Tűz és vihar

Írta: Kiss Adrienn

Ishira szerette, amikor az erős fuvallatok belekaptak fehér hajába, és szinte átvették az uralmat léptei felett, saját kedvük szerint terelve őt a vidéken. Most azonban hálát adott az őseinek, hogy a hegycsúcsok felett lassan úsztak a fehér felhők, és lágy szellők lengették csak a díszes lobogókat. Ideális idő volt ez a repüléshez.

A gong mélyen vibráló zengése visszhangot vert a sziklák között, mintha a hegy falait is meg tudná repeszteni. A lelátóra borult néma csendet Se’the lelkes üvöltése törte meg. A sárkánygyík fiatal lovasával a nyakában nyomban elrugaszkodott a rajtvonalról, és szárnyait szélesre tárva süvített az első akadály felé. Hosszú sörényével és díszes farkával inkább hasonlított szárnyas kígyóra semmint hagyományos sárkányra, pedig volt négy lába is, csupán arányaiban rövidebbek és vékonyabban, mint a fajtája javának. Fürgesége és ragyogó vörös, narancs és sárga pikkelyei a sziklák között cikázó tűzcsóvává változtatták. Eniru, Se’the ifjú lovasa, is ezt a hatást szerette volna erősíteni, hiszen ruhái színben tökéletesen illettek hüllő társa kinézetéhez.

Ishira és Nagana között nem volt ekkora hasonlóság. A ragyogó, nyári ég kékjét idéző sárkánygyík alkatra a hegymély uraira, a sárkányokra hasonlított. Teste arányaiban rövidebb, lába pedig erőteljesebb és hosszabb volt, míg kecses ívet leíró nyaka kissé hosszúkás hüllőfejben végződött, amit két nagy, csontszínű szarv és oldalt két azúr taréj díszített. A nyakán és farkán húzódó taréj, valamint a szárnyán az ujjak között feszülő hártya is a kék egy sötétebb árnyalatában pompázott, míg hasított pupillájú szeme csillogó arany gömbökként ragyogott.

Ishira megjelenése nem volt sem ragyogó, sem nemesi. Egyszerű, sötétkék tunikája és fekete nadrágja minden díszítést nélkülözött, így erős kontrasztot alkottak apjától örökölt fehér hajkoronájával, bár a hó ragyogó, vakító fehérsége helyett az is sokkal inkább a vihar korbácsolta tajték színét idézte. Bőrét a megannyi Naganával kint töltött óra alatt a nap már megfogta. Finom vonású, ovális arca anyját tükrözte inkább, a keskeny ajkakkal és a fitos orral együtt. Szeme adta az igazi különlegességét, ami a fényviszonyoktól függően a szürke különböző árnyalataiban mozgott, most épp világos, enyhén kékes tónusban fürdött a szép időben.

– Egészen ügyesek. – Zhan tűnődve lépett Ishira mellé. A fiatal férfi már a sárkánylovasok büszke táborát gyarapította, de minden évben előszeretettel nézte meg a rangot megszerezni vágyók próbáját.

A követelmények egyszerre voltak szigorúak és engedékenyek. A próbatételt nem kötötték korhoz, és sikertelenség esetén az ismétlést is engedték, ha adódott rá lehetőség. A jelentkezés előtt azonban bizonyos vizsgákon át kellett esnie mind a sárkánygyíknak, mind a lovasának, hogy bemutassák, valóban készek a kihívásra.

Hogyan lehet egy ilyen fontos kérdést megvitatni egy beszédre képtelen lénnyel? Egy kívülálló ezt nem érthette meg. A lovas és a társa együtt nőttek fel a legtöbb esetben, így míg felcseperedtek, egymáshoz csiszolódtak. A sárkánygyíkok értelmes lényeknek számítottak, és képesek voltak olvasni lovasuk gesztusaiból, valamint megtanulni megannyi szó jelentését, és az évek során az ifjú wyrrák is kiismerték társuk habitusát, gondolkodásmódját. Ishira maga is nem egyszer látta, ahogyan egy-egy leendő lovas felvetette a próba lehetőségét, ám pikkelyes társa még nem állt készen erre, így vártak egy, két vagy néhány évet, a belefektetett plusz idő és energia pedig végül meghozta nekik a kívánt eredményt.

– Igen, azok. – Ishira rövid habozás után bólintott.

– Ritka kellemes az idő a repüléshez. Csak nem neked köszönhetjük? – Zhan cinkos pillantással sandított barátjára. Ishira viszont elsápadt, majd hevesen megrázta a fejét.

– Nem! Semmilyen módon nem hatottam az időjárás alakulására. Azzal befolyásoltam volna a próbát, ami tilos. – Zhan a lány riadalmát látva nyugtatóan felemelte a kezét, jelezve, hogy csak tréfált. Inkább más módon próbálta enyhíteni barátja feszültségét, ahogy barakkbeli kiképzése alatt is megannyiszor tette ottani társaival, vagy ők tették vele. Frissen borotvált, finom metszésű arcán kaján mosoly jelent meg.

– Csak nem izgulsz, felewyrra? – Ishira szúrós tekintettel nézett vissza a férfire, mintha még szeme szürkéje is egy árnyalatnyival sötétebbé vált volna. Mások szájából a felewyrra kifejezés komoly sértés lett volna, de régi jó barátjáról tudta, hogy csak ugratja ezzel.

– Inkább neked kellene. Meg fogjuk dönteni az időtöket. Apropó, hol hagytad Aigalt?

– Mivel nem látom itt Onigindát, gyanítom, őt hajtja megint. – Zhan hetyke mozdulattal megrázta a fejét, Ishira azonban látta rajta, hogy zavarát próbálja leplezni. Gyorsan körbe hordozta a pillantását a megjelenteken, sárkánygyíkokon és embereken egyaránt, de sem a mohás sziklákat idéző pikkelyeket, sem a zöldeskék csillanást nem látta.

– Teljesen a szarva köré csavarta Oniginda az uraságot, nem igaz? – Ezúttal Ishirán volt a sor, hogy kajánul elmosolyodjon. Zhan erre csak vállat vont, elnézően somolyogva.

– Férfiból van ő is. Különben se fog semmi érdekesről lemaradni. Felpattansz Nagana hátára, kiválóan teljesítitek a pályát, és beértek a célvonalba két homokszemmel a mi időnk után. – A másik magabiztos mosolya és önelégült tartása láttán Ishira kihúzta magát, állát felszegte, majd két ujját felemelve mutatta a számot.

– Kettővel előtte. – Ekkor már Nagana is kettejüket figyelte, és a magabiztos kijelentést egy határozott fújtatással egészítette ki. Bármi is legyen a kihívás, ő elfogadta.

– Akkor csalnod kell.

– Nem csalás. És nincs rá szükségem.

– Ahhoz Enirunál és Se’thénél is gyorsabbnak kell lennetek. – Zhan fejével az akadálypálya felé bökött.

Az éppen próbát végző páros már majdnem végigért a pályán, az éles sziklafogak között kellett már csak átrepülniük. Zhan és Ishira is aggódva ráncolta a homlokát.

– Túl gyorsan mennek… – A férfi a fogai között szűrte a komor szavakat, tartása megfeszült. Ishira tekintete a repülő pároson csüngött, bármi apróságot keresve, amivel rácáfolhat az állításra. Nem talált.

Zhan ekkor már egy nézőktől mentes rész felé szaladt, miközben élesen füttyentett. Nem ő volt az egyetlen. A lelátókon többen is sietve megindultak, ugyanazzal az éles hanggal hívva sárkánygyíkjukat, akik azonnal reagáltak is a parancsra. Ishira visszafordította a tekintetét az akadálypályára. Eniru és Se’the már a fogak között cikázott. Egyet jobbról kerültek, egyet balról, utána pedig egyenesen átvágtak kettő szikla között. Ezt követően ismét balról és jobbról kellett volna kitérniük az akadályok elől, azonban Se’the túl gyorsan ment, és már nem tudta kikerülni a második ég felé meredő sziklaoszlopot. A jobb oldala a szárnyával együtt a kemény kőnek csapódott. A sárkánygyík fájdalmas kiáltása visszhangozva szállt a sziklák között.

A lelátók megteltek mozgással és hanggal. A nézők felhördültek, mutogattak, kiáltoztak, szörnyülködtek. A hangzavar azonban nem tudta elnyomni Se’the újabb fájdalmas kiáltását. A sziklafogak meredekek voltak, nem lehetett az oldalukra szállni, jobbra és balra a hegyoldal pedig messze állt. A lángszín sárkánygyík megpróbálta ugyan arra kormányozni magát, ám amint megmozdította sérült szárnyát, a belé hasító fájdalom újabb üvöltésre ösztökélte. Nem tudott mást tenni, próbálta tompítani a zuhanását, és védeni a nyergében aléltan ülő Enirut a becsapódástól.

Zhan és három másik wyrra már szélsebesen repült a baleset helyszíne felé. Az élen haladó acélszürke sárkánygyík lovasa utasítására feljebb emelkedett, majd szárnyait összébb húzva zuhanórepülésben süvített Se’the és Eniru felé. A páros egyedül kevés volt ahhoz, hogy a levegőben tartsák a sérült sárkánygyíkot, a többiek pedig még túlságosan messze jártak, így ők is csak a becsapódást tudták tompítani.

Az acélpikkelyes hüllőnek sikerült karmos mancsával megragadnia Se’thét, és a lankásabb hegyoldal felé terelnie a nehéz testet. A földet érés így sem volt kellemes, de a becsapódás erejét csökkentette. A jelek szerint a műveletet az acélpikkelyes is megsínylette, ugyanis óvatos mozdulatokkal nyitotta és zárta meghúzódott szárnyát a földön állva. Ishira a nyakát nyújtogatva nézett arra, de Se’the és Eniru már túl messze voltak ahhoz, hogy jól lássa őket. Onnan, ahol állt, csak a mozdulatlanságot tudta kivenni.

A rendre a harcosok és a sárkánylovasok vigyáztak, amíg társaik ennek a szomorú ügynek a végére jártak. A tömeg megnyugtatására hamar közzétették, hogy Eniru és Se’the is életben maradt. Ettől Ishira is megkönnyebbült, noha a tudta, hogy a páros sérülései komolyak lehetnek. Enirut hamar az ispotályba vitték, a nehezebb feladatot Se’the elszállítása jelentette. A sárkánygyíkot végül elaltatták, hogy ne érezze a fájdalmat, magától elrepülni úgysem tudott volna. Ahhoz, hogy a szállító pányvára tudják fektetni, meg kellett várni a leérkező mágusokat, akik segítettek biztonságosan arrébb mozdítani a súlyos lényt. Ezután négy sárkánygyík emelte magasba a békésen szuszogó Se’thét, és elrepültek vele a Fészekbe, hogy gondos ápolásban részesítsék. A kedélyek lassan megnyugodtak, ám egy újabb kérdés merült fel. Folytatódhat-e ezek után a próba?

Minden tekintet a fő kilátó felé fordult, ugyanis ezen a sárkány faragásokkal díszített, elkerített, jól őrzött, méretes és szellős sziklapárkányon foglalt helyet az uralkodó család a wyrrák legelőkelőbbjeivel körülvéve. Ők nézhették minden évben a legkiválóbb helyről a próba elé állókat, ahonnan az egész pályát jól be lehetett látni. Ráadásul az utóbbi egy-két évtizedben volt még valaki, aki eme kiváltságos helyről kísérte figyelemmel az ünnepi eseményt: Nargalas sárkányherceg méretes alakja csillogó obszidián szoborként magasodott alattvalói fölé.

A hatalmas, mozdulatlan lény a méltóság megtestesüléseként nézte végig a történéseket. Vörös magmaként izzó tekintete mindent látott, most pedig mindenki figyelme rajta függött, az ő döntését várták. A herceg a fejét lassan fordítva, megfontoltan pásztázott végig a megjelenteken. Sorra vette a lelátokon várakozó wyrrákat és a feszülten toporgó sárkánygyíkokat, végül pedig a várakozó jelölteknél állapodott meg. Ishira gerincén végigfutott az egyszerre kellemes és ijesztő borzongás, ahogy magán érezte a vörösen izzó szempár figyelmét. Nagana is idegesen mélyesztette karmait a földbe. Egy óra vagy egy nap is eltelhetett volna azalatt a végtelennek tűnő pillanat alatt, amíg Nargalas a jelölteket méregette. Azonban a sárkány figyelme végül csak tovább vándorolt, és a herceg kurtán bólintott. A következő pillanatban már lobogott is az újabb próbálkozónak a zöld utat adó sárga zászló.

A tömeg éljenzése nem volt egyöntetű vagy mindent elsöprő. Sokan még mindig a baleset hatása alatt álltak, mikor az újabb jelölt páros a kezdővonalhoz állt. A wyrra mély levegőt vett és nyeregbe pattant, sárkánygyík társa pedig minden izmát megfeszítve várta a jelzést. Ám mielőtt a gong felzendült volna, a lovas leszállt a nyeregből. Pikkelyes társa megkönnyebbülten lazította el izmait, majd fejével reszkető kezű társához bújt. A páros döntését halvány, vigasztaló taps követte a lelátókról. Itt nem csak a bátorságukat vagy a villámgyors reflexeiket csillogtathatták meg a jelöltek, hanem akár a józan ítélőképességüket is. A próbával várni nem számított gyávaságnak, hiszen a tökéletes összhang megtalálásához nem létezett sem recept, sem határidő.

Ishira legszívesebben fel és alá sétált volna a várakozásra kijelölt helyen. Eddig is izgult, most már azonban kimondottan feszült és ideges volt. Sőt, magának még azt is be merte vallani, hogy tulajdonképpen megijedt. Zhan nem tért vissza, így nem volt kivel megvitatnia a történteket, nem tudta kibeszélni magából a félszt. Lopva a többi jelöltre nézett, akiknek a sápadt arcára volt írva, hogy hasonlóan éreznek ők is. Nagana finoman megbökte a lányt szárnya hegyével, mikor úgy érezte, hogy már túlságosan hosszan meredt a sziklafogak felé. Ishira szürke szeme az esőtől terhes felhők színébe borult, mikor visszanézett a társára.

– Biztosan belevágjunk? – Jobbját gyengéden a kék pikkelyekre simította, miközben Nagana aranyló szemébe nézett. A sárkánygyík a próba helyszíne felé fordult, ahol az újabb páros már az első szakasz végénél járt. Vetett még egy pillantást a sziklafogakra, majd visszafordult Ishira felé, és határozottan fújtatott, miközben aranyló szeme szinte izzott. Ishira félszegsége lassan elolvadt, az ajkára kis mosoly lopódzott.

– Legyen, bízom benned! – A lány szorosan átölelte Nagana nyakát, a sárkánygyík pedig hozzábújt a fejével. Már csak négyen voltak előttük.

Ishira szapora léptekkel haladt a szikla gyomrába vájt hatalmas folyosón. Amerre a szem ellátott, sárkányokat mintázó szobrok, faragások és domborművek díszítettek mindent. Az épületek bejáratai és ablakai oldalt a falba vájva sorakoztak, a fenti gyalogjáratokkal együtt. Utóbbiak szélén még meg tudtak kapaszkodni a szárnyas vagy szárnytalan sárkánygyíkok, míg lovasuk leszáll a nyeregből, ám a hüllők méreteik miatt közlekedésre csak a széles és magas fő folyosót használhatták.

Habár a kapuk és szellőző járatok kivételével nem nyílt egyetlen járat sem a külső világra, a szikla gyomrában így is épp annyira világos volt, mintha Ishira még mindig kint sétált volna, hála a megannyi kisebb-nagyobb vájatban elhelyezett tükörnek, melyek messze a föld alá is levezették a fény. A lány legjobb tudomása szerint aktív mágia nem segítette ezt a folyamatot, de az üvegeket a készítésük során megbűvölték. Talán a járatokban is akadt pár hasonló praktika, ezt azonban már nem tudta. Erről is Zhan mesélt neki.

Nagana most nem loholt a nyomában. A próbatétel után hagyta a sárkánygyíkot, hadd pihenje ki a fáradalmakat. Megérdemelte, elvégre a munka oroszlánrészét ő végezte. Érezte, hogy a szokottnál több megrovó, elítélő vagy gunyoros tekintet állapodik meg rajta néhány pillanat erejéig, de ez cseppet sem érdekelte. Nagana egy-egy ingerült szisszenéssel vagy halk morgással általában hamar rendre utasította az őt méregető wyrrákat, ám ez a védvonal most nem volt vele.

A Mélyálom Háza két főfolyosó T alakú találkozásában magasodott. A méretes kaput a falból kidomborodó féloszlopok szegélyezték, más díszítést nem kapott. A város többi épületéhez képest a Mélyálom Háza egyszerű és letisztult volt, pont ezzel tűnt ki a sorból. Szerény ám szilárd háznak építették, hogy nyugalmat és biztonságot adhasson a gyógyulásra szorulóknak.

A kétszárnyú kapun akár egy sárkánygyík is befért volna, ennek ellenére itt csak wyrrákat ápoltak, hiszen a hüllőket baj esetén a Fészek fogadta. A leggyorsabban viszont a pikkelyesek hátán lehetett eljutni a Mélyálom Házába, így a kapu és a fogadócsarnok kialakítása elegendő teret hagyott nekik.

Ishira már az épület előtt érezte a bentről kiáradó gyógynövény és főzet illatok hol kellemes, hol kesernyés aromáját. Wyrrák jöttek és mentek, szerencsére nem volt nagy a sürgés a környéken. Jelenleg nem harcoltak másik wyrra várossal, a barbárok a peremvidékeken maradtak, és járvány sem sújtotta őket, így nem kellett szinte senkit ellátni. Ishira sietve bement, majd a tágas csarnokba érve megtorpant.

A kinti világossághoz képest bent érezhetően sötétebb volt, ugyanis tükrök helyett itt már világító kristályokat használtak, melyek tompa fénye nem bántotta a lábadozók szemét. Kellett néhány pillanat, amíg Ishira hozzászokott a megváltozott fényviszonyokhoz, utána viszont egyből megpillantotta Zhant. A férfi az egyik folyosónál állt, és diszkréten intett neki. Ishira felé irányította a lépteit.

– Mennyi idő alatt értetek végig? – A hangulat már korántsem volt olyan kedélyes, mint korábban, de Zhan arcára azért kiült egy halvány mosoly.

Ishira már válaszra nyitotta volna a száját, de bármennyire is próbált visszaemlékezni az eredményre, nem tudta felidézni. Az érzések megmaradtak benne, az öröm, egy kis büszkeség, hála, amiért Nagana végigcsinálta ezt vele, végül a mérhetetlen megkönnyebbülés és a pályán őt végigkísérő félelem teljes hiánya.

– Nem tudom. Megmondták, de egyszerűen nem emlékszem. Ennyire biztos voltál benne, hogy nem sülünk fel? A történtek után…

– Soha nem kételkedtem benne, hogy te és Nagana átmentek a próbán. Megannyiszor repültünk már együtt, láttam, mire vagytok képesek, és tudtam, hogy végig tudtok menni a pályán. – Zhan a lány vállára tette a kezét, és őszintén, bátorítóan rámosolygott. Ishira érezte, amint jóleső melegség önti el, és egy kicsit az ő szája szegletét is felfelé görbíti.

– De a tapsvihar elmaradt.

– Na ne! Nem lehettek ennyire arcátlanok! – hüledezett túljátszva Zhan.

– Igazából… nem. Én voltam az utolsó, a nézők fele már távozott, mire a rajtvonalhoz léptünk.  A próbatétel szentségét persze senki sem merte megtörni a végeredmény láttán, és az udvariasabbak még tapsoltak is. – Ishira nemtörődöm mozdulattal vállat vont.

Már megszokta ezt. Amióta csak a városba került, származása miatt megvetették, és ezt nem is rejtették véka alá. Zhan komoly arccal, ám melegséggel teli tekintettel fordult szembe vele.

– Ne foglalkozz velük! Sárkánylovas lettél, és ezt senki nem vitathatja el tőled. Tőletek. – Ishira csupán néhány pillanatig tudta állni a másik tekintetét, mielőtt zavarában elpirulva lesütötte szemét. Ajka azonban halvány mosolyra görbült, amikor bólintott.

– Hogy van Eniru és Se’the? – bökte ki végül a kérdést, ami idáig hajtotta. Zhan elnézett a folyosó vége felé, és bár próbálta uralni a vonásait, de komorságát így sem tudta nyomtalanul eltüntetni.

– Se’the egy darabig nem fog repülni, de rendbe jön majd. Szívós kis sárkánygyík a karcsú alkata ellenére. Ami viszont Enirut illeti… – Zhan kifújta a bent tartott levegőt, miután tekintetét elszakította a folyosóról és maga elé meredt. – Habár a szíjak a nyeregben tartották, így is csúnyán nekicsapódott annak a fognak, és a landolás sem javított a helyzetén. Sok komoly ütés érte.

Ishira barátjához hasonlóan gondterhelten nézett a folyosóra. Nem volt gyógyító, alig értett a sérülések kezeléséhez, de tudta, mivel járhatnak az ilyen ütközések. A rangidős kiképzők minden repülő sárkánygyík hátára ülő wyrrát szembesítettek a kockázatokkal, ily módon kihangsúlyozva, hogy miért kell a megfontoltság és az összhang hátas és lovasa között.

– Mit mondtak a gyógyítók?

– Egyelőre eszméletlen. Még kétesélyes a végkimenetel. – Zhan gondterhelt szünetet tartott, majd komor hangon folytatta, de hagyta, hogy szavai élét a remény tompítsa. – A fiatalsága okozta a vesztét, de a fiatalsága lehet az is, ami megmenti. A teste erős, kitarthat.

Ishira lassan, szomorúan bólintott. Nem sokat beszélt Eniruval, de ettől függetlenül kedvelte őt. Vidám, energikus fiú volt, ráadásul azon kevesek egyike, akik nem viselkedtek vele ellenségesen a kevert származása miatt. Zhan fürkész tekintete hozta vissza a lányt gondolatai mélyéről. Ishira értetlen arckifejezése láttán mintha némi zavar futott volna át a ferfi vonásain. Végül, ha tétován is, de feltette a benne motoszkáló kérdést.

– Te esetleg nem tehetsz… valamit? – Ishira szomorúan megrázta a fejét.

– Nem tudok gyógyítani. Hidd el, ha képes lennék bárhogyan segíteni, már felajánlottam volna.

– Igen, tudom. Sajnálom, nem megsérteni akartalak a kérdéssel.

– Nem vettem sértésnek. – Ishira azonnal a fejét rázta. – Rég volt már ilyen komoly baleset egy próba során, ez most mindenkit felkavart.

– Igen. Ha belegondolok, mi mindent tennék, ha valamelyik testvéremmel történne hasonló... Felkeresném a barbárokat a lankákon, vagy akár apád népétől kérnék segítséget.

– Utóbbit még meg is érteném. Hiába követik a wyrrák a sárkányok bölcsességét a síkföldek istenei helyett, azért az kétségtelen, hogy nekik is van hatalmuk. Talán inkább náluk kellene kezdened, de ne legyen rá szükséged.

– Ugyan, ne becsüld le a barbárokat se! Köztük is akad olyan, aki képes varázsolni, és ha hinni lehet a szóbeszédeknek, kiváló főzeteik vannak. No meg okoztak már kellemetlenséget egy-egy őrjáratnak.

Egy sötét hajú, a felnőtté avatásán nemrég átesett lány közeledett a folyosón. Vékony, sápadt arcán félelem és aggódás nyomasztó egyvelege látszott, legalábbis egészen addig, míg pillantása nem találkozott a felewyrráéval. A jövevény vonásai ekkor egy pillanatra megmerevedtek, majd düh torzította el őket. Szikrázó tekintettel haladt tovább Ishira felé, a levegő szinte izzott körülötte.

– TE! Ez a TE műved! – Méregként köpte a megvető szavakat, miközben jobbjával vádlón mutatott a félvérre.

– Myen… – Zhan megpróbált csitítóan kettejük közé állni, de a dühöngő lány egyszerűen ellépett mellette, és kicsit meg is lökte vállával a másik sárkánylovast. Ishira értetlenül, nyakát behúzva nézett vissza, gyomrában ártatlansága ellenére is kis csomó kezdett feszülni.

– Miattad történt mindez! Csakis miattad! – fröcsögte tovább vádjait Myen. – A hallgatásod többet mond minden szónál!

– Mégis mit mondjak? – Ishira szerette volna a lehető legnyugodtabb hangját elővenni, az ingerültsége azonban utat talált, és belecsepegett szavaiba.

– Nem szabadott volna rajthoz engedni téged. A te praktikáid a felelősek mindenért! – Myen tekintete szikrázott a haragtól, de szeme sarkában megcsillantak az első könnycseppek is. Ishira legszívesebben mélyen sóhajtott volna. Egyszerre mardosta az együttérzés és az önérzetes harag, amiért őt vádolták Eniru saját, tragikus hibája miatt.

– Myen, ritka az ennél szebb idő a repüléshez. Hacsak nem véled úgy, hogy hatalmamban áll mindenkit megtéveszteni, beleértve a Mélységek Hercegét is… – Ishira minden akaraterejét latba vetette, hogy higgadt maradhasson.

Nem használta az erejét. Főleg nem úgy, hogy mást hátráltasson vele. A próba nem egymás elleni versengés volt, hanem a lovas és a sárkánygyíkja közötti erős kötelék bizonyítása. Myen azonban nem volt elégedett a válasszal. A vörös köd ugyan kezdett felszállni a szeméről, a fájdalom könnyei azonban már csillogó csíkokat húztak az arcára.

– Akkor miért van, hogy te a sárkánylovasok közé tartozol most, míg az öcsém az életéért küzd? – Halk, mégis erőteljes hangja jobban letaglózta a felewyrrát, mint a korábbi kiabálása. Ishirának természetesen lett volna válasza a kérdésre. Őszinte és csípős is. Látva azonban a másik lány haragos tekintete mögött megbújó ismerős fájdalmat és kétségbeesést, inkább lenyelt minden kikívánkozó replikát.

– Myen, ezzel nem segítesz Enirun. – Zhan lágy hangja a férfira vonta a lány figyelmét. A harag újult erővel szikrázott fel sötét szemében, majd vissza is szunnyadt pislákoló parázzsá.

– Ahogy azzal sem, ha ott állok az ágya mellett tétlenül. – Myen néhány hosszú pillanatig viszonozta még a sárkánylovas férfi sajnálkozó pillantását, majd elviharzott a két jó barát mellett.

Zhan komor vonásokkal nézett körül, majd egy kurta biccentéssel jelezte a közelben lézengőknek, hogy a műsornak vége. Ishirának csak ekkor tűnt fel, mennyi wyrra állt meg és fordult feléjük. Eddig feszült tartása fáradtan lazult el.

– Sajnálom, Ishi – kezdett bele Zhan. – Hatalmas tragédia az, ami velük történt… De Myen ezzel messzire ment.

– Nem fontos – rázta a fejét a lány. – Az öccse most épp annyira élő, mint halott. A veszteség karnyújtásnyira lebeg, és nem tehet semmit, hogy elkergesse. Fájdalom és tehetetlenség… Ilyenkor nehéz tisztán gondolkozni. Ennyit meg kibírok.

– Mindig elfelejtem, hogy kettőnk közül te vagy az idősebb. Aztán hirtelen a semmiből teszel egy ilyen megjegyzést, és emlékeztetsz rá. – A derű visszafogott formában visszatért Zhan arcára. Ishira szerényen vállat vont, de a mosoly halvány árnyéka ott bujkált szája sarkában.

– Ennyit tesz a tapasztalat – tette még hozzá a keserédes gondolatot. – De, hogy ne öljük meg teljesen az ünnepi hangulatot, mit szólnál egy kiadós vacsorához, amit Nagana és szerény személyem is kiérdemelt?

– Azt, hogy farkaséhes vagyok, de eddig végig itt voltam. Még nekem is jelentést kell tennem. Bepótoljuk az ünneplést, ígérem.

– Szavadon foglak, ugye tudod?

– El is várom. Elkísérjelek valameddig? Annyi kerülő még beleférhet…

– Értékelem, de megleszek. Nem akarlak feltartani.

Együtt léptek ki a Mélyálom Házából. Zhan elbúcsúzott a lánytól, majd harsány füttyel magához hívta Aigalt. A sárkánygyík pillanatokon belül megjelent és méltóságteljesen leszállt az ispotály előtti téren. Ishira megvárta, míg a páros elrepül, és kiélvezte a felszállás keltette kaotikus szél érintését. Tekintetével követte barátja útját, míg az az egyik kereszteződésben el nem tűnt, majd maga is elindult. Szüksége volt egy kis levegőre, de leginkább Nagana társaságára. Menet közben megállt egy árusnál, és vásárolt egy kis csemegét, amit majd elrágcsálhatnak, amíg a déli párkányok egyikén heverésznek az eget nézve.

Végre hivatalosan is sárkánylovas lett! Na nem mintha az első sikertelen próba után elvették volna tőle Naganát. A kék sárkánygyík őt választotta a kikelésekor, az ő társa lett. Ishira elővette az utolsó falat szárított húst a kis szütyőből, és a levegőbe dobta. Nagana villámgyorsan kapott utána, majd néhány gyors rágó mozdulatot követően elégedett morranással kísérve nyelte le a csemegét. Nem, semmiképp sem választhatták volna el őket egymástól. Az szembe ment volna a hagyományoknak és a törvényeknek, ráadásul túlságosan is komoly precedenst teremtett volna. Szerencsére már nem kellett ilyen sötét következmények miatt aggódnia.

– Nem szerencse volt, hanem csapatmunka. – Ishira megvakargatta a sárkánygyík nyakát.

Nagana a társára nézett, majd tekintetét kíváncsian az ég felé kapta. Egy szürke sárkánygyík suhant el fölöttük sebesen, fiatal lovasával a nyergében, Ishira pedig felismerte mindkettejüket. Myen és repülő társa. Szomorú tekintettel figyelte a távolodó alakokat. Talán egy kis repülés jót fog tenni a testvéréért aggódó lánynak. A süvítő szél, az alatta elterülő táj, a fölé boruló végtelen ég, és a hűséges társ jelenléte talán egy kis enyhet adni fog Myen meggyötört lelkének, legalábbis Ishira remélte, hogy a másik wyrrának is segíteni fog az, ami oly sokszor megnyugtatta őt is. Egy-két percig még arra nézett, amerre a sárkánylovas eltűnt, majd Naganához fordulsz.

– Egy kis levezető repülés, mielőtt hazamegyünk? – Nagana szeme felcsillant, nagyot nyújtózva kelt fel szinte rögtön. Ishira követte a sárkánygyík példáját, majd a nyeregbe szállt. Pillanatokon belül már a hegyoldal felett siklottak, önfeledten élvezve a közös repülést.

A lenyugvó nap utolsó sugarai csillogó arany szegélyt festettek a hegyeknek, mire Nagana leszállt a déli kapunál. Az őrség kósza pillantást vetett sárkánygyík hátán ülő lányra. Ishira tisztelettel meghajolt feléjük a nyeregben, várt néhány pillanatot, majd mivel nem történt semmi, tovább haladt.

Az őrség nem állított meg minden egyes lovast, aki berepült a hatalmas kapukon, a lány azonban biztosra ment, és nem adott esélyt a felesleges kötekedésre vagy bajkeverésre. Inkább megállt, hogy ellenőrizhessék kilétét, még ha ezzel nem is mindig fáradtak, mint ahogy most sem. Talán a szolgálati idejük végén jártak már. Nagana mit sem törődött a mögöttes tartalmakkal, boldogan elrugaszkodott a földtől és lomha szárnycsapásokkal siklott a hatalmas sziklafolyosóban. A hosszú nap után ideje volt hazatérni.

Otthon. A legtöbben nem tudták, milyen tünékeny tud lenni az, amit állandónak hisznek. Ishira eddigi élete folyamán mindössze két helyet illetett ezzel a szóval, és a kettő közül a mostani is sokat veszített melegségéből, mióta nagyszülei meghaltak. Ugyan ennek következtében ketten maradtak Naganával, a lányt valahol mégis vigasztalta a gondolat, hogy nagyszüleit még a halál sem választhatta el sokáig.

Nagyapja nem siettette a vég eljövetelét, és bár a veszteség nyomot hagyott a lelkén, nem törte össze. Kicsit bágyadtan, de még mosolygott, kicsit lassabban, de még tett-vett. Ám imádott feleségével együtt valami fontos tűnt el a világából, és hogy ezt visszakaphassa, ahhoz az élet horizontján túlra kellett repülnie. A ház utána furcsán üresnek hatott. Arra az időre emlékeztette a lányt, amikor nagyszülei épp csak magukhoz vették, és még kereste a helyét. Üres, idegen, hűvös. Ám ahogy a veszteség ismerős sajgása tompult, az emlékek visszahozták a melegséget és biztonságot.

Új hajléka nem vált hát tragédia színhelyévé, ahogy első otthona, melyben nagyszülei ráleltek. Még mindig emlékezett rá, milyen volt, amikor a két ismeretlen wyrra megjelent a rejtett kis völgyben. Ishira még sosem látta őket korábban, vonásaik mégis ismerősnek tűntek. Az ősz tincsekkel már megtűzdelt fők aggódva néztek össze. Azért jöttek, hogy hosszú-hosszú évek után végre beszéljenek a várost hátrahagyó lányukkal. A harag és sértettség tüze végre kialudt, utat engedve így a békülésnek.

Elkéstek. A két wyrra a vad szelektől kicsavart vagy villámok pusztította fák között pusztán elszenesedett romokat, valamint egy kövekből emelt halmok között tengődő, meggyötört és sovány lányt talált.

A következő pillanatban azonban valami teljesen váratlanul kiszakította Ishirát az emlékei közül. Elméje tudat alatt felfigyelt valamire, ám eddigi merengése miatt nem fogta még fel, hogy mire. Hirtelen mozdulattal irányváltásra késztette Naganát. A sárkánygyík felmordult a kellemetlen ingerre, de engedelmesen kanyarodott a folyosó felső részébe faragott egyik leszállóhelyre. A lány bocsánatkérésül gyengéden megpaskolta az állat izmos vállát.

Ishira eleinte zavartan, majd éledező koncentrációval nézett körül. A méretes sziklába vájt folyosón már alig volt mozgás. Az épületekből még itt-ott kiszűrődött a fénykristályok derengése, de a napnyugtával a többség pihenni tért. Akárhogy meresztette a szemét, semmi gyanúsat nem látott. Tekintete végigvándorolt az utca emeletein, míg végül egy nagyobb, sötéten ásító lakóépületen állapodott meg. Eniru családjának otthonát nézte, pontosabban annak két istállóját. A lentebb elhelyezkedőben békésen szuszogtak a család szárnytalan sárkánygyíkjai, a felső rész azonban, ami a röpképes állatok lakhelyeként szolgált, üresen ásítozott. Se’the még mindig a Fészekben feküdt, hogy gyógyuljon, azonban Myen sárkánygyíkjának már ott kellett volna pihennie.

Még nem értek vissza? Myen már három éve a sárkánylovasok közé tartozott, ezért is viselte meg ennyire öccse katasztrofálisan végződött próbája. A fiút sokkal tehetségesebbnek tartotta, mint saját magát, és fényes jövőt jósolt neki, sokakkal egyetemben. Ishira nem csodálkozott volna rajta, ha a lány a félelmet, a fájdalmat, és a dühöt egy kiadós repüléssel akarja leküzdeni, azonban tudta, hogy már így is vissza kellett volna érniük.

A wyrrák nem szerettek a sötétben utazni. A szürkület még kevésbé zavarta őket, ahogy a csillagfényes éjszakákat is jól viselték a nyugati síkvidék lakóival ellentétben, de így sem volt ajánlatos éjszaka repülni, vagy hüllőháton lovagolni. A hegyek azon ragadozói ugyanis, akik veszélyt jelenthettek a sárkánygyíkokra, naplemente után váltak aktívvá, így aztán az őrjáratok kivételével már csak ezért sem volt ajánlatos a városon kívülre merészkedni éjszaka.

Ishira homlokát gondterhelt ráncok redőzték, gyomrát nyugtalan érzés feszítette. Ez nem az ő ügye volt. Könnyen lehet, hogy Myen nekiesne megint, ha beleavatkozna a dolgaiba. Zhan jelenléte nélkül pedig ki tudja, meddig fajulna a vádaskodás. Elvégre a veszteség érzete, annak ilyen közelsége meggondolatlanságra sarkallhat bárkit. Van, amikor teret kell hagyni, ám Myent mintha az a fajta indulat kínozta volna, ami hajlamos hatalmas lángokká válva mindent elemészteni maga körül. Ishira ismerte ezt az érzést, ahogyan a veszélyeit is. Rövid gondolkodás után megfordította hát Naganát, hogy visszainduljanak a déli kapu felé. A sárkánygyík engedelmeskedett, értetlenségének csak néhány halk kaffogással adott hangot.

– Tudom, én is szívesebben aludnék, de meg kell keresnünk Myent. Egy napra egy csapás több mint elég. – Ishira ezzel megsimogatta Nagana nyakát, majd előre dőlt a nyeregben, hogy gyorsabb tempóra biztassa hátasát. Ezúttal szélsebesen röppentek ki a hatalmas kapukon, esélyt sem adva az őröknek arra, hogy megállítsák őket.

Ishira a lehetőségeit latolgatta, miközben Nagana dél felé siklott az első csillagok fényében. A lány nem tartozott a harcosok közé, hiába gyakorolt vele Zhan rendszeresen. Az új ismeretei remekül társultak a korábbi leckékhez, melyeket még szüleitől tanult, azonban apja elsősorban azt mutatta meg neki, hogyan rejtőzzön el, hogyan olvadjon be a tömegbe. Mire Ishara kiharcolta, hogy az igazi tudását is elkezdje átadni neki, az idő elfogyott. A lehetőségek fonalát egy hirtelen vágással elnyesték, szülei életének fonalával együtt.

Ishira gondterhelten ráncolta a homlokát, ahogy a hegyláncok közötti völgyeket kémlelte. Azokat már a sötétség leple takarta be, csupán a havas csúcsok világosabb vonalait lehetett kivenni. Tudta, hogy a felderítők milyen formációban szokták átfésülni a terepet és milyen irányokat követtek, hogy minél nagyobb területet fedhessenek le egyszerre. A megfelelő taktikákkal egyedül is jelentős kiterjedésű vidéket tudott volna ellenőrizni, ám azzal is tisztában volt, hogy ez még jó látási viszonyok között is órákat igényelne. A sötétben repülve kezdte már bánni elhamarkodott döntését, a gyomrában feszülő érzés azonban nem akart szűnni. Hogyan akadjon Myen nyomára?

Praktikával.

Mély levegőt vett, majd hagyta, hogy Nagana irányítás nélkül repüljön. Nem használta gyakran az erejét, az mégis egyből feléledt a hívására. Csukott szemmel összpontosított, elméjében egyre élesebben rajzolódott ki Myen arca és sárkánygyíkjának alakja.

Vezessetek hozzájuk!

Lágy szellő örvénylett fel Ishira körül mindenfelé szétlebbentve a fehér tincseit, majd új irányt mutatva fújt tovább. Szelíd áramlat simult Nagana szárnyai alá, és terelte délnyugat felé. A sárkánygyíkot már nem zavarta a szelek efféle változása, átélt néhányszor ilyet lovasa közelében. Ishira maga elé képzelte Wyrrania térképét. Másik wyrra város, de még kisebb település vagy helyőrség sem esett tőlük délnyugatra, csupán a határaikon túl élő hegyi törzsek területe húzódott arra. Talán Myen tényleg csak ki akarta repülni magából a félelmet és tehetetlen dühöt. A gyomrát összehúzó gombóc azonban nem értett egyet a reménykedő gondolattal.

Órák óta utaztak megállás nélkül, de ez legalább nem erőltette meg nagyon Naganát: a sárkánygyíknak csak a szeleken kellett vitorláznia, szárnyai nagy ritkán vertek néhányat. Ishirát már annál inkább megviselte a nyeregben töltött idő. Próbált valamennyire fészkelődni, hogy izmai ne gémberedjenek el annyira, ám ügyelnie kellett arra is, hogy ez ne zavarja hátasát. Feszélyezte, hogy már jó ideje a törzsek területén jártak, nem pedig a wyrrákén, ettől pedig csak még inkább mocorogni akart. Sárkánygyíkja türelemmel viseltetett lovasa iránt, és csak néha morrant fel az apró, zavaró ingerek miatt.

A lankásabb hegyoldalon az éjszaka sötétjét megtörő narancssárgára izzást mindketten egyszerre vették észre. Hatalmas tűz éghetett arrafelé.

Az emlékek egy pillanat alatt lerohanták Ishirát. Napnyugtakor az égbolt alsó, narancssárgába hajló csíkja pont ugyanúgy izzott, mint a ház egyre omladozó romjai. Csípős füst és félelem csalt könnyeket a szemébe, ahogy a gunyoros, becsmérlő nevetés forrása felé osont. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon a múlt kísérteteitől. Halottak voltak mind. Naganát utasítania sem kellett, a sárkánygyík már magától a narancs izzás felé ereszkedett sebesen.

Ahogy a repülési magasságuk csökkent, a részletek is kezdtek kirajzolódni. A lankák egy részét ritkás fenyves szegélyezte, az örökzöldeken túl pedig az egyik barbár törzs kunyhói húzódtak a kopár lejtőn. A településnek legalább a felét már magasba csapó lángok emésztették. Ishara a szél süvöltésén és a tűz ropogásán túl is meghallotta a kiáltozást és a sikolyokat. Tekintete egy hozzájuk közelebb eső területre rebbent, ahol mozgásra lett figyelmes. Apró, narancssárgán izzó pászmák siettek az erdő felé sötét foltokat kergetve. Üldözők és prédáik. Nem sok választotta már el egymástól a két rohanó csapatot. Nagana is a lentieket méregette, a küzdelem hangjai már felélesztették benne a vadászösztönt. Ishira egy pillanatig még az üldözőket és az üldözötteket figyelte, majd döntött. Előrehajolt a nyeregben, és biztatva susogta a szavakat sárkánygyíkjának.

– Mint sas a hegyi kecskéket!

Nagana tudta, mit kell tennie. Ereszkedése meredek zuhanórepülésbe csapott át, lovasának pedig a nyeregre kellett simulnia, hogy ne sodorja le őt társa hátáról a süvöltő menetszél. A sárkánygyík éles, mégis kecses ívvel váltott irányt a megfelelő pillanatban, mielőtt a földbe csapódtak volna. A szárnya és a teste kavarta erős örvény ledöntötte a lábukról a menekülő barbárokat. Nem ők voltak a célpontjai.

Nagana tovább siklott, tekintete végig a szembe jövő narancs izzást figyelte. Izmos mellső lába előre csapott, karmait az áldozatába vájva megragadta azt, és már emelkedett is az ég felé. Vastag, erős pikkelyei megvédték a fáklya gyenge hőjétől és a vad ökölcsapásoktól. Az áldozatául esett férfi előbb meglepetésében kiáltott, majd fájdalmában, végül kétségbeesésében, de mindhiába. A karmok hirtelen elengedték, ő pedig a sziklás talaj felé zuhant a magasból. Sárkánygyík és a lovasa azonban még nem végeztek. A két másik fáklyát tartó férfi összezavarodva állt, és próbálta felfogni, mi történt. Fentről várták az újabb támadást a hegy valamely szörnyetegétől. Ishira jobbjába vette a csontfejű lándzsáját.

Nagana ismét lefelé siklott, ezúttal viszont a földhöz közel, azzal párhuzamosan repült. Szárnycsapásait meghallották az egykori üldözők, de későn reagáltak. A következő narancs izzás közelében Nagana csavart egyet tartásán, hogy lovasa könnyebben támadhasson, Ishira pedig kihasználta a segítséget. A gyér fényében annyit tudott kivenni, hogy a férfi páncélt visel, baljában fáklyával, jobbjában karddal kiegészítve. Ishira habozás nélkül előre döfött, majd visszarántotta a fegyverét. A gurgulázó hördülés, és a karjára fröccsenő meleg vér mennyiség alapján eltalálta a célpontja védtelenül maradt nyakát.

Nagana ingerülten felmorrant, ahogy egy fáklya a jobb mellső vállának csapódott. Kárt nem tett benne, de a bosszantó kis ütés felingerelte. Szárnyával hatalmas porfelhőt kavarva szállt le az utolsó üldöző közelében. Az elszórt fáklyák fénye csupán apró lyukakat tépett az éj sötétjébe, a falut emésztő lángok ragyogása idáig már nem ért el. A sárkánygyíkot mindez nem zavarta, ráadásul a férfit köhögésroham rázta meg a felkavart porfelhő közepén. A préda felfedte magát a vadász előtt.

Nagana fürgén elrugaszkodott, és amint elég közel került, egy kígyó gyorsaságával csapott le. Állkapcsa a fosztogató vállán csattant össze. Ha a fickó fém vértet viselt volna, az adott volna egy kis védelmet a támadás ellen, a rajta lévő több rétegnyi szövet és a keményített bőr azonban nem jelentett kihívást a sárkánygyík éles fogának. A természetes ösztönöknek engedve Nagana a magasba emelte az áldozatát, majd erőteljesen rázni kezdte, míg az egy éles reccsenést követően el nem ernyedt. A sárkánygyík kinyitotta száját, és hagyta, hogy az élettelen test a porba hulljon.

Ishira megveregette társa nyakát dicséret gyanánt, majd lesiklott a nyeregből. A hosszú utazás után egy pillanatra meg kellett küzdenie egyensúlya megőrzéséért, de lándzsája szerencsére jó szolgálatot tett támaszként is. Szabad kezével benyúlt a nyeregtáskájába, az oldalsó zsebekben turkált lázasan. Ujjai végül ráleltek arra, amit keresett, egy kicsiny, zörgő dobozkára. Sietősen felpattintotta a zárat, majd kinyitotta a szelencét, és kiszedett belőle egy apró, világító követ.

Mintha egy szikrányi napsugarat tartott volna a kezében, olyan volt a kis szilánk a wyrra város mélyét megvilágító nagyobb kövekhez képest. Jobbjában a lándzsát tartotta, baljával pedig a magasba emelte a fényforrását. A megvilágított terület szélén barbár gyerekek egy kis csoportját látta. Koszos-kormos arccal, rémülten pihegve figyelték őt és sárkánygyíkját. A vezetőjük, egy a felnőttkor küszöbén álló, kócos lány, védelmezőn állt előttük, de a rettegést az ő sötét szemében is jól lehetett látni. Ishira leengedte a lándzsa hegyét, tartását is ellazította, vonásai ellágyultak. Fejével a fenyves közeli pereme felé biccentett.

– Menjetek. – Hangja nyugodt tónusa egy kis enyhet adott a félelem és megpróbáltatások ellen.

A gyerekek először nem csináltak semmit, csak gyanakodva méregették a felewyrrát, ám ahogy teltek a másodpercek, az élükön álló legidősebb tétova lépést tett. A sárkánygyík és lovasa továbbra sem mozdult, így a barbár lány gyorsan összeterelte a társait, és a fenyves felé vezette őket. Fél szemét végig Ishirán és Naganán tartotta, míg el nem nyelte őket a kő fénykörén kívüli sötétség.

Ishira eztán a közelükben heverő holttest mellé lépett. A férfi a hasán feküdt, mintha elnyomta volna az álom, csupán a válla köré gyűlt vértócsa, és a furcsa szögbe hajló nyaka árulkodott valódi sorsáról. A lány a lábával görgette a hullát a hátára. Ugyan nem illett így bánni az elesett ellenséggel, a fegyverét viszont nem akarta letenni, és a fényre is szüksége volt, így nem maradt más választása.

A földről egy ereje teljében lévő férfi arca nézett vissza rá, aki valahonnan a nyugati síkvidékekről származhatott. Ishira nem tudta, melyik birodalom szülötte lehetett. A lány tekintete lejjebb vándorolt, és a bőrpáncélra festett jelvényen állapodott meg. Nyomban hátra hőkölt, egy pillanatra a rosszullét kerülgette. Nagana aggódva nézett rá, izmai pedig ugrásra készen megfeszültek, miközben mély, fenyegető hangon morgott a mozdulatlan sötétségre.

Ishira újabb pillantást vetett a vértre festett jelre. Nem pontosan olyan volt, mint amit jó két évtizede látott, a fő motívumok azonban megegyeztek. Egy vörös kard, amit fekete lángok ölelnek körül, csak épp ezt a változatot egy sápadt, karcsú kéz tartotta, míg a múltból felrémlő jelképen nem szerepelt semmi ilyesmi, és ott a penge is lefelé mutatott fenyegetően. Ishira riadt és haragvó pillantása a falura vándorolt. A lángok még mindig vadul táncoltak a kunyhókat emésztve, és a kiáltozás sem halt el. Odalent tovább dúlt a harc, a lány azonban nem a falura figyelt, az ő lelki szemei előtt most egyetlen lángoló épület omladozott egy rejtett kis völgyben.

A nap utolsó fénysugarai búcsúztak a világtól. Aznap este ismét elkésett, így attól félt, hogy a szülei észre fogják venni, hogy megint kisurrant gyakorolni. Aztán meglátta a tüzet. A szülei erősek voltak, nagy harcosok mindketten. Anyja sárkánylovasként szolgált, apja pedig… apja bármit eltörölhetett volna, amihez csak kedve tartja. Ishira teljes szívéből hitt ebben. Ám gyermeki naivitása azonnal szertefoszlott, ahogy egy szikla takarásából meglátta Wua mozdulatlan testét.

A kecses, fürge sárkánygyíknak két dárda állt ki az oldalából, fényes, vörös pikkelyeinek egy része pedig megfeketedett. A kicsi Ishira szíve összeszorult. Hosszú pillanatokig állt ott dermedten, mire felfogta, hogy a tűz ropogásán túl beszédhangokat hall. Menekülnie kellett volna, mégis tovább lopódzott az épület felé. Segíthet a szüleinek! Megmentheti őket! Hisz anyja megtanította rá, hogyan harcoljon lándzsával, és apja is végre elkezdte megmutatni neki, miként használhatja az erejét.

A ház oldalsó fala már leomlott, a lángok az épület többi részét emésztették, ám a romok között álló ismeretleneket mintha nem akarták volna bántani.  Ishira elégedetten konstatálta, hogy a támadók közül sokan már a földön feküdtek, változatos állapotban. Ki a karmok és harapások áldozata lett, ki a lándzsáé, ki az elemeké.  Aztán meglátta az összeégett nőt, akinek egy csontfejű lándzsa hevert a közelében, mintha afelé próbált volna nyúlni még utolsó erejével is. A kopottas csizmájának csak a teteje feketedett meg, egyedül az maradt ép. Ishira pedig azonnal felismerte a lábbelit, hiszen mindig szemmagasságban volt, mikor anyja Wua nyergében ült. A lány a szájára szorította mindkét kezét, miközben könnyei már nem a csípős füst miatt potyogtak.

Az ismeretlenek sem wyrrák, sem barbárok nem lehettek. Túlságosan másként néztek ki, és az általuk viselt, fekete tűzzel lángoló vörös kard jelképe is teljesen ismeretlen volt Ishira számára. Egy térdeplő alakot vettek körbe. A férfi zihálva vette a levegőt, sok sebből vérzett, máskor a hullámok fehér tajtékához hasonlatos haját most korom és vér tapasztotta az arcához. Fénylő tekintetét a földre szegezte.

Ishira bár gyerek volt, tudta, hogy apját valami mardossa belülről. A férfi hiába mosolygott, hiába nézett rájuk szerető tekintettel, valami mégis sajgott a szívében, a lelkében. Az okát a lány akkor tudta meg, amikor végre kiharcolta, hogy apja megtanítsa az ereje használatára is, ne csak az elrejtésére. Akkor pedig a férfinak mesélnie kellett, nem csak a hatalmuk természetéről, de a bukásukról is, és arról, hogy mi mindent vesztettek, mennyien estek áldozatul az árulásnak. Akkor végre Ishira megértette, mi törte meg apját, miért akart elbújni a világ elől. Emlékezett rá, mennyi fájdalommal telt meg a tekintete, mikor a múltról beszélt, ezen pedig még hitvese vigasztaló ölelése sem tudott segíteni. De még a legsötétebb emlékek felidézése közben sem látta annyira megtörtnek apját, mint azoknak az embereknek a gyűrűjében.

– Minden árulóra ugyanaz a sors vár. Zhilar, őrző vagy mágus, nem számít! Tűz Anya mindet megtalálja, haragja elemészti őket! – A támadókat vezető ismeretlen férfi hangja kegyetlenül és áhítatosan zengett.

Karját színpadiasan széttárta és felemelte, körbe mutatva a pusztításon. Társai arcára elégedett, rosszindulatú vagy áhítatos mosoly telepedett. Az omladozó maradványok közül leskelődő Ishirát senki nem vette észre.

– Ha tudtam volna, hogy él… én nem… megkerestem volna…

– Hazug szavaid ezúttal nem fognak megmenteni. Tudjuk, ki vagy és mit tettél, Arundul!

– De hisz Neferan… A testvérem! – Ishira apja kiáltani akart, de keserű és gyászos hangja elbicsaklott. Az ismeretlen szónok arcán harag villant a név hallatán, majd a megtört kiáltás után egészen közel hajolt foglyához. A helyzet minden pillanatát élvezte.

– Annál nagyobb hát a bűnöd.

A férfi egy tőrt húzott elő, diadalittasan feltartva és körbemutatva azt. A fegyver pengéje vörös volt, mintha nem is fémből, hanem vérből kovácsolták volna.

– Az ítéletet már meghozták, mi pedig teljesítjük. Tűz Anya megjutalmazza hűségünk és áldozatunk! – Társai elégedett egyetértésben mordultak fel, majd átkozott vezetőjüket kezdték éltetni.

A férfi a másik kezébe vette a tőrt, majd a hegyével hosszú vágást ejtett saját jobb tenyerén. Nem sietett, színpadias kényelemmel vette vissza a jobbjába a fegyvert, lefelé tartva azt, majd mormogott valamit, miközben önnön vére végigcsorgott a különös pengén. Ishira nem értette a szavakat, és nem is mert közelebb menni, hogy jobban hallhassa őket. A leomlott fal elszenesedett csonkja mellett lapult és figyelt. Mást nem is tehetett volna, a félelem ugyanis valósággal megbénította.

Ahogy a vércseppek végigfutottak a pengén, az acélt fekete és lila tűz borította be. A férfi lassan apja mellkasa elé emelte a tőrt, úgy, hogy a fegyver hegye pontosan a szívére mutasson. A furcsa lángok semmilyen hőt nem adtak, a levegő nem remegett a közelükben, és Arundult sem perzselték meg a leheletnyi távolság ellenére. Ez azonban nyomban megváltozott, ahogyan a fekete láng belekapott egy seb hagyta vérfoltba a férfi bőrén: a vér azonnal felizzott, valósággal felgyújtva a sérült részeket Újabb és újabb fájdalmas üvöltés szakadt fel Arundulból, ahogy a penge lassan belémart. Egyre több és több sebe kapott szentségtelen lángra. A fegyver forgatóját sem kímélte a gonosz varázslat, de ő ezt nem bánta: arcát eszelős grimaszba rántotta, úgy tűrte az öklét majd az alkarját maró fekete láng érintését. Tartotta a tőrt, ameddig csak tudta, majd egy kínokkal teli kiáltással markolatig az áldozatába döfte, és elengedte a pengét.

– Nocsak, az elveszett bárány. – Ishira annyira belemerült az apja kivégzése jelentette iszonyatba, hogy észre se vette, hogy a teste megmozdult, és szinte magától felegyenesedett. Nem tudta, mikor lépett elő a rejtekhelyéről, és abban sem volt biztos, mit akar tenni. Mégis mit csinálhatna? Az ismeretlenek mind felé fordultak. Mind ugyanazt a jelet viselték. Egy lefelé mutató vörös kardot, amit fekete tűz ölelt körül.

A szél néhány pillanatra teljesen elült, Ishirában az emlékek által felelevenített fájdalom és gyász helyét pedig harag és eltökéltség vette át. Mintha a csata zaját és a tűz ropogását erre a kis időre a vihar előtti csend nyelte volna el. A lány ennyi év elteltével sem érzett bűntudatot. Azok a szörnyetegek megérdemelték. De neki mégse úgy kellett volna eljárni. Elvesztette a fejét. Elvesztette az irányítást. Most másként lesz.

Visszatette a dobozba a kis fénykövet, majd ismét Nagana nyergébe lendült. Zord vonásokkal és elszánt tekintettel indította a falu felé társát, miközben az égen felzendült az első, fenyegetően morajló mennydörgés. Vihar közeledett.

Harc már majdnem elült, mikor két barbárnak sikerült foglyul ejtett társaik egy részét kiszabadítani. Kiáltozás harsant, menekülő léptek csattantak, a csata ismét felélénkült, résztvevői pedig mit sem törődtek az égzengéssel és a felhők közt cikázó villámokkal.

Ishira határozott léptekkel haladt végig a lángoló utcákon. A szél, amit immár ő irányított, távol tartotta tőle a tűz érintését és a forróságon is enyhített. Nagana mögötte cikázott, az óvatlan támadókra csapott le gyilkos erővel és gyorsasággal. Ishira csak akkor állt meg, mikor meglátta a földön mozdulatlanul heverő sárkánygyíkot. Nyílvesszők szakították át a hüllő szárnyát több helyen, az oldalából pedig rögtönzött dárda állt ki. Így sem adta olcsón az életét, több halálra mart idegen is hevert körülötte.

Ishira az elhullott sárkánygyík mellé lépett, miközben Nagana szomorú, morajló hangot hallatott. A lány gyengéden megsimogatta a mozdulatlan fejet, majd tekintete a lovasa után kutatott. Myen egy romos fal tövében hevert, mintha a harc fáradalmait akarná kipihenni. Keze a lándzsájára szorult, mellkasán több hatalmas vörös folt is sötétlett. Ishira valószínűleg az utolsók között volt, akit Myen barátnak nevezett volna, a halott látványa mégis szomorúsággal töltötte el.

Egy, a lángoló kard jelét viselő harcos ezt a pillanatot választotta, hogy az egyik ház mögül kiugorva rárontson. Ishirának ideje sem volt reagálni, Nagana megelőzte. A sárkánygyík méretéhez képest meglepő gyorsasággal fordult meg és csapott le. Habár karmai csikorogtak a vért fémmel erősített részén,ez nem számított, hiszen támadása elsőként a fedetlen fejet érte, mély barázdákat szántva a harcos arcába.

A káosz a barbároknak kedvezett. A lángokat eddig ellenük terelték, a szél azonban a támadókkal fordította szembe saját fegyverüket. Míg azok a tűz megzabolázásával küzdöttek, és az ismeretlen mágust keresték, a falusiak rendezték soraikat és hátrébb vonultak, egy utolsó összecsapásra készülve. A lángok kettéválasztották a csatatérré vált falut, és barikádként húzódtak támadók és védők között. A nyugatról jött idegenek azonban nem adták fel, újabb roham mellett döntöttek. Ishira komor tekintettel figyelte a támadók között megbújó két csuhás alak ténykedését, akik épp az ő varázslatával próbáltak szembeszállni. Ismerős hatalmat használtak, ám az nem a sajátjuk volt.

– Semmi keresnivalótok itt. Távozzatok, vagy viseljétek a következményeket! – A lány határozott hangját a szél elvitte mindenkihez, szavait megértették barbárok és az idegen harcosok egyaránt.

Mintha a kijelentést akarná nyomatékosítani, az égen élesen villant egy újabb villám, az utána csattanó mennydörgés pedig mélyen zengett. A barbárok egyetértően mormogtak, a támadók soriban viszont az értetlenség mellett a bizonytalanság is kezdte felütni a fejét.

A vezetőjük azonban nem volt hajlandó meghátrálni.

– Ki vagy te, hogy a fényes Tűz Anya akaratának ellenszegülj? Mutasd magad és tedd jóvá vétkedet, vagy a lángok emésztik el bűnös tested és lelked! – A férfi rendezett, szürke szakállal keretezett arcát már az első ráncok szabdalták, vonásai komor elszántságot tükröztek, barna szemében fanatikus tűz égett. Ishirának nem volt ínyére ez a látvány. Érvelni csak azokkal lehetett, akik hajlandóságot mutattak rá. A férfi nem ilyennek tűnt.

A lány ennek ellenére a lángok fényébe lépett Naganával, így a barbárok és Tűz Anya követői egyaránt láthatták őt. Ruhája egy részét vörösre festette a kiontott vér, akárcsak a csontfejű lándzsája hegyét. Nagana kihúzott tartással állt lovasa mögött, mély morranásokkal fenyegette az ismeretleneket.

– Ezek a falusiak nem ártottak senkinek. Miért támadtatok rájuk?

– Bűnös létüket Tűz Anya szolgálatának fogják szentelni. – A vezér nem tűrt ellentmondást. Ishirának ez sem volt ínyére. Fogalma sem volt róla, mi sértette Tűz Anya követőit, de ezen a ponton már nem is érdekelte. Mikor ismét megszólalt, hangja jeges éllel zengett.

– Neferant csak a pusztítás és a vérszomj élteti. Nem hagyom, hogy az őrületét itt terjesszétek!

Néma, döbbent hallgatás követte a szavait. A fanatikusok vezetőjének arcára iszonyat ült ki, mintha valami leírhatatlan rémség tanúja lett volna.

– Hogy merészeled a szádra venni Tűz Anya szent nevét! – Felháborodás, majd harag söpört végig az elvakult követőkön. A vezért követve mind rohamra indultak az istenkáromló lány ellen. Ishira nem hátrált meg, hanem befelé fordult, és felélesztette hatalmát.

A fanatikusok rohamát a szél vad lökései törték meg. A harcosoknak minden egyes lépésért meg kellett küzdeniük, miközben a tűz vadul örvénylett körülöttük. Néhány szerencsétlent megkaptak a lángok, de még ők is tovább nyomultak a mozdulatlanul álló lány és a dühödten morgó sárkánygyík irányába. A szél azonban egyre vadabbul tombolt, erejétől a megmaradásért küzdő romok hangos robajlással omlottak össze, por és parázs keveredett a csípős füsttel. Odafent a sötét égen újabb és újabb fényes villám cikázott át, minden villanást hangosan robajló mennydörgés követett.

Ishira tökéletesen uralta az éledező vihart. A szél az ő akaratának engedelmeskedett, ellehetetlenítette a fanatikusok előrenyomulását, de nem próbált kitörni a zablából, hogy féktelen pusztításba kezdjen. A lány álcája töretlen maradt a szellemi igénybevétel ellenére is, hála apja kőkemény leckéinek. Az egyik fanatikusnak azonban a viszontagságok ellenére is sikerült kilőnie egy nyílvesszőt, ami Ishira vállába állt.

A lövedék nem ért csontot, de így is fájdalom hasított a lány testébe. Nem vált harcképtelenné, de a sérülése kibillentette az összpontosításból. Kétségbeesetten kapta tekintetét az ég felé, próbálta visszaszerezni az uralmat az elemek felett, a baj azonban már megtörtént. A vihar nem csitult, de már más parancsot követett. A fájdalom haragot szült a lányban, ami a láng jelét viselők ellen irányult, így az elszabadult energiák is őket célozták. A pillanat szülte öntudatlan parancsot követve a csatatéren elszabadult egy Halhatatlan tomboló dühe.

A szél végigsöpört a támadók alakzatán, átvágott rajtuk, mintha ezernyi apró penge repült volna benne láthatatlanul. Többen máris a földre rogytak, de a társaik se húzták sokkal tovább. Az újabb széllökés a puszta erejével próbálta eltörölni a fanatikusokat, többeket a magasba kapott és messzire sodort, mintha csak rongybabák lettek volna.

Ishira kétségbeesetten próbálta ismét uralma alá hajtani a vihart, ám minél jobban szorította a szívét a félelem és a pánik, annál nehezebb dolga volt. Nagana a földhöz lapulva lovasa mögé kuporodott, így próbálta átvészelni az ítéletidőt. Néha még mindig fenyegető morgást hallatott, de hangja már inkább bizonytalan morranásokban tört elő.

Éles, vakító villanás tépte szét a sötétet, melyet eget rengető, fülsiketítő robajlás követett. A becsapódó villám még Ishirát is hátra tántorította. Nagana szűkölve és morogva próbálta védelmezni lovasát, miközben saját félelmével küzdött. Újabb villám csapott le, majd még egy, és még egy, míg az utolsó fanatikus is mozdulatlanul füstölgött a földön. Ishira mély lélegzetekkel kapkodott levegő után, arcán kiütközött a verejték, miközben teste reszketni kezdett. Sehol nem mozdult senki, csupán holttesteket látott maga körül. Vajon mindenkit megölt a tomboló vihar? Azok a barbárok még a csatában estek el, vagy miatta haltak meg?

A szél ereje alábbhagyott és a villámok is elcsitultak, a tüzek azonban újult erővel lángoltak mindenfelé, és félő volt, hogy megállíthatatlanul elharapóznak. Ishira letépett egy nagyobb darabot a ruhája aljából, fogát összeszorítva kirántotta a nyílvesszőt a vállából, majd rászorította a sebre a rongyot. Fáradt tekintetét az égre emelte, és a sötét felhőket nézte.

– Csak… még egy kicsit… – Ismét megpróbálta bevetni a hatalmát, ám elméje és teste kezdte átadni magát a tompaságnak. Kimerülten rogyott térdre, miközben tartalékjai utolsó morzsáit próbálta összeszedni. A vihar végül engedelmesen fejet hajtott neki, és válaszolt a hívásra.

– Finoman… csak… finoman… – A kérés épp annyira volt parancs, mint fohász.

Az első, kövér vízcseppek hangos koppanással értek földet. Aztán újabb és újabb, egyre több és több érkezett, mígnem sűrű esőfüggöny borult rá a tájra. Ishira körül kezdett elsötétülni a világ. Félig-meddig még érezte, ahogy Nagana köré csavarodik, hogy szárnyával védje őt az égi áldástól, de mire teljesen a pikkelyes testnek dőlt, már mindent elnyelt a tompa, üres feketeség.

A következő napok egybemosódtak Ishira számára. Napsütésre ébredt, még mindig Nagana ölelésében, valamiféle rögtönzött fedezék alatt. A faluba visszatért az élet, ami egy pillanatra teljesen meg is állt, mikor a lány felkelt. Mindenki őt nézte. A tekintetekben egyszerre látott félelmet, tiszteletet és hálát. Ishira lassan a látvány többi részletét is felfogta. A föld már megszáradt, a holttesteket elvitték az utcákról, és a romok egy részét is eltakarították, de sok tennivaló akadt még így is.

A kommunikáció nehézkesen ment. Ishira túl kimerült volt ahhoz, hogy a szelet hívja ismét tolmácsként, a barbár nyelvtudása pedig gyenge lábakon állt. Myen testét még nem temették el, így őt vissza tudta szállítani a wyrrákhoz. Még egy jól megrakott táskát is kapott, tele gyógyfüvekkel és főzetekkel, amit a másik sárkánylovas lány oly makacsul próbált kialkudni a támadás előtt sérült öccsének. Ishira elmagyarázta a falunak, hogy a halott sárkánygyíkkal ne tegyenek semmit, mert néhány wyrra el fog jönni érte napokon belül, hogy elvigyék. A barbárok megszeppent tekintete alapján eszük ágában sem volt hozzányúlni az elesett lényhez. Ishira végre elindulhatott haza. Myen gondosan szövetekbe tekert holttestét Nagana vitte karmos mancsában.

Egy ilyen terhet cipelve természetesen már nem jutottak át csak úgy a város kapuján. Az őrök messziről észrevették, hogy valami nincs rendben. Egyből elterelték sárkánygyíkot és lovasát a kapuőrség erődjéhez, ahol majd egy álló napig faggatták a történtekről. Kezdeti ellenszenvük és gyanakvásuk ellenére sem kezelték Ishirát fogolyként vagy gyilkosként. Az ügyet vizsgáló kapitány a tényekre hagyatkozott, nem pedig szóbeszédekre vagy előítéletekre. Egy idő után ételt és vizet is hoztak neki, sebét is ellátták, a kihallgatások közötti szünetekben pedig el-elbóbiskolva pihenni is tudott egy kicsit.

Zhan egyszer sem került elő a kihallgatások alatt. Hogy nem tudott az ügyről, vagy távol akart maradni, Ishira nem tudta. Az előbbire gyanakodott, és jobb is volt, hogy barátja nem keveredett bele. A kihallgatások végeztével nem maradt más hátra, mint a várakozás. Addig nem engedték el, amíg minden kétséget kizáróan nem igazolták a történetét, ennek módja pedig az volt, ha egy osztagot elküldtek a harc helyszínére. A visszahozott sárkánygyík holtteste és a barbároktól begyűjtött információk igazolták a lány szavait, így az őrök nem tehettek mást, elengedték. Ishira végre hazamehetett, hogy kialudja magát. Aztán… aztán?

Ishira a kora esti utcákon sétált, és a választandó ösvényen töprengett. Kimerült volt, és tudta, hogy nem ilyen állapotban kellene a jövőjéről döntenie, gondolatai mégsem tudtak szabadulni. A lángoló kard hívei nem tűntek el, megszállottan követték őrült istennőjüket. Valakinek megálljt kell parancsolni nekik. De mégis mit tehetne ő? A meglepetés ereje most vele volt, de ez nem fogja mindig kompenzálni a tudás és gyakorlat hiányát. Letörten sóhajtott, miközben felfelé indult az egyik párkány utcára vezető rámpán. Nagana vigasztalóan hozzá bújt fejével, de a komor gondolatokat nem űzte el ennyi.

A sárkánygyík halk morgása jelezte, hogy valaki várakozik rájuk az otthonuk árnyékában. Ishira kézbe vette a lándzsát, de mielőtt szólhatott volna, az alak előlépett a sötétből. A fekete hajú, borotvált arcú férfi vonásait nem tudta kivenni, az arca nagyját takaró obszidián maszkot azonban rögtön felismerte. Ujhin volt az, a Sárkány Árnyéka, Nargalas herceg szeme és füle, a karom, ami a sötétből csap le. Ishira szívverése egy pillanatra kihagyott. Baljával megérintette Naganát, részben a sárkánygyíkot, részben magát nyugtatva.

– Ishira, Niewen lánya. Hívatnak. – Az Árnyék parancsosztáshoz szokott hangja érzelemmentes volt. A lány kurtán bólintott, és már készült volna visszaszállni Nagana nyergébe, ám Ujhin rögtön eltérítette ettől.

– A társadra nem lesz szükség. – A férfi fejével az istálló felé bökött, miközben jobbját felemelte, mintha egy idomított madarat várna, hogy leszálljon rá.

Ishira kissé megszeppenve vezette be a helyére Naganát, majd leszerszámozta a hüllőt. Idegessége ellenére is felfigyelt a kinti zajokra, a köveken koppanó karmok jellegzetes hangjára. Mire ismét a folyosón állt, a Sárkány Árnyéka már egy zömök alkatú, barna pikkelyes, szárnytalan sárkángyík nyergében ült. Kezét nyújtotta a lánynak, felsegítette őt maga mögé a nyeregbe, megvárta, míg beszíjazza magát, majd elindultak. A sárkánygyík az alkatát meghazudtoló sebességgel mászott a falakon, Ishirának pedig erősen kapaszkodnia kellett az előtte ülőbe, hiszen második utasként sokkal nehezebb volt nyeregben maradni.

Mire hozzászokott a fürge pikkelyes ritmusához, már a város előkelő negyedében jártak. Az épületeket, utcákat díszítő sárkány motívumok, szobrok itt jóval nagyobbak, kidolgozottabbak és díszesebbek voltak. A palotához közeledve ezüstözött, aranyozott és drágakövekkel ékesített figurák ágaskodtak büszkén. Szépségüket még az esti órák gyér fénye sem tudta tompítani.

Ishira lélegzete azonban akkor akadt el igazán, mikor úti céljukhoz értek. A Sárkány Árnyéka a palotába vitte. Nem a főkapun át mentek be, ehelyett a sárkánygyík egy oldalsó kis bejáratnál állt meg. Ishira sejtése szerint a személyzet használhatta ezt, amit az utána nyíló folyosó wyrrákra szabott mérete is igazolni látszott. A sárkányherceg sosem tudta volna magát bepaszírozni ebbe a dísztelen, de takaros rendben tartott átjáróba.

Ujhin némán vezette tovább a lányt. A palotában már nem volt nagy élet, a személyzet tagjaiból is csak néhánnyal futottak össze. A cselédek csodálkozva és értetlenül nézték az Árnyék után loholó felewyrrát, de bölcsebbek voltak annál, minthogy kérdést merjenek feltenni az uralkodó bal kezének. Ishira nem tudta, merre járhatnak vagy merre tarthatnak, mert a folyosók hálózatában hamar elvesztette tájékozódó képességét. A Sárkány Árnyéka végül lecövekelt egy ajtó előtt, kinyitotta azt, majd félreállt, hogy utat engedjen Ishirának.

– Már várnak. – A férfi hangja most is tárgyilagos és érzelemmentes volt. Ishira torkában dobogó szívvel lépett be.

Egy hatalmas csarnokban találta magát, amit megannyi fénykristály világított be. Egyetlen bútor sem akadt a tágas helyiségben, ám annál több felékszerezett szobor, fényesre csiszolt díszpáncél, csillogó fegyver és nemesfémből, kristályból, drágakőből készült vagy azokkal díszített tárgy hevert két oldalt takaros halmokba rendezve. Ishira figyelmét azonban más ragadta meg.

A csarnok közepén hatalmas, obszidián pikkelyekkel borított test hevert. Nagana is könnyedén elbújhatott volna a lény szárnyai alatt, Ishira pedig egyenesen eltörpült a sárkányherceg mellett. Egyetlen fáklya vagy gyertya sem égett az egész csarnokban, annak levegőjét egyedül a fekete pikkelyes testből áradó hő tartotta melegen. A vendég érkeztére Nargalas felemelte hatalmas, szarvakkal koronázott fejét, méltóságteljes tartással és vörösen izzó tekintete teljes figyelmével fogadta a felewyrrát. Ishira észbe kapott, és féltérdre ereszkedve meghajolt a sárkány előtt.

– Mélység uram, én… – kezdett bele a köszöntésbe hebegve, ám maga sem tudta, miként folytassa. A sárkányherceg egy hosszú pillanatig némán figyelte a féltérdre ereszkedett apró alakot, majd megszólalt.

– Felkelhetsz, kicsi vihar, de miért bujkálsz előlem?

Ishira engedelmeskedett, arcára viszont zavart kifejezés ült ki. Hiszen nem bujkált, ott állt Nargalas előtt, az ő hívására érkezett. Aztán eszébe jutott, hogy még mindig viseli a valódi lényét rejtő illúziókat.

– Bocsáss meg, nagyuram, a szokás hatalma. – A lány hagyta, hadd oszoljon szerte a bűbáj, ami az évek alatt szinte már a teste részévé vált.

Nem sok minden változott a külsején, mert a varázslat annál jobban működött, minél kevesebb eltérést kellett fenntartania. Általában csupán halandó változatát akarta megjeleníteni vele, ami most szertefoszlott. Halványan derengő aura vette körbe, mint a felhőkön átszűrődő gyenge napfény. Írisze eltűnt, az egész szeme kifehéredett és felragyogott, miközben fürtjeit olyan szél lengette, ami csak körülötte örvénylett.

Nargalas érdeklődve tanulmányozta a végeredményt.

– Miért bujkálsz a wyrrák elől?

– Mert épp annyira kilógnék közülük, mint egy sárkánymágus a nyugati síkföldeken. Így sem vagyok túlzottan népszerű. – Ishira ajka ironikus mosolyra húzódott.

– A halandók olyan rövid életűek, azt hinném, az ilyesmihez is könnyen alkalmazkodnak. – A hatalmas sárkány a fejét csóválta. – De így sem lettél egy közülük, hiába találtál magadnak társat.

Ishira lesütötte a tekintetét. Talán nem kellett volna olyan hamar bezárkóznia. Talán kitartóbbnak kellett volna lennie. A sok kudarcba fulladt próbálkozás nyomán azonban inkább távolságot akart tartani mindenkitől. Azt érezte biztonságosabbnak. Nagana ennek ellenére is őt választotta társául, aztán csak akadt egy-két wyrra, aki melléje csapódott az évek során. Az ajkára kúszó mosoly szomorkássá vált. Hiányozni fognak neki.

– Talán jobb így. Az utam a jelek szerint máshova vezet.

– Nocsak. Atyád öröksége révén a jövő titkait is kifürkészheted, kicsi vihar?

A lány figyelmét nem kerülte el a mély hangban vibráló irónia.  Zavarában hol egyik, hol másik lábára helyezte a testsúlyát. Fejét lehajtva kezdett bele a magyarázatba.

– Nem, de… Nem szeretném veszélyeztetni az otthonom.

A mély hangú kuncogás végighömpölygött a hatalmas csarnokon. Nem volt rosszindulatú, Ishira mégis kellemetlenül érezte magát tőle. Nem értette a sárkány herceg reakciójának okát.

– Kicsi vihar, olyasmi miatt aggódsz, ami miatt még nem kell. A tűz szolgái okkal tartják távol magukat Wyrraniától. Az egyetlen egy kivétel ez alól az apád elleni támadás volt. – Nargalas hangjában már nyoma sem volt a korábbi derűnek, a helyét együttérzés vette át. Vendége csodálkozó arcát látva tovább folytatta. – Sok mindent és sok mindenről tudok, kicsi vihar. De nem mindent. A támadás okát nem ismerem.

– Neferan… akit Tűz Anyaként emlegetnek… apám testvére. Valamiért bosszút akart állni rajta, de arra még nem jöttem rá, hogy miért… hiszen nem is tudta, hogy életben maradt!

– Ami a népetekkel történt, az sok mindent megváltoztatott.

– De amit tesz, az nem helyes. Meg kell állítani őt és a követőit!

Nargalas hosszú pillanatokig hallgatott. Vörösen izzó tekintete a felewyrrán függött, mintha a lelke legmélyét fürkészte volna.

– Szembeszállnál olyannal, akit hatalma révén sokan istennek gondolnak?

– Ha muszáj… Az út, amit Tűz Anya hívei követnek, nem helyes. – Ishira határozottan megrázta a fejét, vonásait az eltökéltség tette határozottá. Kijelentését a sárkányherceg újabb, hosszas hallgatása követte.

– A sors végtelen óceánját újabb és újabb hullámok fodrozzák. Ez egy a sok közül, de nem szabad figyelmen kívül hagyni. Legyen hát, ezt az ügyet rád bízom, kicsi vihar. – Ishira elképedve hallgatta a fejleményeket, majd észbe kapva gyorsan féltérdre ereszkedett, és meghajolt Nargalas előtt.

– Megtisztelsz, Mélység ura.

– Most menj, kicsi vihar. Először még tanulnod kell, sokat. A bizalmam jeleként ehhez megadom a segítséget, amit nyújthatok. Cserébe nem várok kevesebbet, mint hogy végül az Árnyékommá váljál.

Ishira távoztában még egyszer mélyen meghajolt a sárkány herceg előtt.

– Úgy lesz, ahogy kívánod, Mélység ura.

Remegő térddel és a torkában dobogó szívvel hagyta el a hatalmas termet. Fogalma sem volt arról, hogy a Sárkány Árnyéka mikor ment be mellette a herceghez, vagy hogy mikor jött ki onnan, hogy kivezesse őt a szabadba a palota szűk, szolgálóknak szánt folyosóin keresztül. Megannyi érzelem kavargott benne, de a legerősebb egyértelműen a döbbenet és a megkönnyebbülés volt. Tudta, mi a dolga, ám nem csak jóváhagyást és támogatást, hanem kifejezetten segítséget is fog kapni. Nem más lett a pártfogója, mint maga Nargalas, a sárkányherceg! Már az életében beállt hatalmas, váratlan fordulat gondolatától is szédülni kezdett. Elméjében tervek és kérdések kergették egymást kusza összevisszaságban, egy valami azonban biztos volt. Már tudta, melyik ösvényre kell térnie, és hogy miként fogja megtenni a hosszú út első lépéseit.