Vérbosszú

Írta: Szöllösi Kristóf

Kelvar összeráncolt homlokkal meredt a sáros talajba mélyedő lábnyomokra. Körülötte a sárga és a vörös ezernyi árnyalatában pompáztak az ősöreg tölgyfák, hétágra sütött a nap, és vidáman daloltak a madarak, de még ez a szokatlanul heves gilleroni nyárutó sem tudta felolvasztani az ifjú erdőjáró szívét mardosó fagyot.

Pedig régebben imádta az évnek ezt a szakát, mikor a nyár fullasztó melege átadta a helyét a hűsítő szellőknek, mikor az erdő rikító színek ezreivel telt meg, és mikor az egész tájra ráborult egyfajta csendes, nyugodt hangulat, mintha a természet már nagyban készülne a téli álmára. Most azonban nem látott semmi szépségeset vagy épp megnyugtatót az őszi rengetegben. Hogyan is láthatott volna, mikor lelki szemei előtt ott táncoltak Tölgypatak zsíros füsttel égő házai, fülében kíméletlenül visszhangoztak az izzó romok alatt rekedt falusiak halálsikolyai, orrát pedig valósággal eltömte a szenesedő hús bűze?

Bosszút fog állni értük! Ha kell, egészen Darelonig üldözi a neiralisi halhatatlan vérűeket, akik felperzselték a szülőfaluját, de nem fogja hagyni, hogy azok a haramiák büntetlenül megússzák a tettüket! Ezt fogadta meg Tölgypatak lángoktól körülölelt főterén, és nem állt szándékában esküszegőnek lenni. Ki tudja, talán az erdő szépségét is újra látni fogja majd, miután a bűnösök vérével tisztára mosta a lelkét és a szívét.

Csakhogy ehhez meg is kellett volna találnia a gyújtogatókat, ez pedig egyre nehezebb és nehezebb feladatnak tűnt. Kelvar világéletében remek erdőjárónak és nyomolvasónak tartotta magát, most azonban az a kellemetlen érzése támadt, hogy a neiralisi merénylők az orránál fogva vezetik, mert más magyarázatot nem talált arra a kusza útvonalra, amit a halhatatlan vérűek bejártak.

– Nos? – Szólalt meg egy határozott hang a háta mögött, a következő pillanatban pedig a rövid, szőke hajú és acélos tekintetű Valyra inkvizítor térdelt le a földre, vigyázva rá, hogy a lábnyomokba semmi kárt ne tegyen.

Kelvar azonnal félrekapta a tekintetét, nehogy meglássa a yrannoni nő arcának összeégett bal felét. Tudta, hogy illetlenség ilyesmit csinálni, de azzal is tisztába volt, hogy ha csak egy pillantást is vetnie kéne a szörnyű sebre, akkor alighanem elájulna. A haragosvörös, torz ráncokba gyűrődött hús saját földijeinek a hulláit idézte az eszébe, abból a látványból pedig egy életre elege volt.

– Ismét irányt váltottak – szólalt meg végül. – Most északnak tartanak.

– Északnak? – visszhangozta az inkvizítor egyik segítője, egy Harvis nevű, kampós orrú számszeríjász. – Mégis mit keresnének azok a kutyák északon, te fiú? Mikor utoljára néztem, az az átokverte Neiralis még délen volt.

– Talán csak elkerülték a kalmárfejedelem erre őrjáratozó zsoldosait – vonta meg a vállát Kelvar. – Vagy így próbálják lerázni az üldözőiket.

– Tehát tudják, hogy a nyomukban vagyunk? – Valyra halkan beszélt, de a szavait így is kristálytisztán lehetett hallani. Mintha még a természet is elcsöndesedett volna, mikor az inkvizítor megszólalt.

– Azt nem hinném, elég óvatosak voltunk. Szerintem inkább csak próbálják megelőzni a bajt. Tudniuk kell, hogy nem marad megtorlás nélkül az… Az, amit tettek.

– Körözzenek, amíg csak akarnak – dörmögte lustán az inkvizítor másik segédje, a nagydarab, harci kalapácsot szorongató Kraon. – Én azt mondom, hogy kerüljünk eléjük, és álljunk lesbe a határnál! Ráérünk akkor levágni őket, amikor megunták a kergetőzést önmagukkal.

– Megoldható? – kérdezte Valyra Kelvar felé fordulva.

– Kizárt – rázta a fejét az erdőjáró. – A határ errefelé csak a térképeken létezik, senkinek sincs elég embere, hogy őrizze is. A nagybátyám mindig azt mondogatta, hogy olyan ezen a környéken járőrözni, mintha valaki a Maeron összes halát szeretné kifogni egyetlen vödörrel.

– Más szóval nem lehet megmondani, hogy hol szöknek majd vissza Neiralisba.

– Pontosan. – Kelvar megborzongott Valyra rezzenéstelen tekintetének a súlya alatt.

Szíve mélyén már jó előre rettegett attól a pillanattól, mikor szemtől szembe kerül majd a halhatatlan vérűekkel, de még ennél is rémisztőbbnek tűnt a gondolat, hogy a támadókat anélkül éri utol a vég, hogy ő azt láthatná. Márpedig volt egy olyan érzése, hogy nem sokon múlik, hogy Valyra elküldje.

Az inkvizítor amúgy sem szívesen hozta magával, és végül egyedül azért engedte meg, hogy a csapatával tarthasson, mert úgy ismerte Gilleron hercegség vadonját, mint a tenyerét. De vajon mi haszna van egy nyomolvasónak, aki nem tudja kikövetkeztetni a célpontja következő lépését? A talaj fölé görnyedve Kelvar inkább érezte magát tehetetlen koloncnak, semmint mesteri erdőjárónak, és már jó előre félt a pillanattól, amikor Valyra is erre a következtetésre jut.

Épp ezért az a pár szívverésnyi idő, míg az yrannoni nő elgondolkozva méregette, egy örökkévalóságnak tűnt a számára. Jól tudta, hogy az inkvizítor most dönt a sorsáról, és azzal is tisztában volt, hogy már nem képes befolyásolni az ítéletet, bármi legyen is az.

– Ha nem tudunk eléjük kerülni, akkor tovább követjük és levadásszuk őket. – Mikor Valyra végül megszólalt, Kelvar szívéről mintha egy mázsás kő gördült volna le. – Így vagy úgy, de bosszút fogunk állni a faludért, fiú, ezt megígérem neked!

*****

A halhatatlan vérűeket végül két nap múlva, estefelé érték utol, nem sokkal azelőtt, hogy a nap alábukott volna a horizonton. Kelvar már korábban pihenőt akart javasolni, de Valyra tovább parancsolta a kis csapatot. Az összeégett arcú inkvizítor úgy meredt az ősöreg fákra, mint a véreb, aki végre szagot fogott, és pár perccel később, amikor ráakadtak a menekülők táborára, Kelvarban felmerült az a lehetetlen gondolat, hogy a nő tényleg megérezte a prédája közelségét.

A merénylők egy apró völgyben ütöttek tanyát éjszakára, amit minden oldalról sziklás lejtők és hatalmas tölgyfák vettek körül. Tüzet nem gyújtottak, de a magukkal hozott vékony rongyokat kifeszítették pár fatörzs közé, egyfajta primitív sátor gyanánt.

Kelvar szíve egyből a torkába ugrott, mikor megpillantotta ezt a szedett-vedett táborhelyet. Itt az idő! Hamarosan beteljesítheti a bosszúját! És bár Valyra félelmetesen nézett ki, az erdőjáró most mégis hálás volt, amiért a yrannoni nő az ő oldalán állt. Az inkvizíció odburgi káptalana többször is biztosította arról, hogy Valyra a legmegfelelőbb jelölt egy ilyen feladat végrehajtására, és most már ő is egyetértett a tiszttel. Elvégre a szörnyetegeket csak egy még nagyobb szörnyeteggel lehet legyőzni, ahogy azt sokat látott nagyapja is mondogatta, mielőtt elvitte volna a tüdőbaj.

Az inkvizítor pár másodpercig csak szótlanul méricskélte a szegényes táborhelyet, majd pár gyors kézmozdulattal jelezte a segédeinek, hogy mit kell tenniük. A férfiak már indultak is volna a helyükre, mikor fellibbent a sátor egyik oldala, és egy fiatal, vékonydongájú legény lépett ki a szürkületbe, nyomában egy hajlott hátú és ősz hajú vénasszonnyal.

Tölgypatak maroknyi túlélője egyöntetűen arról számolt be, hogy a végzetes napon egy hatalmas termetű, szakállas barbár rontott rájuk, akit egy apró, de félelmetes erejű varázsló támogatott. Kelvar azonban akárhogy meresztette a szemét, csak ezt a két rozzant alakot látta, mást senkit.

És még ismerte is őket az ég szerelmére! Az öreg nő Tölgypatak javasasszonyaként tevékenykedett, és egy apró, magányos kunyhóban éldegélt pár mérföldnyire a falutól, a fiú pedig az az árva volt, akit néhány évvel ezelőtt magához vett, állítólag a távoli rokonaitól. Kelvar most már azt is értette, miért nem egyenesen a neiralisi határ felé menekültek. Nem az esetleges üldözőiket akarták lerázni, hanem egyszerűen csak eltévedtek.

– Ez nem lehet – motyogta kábán.

– Ismered őket? – fordult felé azonnal Valyra.

– Persze. De nem lehetnek azok, akiket keresünk. Ezek környékbéliek, nem halhatatlan vérűek, és Neiralishoz sincs semmi közük.

Többet is akart volna még mondani. El akarta mesélni, hogy szülei már karon ülő csöppségként is a vénasszonyhoz vitték, ha valami baja volt, meg akarta említeni, hogy az ifjú árvát mindenki jámbor és békés gyereknek tartotta Tölgypatakban, és azt is be akarta vallani, hogy igazából egész jó a kapcsolata mindkettőjükkel. Tavaly télen még fát aprítani is segített az öregasszonynak, amikor az panaszkodott, hogy az egyre satnyuló izmai már nem bírják úgy a szekercét, mint régen. Azonban amikor nyitotta volna a száját, Harvis karcos nevetése belé fojtotta a szót.

– Ki monda, hogy neiralisiak támadtak rátok, fiú? – vigyorgott a férfi olyan szélesen, mint aki most hallotta élete legjobb viccét. – Vagy tán azt hitted, hogy az az átokverte Fehér Gárda személyesen rontott át a határon, csak hogy felégethesse azt a jelentéktelen koszfészket, amit te az otthonodnak hívtál?

– Őket keressük – jelentette ki Valyra is. – Ok nélkül nem bujkálnának így, és gyerek is pont jó korban van.

– Mihez? – kérdezte Kelvar értetlenül. – Hiszen tíz telet se látott még! Tényleg kinézitek belőle, hogy hidegvérrel lemészárolt egy egész falut?

– Nem hidegvérrel, de pontosan ezt tette. Ő egy halhatatlan vérű, aki most ismerkedik az erejével. Ilyenkor könnyen elveszthetik az irányítást a hatalmuk felett, és előfordulhatnak… bizonyos balesetek. Éterkitörések. Hidd el nekem, tudom, miről beszélek. – Valyra balja szórakozottan megkocogtatta az arca égett felét. – De így legalább esélyt kaptunk, hogy még az előtt vágjuk ki a fekélyt, hogy az elharapódzna.

Kelvar körül forogni kezdett a világ. A Homályföldekre, mit művelt? Az öregasszony és a fiatal fiú legalább olyan rémültnek, kétségbeesettnek és elveszettnek tűnt a völgyben, mint ahogy ő érezte magát, mikor a rengetegből hazaérve meglátta, hogy szülőfaluja lángokban áll. Ők tették, ehhez kétség sem férhetett, de akkor is… Nem szándékosan, ebben Kelvar több mint biztos volt.

– De… De ha csak egy baleset volt – nyelve újra és újra megbicsaklott, nem tudott kinyögni magából egy értelmes mondatot se –, ha az egész egy nagy félreértés… Akkor nem ölitek meg őket, ugye?

– Dehogynem. – Valyra hangjában nyoma sem volt kételynek.

– Ehhez értünk a legjobban – fűzte hozzá a továbbra is vigyorgó Harvis.

A megvilágosodás valósággal fejbe vágta Kelvart. Most már értette, miért vágott olyan komor képet az inkvizítorok káptalana, mikor előadta neki a problémáját, és azt is tudta, miért osztotta pont Valyrára és két segédjére a feladatot, mikor az odburgi kirendeltségben csak úgy hemzsegtek a yrannoni harcosok. A férfi a felindult elbeszéléséből kitalálta, hogy nem neiralisi merénylőkkel kell felvenniük a harcot, hanem egy hatalmát még csak nemrég megismert halhatatlan vérűvel, így nem a legmerészebb, legderekabb vagy legtapasztaltabb embereire bízta a munkát, hanem a legkevésbé finnyásakra. Azokra, akik olyan könnyedén vágják el egy gyermek torkát, ahogy mások a legyet csapják le.

– Tudom, hogyan érzel, fiú – jelentette ki Valyria meglepően meleg hangon. – De ne hagyd, hogy a szíved hozza meg azt a döntést, amit az eszednek kéne! Ezek ott lent immár Gilleron ellenségei. A te ellenségeid. Az, hogy minek ismerted őket eddig, már nem számít. Minden korábbi kapcsolatotok érvényét vesztette, mikor a fiúban fellobbant a halhatatlanok ezerszer is átkozott vére. Láttad, milyen pusztításra képes már most, nem?

– Igen, de…

Kelvarnak fogalma sem volt, erre mit mondhatna. Egészen eddig a véres bosszú lebegett a lelki szemei előtt, de csak azért, mert azt hitte, neiralisi halhatatlan vérűeket üldöznek, nem pedig néhány ágról szakadt szerencsétlent Tölgypatak mellől. Kétkedése az arcára is kiülhetett, mert Valyra közelebb lépett hozzá, egyik kezét a vállára téve, amolyan megnyugtató gesztus gyanánt.

– Nincs itt semmiféle de. Ezek ketten Neiralisba akarnak szökni, és az, hogy eddig nem sikerült nekik, egyedül annak köszönhető, hogy őket nem vezette olyan kitűnő erdőjáró, mint amilyen te vagy. De ha nem avatkozunk közbe, előbb vagy utóbb átlépik majd a határt, és szerinted mi fog akkor történni? A halhatatlan klánok azonnal a keblükre ölelik azt a fiút, és alaposan kiképzik, a fejébe verve mindent, amit a pusztításról csak tudni érdemes, hogy aztán a tudását Gilleron és az egész Liga ellen fordíthassa. Ha még gyengén és elveszetten, képességeit épp csak próbálgatva is képes volt felperzselni egy egész falut, mit gondolsz, mennyi életet vehet majd el, miután rendesen kitanítják?

Kelvar nem felelt, mert nem volt mit. Valyra szörnyű dolgokról beszélt, de végső soron jól érvelt. Az a fiú odalent a völgyben halhatatlan vérű. Ellenség. Ráadásul gyilkos is. A szénné égett emberek, a zsindelytetőket mohón faló lángok, a leszakadt végtagok és a romok között kétségbeesetten üvöltő haldoklók… Ez mind a fiú műve volt.

De ő vajon mennyivel lesz különb ettől, ha ráengedi a gyerekre az inkvizítort?

Nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, bármit, amivel csak egy kicsit is visszatarthatja Valyrát és a segédeit, de ezzel már elkésett. A nő alighanem beleegyezésnek vette a zavart hallgatását, ugyanis bólintott, aztán intett az embereinek, hogy induljanak.

Az yrannoniak halálos csendben és félelmetes hatékonysággal mozogtak a fák között, mint egy vérrel és gyilkolással működő, végtelenül precíz gépezet. Harvis balra került a számszeríjával egy kisebb kiszögellés felé, ahonnan remekül belőhette a teljes völgyet, míg Kraon jobbra mozdult, hogy könnyedén a célpontjaik hátába tudjon kerülni. Valyra maradt az alakzat közepén, így Kelvar látta, ahogy vértelen ajka rövid, várakozásteljes vigyorra húzódik. Egyedül Kraonban volt annyi jóérzés, hogy fapofát vágjon a gyerekgyilkossághoz, a másik kettő meg se próbálta titkolni, mennyire feldobja őket a közelgő összecsapás.

Vagy inkább mészárlás.

Kelvarnak elég volt egy pillantást vetnie a völgyben ülő szerencsétlenekre, hogy tudja, semmi esélyük sincs az inkvizítor ellen. Igaz, a javasasszonynak akadt egy furkósbot a keze ügyében, de Valyra kardja vagy Kraon kalapácsa ellen nem sokra ment volna azzal, a fiú pedig jó eséllyel még nem uralta olyan szinten a képességeit, hogy veszélyt jelentsen bárkire is.

Nem, ez a két ember meg fog halni, és ha közvetve is, de ő lesz a gyilkosuk. Hiszen ő kérte az inkvizíció segítségét Odburgban, és ő vezette át Valyrát Gilleron hercegségének hírhedten sűrű ősvadonján. Ki tudja, ha ő nincs, akkor lehet, a menekülők végül még a határon is átjutottak volna. Ehelyett itt fognak meghalni, és mindezt azért, mert őt elvakította a bosszú. Csak az égő házakat és a halott embereket látta, és az eszébe se jutott, hogy nem szándékos pusztításnak volt a tanúja. A düh vörös ködében elvesztette a józan ítélőképességét, és most egy vénasszony meg egy tíz telet sem látott ifjú fognak megfizetni emiatt.

Hacsak…

Kelvar nem gondolta át, mire készül, a teste szinte magától mozdult előre. Óvatos, puha léptekkel indult az yrannoniak után, gondosan elkerülve minden földre esett gallyat, aminek a roppanása elárulta volna, és minden göröngyöt, ami kifordíthatta volna a bokáját. Az inkvizítor és a segítői egész ügyesen mozogtak a fák között, de vele így se érhettek fel: ő már páréves kora óta Gilleron sűrű vadonját járta, és úgy ismerte az ősöreg erdőséget, mint a saját hajlékát.

Szíve szerint egyből Valyrára vetette volna magát, de a nő már túlságosan elöl járt, míg segédei alaposan lemaradtak, hogy csak akkor avatkozzanak bele a küzdelembe, ha valami balul sülne el. Kelvar épp ezért Harvist célozta meg, hiszen nála volt a számszeríj, és a három yrannoni közül messze ő tűnt a legkönnyebb ellenfélnek.

Keze satuként szorult célpontja vállára, hogy egyetlen határozott mozdulattal megpördíthesse az inas férfit.

– Mi a … – Harvis meglepetten hördült fel, de nem fejezhette be a mondatot, mert Kelvar húszcentis pengéjű kése utat talált a mellkasába. Mesteri szúrás volt: az acél elsiklott a számszeríjász bordái között, és meg se állt a férfi szívéig.

Kelvar keményen megforgatta a pengét, és közben nézte, ahogy Harvis szeméből örökre ellobban az élet tünékeny lángja. Kezét elöntötte a sebből folyó meleg és sűrű vér, de most nem törődött ezzel. Elkapta a férfi elernyedő ujjai közül kicsúszó számszeríjat, és épp időben pillantott föl, hogy lássa, amint Kraon hitetlenkedő ábrázattal bámul rá. A nagydarab yrannoni szélesre tátotta a száját, talán azért, hogy ráüvöltsön, talán azért, hogy figyelmeztesse Valyrát az árulásra, de Kelvar nem hagyott neki időt ezek közül egyikre sem.

Keze inkább ösztönből, semmint tudatosan szorult meg a számszeríj ravaszán, és a következő pillanatban a fekete tollú, kurta vessző már tövig mélyedt Harvis bal szemgolyójába. A nagydarab férfi pár szívdobbanásnyi ideig még kétségbeesetten tátogott, mint a partra vetett hal, aztán összeesett és kiszenvedett.

Kettőnek vége, de egy még maradt.

Kelvar körülnézett, hogy merre jár Valyra, és nem is kellett sokáig keresgélnie: az inkvizítor épp akkor rontott ki a tisztásra. Nem kiáltott diadalittasan, nem szidalmazta ellenfeleit és nem is ígérte meg, hogy halál vár rájuk, ehelyett néma csendben, ijesztő gyakorlatiassággal látott munkához. Első csapása rövidre sikeredett ugyan, de a javasasszony karjából így is vér serkent. Ez azonban nem volt elég a nőnek, aki nyomult tovább kérlelhetetlenül, következő vágásával ellenfele torkát célozva. A fiatal fiú felkiáltott, és maga elé kapta mindkét kezét, azonban pusztító ereje most rejtve maradt.

Kelvar néhány kocsmai verekedést leszámítva sosem tanult közelharcot, így fogalma sem volt, mit kéne csinálnia. Végül a legegyszerűbb megoldást választotta: nekirohant az inkvizítornak, hogy magasság- és súlyelőnyét kihasználva a földre döntse. Még kését is megpróbálta a fehér mellvért illesztésébe szúrni, ezzel azonban elkésett. Valyra egy kígyó ügyességével tekeredett ki alóla, így a penge csak a fémen szikrázott, húst nem talált, a következő pillanatban pedig mintha láthatatlan kötelek rántották volna odébb Kelvart.

Mágia! Igazak hát a szóbeszédek, ezek az átokverte inkvizítorok varázsolni is tudnak!

A nő arcán se meglepetés, se harag, se semmiféle más érzelem nem tűnt fel az árulás láttán, csak szótlanul felpattant a földről, és Kelvar felé vágott, felsebezve az oldalát. A hideg acél nem szaladt túl mélyre, de az erdőjáró így is felüvöltött, mikor a fájdalom a fejébe robbant. Ráadásul Valyra nem hagyott időt arra, hogy összeszedje magát, egy földcsuszamlás könyörtelenségével nyomult előre fürge döfésekkel és súlyos vágásokkal, pengéje többször is veszélyes közelségben suhant el Kelvar arcától.

A halhatatlanok verjék meg, nem lesz ez így jó! Kelvar izmai egyre jobban sajogtak a szokatlan megerőltetéstől, Harvis vérétől síkos keze pedig egyre nehezebben talált fogást a kése markolatán. Egyelőre még kitartott, de vajon meddig? Valyra fáradhatatlanul tört előre, nem hagyott ki egyetlen ütemet sem, ő pedig érezte, hogy már nem sokáig fog tudni lépést tartani vele. Támadnia kellett volna, valahogy átjutni ellenfele kardján és mellvértjén, de nem tudta, hogyan vihetné ezt véghez.

Végül a legváratlanabb helyről kapott segítséget: a halhatatlan vérű legénykétől. A fiatal fiú minden bátorságát összeszedve újra előrelépett, és felemelt keze körül ezúttal valóban tűz villant. Csak egy apró lángot tudott kipréselni magából, ami még a száraz fát is nehezen gyújtotta volna meg, de Valyrának ennyi is elég volt.

Az inkvizítor lendülete egy pillanat alatt megtört. Kardja lehanyatlott, teste ledermedt, egészen eddig közönyös arcát pedig az iszonyat rántotta torz grimaszba, ahogy a fiú ujjain pattogó apró lángot nézte. Akármi is égette meg annak idején, az eset alighanem egy életre elég rettegést oltott bele a tűztől.

Kelvar szíve összeszorult a félelemtől megbéklyózott nő láttán, de nem tehetett mást, ki kellett használnia a hirtelen jött lehetőséget. Egyetlen határozott mozdulattal átszelte a kettőjük között lévő távolságot, és Valyra torkába döfte a kését. A yrannoni döbbenten nézett rá, szája kinyílt, mint aki kérdezni akar még egy utolsót, majd oldalra dőlt, és nem is mozdult többet. Arcvonásai a halálban meglágyultak: eltűnt a könyörtelen véreb, a kíméletlen inkvizítor, és nem maradt a helyén más, csak egy katona, akit végül utolért véres mesterségének az átka.

Kelvar maga se tudta felfogni, mit tett. Még a késéért se hajolt le, hogy kiszabadítsa a hullából, csak állt egyhelyben, és meredt maga elé, egészen addig, míg valaki meg nem szorította a kezét. A fiatal halhatatlan vérű volt az. Az az ifjú, akivel múlt ősszel fát hasogatott, és aki pár napja porig égette egész Tölgypatakot. Ismerős. Halhatatlan. Ellenség. Áldozat.

Kelvar jól tudta, hogy haragudnia kellene rá, gyűlölnie kéne azért, amit tett, de egyszerűen képtelennek bizonyult erre. Elég volt egy pillantást vetnie a fiatal vonásokra, hogy lássa, a halhatatlan vérűt is keményen rágja belülről a bűntudat, és ezt a súlyt valószínűleg hosszú élete végéig cipelni is fogja magával.

– Megmentetted az életünket – motyogta az ifjú. – Köszönjük!

Kelvar csak bólintott. Torka összeszorult, agyára köd ereszkedett, és fogalma sem volt, mit kéne válaszolnia. Talán vallja be, hogy alig egy órával ezelőtt még tiszta szívéből gyűlölte a fiút? Vagy mondja azt, hogy ő hozta a nyakukra az inkvizítort? Esetleg tudakolja meg, mennyire súlyos a javasasszony sebe?

De végül maradt egy sokkal egyszerűbb, sokkal fontosabb kérdésnél.

– Megmutassam a legrövidebb utat Neiralisba?