Káosz
a Nagytanácson
Egy
Halhatatlanok történet
Írta:
Györfi Ádám
Vasalt harci csizmák koppantak a csiszolt gránitpadlón, mely Wadarevo királyi palotájának tróntermét borította. Kint sűrű eső zuhogott a sötét felhőkből, árnyakba vonva a hatalmas helyiséget. Az aranyozott trónon tompán csillogtak a szórt fénysugarak, visszaverődve az érkezőkre. Jarek Dukhaj Hrabarics megállt tíz lépésre Rawadar istenkirályától, és letérdelt ura és parancsolója előtt. Unokatestvére, a Sakalics Kompánia vezére szintén követte példáját, míg a kíséretükben érkező Arneo del Orovis csak mélyen meghajolt.
- Álljatok fel! – hangzott a kísértetiesen mély hangon szóló parancs a trón felől.
Dhalar, Dhoarnas fia, első generációs Halhatatlan volt, még gyermekként lépett Nouros földjére a Mennyek Ostroma után. Apja elfogadta a halandók által neki felkínált koronát, és előlépett, mint Rawadar istenkirálya. Az Érkezés után háromszáznegyvenben Dhoarnas megtért az éteri fénybe, így lett fia, Dhalar a halál új Őrzője, egyben a virágzó kultusz feje. Az istenkirály hollófekete haját egyszerű vaspánt szorította le, hosszú, karcsúsított ruhája szintén az éj színében játszott. Sápadt bőre szinte világított a terem félhomályában, míg szeme éteri fénnyel világította meg sólyoméhoz hasonlatos arcát. Mellette csupán két ember állhatott, csupán ketten érdemelték ki ezt a kegyet az utóbbi években: Matvej Karan Sakalics a rawadari királyi haderő hadvezére és Sataj Zoran Hrabarics az ország kamarása.
- Mondd, Jarek! Mi késztetett téged arra, hogy elhagyd a számodra kijelölt helyet? – Dhalar összetette pengeszerű ujjait maga előtt.
Jarek ereiben meghűlt a vér, hiába tudta, hogy fontos híreket hoz, a halál Őrzőjével szembenézni olyan volt, mintha már a túlvilág kapujában állna.
- Nagyságos istenkirály, szörnyű veszélyről jöttem beszámolni neked. A délvidéken káosz van kitörőben, a Mennyekben és a Köztes Síkon valami borzalmas történt. Vad, és irányítatlan kapuk nyíltak Enerithre, melyeken keresztül rémségek tucatjai özönlenek e világra, elpusztítva mindent és mindenkit, ami az útjukba áll.
- Arneo del Orovis, a Vörös Róka fia tehát ezért van itt. Nem járt termeimben délhoni hosszú évtizedek óta.
A dareloni nemes, akin eddig nem látszott semmilyen érzelem, összerezzent a neve hallatán, mintha valahol máshol járt volna.
- Igen, nagyságos istenkirály. Drione del Orovis, jó atyám, életét vesztette a leírhatatlan rémek elleni küzdelemben. Darelon főhercege nevében jöttem segítséget kérni, a baj, amivel szemben állunk meghaladja a hercegség erejét. – szólalt meg bizonytalanul a Arneo.
- Eddig nem érkeztek máshonnan hasonló jelentések, mint a tietek. – Dhalar rákönyökölt a térdeire, szemei résnyire szűkültek. – Miért kellene, hogy érdekeljen az állandóságért rajongó déliek siráma, mely a változás ellen szól.
- Többről van itt szó felség, ez nem csak Darelon problémája. – vette át ismét a szót a zsoldoskapitány. – Napok óta menetelnek észak felé a Sakálfejűek, csak az elmúlt egy hétben három kisebb portált zártunk be, az utolsóba alig pár mérfölddel a határ előtt futottunk bele. Ezek nem véletlen egybeesések, felség. A Felsőbb Síkokon valamiféle kataklizma lehetett, hogy megindultak a halandók ellen. Megkértük papjaidat, hogy tudakolják meg az ősök véleményét. Nagytiszteletű elődeink, a kecskék mája és belei mind ugyanazt a vészjósló dallamot suttogták szentjeid fülébe. Szóbeszéd járja egy világító szemű alakról, aki feltűnik az összes kapu környékén, mikor már csak pusztulás és romok maradtak hátra.
Wadarevoba jövet Jarek részletesen megtárgyalt Arneoval mindent. A barátja elmesélte neki a Tierno–tó partján történt összecsapást, és az azt követő eseményeket. A Sakálfejűek hazaútjukon kietlen tájakon haladtak keresztül, az emberek tömegesen menekültek a belső tartományok felé. Amint átléptek a határon, minden egy szempillantás alatt megváltozott, mintha minden rendben lenne. A földműveseknek ugyan feltűnt a sok füst, és a szél kesernyés szaga, de mást nem láttak, vagy tapasztaltak.
- Úgy vélem, fenséges uram, hogy az a halhatatlan, egy renegát. – húzta ki magát Jarek. – Egy azok közül, akik elárulták atyádat, és a zhilarok kezére játszották a Felső Síkokat. Tehát biztos, hogy megint manipulálnak a háttérben.
A zsoldos felkészült egy esetleges dühkitörésre. A halál Őrzőjét nem volt szerencsés emlékeztetni a több mint félezer évvel azelőtti eseményekre. Kisgyermekként átélte őket, és még élénket éltek benne az emlékek. Ám fölfortyanás helyett Dhalar csak félrebillentette a fejét.
- Jól gondolom, hűséges zsoldosom, hogy mint mindig, most is van ötleted mit lehetne tenni?
- Igen, nagyságos uram! – biccentett Jarek. – Ez egy olyan fenyegetés, amivel önmagukban Enerith államai nem tudnak megbirkózni. Mindenkire szükségünk lesz, ahhoz, hogy ellenálljunk a Köztes Sík borzalmainak, és kiderítsük, mi indította el ezeket az eseményeket. Most nem állhatunk egymagunk, bízva az ősök tudásában és az ellenségeinket feledésbe taszító Enyészet erejében.
Miközben Jarek beszélt, egy oldalajtón egy küldönc sietett be, majd Matvej Karan Sakalicshoz lépett, és a fülébe súgott valamit. A hadvezérnek elkomorult az arca, de bólintott, és kezével elküldte a hírnököt. A cserzett arcú, deresedő halántékú férfi közelebb lépett az istenkirályhoz és beszélni kezdett:
- Fenséges uram. Most jött a hír a kelti határainkról. Két kapu nyílt meg Jovanko mellett, valamint tüzek égnek messze keleten, és az északi határon, Vailannál, csapatok gyülekeznek. Az unokaöcsém igazat mond, ez nem csak a déliek problémája.
- Mit javasolsz hát, Jarek Dukhaj Hrabarics? – fordította vissza tekintetét Dhalar a tábornokról a zsoldosra.
- Össze kell hívni a Nagytanácsot már most, nem érünk rá egy fél év múlva. Felségeid mágusai értesíthetnek minden udvart, még a zhilarokkal lepaktáló Kalmárhadurakat és Yrannont is. A síkmágusok portáljaival a lehető leghamarabb Maeronba juthatunk, és megkezdhetjük az érdemi tárgyalásokat.
- Azt gondolod, hogy a hitetlen északiak, vagy a tudományt minden elé helyező vailaniak hallgatnak majd Rawadarra? Ránk, kiket nekromantának bélyegeznek?
- Ha Darelon Rawadar mellé áll, akkor igen, felség! – szólalt meg Arneo. – Köztudott, hogy népeink nem kedvelik egymást, de ha összefogunk, akkor azzal megmutatjuk a fenyegetés nagyságát a többi hatalomnak is.
Dhalar megkocogtatta ujjaival a térdét, és éles, fehér fényben úszó szemeivel a távolba meredt pár pillanatig. Ekkor szinte felpattant a trónjáról, és lesétált a trónjának helyet adó emelvényről, majd megállt a Sakálfejűek vezetői előtt. Magas termete, még a vele szemben álló, amúgy nem alacsony rawadariakon is túltett.
- Legyen hát, összehívom a Nagytanácsot, hogy határozzanak Enerith jövőjének eme fontos kérdéséről. Ti mentek el a Nagytanácsra, hogy képviseljetek engem és Rawadart. A hosszú évek elszigeteltsége után itt az idő, hogy Nouros újra hallja a halál Őrzőjének hangját. – a sólyomszerű arc közelebb hajolt Jarekhez. – Derítsd ki, hogy ki áll ennek a hátterében, kapd el, és hozd a színem elé, magam akarok minden csepp tudást kipréselni belőle.
A halál Őrzője sarkonfordult, és öles léptekkel elindult vissza a trónja felé, jelezve, hogy az audienca véget ért. Harcosai megkapták a feladatukat. Enerith hatalmas sakktábláján mozgásba lendültek a hatalmasok bábúi.
Svaeladon a Maeroni Hercegségek egy kisebb, ám nem kevésbé tekintélyes tagja, a Fények Óceánjának partján terült el. Magas tornyai, vastag falai és impozáns palotái a partról bányászott sárgás mészkőből épültek fel. A kicsiny államot irányítók leplezetlenül akarták lemásolni Orolith márvány városát. A város zsongott, mint egy méhkas virágzás idején. A Nagytanács meghirdetését váratlanul érte a hercegség lakosait, mindenki azt hitte, még több mint fél évük van felkészülni a nagy eseményre, de Nouros forog a halandók akarata ellenére is, így a szervezőknek bele kellett törődniük a szoros határidőkbe.
Napról napra újabb portálok nyíltak meg, amin keresztül főurak, diplomaták, és aggszakállú mágusok léptek a zöld mezőkkel, és kék tavakkal körülvett városba. A település egy–kettőre igen zsúfolttá vált. A kikötőbe rengeteg hajó futott be fedélzetükön árukkal, látogatókkal és követségekkel. A svaeladoni herceg alig két héttel azután, hogy Jarek visszatért délről Wadarevoba, kikiáltotta hivatalosan is a Nagytanács kezdetét.
Jarek kicsit kényelmetlenül érezte magát a páncélja és a fegyverei nélkül. Ezekben ugyanis nem jöhetett be a Nagytanácsnak helyet adó, óriási, tengerre néző színházba. A félkör alakú építményt úgy tervezték meg, hogy a pódiumról mindenféle varázslat nélkül is jól lehessen hallani a felszólalót az egész nézőtéren. A lelátó több közel azonos méretű szeletből állt össze, míg a szeletek között voltak a közlekedő utak. A színház tetején széles sétáló hely vezetett körbe peremén kőkorláttal. Az épületet számtalan fáklya és olajlámpás borította szinte nappali fénybe a sötét éjszakában. Jarek visszaemlékezett, mikor Fanny del Cizoval egy hasonló előadóhelyen jártak Vailanban. Akkor is este volt, akárcsak a tanács kezdetén.
A zsoldos gyorsan száműzte a gondolatot a fejéből, most nem ért rá a magánügyein gondolkozni. Enerith sorsa forgott kockán ezen a napon. Fekete mentéjét leporolta, majd csizmájáról is ledobogta az odaragadt port. Végignézett magán, és úgy ítélte meg most már diplomatikusan néz ki. Ideje volt visszatérnie a saját küldöttségéhez.
A rawadariak akárcsak az életben most is elkülönültek a többiektől fent, magasan a lelátón. Dhalart maga a kamarás Sataj Zoran Hrabarics, a fia Jarek, és Sitke Hajduk Sakalics képviselték. Míg mások akár tízes, húszas kísérettel jöttek, ők csak ennyivel.
Odalent a pódiumon éppen Arneo tartott szenvedélyes beszédet, vörös posztó nadrágja, és hasonló színben pompázó selyem kabátja, és palástja párosulva délceg tartásával uralkodói kiállást biztosított neki.
- Tényleg hiszed, fiam, hogy a zhilarok állhatnak a kapuk mögött? – fordult Jarekhez az apja, barna szemében mérhetetlen bölcsesség csillogott.
- Ki más tehetne ily szörnyűséges dolgot, apám. – dülöngélt előre–hátra ültében az ifjabb Hrabarics. – Az Őrzőknek már nincs hatalmuk a Mennyekben, azon kevesek pedig, akik eladták magukat a császárnak, csak árnyékai az Öreg Isteneknek. És nem látok mást, akinek érdekében állna pusztulást hozni a halhatatlanokat befogadó nemzetekre és kontinensükre. Az ősök szellemei megerősítették az állításaimat, és kik vagyunk mi, hogy felülbíráljuk az ő évszázados tapasztalatukat.
- És mi van akkor, ha a májolvasók és a papok tévedtek? – a cinikus politikus szólt most az idős Satajból.
- Persze, mindenki tévedhet. Az isteni jelek köztudottan csalhatják lépre a legképzettebb májolvasót is. – Sitke Hajduk keresztbe fonta a kezét. – A hagyományok szerint jártunk el, és az évszázados rituálék nem azért alakultak ki, mert hatástalanok vagy igaztalanok lennének.
- Egyetértek, testvérem. – Jarek abbahagyta a dülöngélést. – Papjaink egy istenkirály útmutatása alapján művelik praktikáikat.
- Rendben, fiam. Én csak reménykedek, jobb lenne, ha tévednének. Mindenkinek jobb lenne.
Dörgő tapsvihar fojtotta el a tapasztalt kamarás hangját. Arneo komoran biccentett hallgatóságának, és elindult a legközelebbi lépcső felé. Köpenye csak úgy lobogott a háta mögött, ahogy a megtermett lovag sorra vette a lépcsőket. Közben mögötte már egy vailani követ lépett a pástra, és erős akcentusú hangjával belekezdett a következő beszédbe.
- Szép beszéd volt, del Orovis úr. Reméljük szavaid értelme eléri az egybegyűltek elméjét is. – gratulált a kamarás a melléjük lehuppanó dareloninak.
- Széthúzást látok közöttük. – mondta komoran Arneo. – Az yrannoniak végig pusmogtak kék köpenyeik takarásában. A kalmárhadurak városainak negyede nem is képviselteti magát, és mindkettő állam a lehető legmesszebbre ült Athreiatól és Nerialistól. Esküszöm az őseim kardjára a dareloni tanácsban könnyebb megegyezést elérni, mint itt.
- Hát, az első már sikerült neked, barátom. – tette Arneo vállára a kezét Jarek. – Ez is menni fog, és azután beledöngöljük a Köztes Sík porába a mocskokat.
A tenger felől hűs szellő hozott sós aromákat, miközben a magasban felhők kezdték eltakarni a csillagokat. A fáklyák táncoló lángjai ezer meg egy árnyjátékot keltettek életre, Jarek eltűnődve nézte, ahogy a sötétség formát ölt, majd újra semmivé foszlik. A zsoldosnak gyerekkorától kezdve azt tanították, hogy ne féljen a sötéttől, ne féljen a haláltól. Mert Rawadar minden férfija, asszonya és gyermeke a megtestesült halált szolgálja életével vagy halálával. Ez furcsa módon mindig is megnyugtató volt Jarek számára, a tudat, hogy a létező leghatalmasabb entitás Őrzőjét szolgálja. Ez a mérhetetlen nyugalom volt az, ami átsegítette megannyi küzdelmen a teljesen más felfogással rendelkező népek elleni küzdelmekben. Egyedül talán az ulduriak vagy duwarok lehettek volna ellenfelei a rawadari Sakálfejűekhez hasonló harcosoknak a csatamezőkön. Jarek megérintette a nyakában függő sakálfejes nyakláncot, melyet minden tag kapott, egy bizonyos szolgálati idő után egyfajta beavatási ajándékként.
A vailani követ széles mozdulatokkal épp országa magiko–technikában elért eredményeit ecsetelte, hogy mennyire hasznosak tudnak lenni a tudósok által kifejlesztett ketyerék.
Aztán egy óriási villanás nappali fényességet csinált a sötét éjszakából, mintha ezernyi nap egyszerre villant volna fel. Jarek ösztönösen könyökhajlatába fúrta az arcát, hogy csökkentse a szemébe robbanó fájdalmat. A zsoldos könnyeit próbálta kitörölgetni a szeméből, miközben sűrű pislogások közepette próbálta visszanyerni a látását.
Ahogy a fehér köd helyét lassan újra átvette a sötét aréna képe, Jarek a lehető leggyorsabban próbálta felmérni a környezetét. Legelőször a körülötte ülők épségéről bizonyosodott meg. Unokatestvére összegömbölyödve feküdt a padsor előtt, fekete köpönyegével védte a fejét. Rawadar kamarása a hasán feküdt, háttal a színpadnak, de ő is már mocorgott. A vörös ruhás dareloni Jarekhez hasonlóan már kipislogta a vakító fényt, és felegyenesedve, elfehéredett arccal nézett le az alattuk elterülő káoszra.
Jarek összeszűkült szemmel fordította el a fejét, hogy ő is lássa, mi okozta a robbanást. Lent, az amfiteátrumban egyetlen ember sem maradt állva, minden padsorban a követségek emberei feküdtek. Főleg az előrébb ülők súlyos sérüléseket szenvedtek, amikor a lelátóval szemközti épületből akár ökörfejnyi darabok szakadtak ki. A levegőben finom mészkőpor szállt, a hold sugarai vastag sávokat rajzoltak belé. És az egész közepén ott állt egy vad térkapu. A remegő, fehér fénnyel világító szélek keretében a Köztes Sík kopár fekete pusztasága ásított, magába szívva minden világosságot maga körül. De Jareket nem ez lepte meg leginkább.
Az átjárón keresztül egy elrongyolódott külsejű alak tántorgott át Enerith földjére. Szakadt ruhája, melyet több helyen vérfoltok tarkítottak a zhilar határőrzőkéhez volt hasonlatos, de a bő ruhák meglehetősen furcsán mutattak a sovány, vörös hajú emberen. Lépései bizonytalanok voltak, feje ide–oda billent, mintha épp el akarna aludni.
Jarek összenézett Arenoval és tudták mit kell csinálni. El kell kapni az átjárón érkezett idegent bármi áron. A zsoldos hármasával szedte lefelé a lépcsőfokokat, úgy loholt lefelé, hogy minél előbb elérje a térkapuban állót. Ám az idegen mintha egyszeriben lerázta volna magáról a zavarodottságot, megfeszítette izmait, és szemeit a zsoldosra szegezte. Egy pillanatnyi ideig csak nézte a Sakálfejűek kapitányát, majd megiramodott az amfiteátrum kijárata felé. Mivel az őrök is még kábultak voltak gond nélkül futott el mellettük.
A zsoldos leért a lépcső aljára, majd töretlen lendülettel száguldott a prédája után. Páncélviseléshez szokott szervezete szokatlanul könnyűnek találta mostani súlyát, így a távolság közte és a menekülő között egyre csak fogyott. Az idegen a kikötő felé rohant, a szűk sikátorok között Jareknek lassítania kellett, hogy nehogy rossz helyen forduljon be, így jócskán lemaradt a menekülőtől. A rawadari fújt egy nagyot, majd még nagyobb iramra ösztökélte az izmait, fülében mély búgással dobolt a szíve, míg szeme előreszegeződött. El kellett kapnia a tettest, hogy Dhalar színe elé vigye.
A vörös hajú és szakállú férfi fejvesztve rohant előre, nem tudta merre fut, csak minél távolabb akart kerülni az őt üldöző szörnytől. Akárhányszor hátrapillantott szinte mindig érezte, ahogy a rémsakál a nyomában liheg. A sárgás mészkő falakon a lámpások fénye tisztán kirajzolta számára a fenevad alakját. A Köztes Síkról érkezett ember jobb és bal kanyarokkal próbálkozott, hogy elillanhasson a város útvesztőjében. Ám a sérülései és elméje tompasága miatt egyre lassult, ahogy a levegő lassan telítődött a tenger sós illatával. A vér lassan szivárgott rendezetlen ruhái redői közül.
A házak egyszer csak elfogytak, és az zhilar határőrzők ruháját viselő ember kiérve a rakpartokra kénytelen volt lefékezni a kikövezett partszélen, különben egyenesen belefutott volna a vízbe. A férfi kétségbeesetten forgatta a fejét, hogy találjon egy menekülő utat magának. Kitágult pupillájú szeme a sikátor kijáratára tapadt, és ellenfelét kereste, de még nem látta, csak hallotta a csizmák dübörgését az utcaköveken. Az ember visszafordította a fejét a part felé, és rejtekhelyet keresett.
Meg is találta. Egy nagy karakk horgonyzott nem messze tőle, aminek az oldalán egy számára ismerős szimbólum díszelgett: egy nagy tekergő kígyó. És nagy fehér betűkkel egy név, melyet egyszerre féltek és tiszteltek a Fények Óceánjának mindkét partján: Urboros. A vörös hajú férfi felrohant a pallón, de abban a pillanatban nekiütközött valami sziklakeménységű valaminek, és hátraesett.
A hatalmas izmokkal rendelkező ulduri teste méreteihez képest villámgyorsan fordult meg, busa bestiafejével röfögő hangot adott ki, miközben karmos lapátkezével talpra rántotta a férfit.
- Kapitány, van egy kis fennforgás! – az agyarai miatt igen furcsán ejtette ki a szavakat.
- Valóban, Steffan? – egy tapasztalattól érdes hang szólalt meg valahonnan balról.
Két ember sétált be a vörös hajú látóterébe. Egy idősebb meg egy fiatalabb férfi, mind ketten délceg termettel rendelkeztek, az ifjabbikon a mágusok kék palástja lengedezett a lágy esti szélben, míg a kapitányi egyenruhát viselő öregeben arcáról hosszú évek kalandjai mondtak mesét.
- Hol vagyok? – kérdezte remegő hangon a vörös hajú férfi.
- Az Urboroson, a legerősebb hajón, mely valaha Nouros vizein úszott. – az ifjú mágus karba fonta a kezét. – Viszont fontosabb kérdés, hogy te ki vagy, és hogy kerülsz ide?
- A nevem Alectus, és én… – a férfi elszörnyedt, mikor nem emlékezett, hogyan kerül a városba.
Gondolatait az őt üldöző rémsakál szakította félbe. A magas termetű rawadari egy nagy ugrással vetődött át a hajó palánkján, és fenyegetően megállt a tengerészekkel és az idegennel szemben.
- A gyilkos! – mutatott rá az idegen férfi Jarek. – Tengerészek adjátok át nekem őt! Ez a bitang robbantott a Nagytanács kellős közepén! Dhalar parancsára magammal kell vinnem őt!
- Igaz ez? – fordult a dús szürke szakállat viselő kapitány a fogoly felé.
- Én… Én… Én nem tudom, hogy kerültem ide, nem én hoztam létre azt a térkaput, hanem egy Halhatatlan.
Jarek belenézett Alectus félelmet sugárzó szemeibe, és be kellett ismernie magának, hogy a vörös szakállas férfi igazat mond. Jobb kezével megfogta sakálfejes medálját, miközben az ősökhöz imádkozott, hogy küldjenek neki útmutatást.
A Nagytanácsnak helyet adó amfiteátrum kiürült, az összes követség elhagyta az épületet, teljes káosz uralkodott a környéken. A zajok orkánja olyan erős volt, hogy a karcsú férfi nem csodálta volna, hogyha az egész város talpon lenne mostanra. És bizonyos szempontból ez is volt a célja. Pipájából vastag felhőt fújt az égre, miközben a lábát lóbálta az amfiteátrum tetején. Bal kezével megigazította fején széles karimájú kalapját, és élvezte a pillanatot. Fehéren izzó szeme megvilágította pengeéles mosolyát, ahogy az alant elterülő várost szemlélte. Ő elindította a bábúit a táblán, most a halandókon volt a lépés sora, az idő ellenük dolgozott. A férfi azonban nyugodt volt, tudott várni, hiszen a világ minden ideje az övé volt.