Vak szépség, vak becsület

 Írta: Amethyst Sama

1. kör

Húgaim nem tudtak uralkodni magukon, kerek arcukra kiült a félelem és megbotránkozás árnya – jóllehet, nem őket büntette apánk, hanem engem. Latifa Al-Zahrat Al-Thuebant, a legidősebb s egyben legkonokabb leányát. Igaz, ami igaz, apánk lapáttenyere ezúttal ijesztően csattant lemeztelenített hátamon, hiába próbálta kordában tartani a harag nyomán felelevenülő éteri derengését, mely halhatatlanvérűként átjárta a körvonalait. Ám a pikkely nem hazudtolja meg a kígyótörzset. Én is állhatatosan viseltem el kiszökésem következményeit: beharapott alsó ajakkal, enyhén összeráncolt szemöldökkel, könnyeket is csak elfojtva sejtető, fénylő szemekkel.

Mert megérte. És bármi is legyen az ára, újra meg fogom tenni.

Senki sem akadályozhat meg abban, hogy felkeressem Al-Masrut, az én hősömet!

Orolo földreszállásának ünnepén történt. Ilyenkor még a nyugati kalifátusok s a közöttük fekvő „kásmír-pikkely-út” oázisai is fegyverszünetet kötöttek, hogy méltó módon megemlékezzenek az égi kígyó eljövetelének napjáról.

Palotánk aranyszín kapuja – mely oly magas volt, hogy a sövénysorra felkapaszkodva sem tudtunk soha átlesni fölötte – kivételesen még Al-Zahrat Al-Thueban kalifa leányai előtt is megnyílt. Igaz, csakis egy seregre való kísérővel, szolgálólányokkal és eunuchokkal karöltve. Végigjártuk a város középpontjában zajló csinnadrattát, bennünket is felültettek a spirális vízgyűjtő legkülső körére, hogy ujjunkkal a tündérliliomokat érinthessük, s az elcsaklizott harmatcseppet áldásként kenjük ajkunkra.

Kicsi húgaim remekül szórakoztak. Lekötötte őket a rézfoltos elefántok és idomított rinocéroszok felvonulása, a zsonglőröknek szegődött csepűrágók mutatványai, a kardnyelők és kígyóbűvölők attrakciója. Ám az én éteri ragyogású szemem egészen a dolgok mögé látott, felfedte a létezőkön túl megbúvó, kevésbé előnyös oldalakat is.

Nem tudtam az ártatlanok lelkesedésével vigadni anélkül, hogy ne éreztem volna a tömeg irányából felénk sandító ferde pillantásokat. Jóllehet, a hennafestő gazdagon felrótta bőrünkre a kígyóisten díszmotívumait, valamint selyemingecskéink, kelméink, több rétegnyi kendőink is alaposan eltakartak bennünket a kíméletlen napsugárzástól. Mégis biztos voltam benne, hogy Al-Zahrat pórnépe előtt hiába minden álcám, valóm úgy feslik fel előttük, mint a tündérliliom bibéje a lehámló szirmok mögül.

A hírem alighanem megelőzött, s most azért mustrálnak, hogy felfedezzék rajtam „Orolo szorításának nyomát”. Azokat a sötét vonalakat, melyek születésemtől fogva átszövik testemet, s melyek baljós árnyat vonnak jövőmre.

Eddig nem igazán törődtem a papok riogatásával. Jobbára azt is szó nélkül tűrtem, ha apánk egy újabb sorsmágust hivatott az udvarunkba, s megpróbálta erőnek erejével eltüntetni rólam ezt a materializált sorsvonalat, mely a hiedelmek szerint egy égbekiáltó gaztettet palástol. Ám a mondvacsinált mágiaszövők még azt sem tudták megállapítani, hogy ez a bizonyos bűn a múltamban, még a megszületésem előtti időkben esett-e meg, vagy a sorsfonalam egy távoli csomóján várható-e a kihágás. A halhatatlanok éterével átitatott életem elhomályosult a papok és jósok szemében.

Mindezen balsejtelmek sosem borzolták a kedélyemet – lelkem rezdületlen maradt, mint egy homokrajz.

Egészen mostanáig.

Most úgy éreztem, éktelen vihar dúl bennem, hogy hiába ölel körbe húgaim és kedves szolgálólányaim köre, én közöttük egy jelentéktelen porszemmé torzulok. Nem bírtam elviselni az előttem zajló vidámságot. Addig ügyeskedtem, míg egy mellettünk elhaladó család gyermekéről le nem csentem egy unalmas színű kendőt, s mikor a szemközti, sebtiben felállított bábszínház nevetésre sarkallta a csődületet, én a hangzavarhoz igazítván lépteimet nesztelenül tovasurrantam.

Magam sem hittem, milyen könnyen ment. Egészen a kávéházak és kifőzdék negyedéig siettem, majd egy kapualjba húzódva fellélegeztem. Nem követtek. Noha undorodva töröltem az épület oldalába a topánkám talpához ragadt lócitromot, leszámítva ezt a csekély kellemetlenséget egészen felélénkült bennem a gyermeki izgalom. Az újdonság varázsa. Most végre a magam ura vagyok, oda térek be, ahová csak a kedvem tartja. Ki is kattintottam karpereceim egyikét, hátha valahol elfogadják fizetség gyanánt. Vajon mit válasszak? Datolyaszirupos nyalánkságot, cukrozott tojássárgáját?

Minden olyan hirtelen történt. Ki sem érhettem a kapualj árnyékából, egy óvatlan léptem nyomán beszakadt a falécekkel fedett, rozoga szennyelvezető. Több métert zuhantam, kész szerencsém, hogy odalent a szemét nedves volt és puha, tompította a landolásomat. Így is hosszan gurultam az egyenetlen talajon, mire teljesen elveszítettem tájékozódási képességemet.

Fölöttem már nem pislákoltak a cérnavékony napsugarak a ritmikusan váltakozó lécek között – kőtömbös szakaszon lyukadtam ki. Körülöttem éjsötét, a nedves falakon patkánykarmok kopognak és csúszómászók surrognak, a bűztől pedig kis híján elájulok. Életemben először estem kétségbe. Úgy véltem, ha felélesztem a testemben honoló Őrzők vérét, és apámhoz hasonlatosan éternyalábokat képzek, megvilágíthatom az előttem álló útvesztőt. Így is tettem – de bár ne tettem volna!

A falak mintha mozaikképpé repedtek volna, kis kőrögeik egyszerre kezdtek mozogni, kattogva szétszéledni – nem kövek voltak, hanem Alim átkozott bogarai! Sikolyom visszhang nélkül veszett az állott levegőbe, s csak arra volt jó, hogy a manaszipolyok szárnyra kapjanak, s felém iramodjanak.

Noha Alim bogarai jó eséllyel nem tehettek bennem kárt – lévén, hogy engem a mennyei éter éltetett –, az undor és félelem olyannyira eluralkodott rajtam, hogy képtelen voltam az észérvekre hallgatni. Vaktában kezdtem bolyongani a mind tágabb és bűzösebb csatornarendszerben, mire végre egy elhagyatott, víztől csatakos helyiségbe értem. Fentről egy markáns fénysáv hatolt a szintemre – onnan kijuthatok a felszínre!

Lázasan kezdtem kutakodni olyan kiszögellések után, melyekbe fogódzva kimászhatok ebből a zsongó, eleven kelepcéből. És ekkor botoltam bele a legnagyobb Alim bogár csáprágójába, melyet valaha láttam. A rothadó gyümölcsök és széttört edények halmából mászott elő egy rinocérosz méreteivel vetekedő, óriási szkarabeusz, kitinnyúlványait és lábait agresszíven felém csattogtatta.

Hiába minden éteri erőm, egy ekkora bestia így is, úgy is eltapossa könnyű testemet!

Másodjára is felsikoltottam, hangom ezúttal erélyes visszhangot keltett, s helyettem is kievickélt a felszínre – segélykiáltásomra pedig válasz érkezett. Az odafönti korhadt lécek összeroppantak, s egy bőrpáncélos alak zuhant le, hangos csobbanással egyenesen az Alim bogár mögötti, térdig érő zavarosban landolt. Mire felocsúdhattam volna, már végbe is ment az orolofordulás.

A zsoldosforma férfi a bogárnak rontott, kezében a szablyát élénk manaderengés vonta be, s ezzel képes volt áthatolni a kitinpáncélon a hártyás szárnyak fölött. A találatra a bestia felvisított s immáron képtelen volt a levegőbe repülve elmenekülni. Meg akart fordulni, hogy elkapja a férfit, ám amaz további két lábától fosztotta meg a bogarat, mely ekképp a hátára gördült. Ekkor a zsoldos megadta számára a kegyelemdöfést, vízzel elegyített manasugarat lövellt a bestia hasába, s ekképp keresztülfúrta a testét.

Reszkettem átnedvesedett kelméim alatt, s a hajam is egészen elázott a bogár ragacsos nedveitől, de a férfi habozás nélkül a karjába kapott, átvetett a vállán, s mint zsákot cipelt ki a napfényre.

Az ezután történtek oly gyorsan iramodtak el mellettem, mint a rajtaütésen kapott tetharok, és legalább oly felkavaró élményt hagyva maguk után, mint ezen rablóbandák által eregetett homokförgetegek.

A férfi, akit Al-Masrunak hívtak, és zsoldos kompániájával Al-Zahrat szélén állomásozott az ünnep és a fegyverszünet apropóján, magával vitt a táborba, beinvitált a sátrába. Miután a lakótársát kitessékelte, viseltes, de tiszta hacukát kerített, segített letörölni rólam a mocskot, majd a tulajdon fejadagját, egy tálka csicseriborsós kölest nyújtott nekem hússzafttal leöntve.

Én a földön a pokrócra kuporodtam, pisszenni sem mertem, de Al-Masru beszélt helyettem. Szóval tartott, amíg a fegyverhordozóját a városba menesztette, hogy megérdeklődje, mely család hiányolja elveszett leányát – mert azt egyből látta rajtam, hogy nem a pórnép szülötte vagyok.

Elmesélte kalandos életét, azokról a távoli vidékekről, melyeken testőrként, majd később zsoldosként megfordult, a szörnyetegekről, miket a Tethar-sivatagban vagy éppenséggel a gyilkos Homályföldeken kaszabolt le megbízóit és bajtársait védelmezve. Hangja mély volt, de lágy, képes volt lecsitítani korábbi ijedelmemet. Nyomban elbűvölt a közvetlen személyisége, a nyílt tekintete, mely fiatalos kiállása ellenére megannyi átélt tapasztalatot és megpróbáltatást sejtetett, és a gyengédsége, amint velem, a megmentett kislánnyal bánt. Jámbor hős volt ő e vademberekkel teli táborban.

Ám az idill nem tarthatott soká. Kisvártatva fellebbent a sátor ponyvahasítéka, alatta átbújt apám egyik főembere, aki egy gondosan elfüggönyözött gyaloghintóra ültetett, s azonnal a palotába vitetett.

Apám aznap kegyetlenül ellátta a bajomat. Tenyérnyomai napokig ott virítottak a hátamon, s valahányszor magamról megfeledkezve az ülőpárnának támaszkodtam, hangosan felszisszentem a bőröm alá villámló fájdalomtól. Ámbár azok a kávéház-tulajdonosok és patkányirtók, akik hanyagsága miatt Alim bogarak petéztek a szemételvezetőben, sokkalta rosszabbul jártak. Apám alighanem lenyakaztatta őket. Vagy bőrükből kifordítva felfüggesztettek, hogy testük a kígyóistenhez váljék hasonlatossá, s lelkük ekképp megtisztulva térjen vissza Homokanya ölébe.

Miután letelt a büntetésem, és húgaimat ismét a lakosztályomban fogadhattam, riadtan, félsszel vegyes áhítattal néztek fel rám, akárha holmi háborús túlélő lennék. Elmondásuk szerint megváltoztam. Alig tudták elhinni, hogy egy pisszenés nélkül el tudtam tűrni apánk szigorú fenyítését.

„Olyan háborítatlan, sőt, töprengő volt a kifejezésed, mintha legalábbis a következő kiszökésedet terveznéd!” lamentált Noor húgom, s ami igaz, az igaz, nem járt messze a valóságtól.

A kompánia meghosszabbította itt-tartózkodását, én pedig minden alkalmat megragadtam, hogy kilopózzak, s meglessem az én hősömet, Al-Masrut gyakorlatozás vagy fegyverélesítés közben. Ezek alatt a hetek alatt a kis Latifa számító, agyafúrt nővé cseperedett. Nem süllyedtem odáig, hogy kússzak-másszak az akadályokon, hanem cselszövéssel nyittattam ki a kapukat, leltem meg palotánk csapóajtóit. Személyes ékszergyűjteményem megcsappant az ügy okán, de nem bántam. Mindig akadt valaki, főleg a frissen beköltöztetett szolgálók közül, akik hátrahagyott rokonaiknak, kitaszítottként megbélyegzett gyerekpajtásaiknak akartak jobb életet előteremteni, s ehhez kapóra jöttek az én drágaköveim – vakító csillogásuktól gyakorta még a sorsmágusok is megbabonázattak, mint a gyertyaláng körül szálldosó molylepkék.

Igaz, ami igaz, apánk majd minden alkalommal felfedezte nappali kiszökéseimet. Az ő éteri ragyogású szemében semmi sem maradt titok. Mind többet kaptam tőle, elzárással fenyegetett, közölte, hogy előbb-utóbb hírbe hozom magam, s egy nyilvánosházban fogok kikötni, vagy éppenséggel ő maga ad egy zambovik karaván kezére. De nem érdekelt. Elég volt felelevenítenem az Al-Masruról szerzett apró-cseprő új ismereteimet, napszítta arcának jellegzetes vonásait, beszédének kellemes hangzását, és serdülő testemet máris megmelengette a vágyakozás bizsergése – rögvest enyhítette az elszenvedett sérelmeket.

Ám a zsoldosok idővel továbbálltak, én pedig mélységes mély letargiába süllyedtem, melyből többé nem tudtak se szeretett húgaim, se kedves szolgálólányaim kiráncigálni.

Minden évben türelmetlenül vártam Orolo földreszállásának ünnepét, hátha Al-Masru csapatai ismét Al-Zahratban táboroznak le, de csalódnom kellett. Apám tanácsnokainak beszédéből is csupán annyit sikerült kisilabizálnom, hogy a nyugati kalifátusok egyébként is szövevényes viszonya úgy összekuszálódott, mint a palotánk belső udvarában honoló, mágikus urefa gyökérzete, s immáron az emberek nem hihetnek sem zsoldosnak, sem sorsmágusnak – mindegyikük megvesztegethető. Hogy hol és merre járt Al-Masru ekkortájt, a Tethar-sivag mely részén, egyáltalán még az Ashama Birodalomban harcolt-e a megélhetéséért, netalántán maga alá temették a dűnék, s fáradt porhüvelye visszatért a kígyóisten köreibe… még elgondolni is fájdalmas volt számomra!

Azon az Orolo ünnepségen bennem feléledt valami, mely a hősöm eltűnése után nyomban szörnyet is halt.

A huncut, ámde ártatlan Latifa örökre elveszett. Húgaim körében hervadó virágszálnak, levedlett kígyóbőrnek éreztem magam, melybe csak hálni jár a lélek és a szellem. Mégis eltökéltem, hogy várni fogom. Fogadjon bár apám potenciális férjjelölteket a vendégházban, én nem állok rá semmiféle házasságkötésre!

„Ugyan, Latifa! Te halhatatlanvérű vagy, az a zsoldos úgyis csak megvénülne melletted, miközben te még erőd teljében leszel!”

Nagy ügy! Ha kell, magam fogom ápolni, amíg csak a betegágyat nyomja, s eltávozása után én is elenyészem az Orolo eregette éterködben!

„Ugye te sem gondolod komolyan, hogy egy ilyen harcos – aki ráadásul oázis szülötte – ne tartana már asszonyt a sátrában? Az ilyen népségnek előbb kerít a nemzője menyasszonyt, mint hogy először taposnák meg maguk körül a homokot!”

Na és aztán! Ne én legyek Latifa Al-Zahrat Al-Thueban, ha szépségemmel és kellememmel nem tudom kivívni a férjem szerelmét, s elorozni őt az első feleség öléből!

„Latifa, Latifa! Hallottad? Az ispotályban fetrengő zsoldosok azt beszélik, ismerik Al-Masrut! Sőt, részt vettek az esküvőjén, midőn sátorába invitálta harmadik feleségként egy »drágakő-pikkely-úti« kalifa törvénytelen leányát…”

Bánom is én, ha tizedik is leszek a sorban, csak vesse rám még egyszer a tekintetét…

Feleselésem, olybá tűnt, nem is annyira a körülöttem lévőket akarja meggyőzni. Talán csak magamat próbálom áltatni.

Al-Masru többet nem jön vissza.

Nem, ez így nem járja!

Vissza fog jönni, magával fog vinni, mantráztam minduntalan az esti gyertyaoltáskor és a reggeli ima alkalmával, az ő nevét rebegtem, midőn a szolgálók kicserélték az oltáron a füstölőket, s akkor is, mikor apánk a fogadóterembe parancsolt minket, hogy felcicomázva üljünk a kipárnázott sarokban, kellemes látványt nyújtva a megfáradt s befolyásos embereinek.

Valóban hittem abban, hogy egy nap Al-Masrué lehetek? Nem csupán ama tényt próbáltam elmismásolni, hogy jómagam nem vagyok eléggé kelendő? Hogy bár arra tanítottak, éltem egy legyen a kígyóisten fénylő pikkelyei közül, tetteim mindinkább egy jelentéktelen homokszemmé silányítnak, mi csak kallódik a végeláthatatlan sivatagban? Bebeszéltem magamnak, hogy nem zavar az engem áthálózó „Orolo szorításának nyoma”, ám hovatovább, a férfivendégek elragadják mellőlem a húgaimat, miközben felém egy pillantást sem vetnek.

Mind gyakrabban kapom magam azon, hogy öntudatlanul kaparom az arcomat…

2. kör

Akkor láttam először igaz szívből sírni az anyámat, mikor véletlenül agyonütöttem egy kővel a sátorvédelmező fehér kígyót – a félhomályban egy támadó dzsinnek néztem. Azt mondták, kivívtam magam ellen a sorsot, hogy Orolo megorrol rám, amiért galád módon végeztem egy szent fattyával. Jóllehet, édesapám csak legyintett az oázisbeli asszonyok rimánkodására. Ám hiába simogatta meg az üstökömet, éreztem, hogy végérvényesen eltörtem valamit, amit már nem lehet összeilleszteni.

Másodjára akkor láttam anyámat sírni, mikor védtelen törzsünket banditák rohanták le. Hiába próbált elrejteni bennünket a tetharok elől, lecsaptak ránk, minket, gyerekeket elragadtak, anyáinknak pedig elvágták a torkát, miután meggyalázták őket.

Minden olyan zavaros volt. Napkeltekor az összevérzett homokdombok rozsdaszín páragomolyokat eregettek. Miközben fogvatartóink szorosan lebéklyóztak s szekereik hátuljához kötöztek bennünket, egy pillanatra felelevenült bennem az az emlék évekkel korábbról, az agyonütött fehér kígyó szétnyílt fejének látványáról. Az én balgaságom hozott volna rontást az egész törzsünkre?

Megráztam a fejemet, hogy szétziláljam tévképzetemet, bár csapzott hajam makacsul tapadt vértől és könnytől ázott arcomhoz. A harag nem enyhült mellkasomban, csupán másmilyen ágba torkollott. Kezemet szorosan megkötötték, ruháimat leszaggatták, s mint barmot vezettek el engem a többi gyerekkel a legközelebbi rabszolgapiacra. Mindez az én vétkem? Az enyém, akit hátrahagytak? Nem inkább azé az emberé, aki hátrahagyott bennünket? Hol volt apám és a többi oázislakó férfi, mikor a gyámoltalanoknak szükségük lett volna a rangidősek védelmére?

Egy-egy vödör vizet öntöttek a fejünkre, hogy elfogadható állapotba hozzanak minket a szemrevételezés előtt – úgy nyújtogattam szájpadlásomhoz ragadt nyelvemet, hogy legalább pár cseppet bekebelezzek, s enyhítsem kínzó szomjamat.

A lányokat és a fiúkat szétválasztották. A legkisebb túlélőket előkelőségekhez adták, a zömökebb testalkatúakat azonnal nehéz fizikai munkákhoz osztották be, s a környező városközpontokba vezényelték – jómagam is egy imatorony építkezéséhez kerültem rabságom első pár évében. Szélesedő vállam, kitartásról árulkodó, izmosodó hátam, mely kivívta apám és a törzsbeliek megelégedését, ezúttal csak igát hozott a fejemre. Éjt nappallá téve a faragás nyomán fennmaradó kisebb-nagyobb tömböket gyűjtöttem vödörszámra, s hordtam egyik negyed szélétől a másikig. Kezem megnyúlt terhem nyomán, bőrömet vörösre cserzette a kíméletlen napkorong. Már azt hittem, sorsom bevégeztetett, s egy reggel holtan esem össze az embertelen hajtástól, mielőtt még ifjúságomat kiélvezhettem volna.

Ám Orolo körei kifürkészhetetlenek.

Mi, törzsbéliek sosem kértük ki a sorsmágusok jóslatait, hozzászoktunk ahhoz, hogy a két kezünkkel, manaformáló tudományunkkal számoljunk le a veszedelmeinkkel – mind a sivatagi fenevadakkal, mind a tulajdon testünkben felgyülemlő métely-pikkelyekkel. Ennélfogva még csak tudomásom sem lehetett ama orolofordulásról, hogy ebből a cudar kelepcéből még valaha kikerülhetek, sőt, egyenesen a paloták szintjéig emelkedhetek.

Pedig így történt.

Kígyó tudja, milyen okból, de Al-Zahrat azóta elenyészett kalifájának egy hűséges embere járta a piacokat és tereket, aki immáron az uralkodó legidősebb leányát, Latifát szolgálta. Amikor az építkezés mellé ért, hosszan, fürkészőn nézett rám, amint egy vödörbe pakolom az alázáporozó kőmorzsalékot. Majd egyszer csak megragadta a karomat, s hevesen kihúzott a dolgozók sorából. Az ügyelőhöz vont, közölte vele, hogy egy pipogya csepűrágó, hogy Orolo ellen való vétek egy ilyen finom vonású legényt elevenen megsüttetni a forró tömbök között, s azon nyomban kialkudta az áramat.

Al-Zahrat Al-Thueban palotájának egy mellékszárnyába kerültem. Lefürdettek, ellátták kisebb-nagyobb zúzódásaimat, hűsítő balzsammal kenegettek, és napjában kétszer bőséges, de könnyű étekkel kínáltak. Miután erőre kaptam, az udvari kuruzsló megfosztott férfiasságomtól. Eztán ágyékkötőben flangáltam a palota szárnyai között és a belső udvarban. A rangidős szolgák megtanítottak rá, hogyan bánjak a virágokkal, a nap melyik szakában melyik füstölőt készítsem ki az oltárra, miként vonuljak a sűrűn pillérezett átjárókban és csarnokokban úgy, hogy illőn kitérjek az előkelőségek útjából. S legfőképpen: hogyan maradjak nélkülözhetetlen, s mégis láthatatlan szolgálója Latifa úrnőnek, nehogy kivívjam a haragját.

Ha valamit megtanultam eddigi zsenge életem során, hát azt, hogy ne ítéljek elhamarkodottan, s ne ragadjak rögtön kőtömböt, mihelyt veszélyt érzékelek. A sátorvédelmező kígyó vére a lelkemen szárad, a palotabelieké nem fog. Megmentettek, könnyű és kényelmes életet biztosítottak a számomra – az adósuk voltam. S mindközül az úrnő lekötelezettje, amiért hajlandó volt megtűrni egy ennyire alacsonysorút, egy árván maradt oázislakót.

Ezért is megtiszteltetésnek vettem Latifa Al-Zahrat Al-Thueban ama rendelkezését, miszerint a palota valamennyi férfiszolgáját és eunuchját arra kötelezi, hogy Orolo földreszállásának ünnepéig naponként jelenjenek meg a lakosztályában, s ki-ki egy ajándékkal lepje meg őt. Mondanom sem kell, hogy sorstársaim felbolydultak, mint az idő előtt kiásott Alim bogárbölcső. Én pedig nem igazán értettem ennek okát.

Félnek az úrnőnktől, tartanak a haragjától? Nincs kizárva, ámbár nem úgy ismertem Latifát, mint aki ok nélkül látja el szolgálóinak baját. Nem korbácsoltatta meg például azt a kislányt sem, aki rendszeresen kilöttyenti a kávéját, mint ahogy nekem sem tépte meg az üstökömet, pedig az ágyásokban ügyködve nem egyszer tapostam le ritkaszép virágokat, mielőtt a kezem ráállt volna erre a pepecs munkára.

Igaz, Latifa halhatatlan Őrzők leszármazottja, ennélfogva idősebb és hatalmasabb erők birtokosa, mintsem azt mi, egyszerű halandók el tudnánk képzelni. De miért kellene tartanunk az éterlángjaitól? Hiszen haragja gyakorta nem is ránk, hanem inkább saját magára irányul – láttam, amit láttam, valahányszor olyan jelentéktelenné silányultam mellette, hogy megfeledkezett a jelenlétemről, és aranykeretű tükrében nézegette az arcát, mígnem magas ívű szemöldökei rosszallón össze nem ugrottak, mint egymással acsarkodó kígyócsemeték.

Ilyen alkalmakkor az úrnőnk az édesanyámra emlékeztetett. Ő is így ellenőrizte az arcjátékát az oázis vizét használva tükör gyanánt, ha híre röppent annak, hogy messze földön járó apám új arára tett szert, s fiatal feleségét majd a közös sátrukba fogja hozni – párszor alaptalan, párszor megalapozott volt a pletyka. Talán elhunyt anyám tiszteletére, talán a Latifa iránt érzett rokonszenvem okán, de elhatároztam: ha rám kerül a sor, olyan ajándékkal lepem meg az úrnőmet, ami szétzilálja borús gondolatait, melyek beárnyékolják mindennapjait.

Nehezteltem a sorstársaimra, akik félvállról vették kötelességüket, mert elsősorban a saját bőrüket féltették, s nem Latifa boldogságát tartották szem előtt. Noha ódzkodásuk nem volt oktalan, hiszen is, láttam, mint égett meg egy apród felkarja, mikor az általa felajánlott ék nem nyerte el úrnőnk tetszését, aki – lobbanékony természet lévén – életre keltett egy étercsóvát, s megsebesítette alattvalóját.

Mégis úgy véltem, a sorstársaim azok, akik kivívják maguk ellen a halhatatlan hölgy ellenszenvét. Nem látnak a szemüktől. Tán megbabonázta őket a palotabeli jólét, vagy túl sokat álldogáltak a bódító erejű urefa árnyékában? Latifa lakosztályában már toronyként magasodtak a ládikók és szelencék. Ékszerei meggyarapodtak, kelméivel az egész kalifátust felöltöztethette volna, s testét második auraként lengte körbe a drága füstölők és gilkafű illatfelhője.

Mégsem boldogítja őt mindez. Felismerem lépteiben a leplezni próbált kedélyét, midőn egyik pillanatról a másikra pattan fel díszes ülőpárnáiról, s mint fogságba esett vad jár fel-alá az ajándékhalmok mentén, jó, hogy kínjában nem huzigálja meg a haját – helyette néha az arcán terjengő sötét vonalakat kezdi kaparni. Ilyenkor is az édesanyámra emlékeztetett. Ő is hasonlóan viselkedett, mint akit egy kóbor dzsinn szállt meg, pedig csak a férjurát hiányolta – mert biza előfordult, hogy több kígyóisten-ünnepet is megültünk a családfő nélkül, oly távoli vidékekre szólította őt a kötelessége.

Szegény úrnőm! Orolo szorítása szörnyen elcsúfítja a testét. Láttam, amit láttam, midőn egyszer a masszőrje lebénult fél kezére, aki engem, a közelében lévő apródot ráncigált a hasán fekvő Latifa mellé, s dirigált, hogyan kenjem be az úrnőt az illatos olajokkal. Mit korábban csak sejtettem, az most tagadhatatlan sémaként, kegyetlen sorsok szőtteseként tárult fel szemem előtt. Pedig szép hölgy volt az úrnőnk. Látszott rajta, hogy éteri szeme valaha kacéran csilloghatott, ám a sorozatos csalódások okán pillantása már a kiengesztelhetetlenség szikráit ontja.

S amint ekképp tanakodtam, keblemben mind gyarapodó szánakozással, megszállt a sugallat, mint egy kígyóistenről lehámló ék-pikkely: kikúrálom úrnőmet Orolo szorításából! Nem is volt nyugtom, míg kimenőt nem kaptam, s piacról piacra bandukolva meg nem leltem azt, amit kerestem.

Közeledett Orolo földreszállásának napja, a rangidős szolgálók és apródok már mind-mind lerótták tiszteletüket az úrnőnk előtt. Csak én maradtam hátra, én voltam a soron. Szívem a torkomban dobogott, de megzaboláztam tagjaimat, hogy leplezzem izgalmamat, s legfőképp: le ne ejtsem az úrnőnek szánt ajándékot!

Latifa intett, hogy betérhetek. Ő maga az alacsony étkezőasztal mögötti párnahalmon nyúlt el. Hozzá sem ért a reggelijéhez, ellenben már egészen belengte a szobát egy újabb adag gilka összetéveszthetetlen aromája – láttam is, amint hanyagul tartott pipaszárának végéből le-lehull az étekbe a fűmorzsalék.

Hangtalanul a szőnyeg végébe lépdeltem, majd a térdemre ereszkedtem, fejem leszegve kinyújtottam kezem tartalmát. Jó pár másodperc eltelt, mire az úrnő egyáltalán a figyelmére méltatott, s végre lerakta a pipáját. Két ujja közé csípte a parányi üvegcse nyakát, kíváncsian meglögybölte a tartalmát, majd megkérdezte, miféle olajat hoztam.

Elmagyaráztam neki, hogy nem olaj, hanem egy gyógyító erejű, ritka párlat. A kígyófejfürt nevezetű gyümölcsféléből készül, mely az én szülőoázisomban honos, be is jártam Al-Zahrat valamennyi piacát, mire ráleltem egy kofára, aki hajlandó volt az összeköttetőin keresztül hozatni pár fürtöt az immáron lakatlanná vált, távoli tóvidékről…

Alig hallhatóan mély levegőt vettem, mely inkább sóhajnak hathatott. Nem tehetek róla, bepárásodott a szemem, midőn hosszú idő óta először áldoztam pár gondolatot a lemészárolt vagy elragadott szeretteimnek. S mikor megembereltem vonásaimat, lopva felpillantottam, hogy legalább nézésemmel végigsimítsak e hölgynek az elgyötört arcán, aki pedig oly fontos most nekem, mintha az édesanyám lenne.

„A kígyófejfürt párlata igazi csodaszer, úrnőm” mondtam. „Bármilyen súlyos bőrbetegséget vagy elváltozást képes meggyógyítani! Láttam, amit láttam, édesapám is ezt használta, amikor csupa heg volt…”

Az üveg oly váratlanul tört össze, hogy karcos reccsenésére a szívem is kihagyott pár ütemet. Hogy hátra akartam-e hőkölni az ijedelemtől, vagy egy apród után kiáltani, hogy hozzon tiszta vizet és törülközőt, mert az úrnő kényes kezébe szilánkok hatoltak… már nem tudhattam, mert a látványtól megszűntek fejemben az ok-okozati összefüggések, és a színtiszta rettegés lebénította tagjaimat. Láttam, de fel nem foghattam, hogy az üvegszilánkok mint tündérliliomok a víztározóban vonaglanak meg az előtörő étercsóvák tajtékján. Mire elért volna tudatomig a tény, hogy az úrnő közelsége forró fájdalomként kúszik a bőröm alá, az orrom már el is feketedett. Robbanás hallott, láthatatlan nyomás taszított át engem a ládák halmán, majd csapott a falnak a tükör alá. Az utolsó dolog, amit tapasztaltam, az az éteri erő sziszegésnyi kisülései voltak, s a nyúlványokba tömörülő, elvont alakzatai, mik eleven kígyóförgetegekként száguldottak az irányomba.

Ezernyi kígyófej mart szétroncsolt testembe.

3. kör

Bár büszke kiállásom miatt az emberek már jól ismerhetik az arcomat, a valódi nevemre senki sem kíváncsi.

„Al-Masru? Mármint Masru-beli? Milyen különös!”

„Ezt nevezem haza- és törzsszeretetnek! Eggyé válni, együtt élni és lélegezni az általad védelmezettekkel!”

„Egy igazi hős, kinek bár elpusztították az otthonát, el sosem felejti – büszkén, tulajdon neveként viseli azt!”

Az emberek megvesztegethetőek. Még csak nem is kellett különösebben megerőltetnem magam ahhoz, hogy az álnevem felmagasztalásán túl kész dicső, hősi múltat is kerekítsenek a dűnék oldalán leomló, kelleténél hosszabb árnyékomnak – mint ahogy az előttem állók nem látnak át a homokdomb túloldalára, úgy az árnyékként vonszolt bűneimet sem ismerik fel. Vagy csupán nem akarják felismerni.

Hősre volt szükségük a nyugati kalifátusok között fellobbanó, vérgőzös harcok közepette, hát hős lettem én! Hogy zsoldos vagyok, és a kompániának felajánlott fizetség az egyetlen ok, amiért szablyát rántok, lándzsát hajítok és tőrt döfök? A részleteket senki sem firtatja, mint ahogy az sem merül fel a minket virágszirom-zuhataggal és éljenzéssel fogadó csődületben: az álnév nem csupán egy életmű ék-pikkelye, de akár métely-pikkelye is lehet.

Ki tudja, hányan rezzennének össze közülük, hány szemérmes hajadon alélna el, s hány gyermek szaladna elbújni a legközelebbi sikátorba, ha felfedném előtte valódi kilétemet. Nem takarózok cifra köntösbe: én is egy vagyok ezek között az otromba, nyers vademberek között.

Mikor a klánomat kiirtották az Arany Skorpiók – akik alighanem egy új ivóvízforrásra vágyó kalifa akaratának engedelmeskedtek –, én egy északra tartó karaván szekerébe bújtam. Nem volt itt semmiféle hősködés, meg romantikus történetekből ismeretes, egy egész életet megcsömörítő vérbosszú. Pusztán a túlélés hajtott. A túlélés jegyében pedig időnként a legmocskosabb ingoványba kellett lépnem.

Voltam testőre egy vailani asszonyokat összefogdosó, kéjenc hadúrnak, gyűjtöttem ulduri skalpokat is, mikor a mindenféle bandák, tetharok és zambovikok között újra elterjedt a véráldozatra alapozott mágia. Jártam a Hamuföldeken, eljutottam a Maeron partjáig is, ha fáradozásaimért elnyertem a jussomat – amennyiben ügyfelem az adósom maradt, elvágtam a torkát, miután a szeme láttára kínoztam meg egy hozzátartozóját. Öltem és raboltam a kelet nomádjai körében is, mikor egy brachtájuk új kihívóra talált, s a szent harc kellően megosztotta az itt élők figyelmét – mire az új hordavezető beiktatása megtörtént, én már erszényemet dugig töltve, asszonyölek kellemes emlékével vágtattam a legközelebbi puszpángfüves ösvényen.

Aztán más idők jöttek, én pedig visszatértem az Ashama Birodalomba. Olybá tűnt, sivatagi honomnak épp kapóra jönnek az olyan harcosok, akik külföldön is tapasztalatot szereztek kardforgatás és manaformálás terén, így kapva kaptam az első ajánlat után, s rögvest előkelő pozíciót foglalhattam el egy, a nyugati kalifátusok szolgálatában álló kompániában.

Bár a vérmérsékletem nem sokat változott, s továbbra sem mutattam kegyelmet a harctéren, a személyem megítélése egészen más lett, mintha Orolo egy belsőbb körébe csöppentem volna. Amiért külhonban vérdíjat tűztek a fejemre, s mindenféle mocskos fajzatnak, átkozott gyilkosnak neveztek, azért az asharok körében megbecsülés várt. Csak pislogtam sűrűn, értetlenül, mintha homokszemek mentek volna a szemembe. Nem voltam babonás, és nem rajongtam körbe a sorsmágusokat. S bár a nagy kígyóisten létezésében nem kételkedtem, kegyelmében sosem bíztam, hiszen is, a hozzám hasonló bitangok arra sem lennének méltóak, hogy rajtunk fenje a méregfogait.

Miért bánik hát velem ily kegyesen a sorsisten?

S hogy lehettem oly balga, hogy nem fogadtam el a felkínált ék-pikkelyt…?

Talán mert még üdén zubogott bennem az ifjonti vér, élénken élt még bennem az a tömérdek párharc, mellyel kivívtam hazám és bajtársaim tiszteletét. Fennhordtam az orrom, na! Nincs ezen mit szépíteni. Azt hittem, amíg kezemben becses fegyverem markolata, nincs mitől tartanom, az erőmmel és a tapasztalatommal bármit elérhetek. Gőgös voltam, akárha birokra kelhetnék a sorssal, a homoktenger alatt megfeneklett mennyei kígyóval. Igazi kisistennek képzeltem magam. Én balga…

Pedig Orolo rá a tanúm, egyszer meginogtam!

Egyszer kis híja volt, hogy nem tértem jobb belátásra, s hátrahagyva a kompániát nem tértem vissza a szeretteimhez, akik pedig a végsőkig hazavártak…

A kígyóisten földreszállásának havában történt. Még a legelfajzottabb népségek s legkegyetlenebb kalifák is hódolnak a szent hagyománynak, hát mi miért ne tettük volna le a fegyverünket, s miért ne fogadtuk volna el a szívélyes vendéglátást? Már vagy három holdtölte óta nem taposott burkolt utat a talpunk, nem ittunk homokszemektől megtisztított vizet s nem hajtottuk fejünket asszonykebelre. Mint pendelyes, ha cukrozott tojássárgáját tolnak az orra alá, örvendeztünk mi, a vademberek is az ünnepségnek.

Az esemény legelején, talán az első vagy a második reggelén történt. Még fel sem derítettem úgy orolo’uccse Al-Zahrat örömnegyedeit, sőt, még azt sem döntöttem el, melyik szerencsejátékkal herdáljam el aznap a fizetésemet, már a kávéházak kellemes illatát kóstolgattam, mikor eszembe jutott, hogy előzőleg az erszényemet teljesen kiürítettem, s nemhogy egy valamirevaló szajhára, de még tisztességes ebédre sem futja. Kénytelen leszek megelégedni a szokásos tábori koszttal.

Káromkodva bóklásztam a szárítókötelekkel átszőtt, szűk sikátorokban, kikerülve az ünnepi csődületet, hogy mihamarabb a sátrainkhoz érjek. Majdcsak rábeszélem valamelyik cimborámat, hogy vegyen be az aznapi kockázásba, hátha kompenzálhatom a tegnapi veszteségemet. Egyszer csak női sikolyt hallok alulról, egy falécekkel fedett, rozoga átjárónál. Semmiképpen sem származhatott a távolabbi, vidáman sikongató tömegtől. Ugyanebben a pillanatban egy jól ismert rajzsongás is felerősödött a föld alatti vájatból – Alim bogarak! És valaki a fészkükbe eshetett!

Követtem a hang irányát, mire a sikátor kiszélesedett előttem, s egy elhagyatott, alighanem régen használatos víztározóféle teréhez értem. Középütt, a már eltávolított padkánál még nagyobb hasíték tátongott, ami talán a lenti helyiségbe vezetett. Nem késlekedtem sokat, mivel másodjára is felharsant a rémület sikolya – és ezúttal még kislányosabbnak hangzott.

Ha a harci ösztöneim vezérelnek, elveszítem az időérzékemet. Perceim hol lassan surrognak, mint a homokóra szemei, hol hevesen dobogó szívem indulójához idomulnak. Az Alim bogár esetében sem tudtam megindokolni, mit miért cselekszem, miért nem robbantom fel azon nyomban a dögöt, s kenem nyálkás zsigereit a helyiség valamennyi falára. Utólag beláttam, megérte húzni az időt és jószerivel egyenként metszeni le a tagjait, mielőtt bevetettem volna a pusztító manasugarat – mert így nem tettem kárt abban a kislányban, aki a csápos förmedvény árnyában lapult meg.

Döbbenten néztem a kuporgó, minden ízében reszkető gyermeket, midőn kézhátammal törölgettem ragaccsal belepett képemet. Ő volt az Alim bogár áldozata? Ez a csöppség? A hangereje alapján legalább egy kofaasszonynak hittem volna… S mit keres ő itt, Orolo pikkelyei mögött a szennyben és a sötétben, mikor az ünnepet mindenki a családjával, a szeretteivel tölti?

Ó, én rézökör! Hiszen én sem tartózkodom sem Masruban, sem az apósom oázisában az enyéimmel…

Nem teketóriáztam, nem hagyhattam, hogy ez a kis takonypóc valami fertőzést kapjon ebben a fertőben. Kihoztam őt a felszínre. Oly sokkos állapotba került, hogy zsákként cipeltem egész a kompánia táboráig, s még ekkor sem hagyta el csöpp ajkát egy ellenkező nyikkanás sem. Még délre sem járhatott, de az alvótársam, akivel egy sátoron osztoztam, már javában húzta odabent a tevebőrt, s messziről bűzlött a lenyakalt kókuszlikőrtől. Alaposan megrugdostam, hogy szedje össze magát, s méltóztasson odakint levegőzni egyet.

Amennyire a közös víztározónk tartalma engedte, lemosdattam a kislányt. Szerencsére nem esett komolyabb baja, a testén a színes foltok, amiket sebesüléseknek néztem, valójában csak elmosódott hennarajzok voltak, bár akadt pár sötétebb vonal, amit a kígyóistenért sem tudtam lesikálni róla.

Különös érzés kerített hatalmába, amint megtöröltem a vézna testet, majd tiszta rongyokba csavartam. Nem tudom szavakba foglalni, mi játszódott le bennem akkor, a kislánnyal szemközt, mert gondolataim szétmaszatolódtak, akárcsak védencemen a valaha aprólékos, geometrikus minták. De ha nagyon mélyen alászálltam a tulajdon emlékezetemben… talán akkor tapasztaltam hasonló meleg nyomást a mellkasomban, midőn első asszonyom megszülte az első fiamat, s mielőtt még pólyába csavarták volna, nekem kellett homokkal ledörgölnöm róla a nyálkát, majd a vízben megfürösztenem…

„Éhes vagy?” mordultam fel, nehogy túlságosan ellágyuljak.

Meg sem várva a csöppség válaszát, kifáradtam a sátorból, hogy a tábori konyhán kikérjem a fejadagomat. Igaz, talán tartalmasabb, vagy legalábbis ízesebb étkekhez szokott ez a kis kígyóadta – hiába mocskolta össze az ingecskéjét, így is tisztán kirajzolódott rajt a gazdag, előkelő hímzés –, de ha éhes, megteszi a vademberek kosztja is…

„Na, kiszórakoztad magad?” kurjantott utánam az alvótársam.

Megperdültem a nem várt számonkérésre. Olybá tűnt, ez a korhely tag nem hallgatott a szép szóra, s végig a közelben várakozott. Kezét karba téve támaszkodott a két sátor között hajladozó pálmacsemetének, majd ellökve magát a törzstől kissé dülöngélve megindult felém.

„Hadd halljam, mennyi lesz, cimbora?”

„Mi van?”

„Ne sajátítsd ki a szerzeményed! Mondd, mennyit kérsz érte, mielőtt továbbadnál rajta…”

Elragadott a vad indulat. Megragadtam társam vállát s úgy a pálmának szorítottam, hogy törzse reccsent belé, jó, hogy ketté nem hasadt. Reszketeg kezem mentén már fel is gyülemlett a manám derengése, úgy kellett visszafognom magam, hogy meg ne égessem a zsoldostársam.

„Hé, hé! Tevevér! Mi rosszat mondtam?”hebegett.

„Nem a tiéd, de még csak nem is az enyém! Mindjárt be is küldöm a fegyverhordozómat a városba, hogy derítse ki, ki kígyója-csemetéje ez a csöppség.”

„Mi van? Még csak nem is te pottyantottad el? Akkor meg miért félted tőlem?” Mivel a szorításom enyhült, a másik tag felbátorodva elkezdte lefejteni magáról az ujjaimat. Közelebb hajolt hozzám, suttogóra fogta, megcsapott alkoholos lehelete. „Téged is megdelejezett ez a csudaszép ünnepély? Odaát, északon nem voltál ám ilyen visszafogott hős! Nem sajnáltad sem tőlünk, sem magadtól a más lányát!”

„Pofa be, ótvaros tetű! Hogy a kígyóisten marna a valagadba… És meg ne lássalak a sátramnál ólálkodni, vackolj be egy másik szeszkazánhoz!”

„Cöh, de nagy a pofád!” óbégatott utánam, amint tovarobogtam. „Ki érti ezt a városi népséget is… Al-Masru így, Al-Masru úgy… csak mert nem olyan heges a képe, mint a többieké, máris lesöprik a dűneoldalról az árnyékát, s hősnek titulálják…”

Csupán akkor tűnt fel, mennyire megrendített a zsoldos kioktatása, mikor a köles kiosztásánál elejtettem a tálamat, s az ripityára törött a kőpadkán. A szakácsunk káromkodva csóválta a fejét, miközben egy másik tálkába kimérte az adagot, én pedig úgy álltam előtte, mint egy megszeppent kölök.

Feldúltan vonultam vissza a szállásomra, majd elgáncsoltam magam némely sátor tartózsinegében. Magamban igazat kellett adnom annak a korhely tagnak, nem tagadhatom, hogy én is éppoly mocskos állat vagyok, mint a többi zsoldos, de hogy magyarázzam meg neki, hogy ezzel a kis takonypóccal szemben nem tudok mást, csak gyengédséget tanúsítani? Hogy késztetést érzek arra, hogy a védelmembe vegyem, s épségben visszajuttassam az övéi közé?

Felderengett előttem az első feleségem riadt arca. Ő is éppoly kikerekedett szemet meresztett rám, mikor szinte még gyerekként rám sózta az apósom, s a sátramba lökdöste. Bár sok szörnyűséget elkövettem kalandozásaim és harcaim során, most első ízben ért a sugallat, mint a kígyóisten átható sziszegése, hogy helytelenül cselekedtem, mert mi a biztosíték arra, hogy egy nap egy másik oázisbéli vadember nem éppen az én feleségeimet s leányaimat szemeli ki magának?

Megdelejezett az ünnepi hangulat? Minden bizonnyal. De nem törődtem az okokkal. Annyi bizonyos, hogy míg a kislány a sátramban húzta meg magát, igyekeztem a legmegnyerőbb oldalamat mutatni. Miközben ódzkodva eszegetett, én, hogy oldjam a feszültséget, elregéltem neki külhoni kalandozásaimat – igaz, a részleteket kellően, mesébe illően kiszínezve, lemészárolt ellenlábasaim helyébe pedig emberevő szörnyetegeket helyettesítve.

Ám amint a takonypócért küldettek, s egy gyaloghintóval hazaszállítatták, a varázslat is elenyészett, mint éjszakai rablótámadás után a véres páragomolyok. Ott álltam, mint egy imatorony, s tétlenül vártam, hogy egészen kikopjon belőlem ez a frissen felrótt, ártatlanságszínű ábra, amit ez a kis csöppség kényszerített rám. Nem telt bele pár nap, és már ismét a régi voltam, sőt. A néhai alvótársam megvető szavai denevérvijjogásként visszhangzottak bennem, megsokszorozódtak és egészen megkérgesítettek.

Nem, én ezt nem engedhetem meg magamnak. Fontos pozíciót töltök be a kompániában, nem hagyhatom hát, hogy holmi vadember is láthassa bennem az apát, s kioktasson, sőt, lekörözzön…

Midőn az ünnepség véget ért, s a nyugati kalifátusok is, kijózanodva az áldozati likőrökből, végre egymás torkának ugrottak, mi sem késlekedtünk. Csapataimmal még vehemensebben vágtattunk bele az ellenség hadtestébe, s törtük ízzé-porrá a védelmüket, mészároltuk le embereiket, hogy előzubogó vérük cseppjei virágszirom-zuhatagként terítették be a láthatárt. Gondoskodtam róla, hogy eztán egy zsoldos se róhassa fel nekem a sértetlen pofámat: a legkockázatosabb párharcokat kezdeményeztem, a legképzettebb gyilkosokkal mérkőztem meg, s én örültem neki a legjobban, ha nem úsztam még ép bőrrel az összetűzést.

A régi, főként a lábamon és a karomon éktelenkedő hegek mellé újabbakat szereztem, egy alkalommal még az orrom hegyét is lemetszették. Úgy kellett az embereimnek hátravonniuk s lefogni, hogy hagyjam a szanitécnek összevarrni a vágásaimat. Elégedetten fújtattam, fogamat összeszorítva, míg a tű és cérna biztos útja keresztül-kasul be nem hálózta nyughatatlan testemet.

Nem számoltam többé a napokat, a holdtöltéket, sem pedig az Orolo ünnepeket. Ha a kalifátusok megenyhültek egymás irányába, egy kereskedelmi útvonalhoz szegődtünk kísérő seregnek, s mikor a rablótámadások is elmaradoztak, újabb kihívások után néztünk a sivatag egy másik szegletében. Cimboráim közül jószerivel mindenki elesett, az újoncok mellett pedig mindinkább egy őskövületnek éreztem magam. A régi tekintélyem apránként elporlott, a manaformálásom is veszített a pontosságából, így a kompániában szerzett posztomat már nem tudtam hiánytalanul betölteni, s a felfogadott harcosok nemzedéke már azt sem tudta megmondani, ki az az Al-Masru, s miféle hőstetteket kötnek a nevéhez.

Végtére, elértem, amit akartam. Harcosaink kiöregedtek, jómagam is veszítettem bátor kiállásomból, biztos járásom sántikáló lett, így a városi népség sem aggatott rám többé megnyerő jelzőket, nem cifrázták tovább mondvacsinált hőstetteim szőttesét. Aztán egy nap, midőn közöltem a fiúkkal, hogy adják ki még egyszer utoljára a fejpénzem, mert maholnap útra akarok kerekedni, s felkeresni az apósom oázisát, amazok értetlen tekintetet vetettek rám. A szanitéc csóválta a leghevesebben a fejét, ki is oldotta a turbánját, mielőtt lecsúszott volna kopasz búbjáról.

„Ej, Al-Masru, Al-Masru… Te tényleg soha nem hallgattad meg a sorsmágusok jóslatait.”

„Hogyan hallgattam volna meg őket, ha sosem kértük ki a véleményüket?”

„Te talán nem, de a feletteseid igenis áldoztak Orolo papjainak.”

„Tessék?” hökkentem meg.

Igaz, ami igaz, vajmi keveset foglalkoztam a stratégákkal, rájuk bíztam a fontos döntéseket, én inkább a vademberek kiképzésével és toborzásával foglalkoztam. A szablyám mindig is gyorsabban feleselt, mint a nyelvem. De hogy a kompánia bajnokai – akik majd kivétel nélkül hozzám hasonló oázislakók voltak –, így alább adjanak a büszkeségükből, s városi kuruzslókra herdálják az osztagaink keresetét?

Akárha futóhomok-kelepcébe kerültem volna. Kiállásom, valaha hősi nevem martaléka is úgy foszlott le rólam, mint a vedlő kígyóról. Nemcsak a sorstársaimat ismertem félre, nemcsak azon kellett megbotránkoznom, mennyire nem bíztak meg bennem, hogy nem avattak be úgy orolo’uccse a kompánia ügyes-bajos dolgaiba, de a tulajdon erényeim, sikereknek elkönyvelt párharcaim is mind-mind homokká porladtak. Eztán hogy igazodjon ki az ember, mit köszönhet a tulajdon rátermettségének, s mely végbevitt hadjáratot írhatja a mondvacsinált sorsmágusok számlájára?

Kiérdemeltem én egyáltalán valaha a „hős” megnevezést…?

De a szanitéc tovább mélyítette azt a bizonyos kelepcét, mely hidegrázás formájában már így is tetőtől talpig beterített. Nem véletlen, mondta, hogy a kompánia mind távolabbra vándorolt a te családodtól, mert a sorsmágus megmondta: „…maga Al-Masru az, aki bajt fog hozni a hozzá közel állókra, néhai munkaadói közül az ashar előkelőségek fenyegetést fognak látni benne, mert mocskos titkaik tudója…”

Megragadtam a felcsert, a sátor tartóoszlopának löktem. Ütöttem, vertem, ahol csak értem.

Miért nem mondta eddig? Miért most kell megtudnom, hogy múltbéli garázdálkodásaim billogként égnek mindazokon, akik sorsfonala az én szőttesembe került?! Ha nem lennének már a homok alatt a kompánia régi vezetői, én magam döngölném őket belé! Hát persze, hogy távolra vezényeltek, inkább a családomat irtsák ki az előkelőségek lefizetett rablóbandái, mint hogy a csapatunk találja szembe magát feleslegesen kreált ellenséggel!

Az embereim alig győztek lefogni s a szanitéctől elráncigálni. Szét is tépték rajtam viseltes ruhámat, s a frissen összevarrt vágásaim is egytől egyig felnyíltak. Amint így fújtatva, vértől és verejtéktől csapzottan álltam a zsoldosok szorításában, a felcser felegyenesedett, s ujjával végigmutatott rajtam. Végig az utóbbi években – vagy tán évtizedekben? – szerzett sebeimen.

„Orolo szorításának nyoma.”

Ékes példája voltam annak, hogyan lesz a kígyóisten kegyeltjéből a legjelentéktelenebb posványvirág, mely még arra sem méltó, hogy Alim átkozott lárvái belerágjanak.

A hős, aki addig kérkedett, sőt, acsargott az őt felemelő, nagy és bölcs Orolóval, míg az megorrolt rá, s a felkínált ék-pikkelyeket mind egy szálig megmételyezte. Ha nem is születtem Orolo szorításával, mostanra bőszen szorongathat a kígyóadta, s alig várja, hogy a szuszt is kierőszakolja belőlem…

Fáradságos vándorlás vette kezdetét. Minden homokbuckát széttúrtam, hogy ráleljek legyilkolt szeretteim néhai lakhelyére, s felkutassam az elragadottakat – hátha valamelyikük még életben van, s bár megkésve, de öregségemig még felajánlhatom neki a szolgálataimat. Ha legalább az egyik gyerekem méltónak találna arra, hogy megkössem sarujának szíját…

A kompánia rangidősei, mielőtt utamra engedtek volna, óvva intettek attól, hogy felkeressem a „kásmír-pikkely-út” oázisait, nehogy egy előkelőség megneszelje személyazonosságomat s eltegyen láb alól. Én csak legyintettem, mondván, egy ilyen vén tevének már hogy élhetnének a néhai munkaadói? Hacsak nem halhatatlanvérűek, hogy Orolo marjon beléjük…

Al-Zahrat városáig jutottam, s bár az arcomra senki sem emlékezett – ashar legyen a talpán, aki felismeri ebben az összekaszabolt csonkban a néhai finom vonásokat –, mégsem hagytak az utcákon lófrálnom. Igaz, nem a múltam okán támadtak meg, csupán tolvajok ütöttek le, s fosztottak meg vékony erszényemtől.

Egy szegények ispotályában ébredtem. Orolo szent nevére ellátták a fejsérülésemet, s mikor szabadkozni kezdtem volna arról, milyen ördögszekérről-szakadt nincstelen vagyok én, az ápoló leintett.

„Az úrnő a sorsmágusok javaslatára építtette fel az ispotályt azok számára, akiket senki sem szán meg az utcán. Ön is az úrnő vendége, mindjárt látni is fogja, mikor megteszi a szokásos szemléjét a betegek között…”

Meglepett, hogy a kalifa lánya ennyire szívén viseli a pórnép sorsát, hogy személyesen is segédkezik a sebek ellátásánál. Hát még megnyúlt a képem, mikor szemtől szemben állt előttem Latifa Al-Zahrat Al-Thueban! Úgy hebegett-habogott az úrnő, mintha legalábbis egy feltámadó holtat látna, aki Orolo egy pikkelysorával tért vissza a homok alól. Szépséges hölgy létére úgy viselkedett előttem, mint egy megilletődött kislány. Hevesen, sőt, szenvedélyesen magyarázkodott, hogy már találkoztunk egyszer még nagyon-nagyon régen…

És akkor bevillant az a rég elfeledett emlék a kislányról, a kis takonypócról, akit én kiemeltem a szennyelvezetőből! Bár azt sejtettem, hogy előkelő család sarja volt, de nem hittem volna, hogy halhatatlanvérű, azt pedig végképp nem feltételeztem róla, hogy a kalifa lánya! Szégyelltem magam, legszívesebben magamra húztam volna a takarómat, de Latifa az ágyamra ült, megfogta a kezemet, úgy gondoskodott rólam, olyan mérhetetlen szeretettel, hogy a könnyem kicsordult ennyi önzetlenség láttán.

Ó, Orolo kígyóisten, tényleg megérdemlem ezt a boldogságot mindazon gazságok után, amit elkövettem, mindama gőg után, mely tulajdon sarjaim pusztulásához vezetett? Lám, az ő körei kifürkészhetetlenek, mi pedig csak haladunk a kirajzolt pikkelyrovátkái nyomán…

Kegyes volt hozzám a sorsisten, mert az úrnő tényleg őszintén szeretett engem. Semmivel sem tudtam csorbítani az irántam érzett ragaszkodását, még akkor sem tágított, mikor őszintén megvallottam néki múltbéli kihágásaimat, s a tényt, hogy immáron rajtam vagyon a kígyóisten szorítása.

„Annyi baj legyen!” kacéran felnevetett, s nagy merészen meglazította vállán a kelmét, hogy kulcscsontját szabaddá tegye. „Igaz, mostanra kifakultak – hála annak a szegény szolgálófiúnak, akit én balga módon a homok alá küldtem –, de születésem pillanatától viselem, behálóz engem is a sötét vonalak béklyója…”

„Hát így állunk! Ezért maradtak rajtad ezek a vonalak még azután is, hogy… hogy lefürdettelek ezzel a rusnya kezemmel…”

„Jaj, Al-Masru, nem kell szabadkoznod!”

„Al-Masru.”

Idejét sem tudom, mikor kapott ily fényes színezetet az álnevem. Ezúttal nem bántam a dolgot, mert eltúlzott hőstettek helyett a valódi múltam töltötte fel tartalommal – s mégis találtam valakit, aki őszintén el tudta fogadni. Latifa ugyanis biztosított róla, hogy a felépülésem után többet nem fog elereszteni maga mellől – kész örökké viselni az árnyékomat.

Azt se tudtam, hova legyek a boldogságtól. Én, a már botra támaszkodó oázislakó, és egy ilyen éteri szépség? Kígyó tudja, mit láthatott bennem, de nem ellenkeztem. Ha valamit megtanultam hányatott életutam során, hát azt, hogy el kell fogadni és meg kell becsülni a sorstól kapott ék-pikkelyeket, óvnunk kell, nehogy helytelen tetteink összesározzák a mennyei kegyet.

Latifa lázas készülődésbe kezdett, igazi udvari lakodalmat akart kerekíteni kapcsolatunk felszenteléséhez. Tőlem is megtudakolta, mi a szívem vágya, én pedig rövid gondolkodás után csak annyit mondtam, hogy nagyon hiányzik néhai lakhelyem, az apósom oázisa, s fáj, hogy nem volt alkalmam illő módon elbúcsúztatni halottaimat…

Latifa gyengéden megsimogatta a kezemet, ujjával végigkövette az egyik heget, Orolo felrótt nyomát, mely a könyökhajlatomig felkunkorodott. Biztosított róla, hogy be fogja vetni minden kapcsolatát, s fel fogja kutatni elkallódott gyermekeimet. Amennyiben még életben vannak, úgy a saját sarjaiként fogja egyengetni őket a palotában. Addig is, hogy enyhüljön a honvágyad, mondta, a „kásmír-pikkely-út” oázisából fogok hozatni pálmacsemetéket, gyümölcsöket nászajándék gyanánt, hogy otthon érezhesd magad, amíg hozzá nem szoksz az udvari élethez…

Hálaimát hálaima után rebegtem el, valahányszor megpillantottam leendő nejemet a csarnokokban elsuhanni, parancsosztogatás, rendelkezés közben, csupán akkor némultam el, mikor kettesben maradtunk, s szerelmes szavakkal becézgetve belém forrasztotta a szent mormogást. Derűs vonásai, szemének fénylő csillogása csupán akkor hagyott alább, mikor tekintetét néha-néha a tulajdon arcképén felejtette. Ilyenkor óvatosan végigsimított az álla alatti bőrrészen, ahol még halványan látszódott a vonalak egyik felágazása. Nem értettem kedélyváltozásának okát, de úgy voltam vele, idővel meg fogja osztani velem viseltes dolgait, mint ahogy én is feltártam előtte valamennyi métely-pikkelyemet.

Már a szertartásokon dívó új ruhaféléjéhez vették le a méreteket, amikor megérkeztek a környező oázisok felajánlásai, ajándékai. Rögtön az asztalra kipakolt étkekhez botorkáltam, meghatódva simogattam végig a még éretlen héjakon, miközben orromat csiklandozta az ismerős aroma. Kuncogásra sarkallt a látvány, amint megpillantottam Latifát is, aki éppen az asztal túlsó felén szintén szaglászott, csak jóval feltűnőbben, mint jómagam.

Kedvesem mellé lépdeltem, megérdeklődtem, mit keres, mire kíváncsi. Ő rábökött egy számára ismeretlen gyümölcsre. Meglepett a választása, félig lehunytam a szemem, amint átadtam magam az emléknek.

„Á, igen, a kígyófejfürt. Egy ritka gyümölcs, mely csakis az apósom oázisában terem. A párlata csodaszer, mindenféle bőrbetegséget orvosol és összeforrasztja a sebeket. Ha két kiadós csatározás között haza tudtam látogatni, feleségeim és gyermekeim mind körbeültek, s ki-ki elkezdte ezzel kenegetni az új hegeimet…”

Felemeltem a tekintetemet. Most tűnt csak fel, hogy kedvesem arcára fagyott az iménti mosolya, s úgy elsápadt, mintha mérget nyelt volna. Hiába szólongattam, még csak nem is pislogott, ellenben résnyire nyílt ajkai fájdalmasan vonaglottak.

„Ó, Al-Masru” suttogta aztán olyan hangon, mint aki a könnyeivel küszködik. Csakhamar el is kezdtek peregni, új, fénylő vonalakat húztak fel a sötétek mentén. „Most értettem csak meg, miért került rám »Orolo szorításának nyoma.« Milyen kegyetlen is voltam… Pedig csak segíteni akart…”

„De hát miről beszélsz, kedvesem?”

Latifának már a válla is rázkódott a sírástól, hüppögve, artikulálatlanul jajongott, alig tudtam kivenni a szavát. Olyasmiket hadovált, hogy ismeri a párlatot, egy szolgálójától kapta ajándékba, ő viszont széttörte az üvegcsét, s mire észbe kapott, hogy a kígyófejfürt tényleg enyhítette a bőrelváltozását, ő addigra már…

„Nagy az én vétkem!”

Sikolyától megrendültem, és az egész csarnok is megrázkódott. Mintha földcsuszamlás érné városunkat, körülöttünk a pillérek fenyegetőn felmorajlottak, a faragott díszítések porlani kezdtek, a mennyezeten törésvonalak nyíltak… csak nagy sokára vettem észre, hogy nejem alatt is megnyílt a padló.

„Latifa!”

Utána kaptam volna, mert láttam, hogy süllyedésnek indult, hogy a stabilnak tűnő kőburkolat ingovánnyá olvadt, és magába akarja fogadni az úrnő testét is. Ám a kedvesem ruhája alól éterlángok csaptak ki, hogy meglegyintsen velük – nem akart kárt tenni bennem, csak el akart tántorítani magától.

„Hagyj a sorsomra, Al-Masru” mondta. „A kör bezárult, számomra már nincs segítség, nincs kegyelem… meg kell lakolnom a vétkemért, a kígyóisten magához akar szorítani – nekem pedig el kell tűrnöm a szigorát, mint ahogy gyerekkoromban is folyvást eltűrtem apám fenyítését. Lekonyuló ajakkal, visszafojtott könnyektől csillogó szemmel…”

„Latifa!”

Nem érdekeltek a kígyókként vonagló étercsóvák, sem az alattunk mind fenyegetőbben megereszkedő szeglet. Botomat elhajítottam, ép lábamra támaszkodva elrugaszkodtam. Bár az úrnő derengése megégette fedetlen bőrömet, de sikerült mellette, a már tölcsérré mélyült köves-saras dagonyásban landolnom.

„Jaj, Al-Masru!” rimánkodott Latifa, ki még ekkor is megpróbált eltolni magától a két kezével. „Menj innen, ne áldozd fel értem az életedet! Vér tapad a kezemhez! Fogalmad sincs róla, mily nagyot vétkeztem ellened…”

Bármennyire is ellenkezett, a karjaimba zártam őt, mire meglepődve elhallgatott.

„Nem érdekel” mondtam. „Én is könyékig merítettem a kezemet mások vérében.”

„Ne tedd, Al-Masru…”

„Oly sokszor hátrahagytam a szeretteimet… megfogadtam, ha Orolo kegyelméből még egyszer alkalmam nyílik szeretni valakit, bárki is legyen, sosem fogom elengedni.” Éreztem, hogy Latifa légzése némileg lecsillapodott. Hátratűrtem hullámos haját, hogy nyíltan a szemébe tudjak nézni. „Hiszek benne, hogy a kígyóisten okkal rótta fel ránk a szorítását… Hagyd hát, hogy kettőnk vonalai és hegei egybeolvadjanak, s ekképp megtisztítsanak minket a bűneinktől!”

Latifa lassan, megnyugodva lehunyta szemét, dús pilláiról még pár utolsó könnycsepp legördült – az éteri derengésben drágakövekként csillogtak. Ék-pikkelyek, gondoltam. Én is lehunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom alámerülésünk csúfságát, elég volt, ha érezhettem kedvesem közelségét, karjainak ragaszkodását, ajkának tündérliliom-érintését az én ajkamon.

Valahol lent, a homok hűvös ölében, a nagy és bölcs Orolo kígyótörzse mellett a mi testünk is feloldódott isteni éterködében. Latifa sötét vonalai s az én napszítta hegeim vonaglani kezdtek, mint izgága kígyók surrogtak tova, oldották fel a lelkünket megkötő béklyót. Felszabadultunk, de el nem távolodtunk.

Egy közös körbe kerültünk.