Uldur tigrise

Írta: Orosz István

Dérhalom lovasai dübörgő viharként rontottak elő a Daloló Rengeteg hűs félhomályából, és kivonták tokjukból ütközetre vágyó szablyáikat. Bíborszín vértjük lángolni látszott a nyári nap fényében. A mozdulataikban rejlő düh és bősz csatakiáltásuk ellentétben állt az arcukat fedő sisakrostély kiismerhetetlenségével. Az utánpótlással megrakott szekerek mellett ügető szélszurdoki lovasok felkapták a fejüket a patadobogásra. Az égszín köpenyes katonák menetoszlopán végighangzott a rohamkürt mély vonyítása.

Megsarkantyúzták lovaikat, és szembefordultak támadóikkal. Az elöl ügető Arslain magában lerótta tiszteletét a szélszurdokiak fegyelmezettsége előtt. Mint egy hatalmas, páncélos élőlény, úgy készültek fel a rohamozó lovasok fogadására. A képzett gyilkosok összehangoltságával emelték fel hajtódárdáikat, és dobták a támadóik felé.

Arslain elhajolt a neki szánt fegyver útjából, az mellette suhant el. Éles, gyorsan elhaló fájdalomkiáltás hallott a háta mögül, az eltalált lovas halk puffanással zuhant a földre.

Vívd meg a csatád, ráérsz számolni a holtakat – gondolta Arslain, és bosszúszomjasan gyorsabb vágtára ösztökélte lovasait. A katonák széttartottak és legyezőalakot vett fel, még mielőtt a szélszurdokiak bal és jobb szárnya oldalba támadta volna őket. A kísérők és a rajtaütők kardjai fémes csattanással csókolóztak össze. A csatában lovak éles nyerítése és fájdalomkiáltások hangzottak fel, jelezve, hogy acél hasított a húsba és fakasztott vért. Arslain szíve a torkában dobogott, mikor a roham megakadt az őrzők sorfalán.

Nekiütközött egy szélszurdoki lovasnak és a fekete hátasának. Arslain vicsorgott a sisakja árnyékában, és egy vízszintes vágást indított az ellenfele hasa felé. Az egy hangos csattanással állította meg a bal alkarjára kötözött ovális pajzzsal, és válaszul a dérhalmi kapitány felé döfött karcsú kardjával, de a férfi elhajolt a fegyver elől. Visszakézből egy újabb csapást indított, ami a másik harcos bal oldalába hasított és mély sebet tépett, amiből vér fröccsent elő. Az ellenséges katona felordított a kard hideg fájdalmától. Arslain kiegyenesedett lovának nyergében, és előrevágott. A szablya átszelte a levegőt, és átvágta a lovas nyakát. Annak fejetlen holtteste még ki se dőlt a nyeregből, de Arslain már be is nyomakodott a helyén maradt résbe. Balra és jobbra csapott szablyájával, mozdulata húsba vágott, eléggé megzavarva a gyilkos kézitusa forgatagába beleveszett, csata zajaitól süket katonákat, hogy a harci tűzben égő dérhalmiak bevigyék az utolsó döfést, és megtörjék az ellenség sorait. Az arcvonal, mint egy hatalmas gyöngysor, úgy szakadt darabjaira, ahogy a lovasok a vas és hús viharaként törtek át. A roham acélhulláma szétszórta az ellenséget, akik ádázul igyekeztek időt nyerni a négy szekérből álló karavánnak.

A bakon ülő férfi őrültként csapott a szekeret húzó lovak farára, csak hogy kivigyék őket a csata zűrzavarából. Arslain felkiáltott, és a nyeregben előre dőlve a szekerek nyomába eredt. Egy másodperc, és csatlakozott hozzá még négy, a zsákmány ígéretétől megrészegült dérhalmi bíborpáncélos. A sisakja sötétségében hallotta saját lihegését. Orrát szinte eltömítette saját testének szaga. A szemrésen látta a szekér mellett vágtató öt lovast. A leghátsó oldalra borult, ahogy a hátasát oldalba találta egy elhajított dárda. A másik négy hátramaradt, ahogy a dérhalmiak beérték őket.

Két bíborvértes két oldalról közelített feléjük, míg Arslain és egy Daldin nevű ifjú harcos hátulról csapott le az egyikre. A maradék kettő szemből vette fel a túlerővel a harcot. Pár csapást hárítottak. A lovasok a vér és a halál táncába kezdtek. Arslain megelégelve a játékot egy áltámadást indított ellenfelének feje felé. Az felemelte karját, hogy hárítsa a támadást, az idős harcos kihasználta az üresen hagyott foltot és felhasította a harcos hasát, majd az arcába ütött a könyökével. Az ellenfele még le se zuhant, mikor Arslain ellovagolt mellette, előre az előlük menekülő szekerek felé.

Család várt otthon? Talán szántóföldet vettél volna az utolsó zsoldodból? – kérdezte magában gúnyosan Arslain. Egy másik lovas fordult elé, hogy bosszút álljon fegyvertársáért. Arslain előretört, és közben lebukott a lovas pengéje elől. – Nem érdekel. Gyilkos vagyok, ahogy te is. Csak veled ellentétben én nem vagyok ostoba. Mert csak azok emelnek kardot egy becstelen úrért.

Az ellenség a kapitány után fordult, hogy utolérje és hátulról sújthasson le rá. Nem vette észre az Arslain nyomában loholó, véres szablyáját vágásra emelő másik katonát. A szélszurdoki lovas vérző hónaljjal zuhant az avarra, felvágott hasából kifordultak belsőségei. Arslain felhúzta sisakrostélyát és szájához emelte kürtjét. A csontrepesztő süvöltés rohamra hívta a többi harcost, akik halott ellenfeleket maguk után hagyva vágtattak a vezér után. A szekerek keresztbe fordultak az erdei úton. A ponyvák alól pikkelypáncélos kísérők sorakoztak elő. Bizonyára arra vártak, hogy a társaik feltartóztatják a dérhalmiak rohamát, de most harcolniuk kellett. Toronypajzsaikat egymáshoz illesztve olyan fémfalat alkottak, amit csak a harcosok ereje tartott össze. Hosszú, kampós végű pikáikat a dérhalmiak felé szegezték, készen arra, hogy a karjuknál vagy a nyakuknál fogva a földre rántsák őket.

Arslain a mellette vágtató lovas, Lastras, felé nézett, aki vágásra készen jobbra kitartotta a kardját, aminek pengéje még mindig vöröslött a leöltek vérétől.

– Te és még két legény szakadjatok el tőlünk, és tartsatok jobbra, a fák közé. Kapjátok oldalba őket. A herceg bosszúja legyél!

– Taposd el a kígyókat! – bömbölte az ifjú harci láztól fűtve a dérhalmi és a vele szövetséges harcosok között meghonosodott jelmondatot. Megrántotta lovának kantárját, és élesen jobbra kanyarodott, kézjelekkel utasította az alá rendelt két másik katonát, hogy eredjenek a nyomába. A bíborvértes vitézek belevesztek az erdő fái közt honoló félhomályba.

A szekereket kísérő harcosok pajzsai ekkor zárultak össze. Arslain megengedett magának egy zord vigyort sisakjának sötétjében. Bátrak voltak, a karavánt kísérő harcosok mindegyike dalokba illő vitézségről adott tanúbizonyságot, hogy menekülés helyett inkább szembefordultak Dérhalom legjobbjaival. Látva a pajzsfalat eszébe jutott, ahogy Árnyvölgy és szövetségeseinek talpasai ugyanígy felsorakoztak, pikák erdejét szembeállítva velük. Csak azoknak a három arcvonala elég volt, hogy az egyik domb tetejétől a másikig érjen. Ott az árnyvölgyieknek egy céljuk volt, hogy átkarolva őket összeroppantsák a rájuk rontó lovasokat, aztán szembeforduljanak az őket oldalba kapni akaró aranydombiakkal. Vezérük, Árnyvölgyi Caltion, ki az ottani herceg idősebb testvére volt, az utolsó pillanatig reménykedett, hogy elég időt nyerhetnek ezzel. Nem tehetett róla, hogy a parancsokat kidoboló zenészeket leterítették Dérhalom számszeríjászai.

Itt csak egy tucatnyi fáradt, ám bátor katonával kellett szembenézniük. Alig pár lólépésnyire voltak a pajzsfaltól, mikor vérfagyasztó üvöltéssel előtört Lastras a jobb oldalukról, és mint éhes yrannoni dombi farkasok a védtelen juhok csordájára, lecsapott a karavánkísérőkre. Ebben a pillanatban Arslain is elérte a pikák vonalát, kardjával félrecsapta az egyik kampós végű fegyvert, aztán levágta az azt forgató katonát. Egymásnak feszülő pengék fémes szisszenése hallatszott. Valaki az életéért könyörgött, hangjai éles reccsenésbe fulladtak, ahogy a rajta áttrappoló lópaták a földbe taposták. Egy harcos az anyját szólította. Arslainnak úgy tűnt, mintha órákon át tartott volna a vérgőzös ütközet, pedig tíz perc, ha volt.

Hamarosan beérték a szökni próbáló szekereket, megragadták a lovaik kantárját és az ösvény szélére vontatták őket. A kocsisokat és a velük utazó szolgákat megkötözve a bokrok tövébe állították, aztán dérhalom katonái hozzáláttak lepakolni a zsákmányt.

Arslain egy almát rágcsálva nézte az ezüst és aranypénzekből, drágakövekkel kirakott nearilisi pengékből és ashamai selymekből álló halmot, ami egyre csak duzzadt, ahogy a katonák minél több kincset dobáltak rá. Az ellenséges táborban megszállt nemesek sátrait tették kényelmessebbé ezen csecsebecsék. A hét végére mindegyik Dérhalom hercegének kincsestárát fogja gazdagítani.

A kapitányok jelét viselő lovas érkezett hozzá, és levette a sisakját. Egy nő sápadt arca és fiúsan rövidre nyírt, hullámos, szalmasárga haja bukkant elő. Telt ajkain egy mosoly árnyéka bújkált, a férfi ebbe szeretett bele.

– Arslain! – köszöntötte.

– Nocsak, Merois kapitány – biccentett felé. Aztán leszállt a lováról, és a halomhoz sétált. Meglátott egy díszkardot. – Milyen a hadiszerencse?

A fegyver pengéjét vérvörös erezet ékesítette. A markolatgombján egy aranyból öntött nőstényoroszlán vicsorgott a világra. Arslain a kezébe vette, és elégedetten bólintott, mikor megérezte a penge súlyát. Az a páváskodó szélszurdoki nemes, aki az oldalán viselte a lakomákon, még a csatában is tudta volna forgatni.

– A préda megszökött – mondta a nő. Arslain egy óvatos mozdulattal kivette a díszkardot a halom közepéből, és az övébe dugta. – Nem lenne jobb azt átadni a hercegnek?

– A kincstára tele van ezekkel faltól falig – felelte a férfi, és visszaindult a lovához. – Mi az, hogy a zsákmányod csak úgy kereket oldott? Előled, akinek a kardja úgy vágta le az árnyvölgyi kutyákat, mint az érett kalászt a paraszt kaszája? Bizonyára hallották a hőstetteidről költött dalokat, azért menekültek – mondta szenvedélyesen. – Neked adnám ezt az oroszlános kardot, de tudom, hogy neked van egy szép kuvikos. Pedig ez igazán illene hozzád.

Merois halványan elmosolyodott, miután egy lapos pillantást vetett a bagolyfigurával ékesített szablyájára.

– Ugyanúgy nem költöttek rólam dalokat, ahogy rólad se – vágott vissza.

– Netán a szépségedről kellene, ha már az általad megvívott csatákról nem tudnak. – A kapitány felvonta a szemöldökét. – Bár ahogy ráncolod a homlokod, legalább arra gondolok, szólni akarsz, hogy a homály elnyeli a világot. Sokat ront a szépségeden.

– Mikor megtaláltuk a szekerek nyomait, már láttuk, hogy amelyik középen halad, az hatalmas. Egy guruló erődnek is beillett. Gondoltuk, hogy bizonyára tele van kincsekkel. Követtük hát a fiaimmal. –Nagyot húzott a kulacsából, majd megtörölte a száját. – Aztán nem telhetett el egy fertályóra, mikor összeakadtunk egy árnyvölgyi csapattal. Könnyűlovasok, talán felderítők. Azonnal nekik estünk és levágtuk őket. Aztán egy újabb csapattal találkoztunk, na náluk már nem voltunk olyan gyorsak. A vezérük megfújta a kürtjét, és kis híján kereket oldott. Egy tisztáson értük be, ahol már gyülekeztek és próbáltak valami rendbe állni. – Merois arcán gúnyos vigyor jelent meg. – Csupán próbáltak.

– A szekerek a tisztáson voltak?

– Bizony. Az igazán izgalmas dolgok most jönnek. Elfogtunk egy tejfelesszájú kölyköt, aki íjászként szolgál a seregben. Azonnal megeredt a nyelve. Az anyjára esküdött, hogy Mauldort vitték.

– Csak tréfálkozol.

A levegő megfagyott köztük. Arslain azon a napon először úgy érezte, hogy a félelem acélhideg karmai a lelkébe vájnak. Mauldor volt Reslar di Vemmarnak, Árnyvölgy hercegének legkedvesebb és legrettegettebb bestiája. A pletykák szerint Uldurból hozatta ezt a fenevadat, ami fürge volt, mint egy dareloni tigris, de ravasz, mint egy yrannoni farkas.

– Gyenge vagyok én a tréfa dolgába. Rengeteg széttépett holttestet láttunk az erdőben, akik véres ruhájukon Árnyvölgy jelét viselték. Harapásokkal és karmolásokkal volt teli a testük. És ez történt a szekérnél strázsáló pikásokkal is. Mikor beléptem, egy ketrecet találtam. Méretre akkora, hogy egy bika is beleférne. És körülötte minden véres. Miután a szörnyeteg kitört, végzett az őreivel, és mikor a lovasok az üldözésére indultak, ő elrejtőzött, aztán visszatért és befejezte a munkát. Apáim és anyáim nevére esküszöm, hogy ez a szörnyeteg nem a húsért öl, hanem élvezetből.

A dérhalmi kapitány megcsóválta a fejét.

– Akkor van bennem és benne valami közös. Én se futok meg egy jó verekedés elől – felelte, csak hogy enyhítse a mellkasában honoló jégtömb súlyát. A távolban megszólalt a gyülekezésre felhívó kürt. – Mint hallom, vége a vadászatnak. Kár. A Loraon pengéje fogadónál találkozunk. Vigyázz magadra. Ha meg ha találkozol az úton Mauldorral, akkor hozd el nekem a fogát.

Arslain közelebb lépett a nőhöz, és gyengéden megcsókolta. Az láthatóan összerezzent. A férfi előtt nem a háború volt, hanem egy kis farmház, ahol Merois oldalán éli le az életét.

– Inkább gyere velem a táborba – suttogta, miután az ajkaik szétváltak. – Igyunk bort és együnk sajtot.

– Ugyan, te csak pihenj – mondta a nő pajkosan, aztán felpattant a lovára. – Előttem még ott a vadászat. Te bizonyára elfáradtál benne.

És otthagyta Arslaint, aki káromkodva és erélyesen parancsolta a katonáinak, hogy fogják be a szekereket, és induljanak kelet felé. A Loraon pengéje fogadó békeidőben egyedül árválkodott az út mentén. Nevét egy híres dérhalmi hősről kapta, aki állítólag itt vívta meg életének legkegyetlenebb csatáját az álnok Aellus ellen. Mostanra újra egy legyőzhetetlen hadsereg sátrai fogták közre az épületet. Aranymező szörnymaszkos lovasai jól megfértek Smaragdszurdok rákozott páncélú vitézei mellett, és Dérhalom bíborvérteseivel. Elmélyülten kavargatták a vacsorájukat vagy tisztították a nap csatáiban bemocskolódott fegyvereiket. Sok helyen előkerültek a kockák és kártyák. Egyesek már a környező falvakból feljött leányokkal nevetgéltek. Arslain, amikor ellovagolt egy ilyen csoport mellett, látta, ahogy az egyik vidéki szőke szépség ujján egy Szélszurdok rohamozó bikájával ékesített gyűrű van. Bizonyára attól a vörösképű, vastagnyakú legénytől kaphatta, akinek valamilyen mocskos tréfáján kacagott. Arslain elmosolyodott a sisakjának árnyékában. Egy parancskövető kapitány talán deresre vonta volna a harcost, mert egy falusi csitrinek adta azt a drágaköves gyűrűt, amiből ezer lesz még Callor herceg kincseskamrájában. A katona már ölelgette a lány telt derekát, mikor Arslain és csapata peckesen otthagyta őket. Az oldalán haladó Daldin magasra emelte utolsó megmaradt hajítódárdáját, és győzedelmesen felkiáltott.

Fel se verték a sátraikat egy másik bíborvértes csapat mellett, mikor a fiúk már elindultak a fogadó felé. Sokuk kezében arannyal és ezüsttel töltött bőrzacskó csilingelt, amit az elrabolt kincsből szereztek.

Arslain elutasította, hiába hívták vidáman. Persze őt is csábította az ezen vidéken főzött serital és az omlósra sült disznóhús, ami fejedelmibb lakomának tűnt, mint az erdőben a tábortűz felett szinte kormosra égett rágós őzhús. A pecsenye várhatott, ugyanis rebesgették a fosztogatók táborában, hogy futár érkezett a herceg által vezetett főseregtől, és a lovasok vezére, az aranymezei Nurialth főkapitány, gyűlést hívott össze. Kíváncsi volt, mi is állhatott a levélben, és nem látta se Meroist, se az embereit a táborban. Mikor megérkezett az aranymezei nemes díszes szállására, amit belülről duwar faliszőttesek és ashama selyemfüggönyök ékesítettek, rajta kívül még tucatnyi kapitány állt a sátor hűs belsejében, jeges vizet kortyolgatva a nyári hőségben. Nurialth látva Arslaint, körbepillantott, elővette a levelet és széthajtotta a papírlapot.

– Futárt kaptunk Athralvár hercegségéből. Meglátták az Árnyvölgy mélyén lapuló kígyót és a szélvölgyi és csillagtói kutyák csalárdságát, ezért átengedik seregünket Árnyvölgy erődítménye felé, és az ő harcosaik is mellettünk rántanak kardot. – A válasz ujjongás volt a kapitányok részéről. Nem kellett várniuk, míg a herceg kialkudja velük az átvonulást. És átvágni se kellett magukat Árnyvölgy felé. Arslain is elégedett volt, hiszen sokkal jobb helyzetből törhettek át az ősi ellenfél határán és vehették ostrom alá annak erődítményét. – Rendezzük seregeinket, és bevárjuk a tartalékot Smaragdszurdokból és Aranymezőből. Négy nap és eljutunk hozzátok, aztán tovább vonulunk észak felé. A saját vackát gyújtjuk rá a kígyóra, hogy ne áradjon ki a száján át a méreg és mételyezze a népünk elméjét. Addig táborozzatok le és figyeljétek a határt. Pihent és erős katonákat akarok átvezetni a háború tüzén.

Az előbbinél hangosabb kacagás és tapsvihar volt a válasz. Sokan láthatóan már alig várták, hogy továbbadják a hírt a katonáknak. Négy nap pihenés, aztán zavartalan menetelés egy olyan diadal felé, amiről énekelni fognak a bárdok. Arslain körbepillantott, a szemével Merois kapitányt keresve, de nem találta.

Mauldor még kint van – gondolta, és felemelte az ujját. – És Merois is. Alhern kardjára, Merois. Talán már halott, vagy sérülten fekszik valahol.

Nurialth megpödörte vörös bajszát, és a kapitány felé intett.

– Igen?

– Többen nem tértek vissza az erdőből – mondta Arslain. – Félő, hogy nem minden ellenséggel végeztünk.

A nemes összevonta a szemöldökét erre.

– Lehetnek még nyúl módjára bujkáló árnyvölgyiek a fák között, igaz. De azok szerintem azon vannak, hogy elhagyják ezt a vidéket. Ha találkozunk ilyennel, levágjuk vagy hálót vetünk rá. – A nemes hangszíne, mintha éppen a feje körül döngicsélő légyről beszélne. – Pihenjetek csak. Dérhalom vidékén vége a háborúnak.

– Mauldorról van szó. – A kapitányok egy emberként hallgattak el és súgtak össze. Arslain sokszor hallotta ki a halk duruzsolásukból a „fenevad”, a „szörnyeteg” és a „gyilkos” szavakat. Előlépett, és elmondta azt, amit Meroistól hallott. – Azt mondta a kapitány, hogy itt találkozunk. De elég jól ismerem, hogy meghalljam azt, amit elhallgat. Bizonyára a vadont járja, hogy elejtse Árnyvölgy tigrisét. Hacsak az nem vadásza le őt előbb.

– Kiküldők egy csapatot, hogy megtaláljuk őt – ígérte Nurialth. – És a szörnyeteget is, ha létezik egyáltalán. Levágjuk, mielőtt gondot okozna a környéken. Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a hírt, kapitány.

Arslain keze ökölbe szorult, mikor Nurialth nem őt kérte fel, hogy segítsen a bestia levadászásában. Túl öreg volt már sárkányölő hősnek. És igazából Merois maga vállalkozott arra, hogy a homályba küldi Mauldort. Az ő döntése volt, és a kapitány utált beleszólni felnőtt embereknek a dolgába. Hamar lett önként jelentkező, aki vállalta volna a szörny megöléséért járó dicsőséget. Treigon, egy alacsony és izmos lovas, aki mesterien bánt a dárdával.

Hajnalban lovagolt ki tíz bíborvértes élén. Arslain végignézte, ahogy eltűnnek a fák között, magasra emelve Dérhalom lobogóját. Csak Meroisra tudott gondolni, és keserűséget érzett a szájában. Az önvád íze volt ez, mert nem beszélte le a szerelmét a vadászatról. Mire eljött az este, a kapitány már fel alá járkált, és magában alkudozott, hogy miért is szedje össze a csapatát, és menjen be az erdőbe. Csak azért tette, hogy csináljon valamit. Azonban mikor a fák felé nézett, megrázta a fejét.

Ez csak egy állat. Nem ellenfele egy dombsági lovasnak. Ilyennel én nem mocskolom be a kardomat.

A töprengéséből az őrök kürtjei rántották ki. Arslain azonnal felugrott a lovára, és a tábor szélére rohant. Azt várta, Merois és Treigon vezette csapattal találja magát szembe, szinte már látta maga előtt, ahogy Merois dicsőségesen felemel egy karót, rajta a fenevad roppant koponyájával, azonban csalatkoznia kellett.

Az erdei úton két katona közeledett, akik egy parasztot támogattak. A kövérkés alak véres ruhája kiemelte sápadt arcát. Arslain lelassított, és a kardjáért nyúlt, mikor meghallotta, mit motyog a férfi az orra alatt.

– A homályfajzat mindenkit megölt.

Elkísérték Nurialth sátrába. A nemes épp akkor látott hozzá töltött fácánból és párolt répából álló vacsorájához, de láthatóan elment az étvágya, mikor a földműves elkezdte elmesélni a történteket.

– A juhaim bégetésére ébredtem.  Aztán meghallottam annak vadállatnak az üvöltését. Azonnal kaszát és vasvillát fogtunk, hogy leszámoljunk vele. Minden juhomat megölte. A darabjaik ellepték a mezőt és a vérüktől lett iszamós a föld – mondta remegve a pásztor, miután elfogadta a felé nyújtott vizet. – Több se kellett, és neki rontottunk. Az irháját nem fogta a vas, és úgy ugrott el a nyilaink elől, mint egy szarvas. Tendros a pörölyével akart rá lecsapni. A saját két szememmel láttam, ahogy a bestia ráharap a jobb karjára és letépi azt. – Láthatóan megborzongott, és ivott a kezében tartott boros kupából, hogy erőt merítsen, vagy csak ne kelljen szólnia. Azonban Nurialth szigorú pillantása rávette, hogy folytassa. – A fele csapatot lemészárolta, aztán fogta magát, és visszarohant az erdőbe. Ez nem egy állat, ez valami homályból szökött fajzat.

Megremegett, mikor ezt kimondta. A sátorban, mint egy kriptában, úgy hűlt le a levegő, annak ellenére, hogy kint a maeroni nyári este bontogatta sötét és fülledt szárnyait.

– Treigonnék még nem tértek vissza – mondta Nurialth, miután kiküldte a parasztot, hogy kérvényezzen magának egy tányér levest és kenyeret mellé. – Két csapatot is lemészárolhatott, és nekirontott egy falunak. Csak tudnám, mit akarhat.

Újra megszólaltak a kürtök. Az őrök egy másik férfit kísértek be a sátorba. Annak arca sötét volt a kosztól. Kék és vörös cafatok, mik a ruhájából maradtak, mutatták, hogy kereskedő.

– A nevem Jeald, Narsbergből. – Nurialth türelmetlenül intette a sietségre a férfit. Az felköhögött. – Maeroni posztót és pipafüvet vittem Dérhalom felé. És ekkor megdermedt a levegő. Állítom, az a homálybeli fattyú, mint a vihar tört elő. Beletaposta a karavánkísérőimet a földbe, eltörte a lándzsáikat. Rongybabaként dobálta körbe őket. A narsbergi Sellőszoborra esküszöm, hogy kacajt hallottam, mikor feltámadt a förgeteg. A csontomig hasított. Nem állat volt ez, hanem egy homályrém, aki egy uldur tigris alakjában járja ezt a vidéket.

A bent lévők összenéztek, miután a vailani kereskedő elhagyta a sátrat. Közben az áruját siratta és az aranyat, amit nem kapott meg érte. Nurialth a bejárathoz sétált, hátat fordítva a szárnysegédjeinek és a kapitányainak. Arslain mellé lépett, így látta a tábor sátrait és a köztük imbolygó tábortüzek fényét. Föléjük a Daloló Rengeteg sötét árnyéka borult. Arslain csak arra gondolt, hogy mennyi vért ontottak ki az évszázados tölgyfák között. És most valami más vadászik a harcosokra. Felköhintett, hogy megtörje a csendet. Nurialth rápillantott, az arca sápadtságából látszott, hogy már nem fog hozzáérni a vacsorájához.

– Mi a parancsa? – tette fel Arslain azt a kérdést, amit a hátánál álló segédek és lovaskapitányok is fel akartak.

– Az erdő tele van falvakkal. Szénégetők és favágók, de mégiscsak Dérhalom hercegének gyámolítottjai. Az eskünk szavai szerint kell cselekednünk. – Arslain számára azonban ez még nem volt parancs. A lovasok vezére az asztalhoz lépett, és intett az egyik szárnysegédjének, hogy terítse le a térképet. A Daloló Rengeteg vidéke félholdként fedte le Dérhalom teljes Atralhvárral határos keleti határvidékét, és délen át is nyúlt rajta, egészen Veszettrév hercegségéig.

Rábökött egy kereszt alakú tisztásra a rajzolt fák között. Az ottani települést három ház jelképezte.

– Vereslevél. Itt történt az első támadás. Négyórányi járásra van innen. A vailani kereskedő szerint pedig – az ujjával a település felett kanyargó tisztított útra koppintott –, itt rontott rájuk Mauldor.

Arslain közelebb hajolt a térképhez.

– Valahol itt találták meg Meroisék az elhagyott szekereket. – Arslain engedélyt kérően ránézett a nemesre, és mikor az helyeslően bólintott, tintát kért. Belemártotta kisujját a tégelybe, és bekarikázta a tisztást jelölő tiszta foltot. Percek múlva egy kacskaringós vonal kötötte össze a támadások helyeit.

– Árnyvölgy felé vezet az útja. Haza akar térni a gazdájához – mondta Nurialth. – Könnyfakasztó történet. A hűséges eb hazatér. – A nemes hangjába a tetettet szomorúság gúnya költözött. – Sajnálatos, hogy nem érhet célba. Az árnyvölgyi mocskok még valami ómennek vennék, és felszítaná a harci kedvük lángjait.

– Az pedig már fél győzelem – mosolyodott el Arslain, és várakozóan körülnézett a sátorban álló harcosokon. – Egy jó vadászat ellazítja az embert ostrom előtt.

A válasz elszórt kacaj volt. Nurialth is elvigyorodott, láthatóan hálásan azért, hogy végre parancsokat osztogathat, és megvívhatja a maga kis háborúját idekint. Visszatért a térképhez, és összehívta a lovascsapatok kapitányait. Rábökött a falvakat jelképező rajzolt házakra.

– Mauldor rejtőzködik, és arra vár, hogy lecsapjon a birkanyájakra – mondta. – A családom birtokai a környéken vannak, így ismerem ezt a vidéket. Négy falu: Koronaszállás, Kékesmező, Vereslevél és a legkeletibb, Zöldág. Innen az út pont Árnyvölgy felé vezet. Egynapi járóföld Vereslevéltől. Mire a szörnyeteg odaér, már éhes lesz.

– A béres azt mondta, hogy nem a húsért öl – rázta meg a fejét Arslain. – Ez a kártevő ravasz és vérvágyból teszi ezt. És talán hogy félelmet ültessen el a szívekben.  Ha megsebzed a nép lelkét, azzal a vereség útjára tereled őket.

– Okosabbnak tűnik ez a bestia egy állatnál – jegyezte meg az egyik aranymezei kapitány.

Nurialth kihúzta magát, és Arslainra nézett.

– Arslain. Tiéd a megtiszteltetés, hogy a szörnyeteg ellen vonulj. Lovagolj az embereiddel Zöldághoz. – A hangja, mint egy apáé, aki az első lovát adja át a fiának. A szavaiban azonban ott lapult a parancsoló él, ami a maeroni nemesek sajátja.

– A prémjét a herceg lába elé fogom teríteni – hajolt meg Arslain.

Nem tagadhatta meg a parancsot. Az már a kis halál, ha a harcosról elterjed, hogy gyáva. Másnap reggelig, mikor ő és a lovasai beléptek a fák közé, addig legalább harmincszor megbánta, hogy elindult Mauldor ösvényén. Azonban mikor a nap felkelt a Daloló-rengeteg tölgyei felett, maga mellé vette Lastrast és vele csapatának legvitézebb legényeit, és bevágtattak az erdőbe.

Megörült, mikor az esti táborveréskor az egyik felderítője visszatért a rengetegből, és jelentett. Fiatal, csontos kölyök volt, az állásán látszott, hogy földműves fia. Az arca, ami máskor napbarnította volt, sápadtan világított, mint a túlvilág.

– Megleltük Teirgon csapatát – köpte ki végül. – És a szörnyeteg nyomait.

– Mutasd hát, kölyök – utasította Arslain, és felkészült a legrosszabbra, mikor beléptek az erdő félhomályába.

A gyomra felfordult a látványra, ami ott fogadta őket.  Az ösvényt széttépett lovak és lovasaik szegélyezték. A kiszáradt avar körülöttük vörös volt, mint a lebukó nap sugara. A tisztáson lelték meg azt, ami Teirgonból maradt. Nehezen látta meg Arslain a vér alatt a holttest vállvértjére festett sólymot. Lenézett az ifjú férfira, és visszaemlékezett, hogy a hátasával miként hágott át az árnyvölgyi kutyák sorain.

– Esküdet beteljesítetted – hajolt le hozzá. – Lakomázz az őrzök palo…

Teirgon szeme felpattant, a férfi hangosan zihált. Felnyögött, mikor a jobb vállcsonkjára nézett.

– A kar… a kar…

Próbált felállni, de a lába túl gyenge volt. Arslain parancsára Lastras és egy másik harcos lefogta a fájdalmak között fetrengő fiatal kapitányt.

– A vadállat volt? – hajolt közelebb Arslain. Nem hitegette Teirgont, hogy megmenekülhet. A felcserek legközelebbi sátra napokra volt, és talán ők se tudnák úgy összevarrni, hogy még lóra ülhessen valaha. Az, hogy eddig túlélt a saját vérében fuldokolva, tanúskodott arról, hogy milyen kemény fából is faragták Dérhalom harcosait. – Tudnom kell.

Az ifjú bólintott. Arslain végignézett a sebein. A hasán és a mellkasán karmok vájta barázdák vöröslöttek, és a lábából is kiharaptak egy darabot. Pont annyit, hogy a vérveszteségtől legyengüljön, de ne haljon meg.

Mondják, hogy a ravaszsága megközelíti az emberét – jutott eszébe a pletyka az ulduri tigrisekről. Nyelt egyet, és lepillantott Teirgonra.

– Csaléteknek hagyta itt – mondta halkan Daldin.

A fák között egy ló fájdalmas nyerítése hallatszott, és lovasának ordítása. A katonák azonnal nyeregbe szálltak, és visszatértek a tisztásra. Egy hamuszürke mén hevert az avarban, a gégéje kitépve. Egy Derlon nevű katona akkor tápászkodott fel a tetem mellől a kardjával a kezében, és rájuk meredt.

– Itt van még – sziszegte.

Egy alak rontott ki az ösvényt szegélyező páfrányosból. Arslain egy pillanatra látta csak a teremtményt, ami olybá tűnt, mintha kihasított volna egy darabot az erdő árnyai közül és mint egy köpenyt, magára terítette volna. A sötét förgeteg körül a sír hidege terjengett, a lebukó nap utolsó sugarai pedig kifakulni látszottak. A fenevad, ami talán a homály legsötétebb vidékeiről érkezett, a hátvédet vette célba. Az egyik katona még ki se tudta vonni fegyverét, mikor a sötét folt egyszerűen elsodorta a lovával együtt. Arslain szíve harci dobként dobogott, miközben az éj életre kelt foszlánya beterítette a földre került bíborvértest. Az egyik katona leküzdve a tagjait jeges bilincsbe szorító félelmet a fantom felé vágott a kardjával. A sötétségből egy karmos mancs csapott elő és sodorta le nyergéből a lovast.  Az a mellkasán öt mély sebbel zuhant az avarra. A hátasa megvadulva robogott be a fák közé.

– Csapjatok le rá! – kiáltott fel Arslain, előkapott egy dárdát a nyerge jobb oldalán lógó tokból, és Mauldor felé hajította.

A kétség beleette magát a lelkébe, hogy ez a lény nem evilági. Talán kovács által készítette fegyver így meg sem sebzi. Mauldor, mint az árny förgetege indult meg a környező fák közé. Az egyik harcos, kinek gondolatai talán a nemes trófea körül jártak, elébe vágott a lovával és dárdáját szúrásra emelte. A megelevenedett árnyékká vált vadállat felugrott az egyik közeli fa törzsére, majd a mellette lévőre, elkerülve a rádobott dárdákat. Aztán eltűnt a lombok között. Négy lovas Arslain csapatából diadalmasan felordított, és a nyomába eredt, kardjaikat a fejük felé emelve. Arslain, miután a homályszülte rettegés jégpáncélja megtört a lelkén, rekedten utánuk kiáltott, azonban a dérhalmiakat már a kiontott vér iránti vágy vezette.

– Ne. Kelepcébe ne! – bömbölte, és gyors vágtába vezette a lovát. Lastras dühtől vörös arccal eredt a nyomába, örülve annak, hogy letörhette a láncait, amit a lelkében lakozó vadállatot tartotta féken.

Hátrarántotta a kantárt, mire a lova felágaskodott és megtorpant. A fák között egymáshoz csapódó pengék éles pendülése visszhangzott.

– Kikkel harcolnak? – kérdezte Lastras, és a szablyája felé nyúlt. Arslain fülelt, az ő keze is fegyverének markolatán nyugodott, készen arra, hogy bármikor kivonja. Elsápadt, bólintott, és kimondta azt, amire akkor gondolni se mert.

– Egymással.  Gyerünk!

A lovasai élén berobogott az erdőbe, próbálva lehagyni a félelmét, hogy mit is fog látni az erdőben. Egy háromszögletű tisztásra értek. Három katona hevert a földön. Kettő halott volt, az egyik élt, azonban torkán tátongó vágásból a vérrel együtt hevesen szivárgott el az élet. Daldin állt felette, és az áldozata mellkasához érintette a kardját, döfésre készen.

– A vastól ők is meghalnak – mondta remegve a katona. Arslain leszállt a lováról. – Akármilyen homálybeli fenevadak, de az acél vágja őket. – Felkacagott, aztán Arslain felé szegezte a pengéjét. – Ott maradsz, te homálydög! Ott maradsz, vagy te is úgy jársz, mint ez a másik bestia.

– Fegyelmezd magad! Én vagyok a kapitányod…

A katona felsziszegett és tébolyult módjára felkacagott, majd a kardját vágásra emelte.

– Az ő hangján szólsz, de boszorkánysággal ezt is meglehet csinálni – lenézett rá. –Nem fogsz nekem parancsokat osztogatni, homályfattyú!

– Az Őrzők szerelmére Daldin! – kiáltotta Arslain. – A kapitányod vagyok, Arslain!

Daldin maga elé emelte a pengéjét. Arslain nem értett már semmit, és ez csak fokozódott az undorral együtt, ahogy végignézett a harcosokon, akiken valóban látszott, hogy egymást vágták le.

– Nincs itt semmi homályfattyú – próbálta megnyugtatni Arslain a láthatóan megtébolyodott katonáját.

Valami hideget érzett a bőre alá kúszni, és a csontjaiba szivárogni. A szívére újra jégpáncél fagyott. Körbepillantott Mauldor nyomait keresve. A szörnyeteg végül is bárhol ott lehetett. Talán nem is Uldur erdeiből származott, hanem valahonnan máshonnan. Talán tényleg a homály egy szülöttje. És nem sebzi az emberek kovácsolta acél.

A töprengéséből a füle mellett elsuhanó lándzsa térítette magához. A fegyver átsüvített a levegőn, és mellkason találta Daldint, vértől csöpögő hegye a férfi lapockája alatt robbant elő. Az felnyögött, megragadta a nyelet, megpróbálva kihúzni magából, aztán holtan terült el.

Arslain meglepetten fordult hátra. Az emberei félkör alakzatban álltak, kivont kardokkal, lándzsákkal és fenyegető tekintettel.

– Ne – mondta, aztán kihúzta magát a lelkét fagyba verő rettegés ellenére is. – A kapitányotok vagyok, Ravenor kardjára!

– Ismerem a kapitányomat. De nem tudom, hogy te mi vagy – morogta Lastras. – Látjuk a karmaidat és a szemed, Mauldor.

Arslain lehunyta a szemét, kifújta a levegőt, és újra felnézett.

– Ezek nem ti vagytok – mondta, próbálva bátorságot erőltetni a hangjára. Ennek ellenére megremegett. – Bizonyára megszállt benneteket valami...

Végigpillantott rajtuk. A harcosai szembogara elsötétedett. Az arcuk sápadtba fordult. Lastras szája torz vigyorra húzódott, felfedve gennysárgára, rothadt, hegyes fogait. Arslain lova megbokrosodott, a kapitány az utolsó pillanatban regulázta meg a megvadult állatot. Az öt katona, akiket bizonyára a darabokra szakadt felső síkok egyik testetlen borzalma szállt meg, előre léptetett. Lastras szólt pár szót, de azt nem lehetett érteni.

– Nem tudom, hogy véreztek-e, de azzal fogtok fizetni az embereimért! – Arslain maga elé nyújtotta a kardját. – Gyertek!

Egyikük se vette észre a feléjük hajló fa lombjában rejtező sötét alakot, aki csak arra várt, hogy a lovasok az általa kiválasztott zsákmányra támadjanak.  Lastras előrontott hátasán, és Arslain fejét vette célba a karjával. Ragadozó vigyora körül bűzös hab burjánzott. Vérszomjas morgást hallatott, mikor a kapitány elhajolt a csapása elől. Egy-egy epeszín arcú lovas oldalról rontott rá.

Hátulról tompa puffanás hallatszott, ahogy egy árnyuszályt maga után húzó sötét alak zuhant közéjük. Lábait széttárta, mikor eltalálta felülről az egyik bíborvértest. A katona lova fület bántóan felnyerített, mikor a karmok az oldalába vágtak. A dérhalmi kardot vont a ragadozóra, de az árnyékfolt rávetette magát és elnyelte.

Arslain megborzongott, különös érzés lett rajta úrrá, mintha tiszta és langyos vizet öntöttek volna végig a belsőjén. És ekkor a társai újra önmaguk lettek. Dérhalom büszke, bíborvértű lovasai. Lastras döbbenten meredt rá, mintha egy rég nem látott ismerőssel találkozott volna. Aztán előre fordultak, és meglátták Mauldort teljes valójában. Az ulduri tigris roppant állkapcsa remegett a dühtől, hegyes füle meg-megrezzent. Mellső lába hosszú és izmos volt. Már-már emberi ujjai belevájtak a földön heverő lovas húsába. A sötét bundáját tarkító sárga csíkok világítottak a félhomályban. Lompos farka ide-oda csapkodott dühében. Hatalmasabb volt, mint a herceg legnagyobb kopója, méretre vetélkedett az ashamai sivatag sötét sörényű oroszlánjaival.

A szörnyeteg zavartan rázta meg a fejét, és egy ugrással Arslain felé támadt. A férfi félrehajolt és kizuhant a nyeregből. Az oldalába tompa fájdalom nyilallt. Mauldor, mint egy kőhajítógépből indított lövedék, úgy találta el és döntötte földre a férfi sötét hátasát. Arslain rohamra indult, mikor az ulduri tigris elharapta a ló torkát. A kapitány ezt használta ki, és lesújtott a homálybeli fenevad marjára. A penge belehasított Mauldor húsába. A sebből vér fröccsent az avarra a vágás nyomán, mintha lila fényfoltok ragyogtak volna benne.

– Vérzik! – üvöltötte Arslain. – Meg tudjuk ölni.

A győzelem ízét már a szájában érezte, de még korán. Az egyik bíborvértes Mauldor háta mögé léptetett, és a feje felé emelte a lándzsáját, hogy ő vigye be a halálos döfést. Az uldur tigris megfordult, és egy íves szökkenéssel a ló torkának esett.  Ugrás közben kisodorta a harcost a nyeregből, és újra az erdő felé iramodott.

Hirtelen egy nyílvessző szökkent elő az árnyak közül és csapódott a szörnyeteg marjába. Egy szürke köpenyes alak lépett ki az egyik tölgyfa mögül, az arcát gyűrött csuklya takarta. A kezében egy míves íjat tartott, amit Arslain azonnal felismert. A nőt úgy ölelte át a hold ezüstös ragyogása, mint a régi mesék földeket járó őrzöit. A szörnyeteg felszisszent és megindult felé. A kapitány elmosolyodott, felugrott a lovasát vesztett fekete hátasra és megfordította, hogy bajtársa és szeretője segítségére induljon. Már félúton járt, mikor az Uldur mélységeiből felhozott bestia Merois felé csapott roppant karmaival, de a nő hátraugrott a támadás útjából. A holdfény felszikrázott szablyáján, és a markolatát ékesítő ezüst baglyon.

– Azt hiszed, hogy téged illett a zsákmány?! – kiáltotta Arslain vidáman, hosszabb vágtára késztetve a lovát.

A szíve fellángolt a félelemtől, de ennél erősebb volt az akarat, hogy megmentse a szeretett nőt. Merois felnézett, a csuklyája hátracsúszott, felfedve az arcát. Arslain látta a szeme körül sötétlő gyűrűket és a sápadt orcákat, és ettől még dühösebb lett. Merois megpördült, a szörnyeteg jobb oldalára került, és vakon oldalra döfött. Bordán döfte Mauldort, mire a vadállat felordított, és visszaharapott.

Arslain kettejük között állította meg a lovát, és a bestia feje felé vágott. A kardja húsba szaladt és kettőbe metszette Mauldor orrát. A szörnyeteg felbömbölt a fájdalomtól és a fűbe esett. Lastras odaért mellé, és ledöfött a lándzsájával, egyenesen az ulduri tigris koponyájába.

Arslaint azonban nem érdekelte a saját vérében heverő vadállat. Meroist látta a tisztás szélén, a kezében az íjjal. A férfi azonnal a nőhöz rohant és átölelte, csókot lehelve az ajkára. Perceken át egymás karjában álltak a tisztáson.

Nagy sokára megnyúzták a ragadozót. A letiszított koponyáját egy karóra helyezték, prémjét pedig gondosan kikészítve felakasztották egy fára, hogy száradjon. A herceg cserzőmesterei majd átdolgozzák a trófeát. A szörnyeteg vértől vörös csontjai a pázsiton hevertek. Arslain ott talált rá Meroisra, a nő az egyik felkarcsontot vizsgálgatta, pontosabban a rajta lévő különös jelet, ami mintha lila fénnyel izzott volna.

– Ezért eredtél a vadállat nyomába, igaz? – kérdezte Arslain. – És te szüntetted meg a homálybeli boszorkányságot, amit használt rajtunk.

– Nagyon is evilági az – bökött a nő a csontra vésett jelre. A lovaskapitány odalépett, és elgondolkodott, hogy a bajtársa honnan ismerhet olyan dolgokat, amikről a szóbeszédek szerint csak Yrannon kékköpenyes mágusainak lehet tudomása.

– Ez nem átlagos állat volt, igaz?

– Uldurban egy állat sem átlagos – felelte a nő. – Az életfolyam hatással van ott mindenre. Ez tette az ottani népeket olyanná, amilyenek. És ez teszi oly halálos ragadozóvá az ulduri tigriseket. –  Késének hegyével körbe karcolta a kör alakú rúnát. – Ez a jel azonban még rosszabbá tette Mauldort: fegyverré. El fogom vinni ezt a csontot.

– Mégis hova? – kérdezte türelmetlenül Arslain. – Északra? Hogy több ilyet hozzatok létre?

A nő bocsánatkérőn nézett a kapitányra és felsóhajtott. Arslainnak eszébe se jutott az, hogy kardot rántson Meroisra.

– Hogy megvédhessünk benneteket az ilyenektől.

Arslain szótlanul nézte végig, ahogy az magához vette a csontot.

– És mi lesz, ha nem engedlek el? – kérdezte tőle. Merois vállat vont.

– Becsületes embernek ismertelek meg – felelte. – Megmentettelek, és megkaptad tőlem életed legnagyobb hőstettét.

Felállt, és elindult az erdő felé. Arslain utána fordult. Dühös volt rá, mert becsapta az utóbbi fél évben. Talán az érzései nem is voltak az övéi, hanem valami kékcsuhás praktika, amivel rokonszenvet ébresztett benne. Aztán rájött, hogy a nő iránt érzett szerelme olyan valódi volt, mint a falevelek között áttörő napfény.

– Egyáltalán Meroisnak hívnak? – kérdezte.

Merois visszanézett a háta mögött, mielőtt örökre eltűnt volna a férfi életéből.

– Ha azt mondanám, hogy valóban az a nevem, akkor elhinnéd? – válaszolt kérdésre kérdéssel a nő. Azzal belépett a homályba.

***

Reslar di Vemmar összeszorított szájjal meredt a dobozra és benne a tenyérnyi bőrdarabra, amit fekete alapon aranysárga csíkok díszitettek, nem hagyva kétséget afelől, hogy egy ulduri tigris prémjéből hasították ki. Árnyvölgy erődjének északi erkélyén állt apa és fia. Az udvaron katonák őrjáratoztak. A kapun menekülő parasztok szekerei gördültek be.

– Dérhalomtól Svaeladonig mindenhol azt mesélik, hogy az a dühös kisfiú Callor végzett Mauldorral – mondta, próbálva uralkodni a szavain. Caltionra, a legidősebb gyermekére nézett. A szálfamagas és izmos legény, kinek az arca vörösben világított a dühtől, visszanézett rá. – Hogy gondolhattad azt, hogy magaddal viszed őt és szabadon engeded? Válaszolj, kölyök!

A fiú dühösen előre nézett, és mint mikor gyerekkorában egyszer almalopáson kapták, most is volt valami kifogása.

– Ha van egy szépen kovácsolt neiralisi kardod, akkor azt vajon a kincstáradban hagyod, atyám? Vagy magaddal viszed a csatába? Én…

Reslarnak, Árnyvölgy hercegének a szája késpengényire szűkült

– Azt ne mondd, hogy az én érdekemben jártál el! – Felkapta az egyik tekercset és az ifjúhoz vágta. – Csillagtavat már ostromolják az aranymezeiek, és hamarosan itt lesznek!

A mellvéden túl elterülő táj felé intett, az erkélyről ugyanis teljes kilátás nyílt a Maeron folyamra, és annak déli partjára. A herceg már látta, ahogy a dérhalomiak és a smaragdszurdokiak felállítják az ostromgépeiket, és vízre fektetik csónakjaikat, hogy átkeljenek. Bizonyos, hogy folyami hajókat is fognak hozni Veszettrévből, hogy azokról lövessék a falakat.

– Csak azért engedem, hogy megszervezd a védelmed, mert a rá alkalmas harcosok meghaltak a te vesztes csatádban – nyomatékul az erkély korlátjára vágott.

– Az az ulduri sámán fegyverként adta neked Mauldort – felelte Caltion, a két lábon járó csalódás. – Te mondtad, hogy mindent vessek be a győzelemért, atyám.

– És te elloptad az egyik legfontosabb kincsemet – köpte ki. – Takarodj innen!

A fiú összecsapta a sarkait, aztán kisétált az ajtón. Reslar megvárta, míg becsukja maga után, aztán odasétált a ládához, és a benne lévő bőrdarabhoz. Megsimogatta, és megcsóválta a fejét. Elöntötték az emlékek, a Mauldorral közös játékokról, és azokról a képekről, miket a különleges lény megmutatott neki.

– Nem fegyver voltál – mondta, és hallani vélte az ulduri tigris halk dorombolását. – Hanem egy olyan csoda, amit csakis azért teremtettek, hogy örömet hozzon erre a világra.

Úgy simogatta Mauldor bőrét, mint ahogy az életében is szerette.