alatt, több száz fegyveres sorakozott messzire érő sorokban. Talpasok, lovasok, manahasználók mind előre tekintettek a domb irányába. A sáros rét túloldalán egy hasonló nagyságú sereg sorakozott a magaslat aljában, soraik között ugyanolyan sokféleség uralkodott, mint Alectus oldalán.
A jelenség hirtelen elhomályosodott, majd újból az átláthatatlan tejfehér köd vette át a helyét.
- Mi volt ez? Mit láttam? – ült fel újra a vízszerű anyagban Alectus – A jelent? Hol volt az a domb?
- A jövőt! – zengte az túlvilágian mély hang.
- Miért mutatod ezt meg nekem?
Semmi válasz nem érkezett.
- Jelenj meg! – Alectus hangjába kétségbeesés és harag egyaránt vegyült. – Miért kellett ezt látnom?
- Néha egyetlen unciányi hó is beindíthatja a lavinát, mint ahogy egyetlen ember felbukkanása is változást hozhat a sors nagy kerekének járásában.
- Bah! – köpött ki Alectus. – Próféciák. Az ilyenek engem nem érdekelnek.
- De egy nagy halom kincs a Mozaikvilágok egyik talpalatnyi szilánkján, az igen? – a hang eddig semleges tónusához számonkérő hangnem adódott.
Alectus először nem tudta miről beszél, majd az amnézia kőfalán keresztül, mint a vízcseppek elkezdtek szivárogni az emlékei. Csak pár foszlány, de elég volt arra, hogy ráébressze, hogy a hang igazat beszél. Ő egykor mozaikvándor volt, megannyi rémmel megküzdött, tengernyi csodát látott.
Ám az entitás nem hagyta gyönyörködni múltjának cseppjeiben, Alectus tudatába hirtelen berobbant egy útvonal és egy név: Dérhalom.
Alectus zihálva ült fel az ágyán. Percekbe tellett, mire elméje feldolgozta azt a sok emléket, információt, ami ébredése után egyből megrohanta. Miután sikerült rendeznie a gondolatait többé–kevésbé, ledobta magáról a daróctakarót, mely a lábait takarta, és kiült az ágy szélére.
Csak ekkor jutott ideje megszemlélni a szobáját. A hosszúkás, parkettázott helyiségben az ágyán kívül egy szék, egy mosdóállvány és egy fogas volt található. A széken ott várta viharvert ruházata kimosva és összehajtogatva. Alectus gyorsan megmosakodott, majd felöltötte hosszú kabátból, keményített felsőből, és fekete nadrágból álló öltözékét.
Miután kész volt, óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilesett az azon túl elterülő folyosóra. Minden csendes volt. Alectus végigment a többi csukott ajtó mellett, majd a talált egy lépcsőt, ami lefelé vezetett. A fokok fülsértően recsegtek a férfi csizmája alatt.
A lépcső alján egy viszonylag tágas ivóhelyiséget talált. A nyitott spalettákon még csak kevés fény ömlött be, így jó pár gyertya égett az asztalokra kihelyezve. Egy egyszerű ruhát viselő asszony serényen törölgette az asztalokat egy vizes ronggyal, míg a gyalult fapult mögött egy hegynyi ember éppen a hozzá illő méretű fakupákat rendezgette.
- Reggelt! – mondta oda Alectusnak a kocsmáros. – Már kezdtem attól tartani, hogy fel sem ébred. Jó sokáig aludt, hallja-e.
- Mióta vagyok itt?
- Úgy két napja, egy uraság fizetett magának egy szobát, meg ha felébredt egy adag étket is. Hallja, nagy kutya lehet a kend barátja, éteri szeműek ritkán tévednek a csehómba.
- Az ételt megköszönném. Mondott még valamit, aki idehozott? – ült le az egyik asztalhoz Alectus.
- Csak annyit, hogy amint felébredt induljon Dérhalomra, még egy lovat is itt hagyott az istállóban kendnek.
Az egykori mozaikvándor gyomra nagyon hálás volt a gazdag reggeliért, amit gyortsan be is termelt. Úgy tűnt Alectus számára, hogy nem mehet más felé, csak előre. Így hát mikor felnyergelte a lovát, felidézte magában a térképet, mely a tudatába égett a látomása alatt, majd abba az irányba fordította az állatot, és elindult az ismeretlen, deres dombhoz.
Alectusnak rossz előérzete támadt, mikor a szél kesernyés illatot hozott felé. Maga se tudta miért vágtára ösztökélte lovát, hogy az úton leghamarabb elérjen a legközelebbi magaslat tetejére. Ahogy egyre közeledett felfelé úgy borultak egyre sötétebb gondolatok az elméjére. A táj egyre ismerősebb és ismerősebb lett, elméje sorra hívta elő a látomása részleteit. De valami nem egyezett. A látomásában jeges csönd uralkodott a mező felett, ám most valóságos hangorkán hallatszott a domb mögül.
A férfi felért a gerincre, és lepillantott az alant elterülő terepre.
Elkésett.
A csata Dérhalomért már elkezdődött.