Életemet és véremet

Írta: Fedina Lídia

– Úrnőm...

Ganna hercegnő, Thurreg örökösnője, egy földig érő tükör előtt állt, és összeráncolt homlokkal méregette magát. A terem csillogó üvegfelületei ragyogó fényességgel árasztották el és látszólag megnövelték a teret. Ganna képét is megsokszorozták, ha éppen itt állt. Ez általában szórakoztatta, most viszont ingerülten hajította a mögötte lévő tükörre puha, napsárga kendőtjét, így tükörképei azonnal eltűntek. Csak egy maradt vele szemben.

Hófehér csipkeruhája mintha egyenesen az égből származott volna, csodálatosan festett, ellentétben vele, aki viselte. Ganna soha ilyen csalódottan nem nézett még saját magára. Nincs mit tenni, ő csak egy átlagos külsejű hígvérű. Nagyon-nagyon régen volt már az, amikor az egyik őse feleségül ment egy Halhatatlanhoz. Feleségül... Használható ez a szó egyáltalán a kapcsolatukra? Hogyan lehetne nyolcvan röpke év társa az örökkévalóságnak?!

A nyerskő falakat borító kárpitok őt mutatták, az ősanyját, az ő történetét mesélték el gyönyörű, színes fonalakkal szőve, olyan élethű ábrázolással, hogy a figurák szinte leléptek a helyükről. Ganna olykor szólt is hozzá, ősanyjához, a másik Gannához, akiről elnevezték.

– Hogyan lehetnék én uralkodó?

De a nő csak nézett a képen rejtelmes mosollyal szépséges eperajkán, ahogy mindig.

– Hát itt vagy!

Ez a hang viszont nagyon is harsányan csapott le rá, szinte vércsevijjogásként. Gonor nagyúrnak nem kellett engedélyt kérni ahhoz, hogy beléphessen a hercegnő tükörtermébe, ahol Ganna a látogatóit fogadta.

– Az úrnőmnek mennie kell, nem ér rá most! – állt a nagyúr elé a hercgnő kistermetű szolgálója és egyben testőre, megpróbálva megakadályozni, hogy a férfi zavarja úrnőjét. Gronor azonban felsőbbrendűsége minden lenézésével lecsapott az apró alakra, és egyszerűen félretaszította őt az útjából.

A cseléd a váratlan és indokolatlanul nagy erejű lökéstől a fal felé zuhant, és csúnyán be is verte volna a fejét a kőbe, ha Ganna szinte öntudatlanul nem reptet mögé egy vastag díszpárnát a díványról, megóvva ezzel szolgálóját a sérüléstől.

A lányka így is nagyot nyekkent, Gronor nagyúr pedig felröhögött.

– Manahasználó vagy! – szögezte le szinte fröcsögő undorral, amibe azonban jó adag irigység is vegyült.

– Megtanultam varázsolni, igen – fordult vele szembe Ganna, és megpróbált nem idegeskedni azon, hogy most elárulta magát.

Az igazvérűek, akik közé Gronor is tartozott, megvetették a manahasználókat, hiszen ők az étert tartották az uralmuk alatt, már amennyire képesek voltak erre.

– Valami baj van, únőm? – robbant be a terembe Ganna őrségének egyik tagja, megkockáztatva, hogy Gronor kegyetlenül leszidja.

– Semmi … – intett neki a hercegnő, pedig de jó is lett volna kiparancsolni az unokaöccsét, aki ilyen szemtelenül rárontott.

– Minden rendben – mondta a szolgáló is, mire a katona bólintva visszahúzódott.

Gronor szemében elégedettség villant fel. Nem mernek vele ellenkezni, és ez így is van jól. Bár kedveli ő az unokanővérét a maga módján, de hát nincsenek egy szinten, az biztos, és nem árt, ha Ganna ezt észben tartja.

– Nem szégyelled magad, hogy olyan praktikákhoz folyamodsz, mint a varázslás? – nézett a hercegnőre megvetően Gronor. – Hiszen te is Olodu-Ahmar leszármazottja vagy! Még ha sokadikként is, és méltatlanul Thurreg trónjára...

– Te ugyan az ükunokája vagy – szögezte le Ganna keserű szájízzel és nem kis merészséggel –, de a hercegség apám után az én örökségem!

Az unokatestvérek ellenségesen néztek egymásra, de mindkettő tartott a másik erejétől és képességeitől, melyekkel egyáltalán nem voltak tisztában. Gronor eddig nem tudta, hogy a hercegnő uralja a manát, és ez visszariasztotta. Ki tudja, mikre képes még ez a lány...

– Hova indultál? – mutatott az unokanővére szép ruhájára Gronor.

Ganna tudta, hogy a legjobb lenne, ha hazudna, de Gronor erre úgyis rájönne, így hát inkább dacosan felszegte a fejét:

– Olodu-Ahmar hivatott.

Gronor nagyúr pár pillanatig nem kapott levegőt. Ősapjuk, az istenség?! A Halhatatlan, aki sok időt eltöltött az emberek között, de a Világégés óta a Mozaik világokon él?!

– Ugyan! – legyintett felsőbbrendűen. – Ő már elég régen visszavonult, és soha nem is jön vissza. Apámnak elárulta, hogy elege van ebből az egész halandó cirkuszból! Apád, a herceg is... Simán belehalt a sérüléseibe... Bah! Mit is mondhatnék?

– Semmit, csak hagyj már menni!

Ganna lendületesen elindult az ajtó felé. Gronor ugyan tett egy tétova mozdulatot, hogy útját állja, de időben meggondolta magát. Az a párnaröptetés az előbb spontán és tökéletesen kivitelezett reakció volt, ő pedig nem szerette volna kipróbálni, hogy a hercegnő vajon képes-e a ruhájához tartozó harci tüskéket is hasonlóan kezelni. Na nem mintha egy ilyen támadás maradandóan árthatna neki, de maga a jelenet kínos lenne. Menjen csak a lány... úgyse rejtőzhet el előle!

A szolgáló fenyegető pillantást vetett rá, és már sietett is úrnője után.

Ha Ganna gondolt is arra, hogy Gronor követni akarja, nem törődött vele. Túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon. Vajon mit akarhat tőle Olodu-Ahmar? Hiszen oly rég nem találkoztak már. Bizonyára az uralkodással járó nehézségekre akarja figyelmeztetni, mert azokból aztán lesz bőven. Itt van Gronor is például, és ő még nincs felkészülve sem a trónkövetelőkre, sem az uralkodásra...

Ismerte jól Gronor terveit, hiszen számtalanszor jelen volt, amikor az unokaöccse elmondta azokat az apjának. Enerith egyesítése egy kézben, egy erős birodalom létrehozása a különálló hercegségek helyett, aztán a Zhilar birodalom meghódítása, ha nem megy békés úton, akkor akár háborúval is, és végül egy hatalmas, erős királyság létrehozása, aminek a központja a korábbi Thurreg hercegség lenne, immár Királyi Központ vagy valami hasonló néven.

Ganna apja csak komor fejcsóválással válaszolt ezekre a felvetésekre, és a hercegnő megborzongott a gondolattól, hogy mire lehet képes Gronor most, a herceg halála után azért, hogy közelebb kerüljön hatalmi elképzeléseinek megvalósításához.

Átsietett a lakosztálya előtti termen. Lakrésze a hatalmas kastély légikikötő felőli szárnyában helyezkedett el. Talán véletlenül, talán nagyon is határozott céllal került az épületnek ebbe az elhagyottnak ugyan nem nevezhető, de kevéssé elegáns részébe. Hiszen nagyon is kihangsúlyozza valaki fontosságát az, hogy hol kap szállást. A hígvérű hercegnőnek ez jutott, igaz, akkor a bátyja még élt, ő, aki manaragyogás közben született apja első feleségétől, és igazvérű volt. Ez mégsem mentette meg attól, hogy légibalesetet szenvedjen, éppen anyja halálának negyedik évfordulóján, még mindössze tizenkét évesen. Mindenki merényletről beszélt, de nem tudták bizonyítani… Ganna alig ismerte a testvérét, de nagyon nem bánta volna, ha él, és az uralkodás gondjai most az ő vállát nyomnák. Igaz, ha így lenne, akkor őt már férjhez adták volna valami tartományi hadúrhoz, herceghez, akárkihez, aki jó szövetségese lett volna családjának – az ő boldogságát messze figyelmen kívül hagyva. Hát, ha így nézi, az ezért rosszabb lenne!

Hajlongó szolgák közt sietett előre a drága kárpitokkal fedett, több méter vastag kőfalak között, míg a kárpitok elfogytak, és a különböző állatokat és varázslényeket formáló szobrok csarnokán át kijutott a völgyhídra, amelynek tetején árkádsort alakítottak ki. Szépen faragott oszlopok között haladt a keskeny, mindössze egy kocsi szélességű úton. Mélyen a gondolataiba merülve, sietősen lépkedett a légikikötő felé, ahol az Olodu-Ahmar által küldött felhőjáró várt rá.

Gronor követte.

Az igazvérű nemest ugyanis szörnyen idegesítette a gondolat, hogy vajon mit akar egy olyan hatalmas isten, mint Olodu-Ahmar, egy uralkodásra teljesen alkalmatlan hercegnőtől. Mindenképpen tudnia kell, mi történik kettőjük között! Ezt pedig csak akkor tudhatja meg, ha ott van. Ott pedig csak úgy lehet jelen, ha …

A tervek sebesen viharzottak át az agyán, mígnem a megfelelő felragyogott előtte. Sok éterbe kerül a kivitelezése, de bízott benne, hogy megéri majd a fáradságot.

Felragadta a tükörre vetett napságra kendőt, és gyors léptekkel a hercegnő és kísérője után indult. Tempójának hála utol is érte őket, éppen akkor, amikor kiértek a hídra.

Itt Gronor nekilátott terve megvalósításának. Először is egy csikorgó hangot küldött a szolgálólány után. A hangkeltés művészetét az igazvérüek már zsenge gyermekkorukban elsajátítják, és a lány azonnal meg is fordult. Pontosan, ahogy Gronor tervezte. Intett felé a sárga kendővel, mintha csak azt hozta volna utánuk.

A szolgáló agyán átfutott a csapda gyanúja, de úrnője gyorsan távolodott tőle, így nem sok ideje volt a mérlegelésre. Az a biztos, ha a hercegnő közelében van! Mit számít a kendő! Intett Gronornak, hogy nem érdekes, és már sietett is Ganna után.

Olyan egyszerű volt ez a terv, hogy Gronor szinte már csalódott. Ennél azért erősebb ellenfeleket szeretne, különben belepusztul az unalomba! Na, azt azért nem. Vigyorogva nekilódult a két nő után, és a testőr-szolgáló bosszúsan pillantott vissza rá, hogy mit nem értett, nem kell a kendő.

Gronor futott, a szolgálólány megállt, és akkor, a nagyúr által az éterből lehúzott energia úgy csapott le a lányra, mint egy villám, miközben az igazvérű teste is felfénylett. A szolgáló az árkádsor két oszlopa között halk sikkantással alázuhant a mélybe. A kés, amivel védekezni akart, elrepült valamerre, ahol senkinek sem árthatott, és zuhanása közben másikat előrántani már nem volt lehetősége.

Gronor összegyűrte, és után hajította a kendőt.

Tökéletesen kivitelezett gyilkosság!

Megengedett magának egy elégedett vigyort, ám Ganna, aki eddigre mintegy tíz lépéssel járt előtte, megtorpant. A mellvérthez ugrott, és még látta a napsárga kendőt a levegőben tollpiheként alászállni. Még rezegtek odalent a lombok a köztük átzuhant test miatt, de azt már nem láthatta. Először nem tudta mire vélni a látványt, de aztán ahogy hátrapördült, megpillantotta Gronort, és egyből rájött, hogy mi történt: unokaöccse megölte a testőrét.

– Mit tettél?! – kiáltott Gronorra.

– Csak a dolgomat! – vicsorgott a főúr a lányra.

Mivel Ganna nem akart állig felfegyverkezve járulni Halhatatlan őse elé, ezért csupán egy kis dísztőr fityegett az övén, ám ezt sebilloi kobraméreg vonta be. Előrántotta, és Gronorra szegezte a hegyét.

– Takarodj a palotámból! – kiáltott a férfira, de az még csak hátra sem hőkölt.

– A te palotádból? – visszhangozta. – Nem a tiéd ez, hanem az apádé és az ő örököséé!

– Én vagyok az örököse! Ha apámat tisztességgel eltemettük, én ülök a trónra!

– Az majd elválik!

– Megparancsolom neked, hogy távozz! – szól Ganna határozottan Gronorra, de azt nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon.

Rengeteg energiát áldozott fel a testőr meggyilkolására, hiszen nem hagyhatta, hogy az unokanővére Halhatatlan ősük elé járuljon.

– Ha úgy akarod, hát megyek! – vágta oda neki. – De ne hidd, hogy ennyi volt!

Hátat fordított, mintha tényleg távozni akarna, és egyből látta, hogy jól számolt. Ganna nem gondolhatott arra a cselre, amit kifundált, mert nem tudhatta, hogy bárki képes ilyesmire. És bár a hercegnő bízott a lovagi erényekben, a tisztességben és más efféle, Gronor által nevetségesnek tartott értékekben, cseppet sem bízott unokatestvérében, így figyelte, ahogy határozott léptekkel távolodik, és amikor már úgy gondolta, hogy biztos távolságba ért, visszatette a tőrt a hüvelyébe. A távolság valóban biztos volt – legalábbis Gronornak, mert így már nem kellett tartania a mérgezett pengétől. Míg a hercegnő tekintetét fogva tartotta a tőr eltevésének kis mozdulata, ő lecsapott. Csak egy figyelmetlen pillanat kellett, és a férfi koncentrált energiájával, mint egy lasszóval, körbefonta a lányt, aztán a tehetetlenné bűvölt testet odarántotta maga elé. Lehajolt áldozatához, ahogy a pók kuporodik a légy fölé, hogy beleeressze a mérgét, de ő éppen hogy szívott magának – kiszívta a hercegnő külső megjelenésének eszenciáját, és mint egy álruhát, magára öltötte.

Ganna tehetetlenségre kárhoztatva élte át a szörnyű pillanatokat. Az agyán átfutott a gondolat, hogy lám, milyen szörnyen alábecsülte Gronort, az igazvérűt, akinek sokkal nagyobb hatalma van az éter révén, mint neki a manával. Milyen óvatlan volt, amikor megelégedett egyetlen testőr kíséretével. Még ha a saját kastélyában, akkor is. Most az örökösödés kapcsán sehol sincs biztonságban… vagyis nem volt eddig, mert most már vége – szörnyű csapdába esett. Gronor ellopta a külsejét, míg őt magát kővé változtatta, és egy vízköpő rút alakjára formálta. Ha könyörületes, elveszi a tudatát is… És valóban, a férfi már hozzá is érintette ujjbegyeit a lány homlokához, hogy ezt tegye, amikor meggondolta magát.

Ha öntudatlanságba süllyeszti unokanővérét, az nem láthatja, hogyan diadalmaskodik ő, az igazvérű, a valódi utód a hercegi trónon. Gannát, aki sajnálatos módon eltűnt, elszökött a felelősség elől, elsiratják, miközben vízköpőként kíséri majd figyelemmel Gronor diadalmas uralkodását abban a birodalomban, ami jog szerint őt illette volna.

Felkacagott, és rendkívüli módon élvezte remek ötletét.

– Nem úgy, nővérkém! – nevetett a lányra hiénavigyorral. – Nem úgy! Örvendj, mert örök életet adok neked, legalábbis, amíg a kő tart... Itt-ott letörik majd belőled ez, az... fölösleges részek. Azonosíthatatlanná kopsz majd, már ha ki nem dobnak előbb. De ne aggódj! Nem fogod érezni. Semmit sem fogsz érezni abból, ami fizikai, de a képzeleted nagyon is életre kelti majd a fagyokat, a perzselő nyarakat, a tomboló viharokat, és mindenek felett az én dicsőségemet! Látni fogod, miként leszek a régió leghatalmasabb hercege, Enerith és egykor talán egész Nouros királya!

Az éterből kapott energiával egyetlen lendületes mozdulattal kilódította az árkádsor mellvédjén kívülre a kővé változtatott testet, majd néhány egyszerű varázsigével odarögzítette egy helyre, ahol megfelelőnek gondolta. Hadd legyen unokanővérének jó rálátása a palota kapujára!

Közben nem állhatta meg, hogy ki ne mondja:

– Szegény apád, szegény nagybácsikám! Hogy szeretett vadászni! Én meg mindig készségesen segítettem neki… Tudod, a vadkant megbűvölni egy igazvérű számára nem feladat. Alantas módja ez az állat felhasználásának? Abszolút.  De a terv akkor is fényesen bevált. Csak egy egyszerű vadászbalesetre volt szükség, és a trón megürült.

– Hercegnő!! Egyedül?!

A hercegi kamarás testőrei kétségbeesve ügettek be az árkádsorba. Előröl, a légikikötő felől jöttek, és megkönnyebbülve látták, hogy a fehér ruhás alak, aki a megtévesztésig hasonlított Gannára, feléjük fordul a mellvédtől.

– Lefújta a szél a kendőmet… – mondta Gronor immár Ganna hangján.

– Jöjj, úrnőm! – A hercegi kamarás, Pfuff-Lutor, aggodalmasan sietett az álhercegnő színe elé, de nem akarta szóvá tenni, hogy óvatlannak találja, amiért Ganna egyedül mászkál. Elvégre ez a palota tele van a testőreivel. – Utasítást kaptunk...

Gronor nem tudta, hogyan reagálna az unokanővére egy ilyen fordulatra, így hát kérdőn meredt az alacsony, köpcös kamarásra.

– Nem a felhőjárón megyünk! – súgta Pfuff-Lutor olyan közel hajolva úrnőjéhez, ami már az illendőség határát súrolta.

– Hát? – vonta össze a szemöldökét Gronor.

Hallott már az éterhídakról, melyek szempillantás alatt repítették egyik helyről a másikra a Halhatatlanokat, de arról, hogy ezek a csodálatos szerkezetek a hercegnőhöz hasonló hígvérű utódokkal is működnek-e, már fogalma sem volt.

– Ő itt van – intett a kamarás fejével a légikikötő fölé magasodó torony felé. Változatlanul bizalmas közelségbe hajolt a hercegnőhöz, amit Gronor már alig bírt elviselni.

– Akkor ne várakoztassuk meg! – kurjantotta, és bár látta a kamarás meglepődését, nem érdekelte, hogy Ganna másként válaszolt volna.

Nem félt semmitől! Az út, amire lépett, csuszamlós volt ugyan, de megérte kockáztatni. Úgy tervezte, hogy idővel majd visszaveszi a saját alakját is. Ha ő lesz itt mindennek a rettegett ura, akkor senki sem fog fennakadni azon, hogy más, mint akinek gondolták. Akkor már nem lesz visszaút!

Diadalmasan elmosolyodott, de ezt a kíséretéből senki sem látta, mert öles léptekkel sietett előttük a légikikötő számos tornya közül a legmagasabb felé. Olyan volt ez az épületegyüttes a tájban, mint egy csodálatos csipkedísz. A hatalmas tölgyfákat kivágták körüle, így a hegyoldal selymeszöld lankái, dús bokrai és tarka virágai között ékkőként pompázott. A tornyok ezüst borítása szinte szikrázott a napsütésben. Völgyhíd vezetett hozzá a kastélyból a tetején csodálatos árkádsorral, és egy sárga kővel kirakott út kanyargott fel a bővízű Ulbaa pataktól. Békés kép egy békésnek látszó világból.

Gronor jó pár métert megtett már, mire rádöbbent, hogy most még nem lenne jó, ha leleplezné magát. Ganna bizonyára hagyta volna az őröket előre menni… Lassított hát, visszanézett a fegyveresekre, és egy fejbólintással előre parancsolta őket. Azok, ha csodálkoztak is úrnőjük szokatlan viselkedésén, betudták azt a rendkívüli körülményeknek. Hiszen egy Halhatatlan, egy Öreg Isten jött el annyi év után ismét távoli leszármazottjához!

Az őrök tisztelettudóan megálltak a torony kapujában, amit a kamarás remegő kézzel nyitott ki Gronor előtt.

– Úrnőm… – suttogta hajlongva. – Én innen nem mehetek tovább, de odabent már várnak…

Gronor nyelt egy nagyot, és próbálta lecsillapítani hevesen dobogó szívét. Bízott a saját képességeiben, és azt is remélte, hogy egy egyszerű beszélgetés erejéig félre tudja vezetni Olodu-Ahmart. Hiszen csak arra kell vigyáznia, hogy emberként viselkedjék.

Lehajtotta a fejét, és besurrant a kapun, ami döngve csapódott be mögötte. Mintha nem is az unásig ismert toronyba lépett volna be, mintha a tér lódult volna egyet, hogy egy felsőbb síkra, a Mozaikvilágok egy darabkájára repítse. Mindent fehér fény öntött el, mintha tejhabba merült volna bele, de a látási viszonyok mégis tökéletesek maradtak.

Gronor előtt egy csillogó gyémántoszlopokkal szegélyezett trón magasodott, a trónon pedig egy idősnek látszó férfi ült, valami különös tárggyal a kezében. Egyfelől koronának látszott, mert kerek volt, de köd gomolygott benne, ebben a ködben pedig csillagok ragyogtak kéken, lilán és narancsfényben. Mintha egy egész univerzumot zártak volna bele ebbe a különös, áttetsző tárgyba.

– Leányom – hangzott fel a gyengéd szó, és Gronor nem tudta, mit tenne most az unokanővére. De rogyadozott a lába, hát térdre vetette magát, és lesütötte a szemét.

– Ősöm...

– Már nem nevezel nagyapának? – hangzott lágyan a kérdés, és Gronor bosszankodva ismerte fel a hibát, amit vétett. Nem tudta, hogy Ganna már találkozott az ősével, és ráadásul ilyen bizalmas viszonyt ápol vele.

– Hogyan is merészelhetném, mikor hatalmad ily fényében tündökölsz? – mondta merészen felvetve a szemét, mert úgy gondolta, ez a helyes.

– Nem is jössz ide, hogy megcsókold az ősödet, aki benned látja ifjúkori énjét? – kérdezte Olodu-Ahmar, és Gronorban felgerjedt a bosszankodás.

Egy ilyen késői leszármazott, egy ilyen hígvérű, már szinte embervérű valaki az ős kedvenc utódja?

– Ó, látom, nem érted a viselkedésemet, és magadat már megint kisebb értékűnek gondolod, mint amilyen vagy! Bocsásd meg ezt a... – a halhatatlan körbe mutatott –, színpadot. Szükséges ahhoz, amit tenni akarok.

– Tenni akarsz? – A gyermeki csodálkozásba most nem lehetett kivetnivalót találni. Ezt Ganna is így csinálta volna.

Gronor felállt, és megindult a Halhatatlan felé.

– Oly semmi vagyok, amikor ilyen fényességben ragyogsz! – suttogta, miközben odaért az őséhez.

Meg akarta csókolni az öreg isten kezét, de ott volt benne az a tárgy, ami ilyen közelről már egy tálnak látszott leginkább, amiben szikrák pattognak kéken és izzó fehéren a narancs felvillanások között.

– Jól van, látom, túl sokat kérek. Nagyon meg vagy illetődve. Sebaj. – A Halhatatlan kedvesen nézett a lányra. – Te leszel itt az uralkodó, és ez nagyon, nagyon fontos. Benned élnek még a régi lovagi erények, tisztán látó vagy, pontosan tudod, hogy rokonságod tagjai mennyire alkalmatlanok arra, amit vérük jogán kaptak. Vegyük példának azt a semmirekellő Hidront, vagy unokaöcsédet, Gronort! Hiszen éppen te hívtad fel a figyelmemet a jellemhibáikra.

Gronorban felfortyant a düh. Ezek a háttérben kibeszélték? Kielemezték és megállapították, hogy alkalmatlan a vezetésre? Mit nem merészelt ez az ostoba Ganna! Csak az vigasztalta, hogy az unokanővére vízköpővé változtatva fogja végigélni az életét, ahol soha, senki rá nem ismerhet.

– Haragot érzek benned, gyermekem! – nézett rá gyanakodva Olodu-Ahmar.

Gronor jeges rémülettel döbbent rá, hogy jó úton halad a leleplezés felé. Nem engedheti szabadjára az indulatait, még nem! A Halhatatlan most áldását adja az uralkodására, ellátja tanácsokkal, aztán visszamegy oda, ahol eddig rejtőzött, belőle pedig herceg lesz!

– A Thurreg hercegség felemelésével egész Enerith-nek el kell hoznunk a béke áldását! – mondta, de erre az őse elkomorult.

– Mintha nem lennél teljesen önmagad... – nézett fürkészően a csalóra, aki kapkodva keresett kiutat.

– Gronor nagyúr itt járt, és megölte a szolgálólányomat! – bökte ki jobb híján.

– Lethát? – kérdezte a Halhatatlan meghökkenve, de Gronor nem tudta a lány nevét, ezért inkább nem szólt. Ugyanakkor vadul járt az agya. A lelepleződéstől félve, meggondolatlanul szóba hozta a gyilkosságot, tehát saját magára terelte a figyelmet. Talán ki kellene használni, hogy Ganna korábban befeketítette Olodu-Ahmar előtt. Vissza kéne hoznia azt a meghitt és bizalmas viszonyt, amit a lány az ősével ápolt, és amiről ő nem tudott. Egy vallomás pont idevaló!

– Szörnyű tettet hajtottam végre, nagyapa! Vízköpővé változtattam Gronort, és kitettem az árkádsor külső mellvédjére! Úgy szégyenlem!

– Ah! – kiáltott fel Olodu-Ahmar, a meghökkenéstől nem is gondolva arra, honnan lehetett erre Gannának ereje. – Ilyen irtózatos bosszú nem vall rád!

– Annyira szörnyű, hogy lehajította a… lányt a mellvédről, mert nem akart engem a szemed elé ereszteni. Nem tudom, mi történt velem! Jaj, nagyapa!

– Jól van, jól van!

Olodu-Ahmar kezéből eltűnt a különös tárgy, majd felállt, odalépett a csalóhoz, és magához ölelte. Érezte a közös vér áramlását, és meghökkent, milyen erősek ma a lány isteni vonásai. De ez nagyon jó! Segíti a tervét.

– Figyelj jól, gyermekem! Nagy gondolatot forgatok a fejemben, de csak akkor hajtom végre a tervemet, ha te is beleegyezel. Nem veszélytelen, egyáltalán nem az, de te erős vagy.

– Figyelek – suttogta Gronor.

Ha az őse meg is lepődött e közbeszóláson, nem tette szóvá. A trónhoz húzta, amely eddigre kétülésessé változott, és ráültette a hercegnőt.

– Te halandó vagy, ahogyan a többi leszármazottam is – kezdett bele a magyarázatba. – Sajnos az élethosszod alig több, mint egy egyszerű emberé, és ez nem jó így. Minden utódom közül te vagy a legméltóbb arra, hogy uralkodó légy. Te valóban békét és jólétet hozhatsz a népednek. Elhatároztam hát, hogy az éter segítségével végrehajtok egy nagy varázslatot, és Halhatatlanná teszlek. Vagy ha nem is valódi Halhatatlanná, olyan hosszú életűvé, amely akár száz emberöltővel is felér.

Gronor szívében fellángolt a diadal mámora, és bár igyekezett azt elnyomni, Olodu-Ahmar így is megérezte az örömét.

– Látom, érted, mit jelent ez! Egy jó uralkodó…

– Aki majd egyesítheti egész Enerith-et egyetlen királyságban! Bőven lesz rá idő! – kiáltotta diadalittasan Gronor, mire a Halhatatlan felnevetett.

– Jól van, gyermekem, jól van! Én mindvégig melletted állok majd, számíthatsz rám!

Ennek Gronor annyira nem örült, de igyekezett lelkesedést csiholni magában, hiszen Halhatatlanná vagy majdnem Halhatatlanná válni messze meghaladta legvadabb álmait is.

– Csak egy bökkenője van ennek a varázslatnak – sóhajtotta az őse –, az, hogy nem veszélytelen. Olyan sok tényező befolyásolja az eredményt, a lélekáramoktól kezdve, a késztetések sodrán át, egészen a gondolatok sorozatáig és eredetéig, valamint a tervek fogantatási helyének tisztaságáig, hogy az eredmény kétséges, és legrosszabb esetben katasztrofális is lehet.

– Ez alatt mit értesz? – hökkent meg a Gronor.

– Az életed kerülhet veszélybe…

– Azt akarod mondani, hogy meghalhatok?

– Igen, pontosan azt. Mivel már közelebb állsz az emberhez, mint hozzánk, ez a teljes megsemmisülésedet jelentheti.

Gronor elkomorult. Ez egy komoly kockázat, amit nem szívesen vállalt volna be. De ugyanakkor felcsillant előtte a remény is.

– És ha nem lenne ennyire híg a vérem? Ha mondjuk Gronor lennék?

– Igen, Gronor. Jó is, hogy említed. Majd ki kell őt engedned a kőből, ha itt végeztünk!

– De ha ő lenne a helyemben?

– Neki sosem ajánlanám fel ezt – rázta meg a fejét a Halhatatlan. – Ő így is elég hosszú életű lesz ahhoz, hogy rengeteg galibát okozzon.

– Hadd maradjon pár évig vízköpő, hátha tanul belőle! – robbant ki a csalóból, mire Olodu-Ahmar mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Megértem, hogy haragszol rá, de senkit sem szabad kővé változtatni! Erről majd később beszélünk, jó?

Gronor ennek cseppet sem örült, annak viszont igen, hogy egyelőre ejtik a témát. Hiszen ha Halhatatlan lesz, már nem számít, ha lelepleződik.

– Én nem félek! – jelentette végül ki, bízva abban, hogy ha egy hígvérűnek is van esélye túlélni a varázslatot, akkor neki igazvérűként semmi oka az aggodalomra.

– Tehát vállalod a kockázatot? – kérdezte Olodu-Ahmar, és mélyen belenézett a szemébe.

Gronor minden erejével próbált tiszta, szép dolgokra gondolni, mint egy hóra hulló rubinpiros vércsepp, vagy az alkony lángba boruló ege, és sikerült is megtévesztenie ősét, aki szelídséget érzékelt benne. Ami izgágaság, önzés még ott lapult e tekintet mélyén, azt a Halhatatlan az izgalomnak tudta be, és az enyhe aggodalomnak a terv sikertelensége miatt.

– Bízom benned, nagyapa! – mondta Gronor Ganna kedvességével, mire Olodu-Ahmar kezében megint megjelent a különös tárgy, most olyan látszatot keltve, mint egy cserépnyi szikrázóan kék, apró virágokkal teli növény, amely körül aranyszínű sziporkaként méhek döngnek zölden és narancssárgán villogó szárnycsapásokkal.

– Legyen hát! Tisztítsd meg a lelkedet, és rendezd a gondolataidat! Ne legyen benned se gyász, se fájdalom, és űzd messze a bosszúvágyat, a haragot és a sértettséget is, mert ezek tévútra visznek. Hunyd be a szemed, és lebegj a hófehér éterben, töltsön be a fény, a jóság, az értelem és a reménység ragyogásával! Légy a világ legigazabbja és legkisebbje, hogy a legnagyobbak közé emelkedhess!

A halk, szinte kántálás szerű szavak hatására Gronor kellemes, lebegő hangulatba került. Szíve színültig telt diadallal, várakozással és mohósággal a nagy ajándék iránt, melyről tudta, hogy pillanatok belül az övé lesz.

Ahogy lehunyt szemmel sodródott a fény útjain, érezte, ahogy megnyílnak előtte a Felső Síkok, mintha hozzá hasonló, semmivel betelni nem tudó, emberforma szörnyetegek nem robbantották volna szét azokat évszázadokkal korábban. Mintha visszasuhant volna az aranykorba, amikor még mindenki ott élt, ahová teremtetett, amikor még mindenki azzal elégedett meg, amit kapott, és nem törekedett megszerezni többet, mint ami járt neki egy boldog élethez.

Nem tudta, hogy Olodu-Ahmar eközben mit csinál, a Halhatatlan ugyanis elhallgatott, így csönd töltött ki mindent. Az őse valószínűleg azzal a különös tárggyal machinált, ami talán egy korona lett megint, amit Gronor fejére helyezhet, bár a férfi nem érzett érintést testének egyetlen porcikáján sem.

Aztán... aztán egy villanás szakította szét a nyugalmat! Villanás, amelyet mennydörgés kísért, és egy jajszó, egy rettenetes kiáltás, amely csak egy olyan Halhatatlanból szakadhatott ki, aki szembesült a sikertelenséggel, szembesült a teljes kudarccal.

Végül statikus zaj következett, aztán pedig semmi…

Gronor nem létezett többé, egy gondolatszikra, egy apró darabka sem maradt belőle. Minden, ami ő volt valaha, feloldódott a kozmikus olvasztókatlanban, részévé vált a mindenségnek, miközben a lénye semmivé foszlott.

Olodu-Ahmar számított erre a végkifejletre is, de azt a mérhetetlen önzést és hataloméhséget, amit a teljes megsemmisülés kapujában érzékelt, nem tudta hova tenni. Gannában soha semmi ilyet nem észlelt, pedig fogantatása óta figyelemmel kísérte kései utódját. Lehetséges, hogy hibázott volna?

Félresöpörte a tornyot belülről uraló teret, utat engedve a szokványos környezetnek, majd egyetlen gondolatával maga elé rendelte a kamarást. Nem kellett sokat várnia, és a remegő Pfuff-Lutor már ott is állt a színe előtt.

– Mi történt, felséges úr?

A pufók férfi hódolata éteri erővel töltötte fel a Halhatatlant, aki a sikertelenségtől és szeretett leányának elvesztésétől dermedt gyászba hullott, de így már volt ereje elmondani a szörnyű hírt.

– Halhatatlanná akartam tenni úrnődet, de valami félresikerült. A lelke nem volt olyan tiszta, hogy kibírja ezt a nagy változást, így elvesztettük őt…

A kamarás döbbenten nézett fel Olodu-Ahmarra.

– Úgy érted, nem tudod visszahozni, felséges úr?

– Úgy értem.

Csendben álltak egymással szemben. A Halhatatlan azért hallgatott, mert nem tudott mit mondani, a kamarás pedig azért, mert nem mert.

– Most mi lesz velünk, felséges úr? – kérdezte végül minden bátorságát összeszedve Pfuff-Lutor. – Ez azt jelenti, hogy Gronor nagyúr lesz a hercegünk? Vagy visszatérsz az élünkre és vezetsz bennünket te bölcs hatalmasságodban?

Olodu-Ahmarnak be kellett látnia, hogy a javaslat nem teljesen légből kapott. Hiszen ő ölte meg a jogos trónörököst, aki megfelelő vezetője lehetett volna egy virágzásnak induló hercegségnek, így hát az ő kötelessége, hogy gondoskodjon a pótlásáról. Ott akart állni Ganna mellett, de csak a háttérben. Nem akart vezetőként visszatérni, most azonban… mindent elrontott.

– Mi lesz velünk, felséges úr?! – makacskodott a kamarás, mire a Halhatatlan visszakényszerítette magát a jelenbe. Felelősséggel tartozott ezért a hercegségért, bármennyire nem fűlt a foga az uralkodáshoz.

– Igazad van! Amíg nem találunk méltó uralkodót, magam veszem át az irányítást.

– Hála neked! – kiáltotta a kamarás óriási megkönnyebbüléssel. – Akkor Gronor nagyúr dolgavégezetlen megy haza!

Olodu-Ahmar erre felkapta a fejét. Tényleg, ott van még a vízköpővé dermesztett Gronor problémája is!

– Kövess! – intett a kamarásnak, és kisietett az árkádsorra.

Megállt a mellvédnél, és messzire elnézett a békésen elterülő lankás vidéken. Mekkora hibát követett el! De jóváteszi! Például azzal, hogy ezt a gonosz nagyurat, Gronort, itt hagyja, ahová Ganna tette. Így eggyel kevesebb probléma miatt kell majd aggódniuk a helyieknek, ráadásul mindig emlékezni fognak rá, hogy ettől a bajkeverőtől még a hercegnőjük szabadította meg őket.

Kinézett a mellvéden túlra, sorba vette a vízköpőket, és meg is találta azt az egyet, amelyiknek halványan fénylenie kellett volna vizsgálódó tekintete előtt, de nem tette. Egy igazvérűt akkor is látnia kell egy másiknak, ha elvarázsolták. Akkor ezt itt miért nem látja? Pedig a varázslat nyomai egyértelműek, sőt…

Döbbenettel hasított bele a felismerés: ezt nem mana tette! Ezt az éterből kiszakított erővel hozták létre! Ganna pedig nem uralta az étert!

Olodu-Ahmar sebesen beemelte a vízköpőt az árkádsorba, és már eközben levette róla a bűbájt.

Ganna hatalmas sóhajjal szívta be magába az éltető levegőt. A szeme megtelt könnyel, ahogy megmentőjére nézett:

– Megtaláltál, nagyapa!

Míg Olodu-Ahmar a karjába szorította a hercegnőt döbbenten ismerte fel, hogy csalás áldozata lett. Azaz, a csaló maga lett az áldozat. Ezek szerint a Halhatatlanná tevő varázslat még működhet! De nem! Elnyomta magában a felvillanó késztetést. A természetellenes varázslatok veszélyesek. Kockáztatta egy jó ember életét, és a Sors kemény leckét adott neki, megtanítva az alázatra, és arra, hogy tisztelje a természet törvényeit. Mert ezek előtt még egy Halhatatlannak is fejet kell hajtania.