Dareloni színjátszás
A dareloni színház gyökerei mélyebbek, mint bárhol máshol Nouroson, története régre nyúlik vissza. A dareloniak számára a drámák és a tragédiák többet nyújtanak, mint egyszerű szórakozást: egy életérzést, személyiségük meghatározó elemét.
Az Érkezés előtt főként szabadtéren játszottak, kedveltek voltak a vásári komédiák és az ünnepi játékok. Maszkokban, illetve félmaszkokban jelentek meg. Sokszor nem is írtak konkrét forgatókönyvet, csak kanavászt – cselekményvázlatot –, a szöveget improvizálták.
Az Érkezés utáni években mindez fejlődésnek indult, megjelentek a kőszínházak, komolyabbá váltak a díszletek, illetve újabb technikákat alkalmaztak (emelőgépek, függönyök, világítás). Bár a jelmezek már nagy mértékben különböznek a régi korokétól, még mindig vannak rendezők, akik megtartják a maszkokat, tisztelegve ezzel őseiknek.
Darelon hemzseg a jobbnál jobb íróktól, azonban kettőt mindenképpen fontos kiemelni, hiszen nagy mértékben hatottak mások munkájára, mondhatni irányt mutattak kortársaiknak. Ők Lyronius és Solrak Erastes.
Lyronius köré számtalan pletyka és mese kötődik mióta a csak „karneváli incidensnek” nevezett gyilkosságsorozatban őt magát is meggyanúsították. Bár nevét sikerült tisztáznia, a nyomozás és a „művészgyilkosnak” elnevezett tettessel való konfrontálódás közben fény derült halhatatlan mivoltára, amit mindezidáig gondosan rejtegetett. Néhány dareloni isteni származásának hallatára kiábrándult műveiből, mások azonban még inkább beleszerettek a szerző lírai soraiba.
Ünnepelt műve, aminek előadása szinte kötelezővé vált minden karneválon, a Lelly, a dareloni nemesifjú, melynek főszereplője – a címből adódóan – egy dareloni nemesifjú, aki apja elvesztése után Rawadarba látogat, hogy feldolgozza a gyászát. Egyik este a temető mellett találkozik apja szellemével, aki elmondja neki, nem természetes halált halt, hanem feleségének szeretője, lord Guilles végzett vele. Lelly a hírtől leforrázva hazalátogat, és rádöbben, amit apja mondott, mind igaz, és édesanyja már az esküvőjét tervezgeti a lorddal. A fiú bosszút tervez, először dareloni színjátszók segítségével visz színre egy darabot, amivel le akarja buktatni Guilles-t, elmesélve gonosz tetteit a nézőknek. A lord megérti a rá tett célzásokat, és magából kikelve, a színészek végső meghajlásánál Lellynek dobja kesztyűjét, ezzel párbajra hívja.
Eljön a nagy nap, párbajozni kezdenek. Lelly leszúrja a lordot, mire a lord színt vall, hogy ő mérgezte meg a fiú édesapját, de nem a nejéért, hanem mert meg akarta szerezni a pozícióját a dareloni udvarban. Lelly erre elképed, hiszen végig csak megjátszotta az ellenségeskedést, valójában ő maga ölte meg az édesapját, mivel megtudta, hogy meg akarja változtatni a végrendeletét, és ezzel nem rá, hanem másra hagyta volna a vagyonát. Az édesanya is meglepve lép közéjük: hiszen éppen ő maga mérgezte meg férjét, mert már elege lett azokból az esztelen sértésekből, amiket minden nap a fejéhez vágott, és egyébként is, szerelemre lobbant lord Guilles iránt. A komornyik is megjelenik, ő is aznap csepegtetett mérget Lelly apjának italába, mert régi viszályuk volt, évekig tervezte vérbosszúját, de csak aznap nyílt rá alkalma. Hasonló módon vall még színt a testőrkapitány, két szolga, és egy lovászfiú: mindannyian aznap mérgezték meg az édesapát, más-más indokokkal.
A darab – mondhatni – boldog befejezéssel zárul: Guilles túléli sebeit, és fiának fogadja Lellyt, aki megbocsájt neki mindent. A lord elveszi a fiú anyját, a szolgák pedig visszatérnek mindennapi teendőikhez, mintha semmi sem történt volna.
Miután kiderült Lyroniusról, hogy a Felső Síkokról származik, évekig azt sem lehetett tudni, hol is van, és mit csinál. Egyesek beszámolói szerint a maeroni csatatéren találkoztak egy hozzá hasonló férfival, aki a közkatonák és a tisztek beszámolóit gyűjtötte a viszályról, mivel egy darabon dolgozott, ami egy markotányos szemszögéből mutatja be, milyen áldozatokkal is jár a háború.
Darelon másik közkedvelt szerzője, Solrak Erastes is szeret komolyabb témákkal dolgozni. Egyik leghíresebb – vagy inkább leghírhedtebb – darabja, a Horrenre várva már bemutatásakor felkeltette a kritikusok figyelmét. A kicsit sem hétköznapi mű olyan témát boncolgat, ami jelen van a dareloni emberek mindennapjaiban.
Díszlete egy elszáradt fa, és csupán két szereplője van: Stragoni és Vadimo, dareloni nemesurak. Mindketten egy szürkés színű rózsát találtak az asztalukon, ami egy üzenet a rettegett Vasrózsa Rendtől: napokon belül megölik őket, mert a társadalomra ártalmasnak találják tetteiket. Az órák, a napok összemosódnak, és már egyikük sem tudja, miért is várják ilyen kétségbeesetten a halált, az orgyilkost, - a rend vezetőjét, Marius Horrent - aki eljön értük. Néhol humoros, néhol keserű, máshol zagyva és érthetetlen párbeszédet folytatnak hétköznapi dolgokról és felsőbb erőkről, de témájuk mindig visszakanyarodik a Vasrózsához, és a közelgő véghez. Beesteledik, azonban Marius Horrennek még semmi nyoma sincs, nem bukkan fel.
Vadimo azt javasolja, találkozzanak másnap újból itt, várjanak tovább a halálra, Horrenre, vagy szerezzenek egy kötelet, talán egy tartós övet, és kössék fel magukat az elszáradt fára. Indulnának, azonban mozdulni egyikük sem tud, talán nem is akar. Stragoni Vadimora néz, és színt vall neki: semmi értelme sincs tovább várakozni, Stragoni valójában maga Marius Horren. Vadimo halálosan megrémül, képtelen felfogni a társa vallomását. Stragoni/Horren kioldja övét, és Vadimo elé dobja: holnapig döntse el, képes-e megváltozni, jó útra térni, megbánni bűneit, vagy él tovább a dareloni nemesek zsarnoki, korrupt világában. Ezek után elmegy, egyedül hagyva a kétségbeesett Vadimot.
A szín elsötétül, majd halvány fényeknél a következő jelenet tárul elénk: Horren az elszáradt fa előtt áll, amiről Vadimo holtteste lóg le.
A darab bemutatóján a színházban tömegverekedés tört ki, ezzel a drámaírás új korát indítva el. Stragoni/Horren szerepét maga a drámaíró, Solrak Erastes játszotta, olyan hitelesen, hogy sokan azzal vádolták, maga is a Vasrózsa Rend tagja, talán maga Marius Horren, álnéven. Solrak egy fiatal ügyvéd, Haven Fjaer segítségével pert indított vádlói ellen, amit meg is nyert, nem kis összeget szerezve ezzel színházának. A művészúr ezek után -szinte már tüntetőleg- úgy járt be az előadásokra, hogy kabátjára vörös rózsát tűzött.