Zsoldosbarátság

Egy Halhatatlanok történet

Írta: Györfi Ádám

Egy kürt rezes hangja hasított bele a hajnali csendbe, melyre a hatalmas falakról visszaverődő ekhó volt a válasz. A tengeren megülepedő tejfehér ködön a Nap első sugarai pengeként döftek át, megvilágítva a rawadari flottát. A kecses koggék szinte hangtalanul siklottak be a kikötőbe. A hajókról kötelek vetődtek a mólók oszlopaira, majd a matrózok megfeszítették a kenderfonatokat. Az egyik legnagyobb hajó, a Dhoaras akarata, kötött ki először, oldalából széles palló csapódott a vizes mólóra.

A korlátnál egy magas ember állt, széles vállán fekete köpeny feszül, kezében a hátára vetett felszerelésének szíját szorongatta. Oldalán kardja csapkodta ütemesen a lábát, ahogy lefelé lépkedett a pallón. Amikor leért a mólóra, megigazította vállán zsákját és pajzsát. Utóbbi feketeére volt festve, és egy fehér sakálkoponya vicsorított rajta.

Jarek Dukhaj Hrabarics összehúzott szemmel nézte a feloszló ködből előbújó szárazföldet, majd elindult lefelé a mólón. A korai órában még kevés ember mozgott, jobbára csak a rawadari őrök. Mindegyikük elismerte a zsoldosvezért, és magukat kihúzva tisztelegtek neki.

-                Dicsőség az ősöknek, uram!

-                És Dhalar fogadjon kegyelmébe. Kik érkeztek már meg? – biccentett az őrnek Jarek.

-                Itt vannak a Büszke Lándzsáknak hívott Morkics Ezred, a Károgó Varjaknak nevezett Draganics Kompánia, és a Fekete Kardok, a Krovarics Zászlóalj.

-                Hmm. – hümmögött elismerően Jarek. – Hol találom az Öreg Antét?

-                Arra van a sátra, uram. – mutatott az őr nyugat felé.

A Sakálfejűek vezére biccentett köszönésképpen, majd megindult a jelzett irányba. Háta mögött egyre több kogge futott be a kikötőbe, ahogy a Sakalics Kompánia elkezdett kirakodni. Fekete zászlók jelentek meg a lándzsahegyeken és a felszereléseken. Bár a Nap egyre magasabbra emelkedett, az ég egyre fényesebb lett, a móló valósággal feketéllett a rawadari zsoldosoktól.

Jareknek nem tellett sok idejébe, hogy megtalálja, akit keresett. Ante Krovarics Rawadar egyik hőse, az ulduriak végzete, éppen embereinek tartott reggeli eligazítást. Magas, délceg alakjával nem maradt el fiatal tisztjei mellett. Jól állt rajta a páncél, idősebb kora ellenére is izmoktól duzzadó testet rejtett a nehéz fém vért, amit viselt. Mellkasára egy fekete kardot pingáltak, a kompánia címerét. A parancsnok dús, ősz szakállat viselt, haját rövidre nyírta. Kiállásából sugárzott a tekintély és a bölcsesség. Nem volt véletlen, hogy Dhalar éppen őt jelölte ki maeroni hadműveletek fővezérének. A fiatal kapitány türelmesen várt, míg az idős parancsnok befejezte a mondanivalóját, és elbocsátotta a tisztjeit, majd odalépett hozzá.

-                Ante Rataj Krovarics, megtiszteltetés, hogy újból együtt harcolhatunk. – Jarek szabaddá tette egyik kezét, és a másik zsoldosvezérnek nyújtotta.

-                Á, az ifjú Hrabarics. – összecsattant a két tenyér. – Részemről a szerencse. Rég volt már, mikor még ifjonc korodban az ulduri határon irtottuk a bestiákat. Mintha egy korszak telt volna el azóta.

-                Valóban, hosszú dicsőséggel teli évek vannak a hátunk mögött. És valószínűleg tényleg új korba léptünk.

-                Eh, ne is mondd, öcsém. Nem gondoltam volna, hogy megérhetem, hogy Rawadar évszázados zárkózottság után újra helyet követel magának az államok asztalánál. pedig elmondhatom, éltem már egy keveset, megjártam pár háborút.– Az öreg zsoldos horkantott egyet.

-                Mik a parancsaid?

-                Dérhalom és szövetségesei Csillagtó ostromához gyülekeznek. Darelon, Vailan és szinte az összes többi mihaszna, akik lenéznek minket, most Dérhalom mellett állnak.

-                Tehát Árnyvölgy oldalán szállunk be a Viszályba? – vonta fel szemöldökét az ifjabb zsoldos.

-                Ez kicsit erős kifejezés, nem állunk kifejezetten mellettük, se ellenük, még bármi változhat, de nem ez most a fontos.

Az öreg zsoldos felemelt egy az övére akasztott fatáblát, melyre Csillagtó városerődjének és környékének térképe volt látható.

-                Itt ni – mutatott a várostól északkeletre Ante Krovarics. – Azt suttogták a menekülő erdőkerülők, hogy valami sötét kultusz hívei ütötték fel a tanyájukat Csillagtó körül. Egyre több a kisásott és megszentségtelenített sír. És mindketten tudjuk, hogy az ilyen szekták kit takarnak. – hangjába nem kevés undor vegyült

-                A rőt Revelort és hullaszagú híveit. – Jarek is fintorgott. A visszarántottakról szóló pletykák felfordították a gyomrát, akárhányszor csak meghallotta őket.

Neki és valamennyi hithű rawadarinak egyetlen Őrző létezett, Dhalar. Egy renegát, mint Revelor, aki bemocskolta az enyészet mágiáját sötét céljaira, olyan zsigeri ellenszenvet váltott ki a zsoldosból, mint kevés más. Jarek Dukhaj Hrabarics inkább bízta volna életét egy hencegő darelonira, vagy egy könyvmoly vailanira, mint, hogy valaha is elismerjen egy ilyen mocskos módon tevékenykedő Halhatatlant.

-                Revelort és híveit, úgy biza! –köpött ki az idős Krovarics. – Azt tervezem, hogy alkalmazom a régi bölcsességet. Szétszórva menetelj, összevonva harcolj! Csillagtó irányába három úton is mehetünk.

Ante Rataj Krovarics a sorra rábökött a megnevezett irányokra. Csillagtó a nevéhez hűen egy tó partján állt. A nyugati oldalán vezetett egy széles kereskedelmi út, mely a kikötők felől jött, és egy erdei ösvény, mely kígyózva haladt a várost észak felé elhúzódóan körülölelő fás rengetegben. A harmadik lehetőség Csillagtó megközelítésére egy mocsaras részen átvezető töltés volt, mely a tavat keletről kerülte meg. A város előtt hatalmas mezők, legelők és szántóföldek terültek el, ideális táborhelyet kínálva egy ostromló seregnek.

-                Úgy hírlik, a dérhalmiak szövetségesei már gyülekeznek, hogy a város alá vonuljanak. Lehetőleg még előttük szeretnék odaérni, hogy rendezzük az ügyünket, és tovább állhassunk.

-                Az majdnem ötnapnyi erőltetett menetet jelent.

-                Talán gondot okoz, kapitány? – mosolyodott el a bajsza alatt az idősebb rawadari.

-                Semmiképpen – bólintott vissza Jarek. – Amint végeztünk a kirakodással, útnak is indulhatunk.

-                Ezt már szeretem. Te a Sakálfejűeket itt viszed az erdei úton, észak felé megkerülitek Csillagtavat, és figyeltek minden rezdülésre, ami Revelor híveire vagy Dérhalom vazallusaira utal. Én a kereskedelmi úton megyek a Fekete Kardokkal és a Károgó Varjakkal, a nyugati irány pedig a Morkics Ezredé lesz. A három seregtest Csillagtó alatt fog egyesülni. Morkics nemsokára indul is, mivel neki kell a leghosszabb utat megtennie. A lehető leggyorsabban vegyétek ti is az irányt keletnek!

Jarek egyetértőleg bólogatott, majd tisztelgett parancsnokának és elindult összeszedni a kompániáját.

-                És Hrabarics! – szólt az ifjabb után Ante Rataj Krovarics. – Amíg nem támadnak meg, te sem támadhatsz meg senkit közvetlen parancs nélkül. Dhalarnak nem érdeke túlzottan belefolyni ebbe a viszályba. Csúnyán venné ki magát, ha oldalt kellene váltanunk.

A Sakálfejűek vezetője bólintott. A Sakalics kompánia hírnevéhez hűen seperc alatt menetkészen állt a kikötő mellett. Elöl és hátul a kevés számú lovas qwadr foglalt helyet, közöttük századonként felsorakozott a gyalogság, míg a málhásszekerek, a  magikotech fegyverekkel felszerel lövészek, valamint a számszeríjasok a menetoszlop közepén foglaltak helyet. A Nap melege teljesen feloszlatta a ködöt, mire a kétezerháromszáz rawadari elindult.

A Sakalics kompánia fekete kígyóként masírozott ki a kikötőből. A dokkmunkások és a kikötő lakói megálltak tevékenységük közben, hogy megcsodálják a fegyelmezetten menetelő zsoldosokat. Egy kis gyermek sokáig nézett még utánuk, és megfogadta, hogy ha véget ér  a Viszály, és idősebb lesz, ő is zsoldosként fog harcolni.

●

A Sakalics Kompánia kiváló tempóban haladt előre Éjjelente kettős őrség volt a tábor körül. Jarek Dukhaj Hrabarics nem akarta félvállról venni a dolgot. Maeronban most csak úgy hemzsegtek a különböző fegyveres erők, és kontinens hatalmai által ideküldött ügynökök. Nehéz feladat volt ilyen körülmények között rejtve mozgatni több mint kétezer embert. Naponta többször vágtattak előre felderítők, hogy kipuhatolják nincs-e ellenség előttük. Semmit nem találtak, csak elhagyott viskókat, és üres sírgödröket.

A rawadariak már Csillagtó magasságában jártak, az erdőben észak felé kerülve, mikor Jarek lova megbokrosodott. A harcos alig bírta visszanyerni uralmát az állat felett.

-                Mi van, pajtás?– suttogta az állatnak, majd maga is megérezte.

A fák között a levegőben sós füstszag terjengett, mint amikor húst pörkölnek. Jarek kiugratta lovát a sorból, és felhágott egy magasabb földhalomra. Az erdei út egy bevágásban haladt, mellette térd magasságig lösz borította a felszínt. Az rengeteg felé enyhén emelkedett tovább a talaj, mígnem a tölgyek és cserfák bezárták a látványt. A zsoldos feltekintett az égre, de a nagy kékségen kívül semmit nem látott. Pár szürke felhő úszott a magasban, melyek aligha származhattak tűztől.

Jarek magához intette az egyik tisztjét.

-                Fegyvereket készenlétbe, lehet, hamarosan dolgunk akad.

A zsoldos szalutált, majd lovával parancsokat osztogatva hátragaloppozott. Jarek is megsarkantyúzta a hátasát, és a menetoszlop éléhez lovagolt.

Az út egy hosszabb egyenes szakaszba ért, mikor balról ritkulni kezdtek a fák, majd egy hasonló bevágásban haladó ösvény csatlakozott bele abba, ahol a rawadariak haladtak. Itt kiöblösödött a kopár szakasz, egy majd harminc méter széles helyen. A kapitány már majdnem odaért a rendezett oszlopok elejére, mikor látta, hogy azok megállnak, és fejükkel a mellékút felé fordulnak.

Jarek is beért az ösvények kereszteződésébe, és meglátta, hogy miért torpantak meg a katonái. A másik csapáson szintén fegyveresek sokasága haladt, egyenesen feléjük. Ez problémát jelenthet. – gondolta Jarek. – Túl hamar botlottak bele bármilyen katonai egységbe. Az állig felfegyverzett katonák felállásán és felszerelésén látszott, hogy értő elme vezeti őket, és harcedzett kardforgatók menetelnek a zsoldosok felé.  Ám a legaggasztóbb mégis a lobogójuk, és rajta a címerük volt. Pontosabban a címerük hiánya. Egy sima fakó barna pajzs motívum lengedezett a piszkosfehér posztókon. Ez a zászló egyértelműen kijelölte kik is ők: a dareloni Címer Nélküli Sereg.

Ez a kompánia dareloni nemesek másod- és harmadszülötteiből, bérkardforgatókból és egyéb zsoldosokból állt. Jarek hallott pletykákat már felőlük. Nem éppen az erkölcs bajnokai voltak, de dareloniakhoz híven a harcosok íratlan szabályait azért betartották. Jarek még a táborban hallotta fél füllel az indulásuk előtt, hogy, látták őket Maeronban, de eddig a rawadari nem adott hitelt ennek az elcsípett mondatnak.

-                Második század, ötödik gwadr tovább előre! Fegyvereket készenlétbe, de semmi heveskedés, nem otthon vagyunk! – mondta oda a mögötte várakozó gyalogosoknak.

Derült hümmögés hallatszott a fekete sorok közül, majd a kijelölt század futólépésben felállt az élen haladók mögé, hogy kétsoros alakzatot vegyenek fel.

Közben a dareloniak egyre közelebb értek, míg Jarek lován ülve, katonái oszlopa előtt várta őket. A Címer Nélküli Sereg alig harminc méterre a rawadariaktól megállt, és egy nemesnek kinéző alak vált ki közülük, szintén lovon.

Ahogy közelebb ért, Jarek szemében felismerés csillant. Aki közeledett, az nem más volt, mint Marzio del Venevis, a Venzioi Viadal háromszoros bajnoka, akinek életét több mint egy éve Jarek megkímélte egy párbaj során.

-                Jarek Dukhaj Hrabarics és a Sakálfejűek – szólalt meg Dél közvetítő nyelvén, a vailanin, a nemes. – Látom, a viselt vérted még a régi, azt a nyomot szerintem jómagam hagytam rajta.

-                Valóban – nézett le a rawadari a jobb karjának páncéllemezére, ahol két vasdarabon is egy karcolás futott végig. – A karod ezek szerint meggyógyult?

-                Még nem olyan, mint a régi, de elegendő, hogy a nagyszájú bajvívókat elverjem. – mozgatta meg karját a dareloni. – Miért vagytok itt?

-                Ugyanezt terveztem én is kérdezni.

Egy pillanatnyi szünet következett, majd a dareloni törte meg a csendet.

-                Csillagtóhoz menetelünk.

-                Ezt gondoltam.

-                Szerintem ti is oda tartotok, most már csak az a kérdés, hogy miért. Köztudott, hogy Csillagtó Árnyvölgy egyik leghűségesebb szövetségese, csakúgy, mint Dérhalomnak Aranymező. Ez most a vazallusok csatája lesz, és mi Aranymezőt jöttünk támogatni. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy Dhalar parancsa arról szól, hogy itt is Darelon érdekeit gyengítsétek, tehát Csillagtavat jöttetek felmenteni. Ha ez a szándékotok, még most vonuljatok vissza, nem szükséges itt megütköznünk!

-                Helyes következtetés lenne, amit felvázolnál, ha békésebb időket élnénk. De emlékeztetnélek, hogy a Nagytanácsot éppen a fenséges Dhalar hívta össze, miután délvidékre vad kapuk tucatjai nyíltak, és Areno del Orovis meghirdette a Rémvadászatot.

-                Mit sem számít, a Halál Őrzője ennél ravaszabb módokon is országunkra tört már.

-                Valóban hosszú ideje rideg a viszony Rawadar és Darelon között, de ebben a Viszályban most magasabb érdekek mozgatják a szálakat. Mellesleg, minek jönnénk ilyen messzire, hogy összecsapjunk veletek, megspórolhattuk volna a hajóutat, ha közvetlen Darelon ellen vonulunk. – Eme szavakra kuncogás hallatszott Jarek mögül. – Inkább én javasolnám, hogy a barátság jegyében vonuljatok vissza.

-                A barátság jegyében, mi? – horkantott Marzio del Venevis.

Nem folytathatta mondandóját, mert az úton egy vágtázó lovasokból álló csoport tűnt fel, aki veszett sebességgel haladt a két férfi felé. Lovaik patái az égnek hányták a földet, az állatok teste csak úgy fürdött a verejtékben. Az egyik felderítő közvetlenül a két harcos előtt fékezte le a ménjét, majd pergő rawadari nyelven beszélni kezdett.

-                Hrabarics kapitány, Dragan Vukics felderítő jelen! Revelor követőinek egész hada tart erre, lovasainknak sikerült megtalálni a táborukat, és felzavarni a méhkast. Tucatnyi sátrat és épületet felgyújtottunk. Többen a halálból istentelenül visszarántottak közé tartozhatnak.

-                Milyen messze vannak?

-                Alig két kilométerre. Emberfeletti kitartással képesek futni, majd egy óra óta követnek minket.

Jarek arcára komor ráncokat vont elméjének pörgése. Szeme egyből elkezdte felmérni a terepet, az előnyöket és hátrányokat. Agyában az Akadémián tanultak, valamint korábbi tapasztalatai kezdtek tervet alkotni, de közben a múlt emlékei is beszűrődtek gondolatai közé.

Alig négy hónapja történt, hogy Dhalar elküldte a Nagytanácsra, hogy képviselje Rawadart. A gyűlés katasztrófába torkollott, mikor robbanás szaggatta szét a helyszínéül szolgáló amfiteátrumot. Délvidék szaporodó problémáira pedig nem válasszal, hanem üres kézzel és egy új háború hírével tért vissza Wadarevoba. Dhalar dühös volt, amit az ifjú kapitány meg is értett, szívét szégyen mardosta, amiért nem sikerült az istenkirály parancsát teljesítenie. Ám Dhalarnak nem volt ideje azon rágódni, hogy parancsnoka mit rontott el. Nem volt lehetőség büntetésen gondolkozni. Nouros fogaskerekei veszett sebességgel kezdtek forogni, és káoszba taszították Enerithet.

-                Rendet kell teremtenünk. Halhatatlan testvéreim azt hiszik, hogy alkudozással és könyörgéssel majd véget vetnek ennek a viszálynak. De nem látják, hogy ezt a machinációt már nem lehet leállítani szép szóval. Revelornak pedig nem vagyok hajlandó kardon és tűzön kívül mást küldeni. Háború lesz, és az rengeteg halállal fog járni. Menjetek északra, hűséges katonáim és varázslóim, és vigyétek el nekik a Halál Igazi Őrzőjének hatalmát! Dicsőség az ősöknek! – ezeket a szavakat mondta Rawadar istenkirálya parancsnokai előtt.

-                Dicsőség az ősöknek! – visszhangozták a komor harcosok.

Jarek érezte, hogy itt az alkalom bizonyítani istenkirályának, itt a lehetőség, hogy kiköszörülje a nevén ejtett csorbát. Egy ötletkezdemény megszületése után visszafordult a dareloni felé.

-                Úgy látszik, Marzio, mai vetélkedésünket el kell halasztani.

-                Miért?

-                Revelor, egy renegát Őrző híveinek serege közeledik. – arcára az undor vetett hullámokat. - Revelor, nem Dhalar, ő nem veti meg halott követői halálból való visszarántását sem. Megtagadja tőlük az ősőknek járó nyugalmat. Most az ő legyőzésük az elsődleges feladata a Sakálfejűeknek. Ha segítetek, örömmel vesszük, ha nem, akkor álljatok félre az útból.

A zsoldos látta a darelonin, hogy vívódik a gondolataival, az ellenérzéseivel, melyeket a rawadariak iránt táplál. Jarek várt egy keveset, de amikor nem kapott választ, megfordította a lovát, és parancsokat ordibálva a Sakálfejűek felé léptetett.

-                Várj! – Marzio, a rawadari kapitány után ugratta a lovát.

Jarek a dareloni felé fordította a fejét.

-                Titeket ismerünk már, minden hibátokkal együtt, de ezek az új halálhívők nyugtalanítanak. Segítünk nektek, most az egyszer. – folytatta Marzio.

-                Most az egyszer – húzta mosolyra a szája szélét a zsoldos. – Ez esetben állítsd fel az embereidet a bal szárnyra. Lógjatok be az erdőbe, és alkossatok két sort! A széleken kisebb csoportok álljanak készen a bekerítésre. Ha jól gondolom, ellenfelünk a Sakálfejűekre fog koncentrálni.

A két zsoldosvezér biccentett egymásnak, majd elindultak felkészíteni az övéiket.

●

Alig tíz perc múlva lábak dübörgése hallatszott a levegőben. Ezer és ezer lábé. Revelor hívei tömött sorokban futottak a széles erdei úton, száz méterre a zsoldosok sorfalától azonban megálltak.

Jarek nem látta, hol van az ellenség sorainak a vége, se hátra, se oldalra. Rövid idejük alatt csupán annyit tudott tenni, hogy a kiöblösödő rész végénél állítja fel zsoldosait kettős sorba. De így is jókora tartalék maradt a málhásszekereknél. Ezzel a felállással nekik még lett helyük manőverezni, nem úgy, mint a Revelor híveinek. A rawadariak a második sorba állították a számszeríjasokat, a magikotech fegyverekkel felszerelt lövészeket és a hígvérű Halhatatlan mágusaikat, míg az első sorból feketére festett pajzsokon vicsorgó sakálkoponyák meredtek a túloldal felé. A szárnyak belógtak a fák közé, Jarek Dukhaj Hrabarics oda állította fel a legjobb egységeit. Bal oldalon a dareloniak morogva bár, de ugyanígy cselekedtek. A zsoldoskapitány terve arra épült, hogy a Rőt Puszták Őrzőjének hívei a rawadariakat fogják nagyobb hévvel támadni, így a dareloniak képesek lesznek előretörni, és bekeríteni az ellenséget.

A csendet szinte vágni lehetett, mikor egy rőt köpenybe burkolódzó férfi lépett ki a renegát Őrző híveinek soraiból. Kezében félelmetesen nagy sarlók csillogtak, melyeket a déliek felé lengetett, miközben érthetetlen szavakat kiáltozott a mögötte állóknak. Valami papféle lehetett, mert az emberek csak úgy itták a szavait. A sokszínű tömeg, melyben parasztoktól kezdve katonákon át még kereskedőnek kinéző alakok is voltak, egyszerre kiáltott fel:

-                Revelor felszabadít a haláltól!

Azzal újból előre vetették magukat. Látszott, hogy lendületből, a tömeg puszta súlyával akarják áttörni ellenségeik pajzsfalát.

-                Rawadariak, Dhalar katonái! – üvöltötte Jarek az első sorban elfoglalt helyéről. – Mutassuk meg a renegátoknak mi jár a Halál Őrzője ellenségeinek! Khataar a dhaar!

-                Khataar a dhaar! – hangzott e két szó az összes zsoldos ajkáról: Dicsőség vagy halál!

A hirtelen feltámadó szél szélesre dagasztotta a Sakalics kompánia lobogóját, a fehér sakálkoponya büszkén lengedezett a sorok fölött.

A rawadariak fegyvereikkel pajzsaikat verték, amibe a dareloniak is beszálltak. A második sorban íjak idegeinek feszülése pattogott, majd nyílzápor zúdult át a feketébe öltözött katonák fölött. A többségében páncélozatlan kultisták közül sokan felbuktak, mikor eltalálta őket egy nyílvessző. Többen közülük még menni akartak tovább, annak ellenére is, hogy nyilak ütötték át testüket, ám elérték emberi létük korlátait, így lent maradtak.

Jareknek igaza lett azzal kapcsolatban, hogy a Rőt Puszták Őrzőjének követői a számukra eretneknek tartott radwadariakat fogják inkább támadni. Súlyos puffanással csapódott az embertömeg a pajzsfalba.

A zsoldoskapitány kardjával előreszúrt, majd megforgatta a sebben a pengét, a következő pillanatban viszont már be kellett rántania a fejét a kerek pajzsa mögé, mert egy husáng egyenesen a sisakja felé tartott. Ahogy mindig, most is nehéz volt egyszerre tolni az ellenséges sorokat a pajzzsal és kaszabolni a karddal. Egy idő után szinte automatikusan követték egymást a mozdulatok. Jarek szúrt, vágott, visszalépett, lökött.

A csata heve egyre fokozódott, érezni lehetett a levegőben, a földben. Eljött az idő egy új taktika alkalmazására. Jarek parancsokat ordított, próbálta túlkiabálni a körülötte örvénylő káoszt. Szavai valahogyan eljutottak a híradó kürtöshöz, aki kiköpött, majd hosszan, élesen leadta a hátrálásra felhívó hangot. A gwadr parancsnokok visszhangozták katonáiknak a feladatot, és a rawadari centrum egyszerre hátrálni kezdett.

A visszaszoruló déliek sora vailani szivattyúként húzta maga után a fanatikusokat. Jarek nem tudta, mi folyik a széleken, de remélte, hogy az odahelyezett tisztjei megoldják ezt a feladatot. A Sakálfejűek csak hátráltak és hátráltak, Revelor hívei meg nyomultak előre. Aztán megszólalt a második kürt jel.

A Címer Nélküli Sereg sorai ekkor megnyíltak, és hátulról páncélos lovagok tucatjai törtek előre. A talpasok előttük nem voltak felkészülve egy lovasrohamra. A vasalt paták egyszerűen legázolták az előttük lévőket, míg a nemesek hosszú pallosaikat forgatva nem kegyelmeztek senki emberfiának. Mögöttük a nemesfiakból álló pajzsfal összezárt, majd megindult előre, lemészárolva a lovagok után állva maradtakat. A széleken a kisebb csoportok átkaroló mozgásba kezdtek, és az olló egyre csak zárult, míg középen az ellenség egyre csak ritkult.

Jarek pajzsát éles csatasarlók rántották előre, így a zsoldos kiesett a sorból. Mögötte a pajzsfal bezárult, ahogy a képzett harcosok feltöltötték az üres helyet. A vörös köpenyes pap forgó pengeviharként csapott le. Jareknek fürgén oldalra kellett lépnie, hogy pajzsával védeni tudja a vágásokat. Képzett ellenfélre akadt.

A zsoldos a védőeszközével utat nyitott magának a két sarló között, míg kardjával felülről indított vágást. Acél szikrázott acélon, ahogy a pap felrántotta fegyverét, hogy védje a fejét. Jarek előre ütött a pajzsával, hogy teret nyerjen. Ezután örvénylő mozgáskombinációt mutatott be, amit még az Akadémián tanult. Nem érte el a célját, mert mindegyik csapását hárította a pap. Azonban az utolsó mozdulatnál féloldalas fordult a zsoldos felé. Jarek meglátta a kínálkozó lehetőséget, és elöl lévő lábával oldalt térden rúgta ellenfelét.

Revelor emberének lába egy reccsenés keretében megbicsaklott, még jobban elfordítva testét a rawadaritól. Jarek egy másik rúgással kirepítette a csatasarlót a visszakézből vágó pap markából, és kardjával végzetes szúrást vitt be. A penge átszakította Revelor hívének gerincét, tüdejét, és szívét, azonnal visszaadva lelkét Őrzőjének.

Körülöttük megfagyott a levegő, a renegát Halhatatlan csürhéje pillanatokig csak állt, meredten nézve halott vezetőjére. Jarek kirántotta kardját az eldőlő testből, majd hangos kiáltással rávetette magát a még talpon lévő kultistákra. Mögötte hangos csattogásokkal bomlott fel a pajzsfal, ahogy a zsoldosok Dhalar nevét kiabálva követték kapitányukat a csata forgatagába.

A véres öldöklés vette kezdetét. A földön egyre növekedett a halottak száma. Jarek látta, ahogy az ellenség közül hatan ugranak egy Sakálfejűre, hogy akár a puszta öklükkel végezzenek vele. A lovasok, miután elfogyott a lendületük, könnyű célponttá váltak. Egyesével rángatták le azokat a földre, akik nem tudtak kitörni a tömegből. Revelor hívei mocskos eszközökkel küzdöttek. Akik már földre rogytak, utolsó csepp erejükkel még inakat vágtak át, lábakat nyomorítottak meg. A zsoldosvezér kis híján háromszor is majdnem súlyos szúrást kapott a combjába. Csak érzékei, és bajtársai vágásai mentették meg mindahányszor.

Ám a Sakálfejűek és a Címer Nélküli Nemesek nem véletlenül voltak Délvidék legjobbjai között számontartva. Kardjaik csapásaival egyre hátrébb szorították az ellenségeiket, de minden megtett méterért kemény árat kellett fizetniük.

●

Az átkarolás nem sikerült tökéletesre, így sokan el tudtak menekülni az ellenség soraiból, de még többen maradtak holtan az út mentén. A csata után a dél-enerithiek halmokba hordták a halottakat, és máglyát gyújtottak alájuk. A vastag, fekete füst magasan kígyózott az égbe, ahogy a két sereg továbbvonult.

Az út felért egy dombtetőre, ahol kettéágazott. Az egyik ösvény követte tovább az erdő szélét, míg a másik Csillagtó fenséges városerődje felé vezetett. A távolban egy hatalmas víztükör csillogott ezüstösen. A város előtti réten azonban nem gabona termett, mint általában. Aranyló zászlók, sátrak, és lovas katonák százai táboroztak alant. Ante Rataj Krovaricsnak nem lett szerencséje, a rawadariak nem értek időben a városhoz. A település előtt már javában tartott a csata: a kék lobogós városvédők összekeveredve harcoltak Aranymező lovagjaival. A közemberek a küzdők takarásában sietve futottak, hogy minél előbb menedéket lelhessenek a falak mögött.

Jarek megállította a lovát a gerincen, és így tett mellette Marzio del Venevis is.

-                Most mi lesz, Jarek? – fordult a rawadari felé Venzi háromszoros bajnoka. – Ha tovább jöttök, ott már oldalt kell választani, nincs semleges álláspont. Aranymező vagy Csillagtó, más lehetőség nincs.

-                Igen, ezt tudom. De mi Revelor hívei után eredünk észak felé. Őket fontosabb elkapni, mint felmenteni egy ostromlott várost.

-                Ti ezt teszitek, de mi lesz a másik két csapattal, akik más utakon közelednek?

Jareknek csak egy pillanatra szaladt fel a szemöldöke, mikor elgondolkodott, hogy ezt vajon honnan tudhatja a dareloni bajvívó. Ám végül arra jutott, hogy két nagyszámú kompániát nem nehéz észrevenni az utakon.

-                Futárt küldök Krovarics tábornoknak, és megüzenem neki, ami történt. Ezen kívül mást nem ígérhetek.

-                Megfelel, egyelőre! – Ezzel Marzio kesztyűs kezét nyújtotta a rawadari zsoldosnak.

-                Egyelőre! – Jarek Dukhaj Hrabarics belecsapott egykori ellenfele tenyerébe. – Az ősök legyenek kegyesek hozzád!

Marzio del Venevis egyetértően bólintott, majd lovát a lefelé vivő útra fordította. Őt követve a barna pajzsos és lobogós Címer Nélküli Sereg menetelt dalolva, ahogy azt egy győzelem után szokás.

-                Dhalar ne adja, hogy találkozzunk újra ezen a viszálykodó földön – mormogta maga elé Jarek.

Azzal ő is irányba fordította a lovát, és a Sakálfejűek élén észak felé indult. Jarek bizakodva tekintett előre, hiszen egy fontos győzelmet szerzett az istenkirálya nevének. Az égből varjak károgtak a mélyben elhaladó menetoszlopra, melynek fekete pajzsai és koponyamintás zászlói fennen hirdették, hogy Rawadar ökle lecsapott az eretnekekre.