Rémvadászat
Írta: Gréger Csaba
Indigószín viharfelhők sora keretezte a hegytetőt. A Darriano meredek lejtőire súlyos árnyékot vetett a közelgő égi háború, a máskor vibráló színekben pomázó hegy fáinak lombjait mérgesen cibálta az orkánerejű szél.
Aztán egyszercsak, mint egy nem várt és kéretlen vendég lándzsakánt szúrta át a felhők sötéten gomolygó testét egy vakítóan fehér fénysugár. A hegy ölében évezredek óta büszkén növekvő Darelon utcáit valósággal beragyogta a tiszta fény, pásztájával festve mosolyt az egykedvűen sétáló emberek arcára.
Arneo del Orovis óvón szemei elé emelte páncélkesztyűs kezét, és komoran meredt az újabb égi jelenés felé, mely olyan gyorsan illant el, mint ahogyan érkezett. A férfi nem mosolygott. Hamarosan visszatért a borús szürkület, és egy perc sem telt bele, hogy súlyos esőcseppek kopogása töltse be a macskakövekkel borított utcákat.
Arneo egy darabig még a Darriano közeli lankáit fürkészte, mindig éber tekintete feszülten cikázott az olajfa ligetek és szőlővel futtatott lugasok között megbúvó pasztellszínű házak között. Csak mikor megbizonyosodott róla, hogy nem lát mozgást a hegyoldalon, utána fordult vissza eredeti úticélja, a Főhercegi Palota irányába.
Az ifjú gróf önkéntelenül sóhajtott fel.
Az elmúlt néhány hét gyökerestül és visszafordíthatatlan módon változtatta meg Arneo életét. És bármennyire is gyűlölte a főváros fülledt zűrzavarát, és még inkább annak véget nem érő politikai játszmáit, most mégis itt állt, egymagában, készen arra, hogy rálépjen az uralkodói rezidenciához vezető széles sugárút, az Ősök Sétányának évszázados köveire.
A fiatal férfi a del Orovis ház legidősebb fiúgyermeke volt, ezáltal pedig az egyik leggazdagabb dareloni tartomány jogos örököse. Nem, nem örököse. Többé már nem. Grófja – szaladt át a fájdalmas felismerés újra Arneon, mint oly sokszor az elmúlt napok során.
Hirtelen ólomnehéznek érezte a lábait, és nem a teljes testét takaró súlyos vértezet miatt. Katona volt, ismerte és bírta a páncél acéljának súlyát.
Most azonban valami olyan teher nehezedett rá, aminek viseléséhez nem érezte elég erősnek magát. A del Orovis birtok, és az egész grófi tartomány urává tette a balsors, mikor atyja, mintegy húsz holddal ezelőtt, a grófság határain vívott kegyetlen csatában elesett.
Nem is csata volt az, sokkal inkább mészárlás… Arneo szíve újra megtelt a tehetetlen dühvel, mindig délceg arcvonásait összegyűrte a gyász. Talán percekig is állhatott ott mozdulatlanul, mire hirtelen rádöbbent, hogy figyelik őt.
A dermedtségből felocsúdva körbenézett, és bár a mellette elhaladó udvaroncok és hivatalnokok sora gyanakodva méregette a vörösre festett vértezetet viselő férfit, kinek kezében a del Orovis ház rókafejes zászlaja lobogott a szélben, Arneo tudta, hogy nem a járókelők tekintete miatt szorult össze a gyomra. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint ami a harctéren oly sokszor, mikor halálos veszély fenyegette őt, vagy bajtársait. Valami más, valami láthatatlan erő fürkésző pillantását érezte, vádlón és gúnyosan. Az érzés hatására a szőr is felállt a hátán.
Hosszan figyelte a mintegy félszáz lépés széles sétány két oldalán sorjázó, bronzból formált szobrok százait, melyek mindegyike a Darelon Hercegség egyik hősét formálta. A hideg fém arcokon nem talált részvétre, így kelletlenül elindult a palota irányába.
Az érzés, hogy figyelik, nem hagyta nyugodni, így kezét végig a derekára erősített aranyozott hüvelyben nyugvó vívótőr markolatán pihentette.
Jó ideje sétált már, mikor a palota gazdagon faragott kétszárnyú diófa kapujához közelítve hirtelen megtorpant.
Tőle alig száz lépésre az út bal oldalán egy újonnan felállított szobor magaslott. A súlyos mészkő talapzat köveinek tövében még látszott a frissiben megmozgatott föld, a szobor bronzteste fényesebben csillogott, mint bármely másiké a hatalmas parkban.
Drione del Orovis - hirdette a cirádás felirat a délceg férfialak lábánál. Az eső patakokban folyt le a fénylő szoborarcon. Az apja szemei éppolyan üresek és élettelenek voltak, mint mikor Arneo utoljára látta azokat.
A férfi üvölteni akart, a fájdalom ezer jeges tüskeként szúrt a szívébe. Az ifjú gróf szinte futva tette meg a palotához vezető utolsó métereket, hogy aztán tébolyult gyorsassággal vesse bele magát az előcsarnok felé hömpölygő tömegbe, botor módon azt remélve, hogy odabent valamiféle megnyugvásra lelhet majd. Azonban a lelkében dúló démonokat nem volt ilyen könnyű lecsendesíteni.
A tágas tanácsteremben szinte tapintani lehetett a feszültséget. Senki nem szólt, a Főherceg indulatos kitörése utáni kényelmetlen csendet csupán néhány gyengén felhangzó, elfojtott köhögés törte meg.
Arneo a többi jelenlévővel ellentétben hálát adott az ősöknek a bekövetkezett röpke nyugalomért. Szörnyen fárasztotta a többi gróf folyamatos erőfitogtatása, és a soha véget nem érő – jellemzően kétértelmű - körmondataik.
Alaposan körülnézett a kolosszális csarnokban, melynek minden kövéből csak úgy áradt az élő történelem. A fiatal gróf – mint legtöbb dareloni - rajongott az állandóságért. Nem is csoda, hogy most már évszázadok óta a Leoni vérvonal tagjai látták el a Hercegség legmagasabb tisztségét, a család nagyjainak arcképei soha nem tűnő sejtelmes mosollyal figyelték a Dareloni Tanács éppen zajló válságülését.
A tanácstermet ugyan ezüst kandeláberek sokasága világította be, de még így is csupán felsejlettek a mennyezetet fedő intarziás berakások bonyolult mintázatai. Arneo merengve figyelte az elmúlt korok csatáit megelevenítő műalkotásokat, melyeken büszke férfiak és asszonyok álltak győzedelmesen a legyőzöttek halmai felett.
A gróf elfintorodott, ahogy felderengett benne a Tierno-tó partján vívott ütközet a rémek ellen. A valóság sajnos közel sem olyan tiszta és nemes, mint ahogy azt a krónikák lapjai később mindig igyekeztek bemutatni.
Arneo szinte még most is hallotta a lovagszázad tagjainak rémült kiáltásait, ahogy a hománylények váratlanul megjelentek a soraik között. Az osztag, amit kapitányként vezetett a sereg legkiválóbb katonáiból állt, kik számtalan csatában bizonyították már bátorságukat és rátermettségüket, ám a semmiből formát öltő szörnyetegek látványa egy csapásra káoszt és rettegést keltett a lovagok között.
Arneo kétségbeesetten igyekezett rendet teremteni a körülötte eluralkodó zűrzavarban, ám hangját elnyomta a katonák egyre több felől felhangzó szörnyű halálsikolya, ahogy a formátlan, szinte áttetsző teremtmények valósággal kiszipolyozták belőlük az életet.
A dermedten sötétlő víz partja azonnal csatatérré változott, majd kis idő múltán mészárszékké.
A gróffal forgott a világ, miután az egyik pániktól megzavarodott bajtárának lecsapó pallosa fejen találta őt, ám még a szédületen keresztül is jól látta a tó fölött vakító fénnyel izzó kapu körvonalát, mely nem sokkal azelőtt rájuk szabadította a pusztító förtelmet.
Arneot szinte elvakította a fájdalmasan éles fehérség, és ahogy a szemét erőltetve igyekezett felmérni a közvetlen környezetét, valósággal letaglózta a látvány. A földön mindenfelé páncélos alakok feküdtek riasztó némaságban, hamarosan már egyetlen jajszó sem hallatszott.
A holtak között, a föld szintje felett néhány lábnyi magasan lebegvem ciklámen színben pulzáló gyomorral álltak mozdulatlanul és jóllakottan a Homálysík átkozott ragadozói.
Az ifjú kapitány atyja alakját kereste a riasztó csendéletben, ám nem látta nyomát a gróf vörös páncéljának.
Felnyögött, ahogy a még mindig zúgó és lüktető feje ellenére kardjára támaszkodva felegyenesedett, és gyűlölettel telve sűrű vért köpött ki maga mellé a földre. Két marokra fogva a feje mellé emelte súlyos rubintokkal díszített lovagi pallosát, a Tűzvészt, melyet generációk óta a del Orovis ház seregeinek vezére forgatott.
A világ forgott körülötte, ám ennek ellenére sem tántorodott meg. Eltökélte, hogy ha itt kell hagynia ezt a világot, akkor bizony sokadmagával fogja azt megtenni.
A szeme sarkából hirtelen mozgásra lett figyelmes. Az éjjeli vadászok kegyetlen gyorsaságával pördült meg, és hangos csatakiáltással sújtott le a háta mögött settenkedő ellenségre.
A tökéletesre edzett acélpenge fémes csattanással tört ketté, amint egy olyan erővel találta szembe magát, amely túl sok lett volna bármilyen más földi fegyver számára is.
Arneo arcán riadt döbbenettel lépett hátra, és értetlenül meredt a kezében szorított csupasz markolatra. Majd lassan felemelte tekintetét, hogy farkaszszemet nézzen azokkal a sápatagon fénylő, démoni szemekkel, melyek azóta is gyakran kísértették izzadságtól csatakos álmaiban.
A lény, amely előtte állt, jóval magasabb volt nála, annak ellenére is, hogy háta úgy görnyedt kétrét, mint a szép kort megélt aggastyánoké. Pergamenszerű bőre, és ritkás haja valószerűtlenül szürke volt, mintha már hiányzott volna belőle minden, mi egyszer régen élővé tette. Egykoron díszes ruhája egy rég letűnt, szebb korról mesélt. Büszke napokról, mikor viselője még ura volt saját magának. Mára azonban az is épp olyan feslett és romlott volt, mint maga a korcs, amivé gazdája vált.
A fiatal lovag értetlenül rázta a fejét, és kereste a szavakat, ám azok kínkeservesen jöttek csak a szájára. Tudta, mivel állt szemben.
- Hogyan…Hogyan lehetséges ez? – hangja ráspolyos volt a szívét mardosó keserűségtől és a rettegéstől.
- Miért jöttetek ide? Nincs dolgotok ezen a világon! – Kiáltotta az előtte álló iszonyat arcába - Még soha nem fordult elő, hogy a Homálysík lakói betörtek volna az emberek birodalmaiba. Nincs dolgunk veletek! Menjetek hát innen!
A teremtmény, mely fölé tornyosulva figyelte az utolsó talpon maradt dareloni harcost, nem felelt. Csak nézte, nézte őt, azokkal a réveteg sárgásfehéren izzó szemekkel, arcán valamiféle nyugodt, groteszk mosoly terült el. Talán nem is értette, hogy miről kérdezte a kapitány, vagy egyszerűen csak nem tartotta fontosnak, hogy válaszoljon. A másodpercek kínzó lassúsággal múltak.
-Tévedsz halandó. – csendült fel egyszerre egy dallamos hang valahonnan a csatatér felől. – Nagyon is sok dolgunk van veletek, és a hitvány uraitokkal. Végre megérett az idő a revansra…
Arneo kétségbeesetten kereste a bariton férfihang gazdáját, mikor is észrevette, ahogy a földön fekvő katonák koszorújából egy karcsú árny emelkedett fel.
A kapitány nem tudta ugyan kivenni az idegen vonásait, ám a szürkületben is jól látta annak fényes brokátselyem ruháját, mi épp olyan sötét vörös volt, mint a csatatéren kiontott és már alvadni kezdett vér színe. A férfi elegáns, széles karimájú kalapot viselt, mely mély árnyékokat vetett viselője arcára.
Arneo a tőre után kapott, mire az idegen felemelte mindaddig lehajtott fejét, és a del Orovis család örökösére emelte éteri fénytől izzó tekintetét. A férfi sötét szakállal keretezett ráncnélküli arcáról a végtelenség titkai tükröződtek vissza.
Majd a világ újra a feje tetejére állt, és az erejét vesztett kapitány a földre zuhant…
… - del Orovis gróf! – ébresztette fel merengéséből az ingerült hangú szólítás. – del Orovis gróf! Figyel rám egyáltalán?
Arneo lehunyta a szemét, hogy elűzze a szörnyű emléket a fejéből. Majd a torkát megköszörülve kihúzta magát, és a mellette ülő, és őt megvető pillantásokkal méregető férfira nézett.
A pirospozsgás kövér arc – ami a saját földjeikhez legközelebb eső grófságot uraló pojácához, Tieno del Iviohoz tarozott – egyszerre fölényeskedően és szánakozóan nézett szembe vele. Atyja, a néhai del Orovis gróf egyáltalán nem szívlelte nyugati szomszédját, és ez az ellenérzés az évek során tagadhatatlanul átragadt Arneora is.
-Hallgatom Del Ivio gróf. –Válaszolta végül nem kevés önuralmat tanúsítva.
Beszélgetőpartnere teátrálisan széttárta karjait, ezzel is jelezve minden jelenlévő számára, hogy bár ő megpróbál úriemberhez illő beszélgetést folytatni, ám az ifjú harcos láthatóan nem igazán alkalmas ilyen kifinomult eszmecserére.
-Tehát…- kezdett bele a szemét forgatva újra a kövér nemes - elmagyarázná az elméletét a Tanács számára, hogy mégis mik ezek a lények, honnan jöttek, és miért dúlják hetek óta a dareloni földeket?
Arneo érezte, hogy hirtelen mindenki őt figyeli a teremben. Végignézett az egybegyűlteken. Valóban itt volt a Hercegség politikai életének minden befolyásos szereplője, az összes grófi ház képviseltette magát.
Voltak köztük néhányan, akire az ifjú kapitány is felnézett, tisztességben megőszült hadvezérek és földesurak, de a legtöbbjük inkább volt nagy lábon élő léhűtő és szélhámos Arneo szemében.
Most körben ültek mind az urak: Vinisius gróf, apjának ősi és legnagyobb ellenlábasa; az agg kora ellenére is hatalmas szoknyapecér hírében álló Ruccano gróf; a sok csatát látott Tissina gróf – aki egyben Arneo keresztapja is volt; vagy éppen a folytonos és piszkos politikai játszmáiról hírhedt kétszínű Belliano gróf. És természetesen ott voltak a kisebb házak elöljárói is, újgazdagok és lecsúszottak, és most kivétel nélkül mind őt nézték fürkésző tekintettel.
Vele szemben pedig, hatalmas bikát formázó aranyra festett karszékében ült a Darelon Hercegség legfőbb elöljárója, a Leoni család feje, maga a Főherceg. A férfi őszbe boruló, elegáns, divatosan olajozott szakállának végét simogatta, arcán a türelmetlenség, és a kíváncsiság elegye ült. És talán még a tiszteleté is…? Arneo elhessegette a fejében újra cikázni kezdő gondolatokat, és fejét felszegve, szögegyenes tartással felállt székéből. Épp úgy, ahogy egy parancsnokhoz illett.
- Tisztelt Tanácstagok! – szólalt meg végül kisebb hatásszünet után – Megtiszteltetés számomra, hogy meghívásukat élvezhetem a fővárosban, és személyesen képviselhetem a del Orovis házat ezen a fontos eseményen. – Tisztán és erős hangon beszélt, szavai visszhangot vertek a hatalmas csarnok szőlőmintás oszlopai között.
- Mégis azt kívánom, bár ne lennék itt most eme nemes társaságban. – folytatta egy lélegzetvételnyi szünet után - Hiszen ez azt is jelenti, mint ahogy arról értesülhettek már, hogy jó atyám, Drione del Orovis, a Hercegség északi határainak védelmezője, a Méltóságteljes Főherceg legfőbb tanácsadója, a Vörös Róka, halott.
Szavai hatására morajlás kezdődött a jelenlévők körében, a grófok egymás szavába vágva izgatottan sutyorogtak a szomszédjuknak. A Vinisius és a del Ivio családfők alig leplezett mosollyal néztek össze. Nyilvánvalóan örültek az öreg harcos halálának, s nem láttak ellenfelet az udvari körökben teljes mértékben tapasztalatlan ifjú del Orovisban.
Arneo kerülte a tekintetüket, egész testét megfeszítve, mozdulatlanul állva nézett maga elé. Kizárólag a Főherceg arcát figyelte.
A pompás wyrra selymekbe öltözött férfi egy ideig hagyta, hogy a tanácstagok hevesen gesztikulálva megosszák egymással a kikívánkozó gondolataikat a Vörös Róka eleste kapcsán, majd drágaköves gyűrűktől csillogó jobbját felemelve csendre intette az egybegyűlteket. Fejének egyetlen biccentésével jelezte Arneo számára, hogy folytathatja a beszámolóját.
- Nyilván arról is tudtok már, Jó Urak, hogy atyám a rémekkel vívott egyik csatában vesztette életét. Magam is ott voltam aznap. – A fiatal gróf nyelt egyet, de nem engedte – nem engedhette-, hogy a többi tartományúr lássa rajta, mennyire megtörte apja elvesztése.
- Az, hogy én itt lehetek ma, csupán a csodának köszönhető. Kétségkívül az ősök szellemei vigyáztak aznap rám, és az ő kegyelmükből maradhattam életben. – Sokatmondóan végignézett a többi grófon. A legtöbben közülük kényelmetlenül fészkelődtek a székükben, csak Tissina gróf állta az ifjú tekintetét. Az öreg harcos szemében könnycsepp csillant. Alig észrevehetően biccentett keresztfiának, kifejezve felé, hogy osztozik a gyászában.
Arneo egy tekercset vett elő, mely eddig az övére akasztva csüngött, majd előre lépve kiterítette azt a kör közepén elhelyezett hosszú, fekete faasztalra.
A rókafej nyomatú pecsét fel volt törve. A papíron egy térkép volt, melyre a Dareloni Hercegség összes tartományát jól látható határokkal festette fel a készítője. A tartományok többségéhez vörös tintával valaki saját kezűleg jelöléseket és megjegyzéseket tett.
A Főherceg felállt a trónszékéből, és az asztalhoz lépett, hogy közelebbről vizsgálhassa a térképet. A grófok mind követték a példáját.
- A kapu itt nyílt meg először – mutatott egy nagyobb körszerű jelzésre Arneo az északi határ közelében. – A Mi földjeinken. – Olyan hangsúllyal mondta ki ezeket a szavakat, hogy minden jelen lévő számára világosan éreztesse, hogy a legnagyobb pusztítást bizony a del Orovis család birtokai szenvedték el.
- Néha napján láttunk vad kapukat megnyílni az elmúlt századok alatt is, melyek mind a Köztes Síkra vezettek, tehát ez nem újkeletű jelenség. – Újra a Főherceg szemébe nézett, aki feszülten figyelte őt. Megint látta a tisztelet jeleit fellobbanni a férfi szénfekete tekintetében.
– Olyan azonban még soha nem esett meg a Világégés óta, és hangsúlyozom, nem csak a mi földjeinken, hanem egész Enerith szerte, hogy a homály lakói átkeljenek a kapukon! Ezelőtt azt sem tudtuk, hogy ez egyáltalán lehetséges-e.
- Mégis mi hajtotta hát át őket éppen most? – Kérdezte a Főherceg értetlenül. Arneo kelletlenül megrázta a fejét.
- Sajnos nem tudjuk biztosan, Méltóságos Uram. Az azonban bizonyos, hogy a lélekvámpírok mellett Korcsok is átmerészkedtek a halandó földekre.
A Főherceg szeme villámot vert, de az ifjú kapitány állta a pillantását. A Tanács felbolydult, a grófok indulatosan, hangos szóval bizonygatták, hogy csupa képtelenség és ostobaság ez az egész história. Évszázadok óta elveszett és elfajzott halhatatlanok éppen itt, Darelonban. Egyedül a sokat látott öregek hallgattak a fejüket lehajtva.
- Ezek a korcsok…- kezdett bele bizonytalanul a Főherceg. – Mennyire veszélyesek? – Szemei összeszűkültek, ahogy Arneo arcát fürkészte. – Mekkora a baj valójában, del Orovis gróf? – kérdezte végül nyíltan az ifjút.
Arneo lopva a keresztapja felé pillantott, ám az lesütött szemmel maga elé meredt.
- Sajnos a veszély jelentős, Hercegem. – felelte rekedten. – Talán még sosem voltak ilyen rosszak a kilátásaink. – Kényszeredetten folytatta – Tartok tőle, hogy a hercegi hadsereg önmagában nem lesz elegendő ahhoz, hogy átvészeljük ezt a fenyegetést.
A teremben ennek hallatán eluralkodott a káosz. Az ifjú kapitány lehajtott fejjel állta a neki szegezett kérdések és szitkok hadát. Az egyik kisebb grófság feje egyenesen odáig merészkedett, hogy párbajra hívja ki őt galád szavaiért. Percekig forrongott a légkör, végül a Főherceg dörgő hangja parancsolt újra csendet.
A Dareloni Tanács tagjai szinte tajtékzottak a dühtől, de az igazat megvallva maguk sem tudták biztosan, hogy az ifjú grófra, vagy az ősökre haragudtak jobban, akik engedték, hogy egy ilyen csapás bekövetkezhessen éppen az ő regnálásuk ideje alatt.
Szinte vágni lehetett a feszültséget, ám a dühös fújtatásokat és mély sóhajokat leszámítva csend telepedett a Tanácsteremre.
-Mit tanácsolsz hát del Orovis gróf, mit tegyek? – tette fel végül a régóta a levegőben lógó súlyos kérdést a Hercegség legnagyobb hatalmú ura. – Hogyan védhetjük meg Darelont?
Arneo arcán veríték csorgott, ám igyekezte megőrizni méltóságát, majd állát felszegve újra katonás vigyázba vágta magát.
-Kérj segítséget, Uram! – válaszolta végül.
A grófok újra felhördültek, hitetlenségükben a levegőt csapkodták az indulattól fűtötten. A Főherceg azonban nem követte a példájukat, fogait csikorgatva figyelt.
-Mégis kitől kérjek, kapitány? – Kérdezte, hangjában a lemondás és a kétség szólalt meg.
- Mindenkitől, akitől csak tudsz, Uram. Indíts lovast a Rór Lovagokhoz. Küldjünk követet Rawadarba. Vagy akár a Halhatatlan Földekre, ha kell!
Skandallum! Őrültség! Téboly! – hangzottak a kiáltások minden felől. A dareloni büszkeség számára ezek a szavak valóságos hazaárulásnak hangozhattak, és Arneo is jól tudta ezt.
- És ugyan miért jönnének? – Kérdezte a fejét rázva, kétkedő mosollyal az arcán a Főherceg.
- Jönni fognak, Uram. Jönniük kell! – mondta maga is kissé bátortalanul a kapitány. - Ez a fenyegetés túlnyúlik a Darelon Hercegség határain. Az egész kontinenst veszélyezteti! A halhatatlan uraknak is érdekükben áll…
Ekkor aztán végleg elszabadult a pokol. A tartományurak heves tiltakozásában először Arneot címezték az első szóbeli támadásokkal, majd hamarosan már mindenki marakodott mindenkivel.
Az ifjú lovag azonban továbbra is rendíthetetlenül állt, csupán a szemeit hunyta le. Felmenői segítségét kérte, hogy adjanak erőt neki a közelgő kihívások leküzdésére. Erőt a harchoz, melynek tétje a del Orovis földek, sőt talán egész Darelon megmentése.
A sors azonban aznap különös játékot játszott Arneoval. S a remélt megnyugvás helyett újra csak homályt látott elméjében, és sápadtan pislákoló tébolyult szemeket. Az ifjú saját démonjai kacagva kezdtek újabb macska egér harcba a lovag józan eszével.
Néhány óra múltán, mikor a Dareloni Tanács rögtönzött ülése véget ért, a büszke grófok és kíséretük tagjai sorban hagyták el a Főhercegi Palotát, még mindig heves viták között.
Utoljára a vörös vértbe öltözött lovag lépett ki az Ősök Sétányára, lehajtott fejjel, némán. Tekintetével a lába előtt elterülő simára koptatott kövekre meredt.
A Főherceg végül elfogadta a tanácsát, és megígérte, hogy még aznap követeket indít Enerith legfőbb hatalmaihoz, ám az ifjú harcos cseppet sem érezte ezt diadalnak.
A Rémvadászat hamarosan kezdetét veszi, ám Arneo a szíve mélyén tudta, hogy az valójában nem hoz majd mást, mint könnyeket, halált, és pusztítást.
Magányosan, nehéz léptekkel sétált az örök némaságba burkolózó bronzszobrok között, melyek büszke arcukat szenvtelenül fordították a fiatal gróf után.
Egy frissen állított talapzat árnyékában a hideg mészkőnek dőlve egy karcsú férfi pipázott, széles karimájú kalapja eltakarta az arcára fagyott gúnyos mosolyt. Mozdulataiban nyoma sem volt sietségnek, komótosan fújta a füstöt a szakállas férfit ábrázoló szobor arcába.
Nem volt hova sietnie. Miért is lett volna? Hisz övé volt az összes idő a világon.